Raven
Az éjszakát járva szemrevételezem a lehetőségeket, amiket nyújtani tud, de valahogy senki se tűnik a fogamra valónak. Mindenkiben találok valami hibát. Túl magas vagy épp alacsony, a végén már rutinszerűen találom ki az indokot, hogy miért nem cserkészem be ma esti zsákmányomat. Mióta vámpír lettem még soha nem állt elő ez a szituáció vagyis, hogy ölni akarok, de senki se felel meg nekem. Öregszem? Elért valami kapuzárási pánik túl a kétszázon, ezért válogatok? Zavartan sétálok tovább, és nem törődök a hívogató tekintetekkel, amiket kapok mindkét nem részéről. Hidegen hagy a vágyuk, amit felém sugároznak.
Az áldozataimat én választom, és nem ők engem. Előbb egy kérdésre kell megtalálnom a választ vagyis, hogy mi a fene bajom van? Tudja a nevem, és akkor mi van? Én is tudom az övét, csak épp nem suttogom fáknak dőlve. Volt valami abban a pillanatban, aminek nagyon nem kellett volna ott lenni. Tűnődve állok meg egy lámpánál, és lassan ráébredek, hogy mi okozhatja kedélyem ilyen szintű leromlását.
Végül szembe nézek a ténnyel. Az álmok, melyekben meglátogattam nem csak rá gyakoroltak mély hatást, de engem se hagytak hidegen. Itt az idő, melyet már nem húzhatok tovább. Eljött a valós találkozás ideje. Elismerem, vágyok a kölyökre majdnem olyan szinten, mint a megölésére. Kell nekem a teste, a vére, egyszóval mindene. Ritka az ilyen pillanat, és jobban magamba tekintve rájövök, nagyon régen vagy talán még soha nem volt ilyen erős a késztetés, hogy valakit ennyire akarjak. A vadászról minden adat a rendelkezésemre áll, így a támadásomnak nincs gyenge pontja. Tudom, kik a barátai, hol lakik és hamarosan tudni fogom azt is, hogy milyen íze van a bőrének.
Sietős léptek zaját hallom, és odanézve már tudom, megtaláltam, akit kerestem. Először csak a hajszíne tűnik fel. Szőke, hosszú haja, válla körül hullámzik. Idegesen kutat táskájában, majd mikor mellém ér, a kulcsát elejti. Villámgyorsan hajolok le érte, kihasználva a lehetőséget, amit nyújt az egyszerű cselekmény. Más esetben lehetne szándékos ez a mozdulat, de jól tudom ez csak a véletlennek köszönhető, mert csábos pillantás helyett óvatos tekintetet kapok, miközben nyújtom át a kulcsot.
- Ezt elejtette - kezdeményezek beszélgetést.
- Köszönöm - mondja, miközben ideges mozdulattal kap a kulcs után.
- Veszélyesek az utcák mostanság - lágy hangon ejtem ki a szavakat, mire kissé megrezzen. - Elkísérjem az autóig?
- Nem kell! - válaszolja rögtön. - A túloldalon lévő közeli utca végén parkoltam le - feleli bizonytalan hangon, mert az említett kis utca teljes sötétségbe burkolózik az emberi szem számára.
- Akkor jó utat - felelem neki nyugodtan.
Elindul, majd egy bizonytalan lépés után visszafordul. Erre a mozdulatra vártam. A reakció kiszámíthatóan emberi.
- Elnézést, ha udvariatlan voltam - mondja már kedvesebb hangon. - Elkísérne mégis?
- A legnagyobb örömmel teszem ezt egy szép hölgynek - súgom selymes hangon, és látom már teljesen megnyugodott.
- Anna vagyok - mutatkozik be. - Köszönöm, tudja mostanság olyan szörnyű híreket lehet hallani.
- Raven - felelem neki, miközben elindulunk a sötét kis utca felé. - Velem biztonságban érezheti magát ezen a rövid kis úton.
Anna
Idegesen veszem el a felém nyújtott kulcsot. Sötét van, én meg egyedül vagyok, és egy nagyon rossz napot tudhatok magam mögött. A legkevésbé sem hiányzik, hogy most meg elkezdjenek molesztálni. Azonban ez a férfi túl jól néz ki, hogy ilyen eszközökhöz kelljen folyamodnia. A gyenge fény ellenére is tisztán látom, milyen jóképű. A szeme az, ami teljesen megragad. Olyan szomorú, mintha évszázados magány rabja lenne.
Mégis a megérzésem rosszat sejt. Valami zavar ebben az idegenben, aki semmi fenyegető mozdulatot nem tesz felém, mégis tudom több, mint aminek látszik. Zavartan indulok el, miközben az ajánlatát visszautasítom. Viszont egy lépés után mégis visszafordulok. Ugyanúgy áll, ahogy az előbb. Halálos nyugalom sugárzik belőle, mint akit semmi se zökkentheti ki ebből az állapotból. Szépsége szívbemarkolóan megkapó. Fekete fürtjei lágyan hullámoznak a szélben, és döbbenten veszem észre, hogy a haja hosszabb és fényesebb, mint az enyém. A francba, az egész pasi maga a megtestesült álom. A szépségnél nincs halálosabb fegyver. Már nem tudom, ki mondta, de igaza volt. Aki ilyen jól néz ki, az nem lehet gonosz, döntöm el hirtelen. Az előbbi rossz érzést félresöpröm. Megkérem, hogy kísérjen el, majd bemutatkozom:
- Anna vagyok.
- Raven - mondja selymes hangon, melytől kellemes borzongás fut végig rajtam.
Elindulunk a sötét kis utca irányába, szorosan mellettem új ismerősöm. Szinte kezdem sajnálni, hogy ilyen közel van az autóm, persze reggel ezt egyáltalán nem így gondoltam. Éppenséggel egész úton a munkába menet ezen dühöngtem. Most meg az a bajom, hogy túl hamar fogunk odaérni az autómhoz. Talán hálám jeléül meghívhatnám egy kávéra? Ez egy jó gondolat, döntöm el. Meg fogom majd kérdezni. Soha nem szerettem éjszaka mászkálni, most mégse aggódok. Én az orromig sem látok, de kísérőm magabiztosan irányít
- Nem értem, miért nem javítják meg itt a világítást! - sóhajtok fel mikor majdnem elesek.
- Kapaszkodjon belém - hallom fülemhez közel a hangját. - Nagyokat lehet itt esni. Nem szeretném, ha megsérülne.
Miközben ezt teszem, újra eltölt valami kettős érzés. Az egyik részem azt akarja, hogy soha ne érjen véget ez a rövid kis séta, énem másik része viszont valami baljós megérzéssel követi az eseményeket. Veszélyt érzek, de nem értem miért.
- Valami baj van? - kérdezi hirtelen.
- Nem - motyogom zavartan. - Nem szeretem az éjszakát, néha olyan félelmetes tud lenni. Nem is látok semmit ebben a nagy feketeségben. Maga biztos valami vitamint eszik, hogy ilyen jól látja, merre megyünk.
- Mondhatjuk - kacag fel.
A kis utca a reggeli fényben barátságos volt, azonban most mégis egyre ijesztőbb. Magam sem tudom, hogy azért mert éjszaka van, vagy új ismerősöm miatt, aki nem tesz semmit csak jön mellettem némán. Ez a csend valahogy baljóslatúvá teszi utunkat. Nem kellett volna elfogadnom a segítséget jövök rá, azonban mégis engedelmesen megyek tovább. A szépség nem csak fegyver lehet. Hanem csapda, melytől nem szabadulhatsz. Az út előttem nem látszik tisztán, ezért még erősebben kapaszkodok a karba, melyből hidegség sugárzik, de nem engedem el. Hamarosan az utca végére fogok érni, ki a biztonságos fénybe. Már csak pár lépés az egész és vége lesz.
Alex
Zavart vagyok, és legnagyobb döbbenetemre a zavar mellett a legerősebb érzelmem jelenleg a düh, mely elnyomja a sérülésem fájdalmát, amit az előző este még ráadásként szereztem. Dühös voltam, mikor felkeltem, és elkezdtem készülődni a suliba. Az úton se csillapult bennem eme érzés, pedig örülnöm kellene, mert nem álmodtam semmi furcsát. Mégis mérges vagyok, úgy érzem, valamitől megfosztottak. Tényleg egy hülye vagyok! A düh még akkor is mardos, mikor a folyóson Walesbe botlok, aki lelkesen csapódik mellém.
- Hogy ment éjszaka? - kérdi izgatottan.
- Nyakaztam először - válaszolom szinte morogva. - Aztán volt megint egy félresikerült mentésem.
- Mi? - kérdez vissza értetlenül. - Most csak karózni kellett, vagy félrenéztem valamit a menetrendeden? - tekint rám szemüvege mögül.
A szavak hatására megtorpanok, és rájövök, a dühöt végre megfelelő irányba tudom terelni.
- Menetrend? Mi vagyok én maga szerint? Egy busz?! - érdeklődök még nagyon finoman, mert mellettünk mennek el mások is, akiknek nem kell tudni az új hobbimról. - Tudja meg, itt mindig számolni kell a váratlan helyzetekkel - közlöm okító hangon a tapasztalataimat, amiket egy hét alatt leszűrtem.
- Alex, sajnálom. Igazad van. Nem csak neked új ez a helyzet, de nekem is furcsa ez az egész. Eddig mindig az irodában voltam, és soha nem kellett valós akciókat vezényelnem. Ez nekem is egészen újfajta kihívás - feleli mentegetőzve. - Veled együtt tanulok most én is.
- Ezzel most nagyon nem nyugtatott meg - felelem már kevésbé mérgesen. - Van még időnk az óra kezdésig, be tudná kötözni a sebemet? - kérdem teljesen megenyhülve.
A düh még emészt, de igyekszem megfeledkezni róla, mert nem Wales tehet róla. Senki se tehet róla, csak az én beteg fantáziám. Meggyógyultam! Klassz, de én mégse örülök neki.
- Mi történt tegnap este egészen pontosan? - hallatszik a rémült kérdés, amint elindulunk az irodája felé.
Belépve a helyiségbe megszabadulok az ingemtől - az előbbi kérdést figyelmen kívül hagyva -, megmutatva ezzel a vágást, amit szereztem. A szuper regenerálódásomnak hála a seb már nem mély, és a látványos gyógyulás már elkezdődött, de nem árt újra kötözni.
- A nyakazás hogy történt?- kérdi Wales miközben a fiókban kutat valószínűleg kötszer után.
- Lapáttal - felelem azonnal.
- Lapáttal? - kérdez vissza.
- Igen, nem volt más lehetőségem - a mondat közben leereszkedek egy székre, és úgy várom, hogy végre nekiálljon a sebápolásnak.
- Nem volt más lehetőség - ismétel meg.
- Wales, maga egy okos ember - kezdem el türelmetlenül. -, ne akarja, hogy csalódjak az elképzelésemben. Óriási hibát követtem el, de megtanultam a leckét az biztos, kétszeresen is - szavaim közben figyelőm mellém lép, és elkezdi a régebbi kötést leszedni rólam, én pedig folytatom mondandómat. - Elena, vagyis a vámpír, mikor kikelt a sírból nem olyan volt, mint a legutóbbi. Emlékezett rá, hogy ki volt. Azt se tudta, hogy meghalt. Én azt gondoltam, talán lehet egy másik út is. Tudja, karó nélkül. Hibát követtem el - ismerem el előtte, hangosan vétkemet.
- Igen, az volt - helyesel csendesen, miközben a tiszta kötszer után nyúl. - Valószínűleg egy idősebb vámpír alakította át - jegyzi meg.
- Miből gondolja? - érdeklődök hevesen.
- Ha csak egy ifjonc tette volna, akkor nem emlékezett volna semmire sem. Így viszont, mivel azt mondtad, hogy önmaga volt egy ideig, így valószínűleg egy pár száz éves vámpír ölhette meg - értetlen tekintetem láttán tovább magyaráz. - Olyan ez, mint a bor. Minél régebbi, annál finomabb. Hasonló a helyzet a vámpírok esetében is. Az erejük az évek alatt folyamatosan nő.
- Szóval azt akarja mondani, hogy eddig csak mezei ellenfeleim voltak? - a kérdés inkább megállapítás tőlem. - Akik még a pehelysúly kategóriában vannak.
- Jól látod a helyzetet - a mondat végén egy erős csomót köt a karomra.
Elgondolkodva ülök és érzem, el kell mondanom Walesnek, hogy bajban vagyok. Konkrétan a nedves álmaimról nem szándékozom beszámolni, de jelenleg a frász akar kitörni rajtam. Az nem zavar annyira, hogy az eddigi ellenfeleim még csak az alja annak, ami rám vár. Ami miatt igazán aggódok, hogy egy idősebb vámpír felelős a temetői kalandomért. Több száz évesnek kellett lenni, mint a naplóban szereplő vámpírnak. Mielőtt előadhatnám figyelőmnek az emészthetőbb verziót, megszólal:
- Ez egy vágott sérülés, mi a története?
Lepillantok a karomra, melynek az emléke szintén nem tartozik a top tízes kategóriába.
- A temető után úgy gondoltam, megmentek még, akit tudok. Mivel a dögök a sikátort kedvelik, betévedtem egybe, amiben találtam is egy vámpírt, aki vígan szipolyozott egy pasit. Gondoltam, segítek. Lekaróztam a vámpírt, mire az áldozat elkezdett sírni. Legalábbis akkor azt gondoltam, hogy áldozat volt, mikor is előkapta a kését és megvágott. Ennél a résznél jöttem rá, hogy tévedtem ismét. Miután megvágott a barom, fenyegetőzött, majd elszaladt. Szerencséje volt, hogy a feladataim között csak vámpírok, valamint egyéb nem földi lények irtása szerepel, plusz rohadtul fájt a karom.
- Harapásfüggő - dünnyögi az orra alatt.
- Milyen függő? - kérdezek vissza. - Ne szórakozzon, a tag arra gerjed, hogy harapják? Fúj, ez nagyon durva! - kiáltok fel hevesen, mert bizonyos emlékek jutnak eszembe, amibe valaki nagyon agyafúrtan használta a száját, melyben hegyes fogak lapultak.
- Ha valakit többször megharapnak, elkezdi élvezni. Mondhatjuk, szolgaként tartják az ilyen embereket, ha hasznosak, tovább életben maradhatnak - tekintetem láttán elhúzza száját. - Te immúnis vagy erre, mint Vadász - nyugtat meg. - Egyedi képességekkel rendelkezel, ezért vagy olyan veszélyes számukra.
- Kár, hogy csak egy van belőlem - jegyzem meg. - Akkor nem is tudnak átalakítani? - teszem fel a kérdést, melytől a legjobban félek, azzá válni, amivel küzdök.
- Nem, még ha megpróbálnának, akkor se sikerülne. Valahogy a véred ellenáll minden behatásnak. - a szavak közben, amiket kimond, a rajtam nyugvó teher egy része legördül. - Most már ideje órára menned - figyelmeztetőlegesen néz órájára.
- Igaz - helyeselek megkönnyebbülten.
A székről feltápászkodok, majd a ruhát magamra véve indulok el az ajtóhoz, azonban mielőtt kilépnék, visszafordulok és tekintetünk találkozik.
- Elena említett egy nevet is, mielőtt megöltem. Azt mondta Raven - mondom neki a történet egy részét.
- Raven? - tekintetében pánik villan, melyet gyorsan palástól.
- Az egyik naplóban is, amit kaptam, szerepelt ez a név. Véletlen lenne? - faggatom.
- Lehet - válaszolja óvatosan.
- Ugyan, ezt maga se hiszi - a düh mely épphogy csillapult bennem, újra teljes erővel jelentkezik. - Mit titkol?
- Egy vámpírt ismernek a figyelők, akit Raven-nek hívnak - kezdi el mondandóját. - Eddig három vadászt ölt meg. Veszélyes ellenfél...
Dermedten állok az ajtó előtt, három vadászt ölt meg. Szép teljesítmény, ez az első, ami eszembe jut. Majd a következő gondolat. Véletlen lenne, hogy pont itt van ebben a városban? Nem hiszem.
- Most miattam van itt - állapítom meg élettelen hangon. - A negyedikkel is végezni akar.
- Valószínűleg - ért egyet velem Wales.
- Akkor miért nem támadott még meg? - kérdem ingerülten. - Mire vár? Arra, hogy én... - itt a mondatot félbe hagyom, mert a végén még kicsúszik valami a számon, aminek nem kéne.
Nyugi Alex, csitítom magam. Ez csak azt jelenti, hogy a név és egy személy egyezik. Ettől még nem fog úgy kinézni, mint az álomvámpír, akivel perverz dolgokat akarsz csinálni. Hevesen egyetértek önmagammal.
- Azt hiszem, arra vár, hogy felkészült legyél a harcra - mondja Wales. - Minden vámpírnak nagy tett, ha megöli a Vadászt.
- Szóval trófea vagyok - kacagok fel. - Ennyi most elég volt, matek óra előtt, Wales - a mondat közben megragadom a kilincset, és kilépek a szobából.
A düh mellé most a fájdalom társul. Egyszerűen nem tudom, mi a bajom. Mást nem érteni még rendben van, de saját magamat! Ez a helyzet kétségbeejtő.
Raven
A nő határozottan tehetséges, ahogy figyelem tevékenységét, amint a megkötözött embert szó szerint az őrületbe kergeti. Végre hasznomra lehet az ágyon kívül is. A lap, mely végre hivatalosan is engedélyezi az átépítést, most már a kezemben van. A kis hivatalnoknak, aki telefonon keresztül sorozatosan áthúzta számításaimat, eddig szerencséje volt, mivel a telefon volt az egyetlen kapcsolat közöttünk mostanáig.
Azonban, személyes találkozónk keretében már fordult a kocka, ahogy mondani szokták. A türelem pár száz év alatt szépen fejlődik, de azért mindennek van határa. Amilyen hamar csak lehet, meg fogom nyitni ezt a helyet.
A munkálatok már amúgy is megkezdődtek, igaz csak éjszaka folynak, mert nem éppen esztétikus emberi munkaerő, akiket megbíztam, viszont olcsó és egy kis nyers hússal beérik. A papírt nézegetve néha egy elfojtott nyögést hallok, mely nem igazán hat meg. Elgondolkodva szólalok meg:
- Ne öld meg - szavaimra Maya meglepetten néz rám. - Az új fiókánk ma ébred fel - magyarázom lágy hangon.
- Az új tag - szinte köpi a szavakat felém, miközben lemászik a fogolyról. - Miért hoztad ide, elegen vagyunk már.
- Maya, az előbb arra gondoltam, végre hasznos vagy, ne rontsd el a pillanatot - válaszolom és figyelem, ahogy a fogai lassan visszahúzódnak eredeti méretűvé. - Amúgy vannak benne lehetőségek - közlöm vele nyugodtan.
- Mint bennem voltak? - kérdés közben elém lépve hajtja fejét mellkasomra, melyet némán tűrök.
- Több - jön kegyetlen válaszom, melyre meg se rezzen.
- Miért teszed ezt velem? - morgásszerűen tör fel benne a hang.
- Mert élvezem! - szabad kezemmel haját oldalra simítom, miközben nyaka ingerlően fehérlik előttem. - A reakcióid szinte már viccesen emberiek. Nem vagyok a tied, soha nem is voltam - kacagok fel, nem érdekel az emberi figyelem, ami követi minden mondatunkat. - Te viszont az enyém vagy. Amíg szórakoztatsz addig tart a játék - súgom közel hajolva a nőhöz, aki erre megremeg. - Aztán vége lesz...
Ajkamat nyakához érintem, és jól tudom, várja, hogy vérét vegyem. Játékosan karcolom meg a bőrét, majd eltolom magamtól. Csalódott tekintette láttán csak mosolygok, és tovább már nem törődve vele, elindulok, hogy az értékes papírost biztonságba helyezzem.
Egy elkülönített szobába belépve rakom el a papírt. Később majd az ügyvédem gondjaira bízom a további formaságokat. Nyugtalanul vágódok le egy székre, és elgondolkodva meredek magam elé. Nem tudom, mi jött rám az előző este, de határozottan volt valami fura abban az éjszakában, amit nem tudok magamnak se megmagyarázni.
Viszont tény, hogy elhatároztam, most egy ideig nem látogatom meg a Vadászt álmaiban. Személyes találkozó kell. Vágyom már a tényleges érintésére, pontosabban a vérére. Zavartan rázom meg a fejemet az előbbi gondolatra. Megölöm, de előtte használom. Igen, így már határozottan jó. A vágy olyasmi, amit ismerek és ennél meg is akarok maradni. Nincs szükségem zavaró momentumokra. Kicsit jobban elragadott a hév, mint szokott, de ezzel még nincs semmi baj, sőt különleges ízt add a hajszának. Apropó hajsza, itt az idő valami harapnivaló után nézni. Elégedetten állok fel a székről, hogy valakinek ma éjszaka ismét elhozzam a végzetet.
Alex
Rohadt sok mellékutca van ebben a városban! Ez az apróság csak mostanában tűnt fel, miközben bosszúsan érek ki egy kis utcából, ahol egy sikeres karózáson voltam túl az imént. A lelkivilágom mégse lett jobb és eltűnődők, hogy talán a város összes vámpírjának elintézése is kevés lenne ehhez. Ingerülten vetem hátamat a falnak, és meredek magam elé. Úgy nézek ki, mint egy trófea?! Beszélő, lélegző, két lábon járó dísz vagyok a vámpíroknak.
Mindegyiknek, nincs kivétel. Ez az, nincs egy se, aki ne akarna megölni vagy próbálkozni vele. Ezen emésztettem magam egész nap, és baromi jó lenne erre fogni a matek egyesemet. Órák után Wales-szel kiegyeztünk abban, hogy extra óvatos leszek, mert jelenleg még nem vagyok felkészülve egy több száz éves vámpírral való harcra. Kérdés, mikor leszek rá alkalmas.
Mert ha jól látom a helyzetet, nagyon gyors fejlődést kell produkálnom. Azonban nem is a küzdelem miatt aggódom. Nem félek tőle. A halál gondolata sem zavar egyelőre, mivel még nem kézzel fogható. Szóval ezeket egyelőre kilőhetem, mint félelmeim forrása. Egy dolog az, ami miatt kiver a víz. Saját magamtól rettegek, mert jelenleg jobban lázba tud hozni egy fekete hajú, hihetetlen kék szemű PASI, mint bármilyen csaj. Erősen elkezdtem gondolkodni a virág és méhecske másik verzióján.
Talán van valami, amivel szembe kéne néznem lassan. Nem! Tagadok addig, amíg tudok, döntöm el Vadászhoz méltatlan módon. Zavartan nézek oldalra, és döbbenten veszem észre a másik oldalon lévő alakot, akinek fekete hosszú haját túlzottan ismerős. Tekintetemmel követtem, ahogy befordul egy újabb rohadt kis utcába. Hátulról látom az egész alakját.
Karcsú, de bárki lehet az, csak úgy, mint magas, de az a haj, ami utána lebben, az nem lehet mindenkié vagy akárkié. Az álompasi! Basszus! Mennem kell, csak ez a gondolat dörömböl agyamban, miközben dermedten meredek abba az irányba ahol eltűnt. Kábultan mozdulok meg a sikátor irányába, nem törődve azzal, hogy kinek megyek neki nagy sietségemben, csak azt tudom, nekem most mennem kell. Vajon most is álmodok? Erősen remélem, hogy igen, mert a valósággal nem tudom, miként birkóznék meg. Hogyan fogadjam el a gondolatot, mármint a férfi részét? Egyelőre még csak a tagadásig jutottam el, a beismerés nem volt még a listámon. Beérve a mellékutcába, ami teljesen kihaltnak tűnik, csalódottan sóhajtok.
Nincs itt. Mit reméltem? Gondolkodás nélkül jöttem utána, még csak a fegyveremet se készítettem elő, pedig nem csak sejtésem van, hogy mi ő. Sápadt bőre, mely furcsán csillog az éjben, túlzottan kecses mozgás, melyhez képest mindenki lomhának tűnik, ezek egy dologra utalnak. Vámpír. Létezik tehát, mert ez ugyebár a valóság? Egy vámpír, akiről álmodtam. Mindjárt kétségbeessek. Lehetne ennél is rosszabb? Hirtelen merül fel bennem a kérdés, és a válasz nagyon gyorsan meg is érkezik. Igen, lehet.
A fahéj illata jelzi a közelgő veszélyt, aztán már csak egy taszítást érzek, mely a falhoz lök és én szembetalálom magam vele. Tekintete hidegen mered rám, miközben szája gúnyos mosolyra húzódik. Szorosan simul hozzám, mozdulni se tudok, akkor se, ha akarnék. Vajon akarok? Azt hiszem, most kellene megijednem, igen határozottan itt az idő rémüldözni. Mégse teszem azt, ami a normális reakció lenne. Vámpír és Vadász néz egymásra, nekem mégsem az az első gondolatom, hogy karót neki.
Becsukom egy pillanatra a szemem, hátha nem lesz ott, mikor újra kinyitom. A taktika nem jön be, mert ismét az ő kék szemébe meredek, melyek gúnyos elégedettséggel néznek vissza rám. Ajkai mögül fehéren villan elő szemfoga. Én pedig azon veszem észre magam, hogy épp azon merengek, hogy mindez milyen érzéki így együtt. Lassan nem a vámpírtól kezdek félni, hanem saját magamtól. Ki lesz ma éjszaka a vad és ki a vadász?
