Megjegyzés: A műben szereplő egy-két személy és helyszín J. K. Rowling tulajdona.

A\N: Innentől kezdve aránylag gyorsabb iramban fog telni az idő, majd nagyon figyeljétek az esetleges megjegyzéseket, közbeszúrásokat. Mit is akartam még kérni? Ja, igen. ÍRJATOK!!! KÖNYÖRGÖM!!! CSAK ANNYIT, HOGY MI A VÉLEMÉNYETEK!!! LÉÉÉÉÉGYSZÍÍÍÍ!!!

III. fejezet

A múlt nem más, mint a kezdetek kezdete. És minden, ami volt és van, ott dereng a hajnali szürkületben."



- Gyere velem, Georgina!"

- Nem mehetek, Tom, nem lenne biztonságos! De ne félj, amint alkalmam nyílik rá, megkereslek! Nem foglak elfeledni!"

- Szeretlek."

- Menned kell, Tom!"

- Várni foglak kicsim!"

Megígérte…

El kell jutnia Blackpoolig…

Meg kell keresnie Lord Williamet…

Georgina… vigyázz magadra…

A vonat váratlanul egy nagyot zökkent, mire kicsit kibillent egyensúlyából, de a sínen maradt. A vezető éleset fékezett, aki eddig nem esett le az ülésről, az most megtette.

Tom felkiáltva zuhant át a szemközti ülésre, alaposan bevágva homlokát annak karfájába. Fájdalmas arckifejezéssel tápászkodott fel, miután megállt a vonat, arcát tapogatva nézett ki az ablakon, hogy mi történt. A mozdony vígan füstölt, néhány lámpa gyulladt fel a vezetőnél, mire öltönyös emberek ugráltak le, megvizsgálva a történteket. Tom fél füllel hallotta, hogy valaki mentőért kiabál, mire azt látta, hogy az egyik öltönyös ember kihúz a sínek közül egy másikat. Amaz nyögve lélegzett, csonk lábaira nézve. Tom felkavarodó gyomorral jött rá, hogy az a szerencsétlen beeshetett a vonat alá, combtól lefelé elveszítette a lábait.

Hirtelen lábdobogásra lett figyelmes, mire megjelent a kalauz, nagy sebesen haladva a folyosón.

- Öltözz fel, fiam, balesetünk volt, a vonat nem fog egyhamar elindulni. Egy utasszállító visszavisz titeket Upon Tyneba, hogy onnét másik vonattal menjetek.

- Meddig fog tartani?- vette magára a kabátját Tom, zsebre vágva a jegyét.

- Általában 10-12 órába telik, de lehet, hogy többe is.- hadarta a kalauz, majd magára hagyva, tovább sietett.

10-12 óra…! Az rengeteg! Már legalább egy órája úton voltak! Míg azt a távot megteszik visszafelé, utána vár egy másik vonatra, kifut az időből! Nem beszélve az aurorokról. Biztos eszükbe jutott az a megoldás, hogy akár vonattal is elmenekülhetett, nem kockáztathat!

Ekkor döntött. Már pirkadt, az ég vöröses alja jelezte, hogy rövidesen fel kel a nap. Most leszállt a vonatról, mint azt mindenki tette, majd széles ívben kikerülve mindenkit, elindult egyenesen a sín mentén haladva, hogy még csak véletlenül se tévessze el az útirányt.

Nem tudta mikor fog odaérni a másik állomásra, de úgy kétórányi gyaloglás után már átkozta azt a percet, mikor ott hagyta a vonatot. Kihalt helyeken gyalogolt, erdőkön-mezőkön kellett keresztül mennie, pont olyan helyen építették meg a vonatsínt, ami távol van az emberlakta helyektől, hogy ne zavarja nyugalmukat a zakatolás.

Érezte, hogy megkordul a hasa. Felelevenedett benne az emlék, hogy tegnap vacsorára egy szelet kenyeret volt képes legyűrni idegességében, ami, a mostani körülményeket figyelembe véve, óriási hibának bizonyult. Bár nem tudta mennyi az idő, de ha jól sejti, nem fog egyhamar lakott területhez érni, vagyis egy ideig felmondhat az evés reményével. Mikor erre a következtetésre jutott, hasa elégedetlenül kordult meg. Egy dühös morgást megeresztve ösztönözte lábait gyorsabb tempóra. Ha szerencséje van, talán estére elér valami életdúsabb helyet, nem lesz kiszolgáltatva a sötétség teremtményeinek prédául.



- Mi a neved?

Georgina sztoikus arccal ült a széken, kezei a karfákhoz voltak kötve. Nyugodtan állta a vele szemben ülő marcona pasas tekintetét, már legalább félórája. Az alatt bármit kérdezett, vagy nem válaszolt, vagy kitért előle.

- Ne hozz ki a sodromból, kislány! Látszik, hogy még nem voltál vallatáson! Mi aztán nem kíméljük a foglyokat, nem leszünk tekintettel sem a korodra, sem a nemedre!

- Épp ellenkezőleg, pontosan tudom, mi folyik itt, ezért is idegesítelek. Mellesleg, én sem leszek rád tekintettel, ha felbosszantasz. – húzta fel az egyik szemöldökét Georgina, majd elhajolt a hatalmas pofon elől.

- Utoljára kérdezem, mi a neved? Hogy-hogy nem szerepelsz a varázslók nyilvántartásában? Valaki titokban nevelt fel?

- Ccc. Milyen… kellemetlen érzés lehet, ha valamit nem tud az ember, igaz? Túl sokat pattogsz, barátocskám, már olyan vörös a fejed, mint egy főtt ráknak.

A fazon dühösen csapott az asztalra, majd az eddig az ajtónál álló aurorhoz fordult.

- Hívd be Mordont! Ő jobban ért a foglyok vallatásához!- kiáltotta, mire az őr kiment.

- Végre beismered, hogy szánalmas eredményt értél el.- cukkolta tovább a lány, de a fazon már nem figyelt rá.

- Majd rájössz, hogy jobb lett volna, ha elmondasz mindent. Alastor Mordon kezében úgy fogsz dalolni, mint nyáron a pacsirta!

- Ha nem lesz olyan ostoba, mint te, meg is eshet.

A férfi már remegett a dühtől, hiába próbálta lehiggasztani magát. A hivatását nézve ő voltaképp kínzó volt, nem volt türelme a vallatáshoz. Ezt Georgina is jól látta, ezért is szekírozta.

- Nem fogsz sokáig pattogni, kislány! Hamarosan Azkabanban fogsz kikötni! És ott majd újra találkozunk, egyenesen a kínpadon!

Szavait követve újfent nyílt az ajtó, mire az auror tért vissza, egy másik férfi táraságában. Georgina azonnal visszavarázsolta arcát közömbössé, majd várakozóan figyelte az új jövevényt. Az illető úgy 175-180 cm magas lehetett, vállig érő, sűrű, barna haja volt, nem lehetett 30 évnél idősebb. Arca markáns volt, bár apró hegek borították, egyik lábára sántított is. Vastag köpenyét hátratolta, majd higgadt tekintettel nézett a dühösen fújtató férfire.

- Most már átveszem, Marvin, te addig menj az alagsorba segíteni az új gépeket berakosgatni.- szólalt meg mély, érdes hangon, amiből végtelen nyugalom áradt.

A pasas biccentett, majd még a lányra nézett.

- Várlak majd Azkabanban, kislány!- mondta, majd kiszáguldott a teremből.

A férfi csak megrázta a fejét, majd kiküldte az aurort is, bebiztosítva az ajtót. Most letette köpenyét a szék támlájára, utána ő is leült.

- Szeretnék bemutatkozni, a nevem Alastor Mordon.- kezdte, ujjait összekulcsolva az asztalon.

Georgina újfent nem válaszolt, de szemöldökeit kissé összevonta.

- Olvastam az anyagodat, mondhatom eléggé hiányosak. Azt tudom, hogy Georgina Carternek hívnak, a szüleid tavaly haltak meg autóbalesetben, téged pedig az upon tyne-i árvaházba adtak. De mint kiderítettük, a szüleid nem voltak varázslók, sőt, egyik rokoni ága sem. Valahogy nem illesz a képbe, ráadásul eddig nem is tudott beegyeztetni a Minisztérium varázslat alapján. Tudnál erről kicsit többet mondani?

- Tudni tudnék, akár napokig is, de nem akarok. Ez szigorúan magánügy.

- Nos… megértem, hogy vannak titkok, amiket nem akar az ember elmondani, de te eléggé sajátos eset vagy. De tudod mit? Hanyagoljuk ezt a témát, még ha roppant kíváncsi is vagyok, hogy' tudsz 16 évesen pálca nélkül varázsolni. Úgy értesültem, közöd van a keresett személyhez, Tom Rowle Denemhez. Állítólag te megmentetted, pedig gyilkolt. Megölte az árvaház igazgatóját, és egy 11 éves kisfiút, egy bizonyos Morgan Blue-t.

- Nem!- kiáltott fel Georgina kétségbeesve.- Morgan véletlenül halt meg! Felmászott az ablakhoz, mikor benyitott az igazgató tök dühösen, megijedt és vissza akart mászni! De mivel esett, vizes volt a tető és megcsúszott! Tomnak semmi köze sincs a halálához, a legjobb barátok voltak!

- Tehát ez egy véletlen eset. Rendben, de az igazgatót ő ölte meg. Erről az esetről mit tudsz?

Georgina lelkiszemei előtt leperegtek az emlékek. Amint mr. Blunt azokat az ocsmány szavakat vágja Tom fejéhez, amint a srác teljesen elveszítve önkontrollját szegezi neki a pálcát. Halványan megrázta a fejét. Ismét eszébe jutott, mennyire hiányzik neki Tom. Ki tudja, hogy látják-e még valaha egymást? Vajon el tud jutni Williamig? Az idős mágus az utolsó reménye, remélte hinni fog Tomnak.

Ekkor eszébe jutott, hogy Mordon még mindig a válaszát várja. Elcsodálkozott, milyen türelmes ember.

- Elnézést, kicsit elgondolkodtam.

- Semmi gond. Ott tartottunk, hogy mit tudsz az igazgató haláláról?

- Az ő hibája!- komorult el a lány.- Ő provokálta ki a halálát! El akart küldeni minket a bányába! El akartunk szökni, de visszahozott, és alaposan megvert mindkettőnket.

- De ez még nem mentség egy ember megöléséhez. Még a Crucio használata is enyhítőbb körülmény lenne.

- Ezt nem értheti. Senki sem értheti! Mr. Blunt nem is…- itt elharapta a mondat végét, lehajtva a fejét.

- Sokszor megvert titeket?- kanyarodott kicsit el Mordon.

- Tomot igen. Nagyon gyűlölte… és csak akkor este mondta el, hogy miért. De ezt nem mondhatom el.

- De lehet, hogy enyhítő körülmény rá nézve.

- És mi van, ha nem?

- Addig sajnos nem nyilatkozhatok, míg meg nem tudom az okot. Látatlanban nem ígérek semmit.

Georgina kis ideig hallgatott.

- Nem mondhatom el, nem lenne tisztességes Tomra nézve. Szeretem, és ha kell, helyette is szenvedek, de soha nem adom ki. És tudja mit? Én jól tudom, hogy hol van. Minden lépését ismerem, hisz' én mondtam hová menjen. És jót fogok mulatni, hogy sorban kudarcot vallanak a vallatásommal.

- Rendben, Georgina, felkeltetted az érdeklődésemet. Hanyagoljuk Denemet, szeretnék most rólad hallani valamit. Mint említettem, érdekelne, hogyan tudsz kézzel varázsolni.

A lány hátra dőlt.

- Hát igen, ez egy eléggé érdekes dolog. De tudja mit? Megengedem, hogy kiderítsék. Ha sikerül, mielőtt kiszöknék innét, vallok. De, ha nem…!

Mordon gyanakodva figyelte a lányt.

- Rendben. Elfogadom az ajánlatot.



Tom elgyötörten haladt végig a lámpákkal kivilágított utcán, késő este lévén nem sok ember járkált kint. Lábai remegtek a fáradságtól és az éhségtől, már csak az akaratereje vitte tovább. Nem tudta pontosan mióta van úton, neki egy évezrednek tűnt. De vajon most hogyan tovább? Itt van Blackpoolban, csak azt nem tudta, hol van az a Lord William. Valami olyasmit mondott Georgina, hogy a határ közelében. De vajon melyik oldalon? Nem bírná végigjárni az egész várost!

Most egy felé közelítő kalapos embert állított meg.

- Elnézést, uram, ismer ön egy Lord William Stadtford nevű férfit? Állítólag valahol a város határánál él egy kastélyban.

A férfi elgondolkodott.

- Hm… Lord William… William Stadtford… á, igen! Az a furcsa ember abban a csodálatos kastélyban! Igen, emlékszem, a kenyeres boltban futottam össze vele néhányszor.

- Őt keresném. Meg tudja mutatni, hogy merre induljak el?- könnyebbült meg Tom.

- Természetesen. Ezen az úton elindulsz arra egyenesen, míg el nem érsz egy kis parkot egy tölgyfával a közepén. Még az előtt fordulj le jobbra, és ha azt az utat követed, az kivezet a városból, egyenesen az erdő szélén lévő kastélyig. El sem tévesztheted.

- Hálásan köszönöm.- nyögte ki a srác, majd újult erővel indult el a mondott irányba. Sajnos nem tartott sokáig az ereje, ismét érezte lábaiban az ólomsúlyt, hasa begörcsölt, a hideg rázta folyamatosan. Vajon hol lehet már az a nyamvadt park? Lehet, hogy rosszul mondta? Lehet, hogy nem is erre kellett jönnie? Miért nincs itt valaki, aki elvezetné? Képtelen megtenni egyedül! Kellett neki ilyen történetbe belecsöppennie! Apja még holtában is megkeseríti az életét!

Annyira elkeseredett, hogy majdnem elhaladt a keresett park mellett. Ijedten megtorpanva ment vissza, majd lefordult a jobb oldali útra. Eztán végeláthatatlan házsorok következtek. Néhány nyitott ablakon bekémlelve látta, amint a boldog családok együtt tévéznek, esetleg esti társast rendeznek, késői vacsorát tartanak, vagy játszanak gyerekeikkel. Vajon nekik miért van több joguk az élethez? Miért lehet normális életük?

Alsóajkába harapva haladt tovább a járdán, egyik fénykörből a másikba lépve. Ismét eszébe jutott Georgina. Lehet, hogy már ő is jön utána? Lehet, hogy már ő is itt lehet valahol? Az is megeshet, hogy mire elér a kastélyig, ő már ott fogja várni. Ez némi kitartást pumpált elgyötört testébe.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre valahára elhagyta az utolsó kertes házat is, kiérve egy mezőre. Most merre? A köves út megszűnt, helyette földutak ágaztak szerteszét. Mivel más ötlete nem volt, követve a férfi tanácsát, elindult előre. A fények egyre jobban elmaradtak, hamarosan a félhold gyér világítására és az érzékszerveire hagyatkozhatott csak. Ilyen látási körülmények közt legfeljebb akkor láthatja meg a kastélyt, ha neki ütközik! Az viszont veszélyes lenne, ha a pálcáját használja, még valaki észrevenné.

Váratlanul nem messze valami neszezés hangzott fel. Zakatoló szívvel torpant meg, érzékei azonnal kiélesedtek. Ám hiába kapkodta a szemét, nem látott semmit. Ismét felhangzott valami zörgés, halk morgás, mire valami éles csattanás.

Tom hihetetlen gyorsan kapott a pálcájáért.

- Lumos!!!- kiáltotta, törődve is előbbi aggályával. Vakító fény csapott elő a pálca végéből, bevilágítva előtte mindent. Nem messze tőle egy fakerítéssel elkerített lerakóhely húzódott, ahol mindenféle zsákok és gépek voltak elkülönítve. Az egyik kuka tetején egy mosómedvét látott kuporogni, amint valami élelem után kutat.

Tom most homlokára téve a kezét eresztette le a pálcáját. Nagyon kikészítette ez az egész, már egy mosómedvétől is retteg! Végül leszidva magát ment tovább, de már nem oltotta el a fényt.

Ennek hála már messziről kiszúrta az erdő szélén húzódó kőkastélyt. Nem volt valami nagy, nem az a tipikus középkori stílusú, inkább egy kastély jellegű palota. Így első pillantásra azt vonta le, hogy nem egy elhanyagolt épület, falai mohától, és egyéb természetes szennyeződéstől mentes volt, a tetőszerkezete új lehetett, körülötte ápolt virágoskert terült el. Az aránylag terebélyes birtokot vaskerítés vette körül, hegyes tüskékkel a tetején. A vaskapu valahogy az árvaházat juttatta eszébe, de megrázta a fejét, nem engedve feltörő gondolatainak.

Körülvizsgálta a bejáratot, de a kapun nem látott semmit, amivel jelezhetett volna a ház urának. De jobban szemügyre véve, egy pislákoló fényt nem sok, annyit sem látott. Minden valószínűleg aludhatott az a Lord William, akkor pedig nem fogja érzékelni jelenlétét.

Más ötlet híján, hogy el ne kerülje a férfit, ha esetleg kijönne, letelepedett a kapu elé, a hátát nekidöntve. Mivel még melegek voltak az éjszakák, leteríthette köpenyét, amire ráfeküdve, lehunyta a szemét.



Georgina körülnézett az egyszerű berendezésű szobán, ahová Alastor Mordon kísérte be. A szürkésfehér falakon három kép díszelgett, de mindhármon csak tájképek látszódtak. Az egyik egy mezőt ábrázolt, a másik egy naplementés tengerpartot, a harmadik pedig egy holdfényes erdőt. Természetesen mind mozgóképes volt. A szobában volt még egy baldahinoságy, egy íróasztal székkel, két szekrény és egy zongora. A földet padlószőnyeg borította.

- Lakályos.- nézett körül a lány, majd az ablakhoz lépett, kinézve rajta. Bár egy forgalmas útra láthatott, de jól tudta, hogy ez csak illúzió, hisz' ők most a föld alatt vannak.

- Szeretném, ha otthon éreznéd magad. Van egy másik helyiség is az ágy mellett, ott találod a fürdőszobát. Sajnos nem hagyhatod el a szobát, az ételt behozzák, de ha van valami kérésed, megnézhetem, mit tehetek.

- Csak egy lenne.- fordult szembe vele a lány.- Könyveket kérek. Nagyon sok könyvet, lehet bármilyen, csak hagy olvashassak. Nem bírom a teljes magányt, nem akarok megbolondulni.

- Rendben, szerzek majd könyveket.- biccentett a férfi, majd ki akart menni.

- Alastor, várjon!

- Tessék?

- Miért tartanak itt? Mit akarnak tőlem voltaképp? Ha nem vagyok bűnöző és úgysem mondok semmit Tom hollétéről, miért zárnak be ide?

- Két okból is. Egy, bár nem vagy bűnöző, de tanú igen. Te vagy az egyetlen élő személy, aki látta a történteket és tudja az igazságot. Többek közt ezért sem engedhetünk el, de azért sem, mert nem ismeretes a valódi kiléted sem. Nem tudunk rólad semmit, főleg, hogy 16 éves korodra, hogy rendelkezhetsz pálcanélküli varázslatokkal. Ez képtelenség, ezért, mint azt megfogadtam, kiderítem, mi a titkod, Georgina Carter. Már ha ez az igazi neved.- tette még hozzá Mordon.

- Van benne valami.- jegyezte meg a lány, majd hátat fordított.

Mordon elhagyta a szobát, maga után bebiztosítva az ajtót.

Georgina most szomorúan ült le az ágy szélére, a szimulált életet figyelve az ablakon túl. Sajnos még egynéhány évig teljesen tehetetlen, míg el nem éri a következő visszaalakulást. Jelenleg a gyógykönnyeivel semmire sem megy, a varázsereje pedig nem használ egy több tucat aurorral ellátott épületben. Csak Tomot meg ne találják! Minden reménye Williamben volt. Remélte nem halt meg az évek alatt, és ha emlékszik rá, akkor segíteni fog Tomnak. A Munsteren lévő kastélyt még Malazár építtette, ő volt az egyetlen, aki tudott a létezéséről, és meg tudta törni a kastély védővarázslatait. Sokáig ott élt, míg el nem jött az a pillanat, hogy új család után kell néznie. A választása véletlenül esett a Carter családra, de nem is bánta meg. Hálát adott az égnek, hogy találkozhatott Tommal, még ha szegény nevelőszülei halála által is. Ezért is kell túlélnie a srácnak, mert minden bizalmát belévetette. Benne látja a jövőjét, ha egyszer kiszabadul innét, megkeresi, és együtt elbujdokolva valahova, új életet kezdenek. Most még az sem számított, hogy főnix, csak a srác mellett akart lenni.

Letekintett ölében nyugvó kezére. Vajon sokat kell várnia, míg lesz ereje a szökéshez?



- Fiú! Ébredj fel, hallod? Mit keresel itt, a kapum előtt?

Tom pislogva ugrott fel, nekitántorodva a kerítésnek. Szemeit megdörzsölve nézett az előtte álló idős férfire. Válláig érő, egyenesen levágott őszes haja volt, hozzá szintén ősz körszakáll és pajesz. Jégkék szemei szinte világítottak szemüregében, szája kicserepesedett. Elegáns mentét és nadrágot viselt, kezében egy kecsesen faragott botot tartott, aminek a vége egy ezüst lófejet ábrázolt. A férfi most érdeklődve mérte végig a csavargónak is mondható külsejű fiút.

- Én csak… egy Lord William Stadtford nevű embert keresek. Azt mondták, hogy itt találom.- nyögte ki Tom, mire hasa is megkordult. Vörös arccal szorította rá kezeit, zavarában a férfi mentéjének díszítését nézve.

- Én lennék Lord William. Még nem volt hozzád szerencsém, fiú. Honnét jöttél?

- Ez hosszú történet, de a … khm… barátnőm küldött ide magához, Georgina Carter.

- Georgina?- szeppent meg Lord William, mire hóna alá kapva a botját, egy kézlegyintéssel kinyitotta a kaput. Most beterelve a csodálkozó fiút az udvarra, besiettek a kastélyba.

Tom hűvösnek találta odabent a levegőt, otthonos berendezést tapasztalt. A falakon mozgóképek voltak, egy seprű magától sepregetett az előtérben, néhány portörlő is serénykedett nem messze. A férfi most levette magáról a mentét, és egy fogasra felakasztva az ajtó mellett, Tomét is elkérte. Egy bő fehér ing volt most felül rajta, botját a kezében tartva haladtak végig a folyosón, egy nappaliba eljutva. Ott a kandalló elé egy fotelbe leültetve a fiút, vele szemben foglalt helyet. Mielőtt bármit is kérdezett volna tőle, csettintett, mire egy kis manó tűnt fel mellette. Tom már látott ilyen lényt, egy házimanó volt. Nem túl elegáns, de azért takaros, tiszta kis ruhája volt.

- Kérlek, Effi, hozz két személynek való reggelit.

- Igenis, uram, máris.- hajtott fejet a nagy fülekkel megáldott kis lény, majd egy pukkanás kíséretében eltűnt.

- Tehát.- fordult most a sráchoz Lord William, a karfára könyökölve, ujjait össze-össze érintve. Tom valahogy nagyon is elegánsnak vélte ezt a mozdulatot.- Akkor figyelmesen hallgatom a történetedet.

A srác vett egy mély levegőt, majd csak a fontosabb részeket megemlítve, elmesélte, hogy s mint ismerkedett meg a lánnyal, mi van köztük, és mi történt, amiért mindkettőjüknek bujkálnia kell.

Mire elmesélte, pont megérkezett a reggeli.

- Nem mindennapi történet. De addig is láss hozzá a reggelihez.- filózott el Lord William, majd ő is enni kezdett.

Tom még a Roxfortba evett utoljára ilyen finomat. Kevés olajban sütött pulykamell falatkák voltak édes-savanyú mártással, valamilyen különlegesen finom kenyérrel, hozzá narancslé. Desszertként aprósütemények voltak, amik lekvárral voltak megtöltve. Közben nem is szóltak semmit, csak mikor végeztek és eltűntek az evőeszközök szólalt meg újfent a férfi.

- Tehát azt kérte Georgina, hogy addig bújtassalak, míg le nem csillapszik a helyzet, utána vigyelek át Írországba?

Tom bólintott.

- Én ezt szíves-örömest megteszem, de te nem érnél el vele semmit. Meg tudsz te egy egész kastélyt védeni, ha netalántán rád találnak az aurorok? Egyáltalán mihez fogsz kezdeni ott egyedül?

- Hogy őszinte legyek, a jelen körülmények közt ezen nem volt időm gondolkodnom. De Georginának sem, mikor ezt javasolta.

- Hát ez az. Jómagad is varázsló vagy bár, de még nem jártad ki az iskolát, amúgy sem lenne meg az a képesítésed, ami el kell egy ilyen horderejű változáshoz. Valamiből élned is kéne, ha már egyszer oda mész. És nem várhatsz Georginára, hisz' ki tudja mikor találkoztok legközelebb.

- És mit tanácsol, uram? Vissza nem mehetek, különben elkapnak, és egyenesen Azkabanba vinnének.

- Nehéz ügy, de valahogy majd csak megoldjuk. Nem tudom, mit mesélt rólam Georgina, mi évekig a legjobb barátok voltunk. Csak aztán elérte azt a kort, mikor letelt az 500 éve és elválunk. Én ideköltöztem, várva, hátha láthatom még ebben az életemben. Mivel te a barátja vagy, és ő küldött ide, hogy segítsek neked, meglátom, mit tehetek érted. Jómagam nagy ismeretre tettem szert a fekete- és fehérmágiában, meg mindenféle kulturális téren. Most éppen szárnyaslovakat tenyésztek, magyarán jó útra tértem. De ha akarod, megtaníthatok neked néhány alapdolgot, amivel viheted valamire az életben, és talán meg tudod védeni azt a kastélyt.

- Vagyis… a tanítványának fogad?- hökkent meg Tom.

- Nem tudom, milyen mester leszek, még sosem próbáltam. Tudásom egy részét magamtól tanultam, de egy részét viszont Georginától. Ha érdekel a dolog, itt maradhatsz még több ideig is, míg meg nem tanulsz tőlem minden fontosat.

- Az nagyszerű lenne, uram!

- Á, felejtsd el ezt az „uramozást". Szólíts egyszerűen Williamnek.- nyújtotta ki a jobb kezét a férfi.

- Köszönöm… William.- fogott vele kezet Tom lelkesen.