Mestermunka
Figyelmeztetések: femslash, erotikus tartalom.
Korhatár: 18 év!
VIII.
Egymáshoz simult a testük. Mellükön érezték a másik mellének puha nyomását, forró ágyékuk összedörzsölődött, a nő körbekulcsolta lábaival a lányt. Lassan, gyengéden csókolóztak. Ütemesen mozogtak, és szinte egyszerre nyögtek bele a csókba mindketten, amikor összébb simultak, amikor az őket összekötő rugalmas rúd mélyebben csúszott a testükbe. Ahogy közeledett az eksztázis, egyre kevesebb csókot váltottak. Lehunyt szemmel, összesimuló arccal nyögtek egymás fülébe, remegve szorították a másik testét. A nő érezte, hogy a lány megrándul, belekarmol a karjába, hallotta elégedett kiáltását, és az ő testét is átjárta a gyönyör. Remegett, a lány fenekét markolta, hogy még jobban magára húzza, és hosszú-hosszú másodperceken keresztül élvezte a gyönyört. Nem akart többé felocsúdni belőle.
– Mi folyik itt?! – csattant váratlanul egy túlságosan is ismerős hang. Egyszerre néztek fel, rettenettel bámultak a férfire, aki az ajtóban állt – láthatólag most érkezett.
A nő megbénult. Értelmetlen lett volna magyarázkodni, és ismerte annyira a férfit, hogy tudja: könyörögni sincs értelme. A lány bezzeg nem bizonytalankodott: azonnal hozzálátott, hogy véget vessen a kellemetlen helyzetnek. Felpattant, szinte durván rántotta ki a nőből a szerszámot, felkapta a pálcáját, és a krémmel együtt ragyogó lótusszá változtatta a bűnjelet. Óvatosan lebegtette át a tündöklő virágot az asztalra, majd két pongyolát varázsolt elő. Az egyiket a nőre dobta, a másikat magára kanyarította, szorosan fogta össze, és csak ekkor nézett az ajtóban végtelen nyugalommal álló férfira. Dacos pillantással állt meg házvezető tanára előtt.
– Piton professzor…?
Ginny várakozón hallgatott, Hermione lehunyta a szemét. Első válaszát nem mondta, nem mondhatta ki. Ginny kedves volt és megértő, de Hermione tudta, hogy neki is éppen olyan fontos a családi kötelék, mint a többi Weasleynek, és nem akarta megbántani. Az elmúlt napok végtelenül nehezek voltak Hermione számára. Nehezebbek, mint amikor unatkozott a férje mellett, és szomorúan üldögélt a nappali csendjében, egy-egy könyvvel az ölében, alig tíz centire valakitől, aki valaha a legjobb barátja volt. Nehezebb, mint amikor úgy járt haza a férjéhez, úgy feküdt le mellé, és ha nem volt semmilyen kibúvó, akkor úgy feküdt le vele, hogy közben tudta magáról, hogy csaló.
Nehezebb volt, mert Hermione most döbbent rá, hogy azok után, ami közte és Vic között történt, talán képes lesz Vic nélkül folytatni a hétköznapokat, de arra nem lesz képes, hogy Ron mellett élje le az életét. Miközben Dumbledore tanácsára végiggondolta az év eseményeit, miközben pontról pontra felidézte magában, hogy hogyan kerültek egye közelebb egymáshoz a lánnyal, megértett valamit. Nem arra döbbent rá, hogy a lányokhoz vonzódik, ahogy kezdetben hitte, hanem arra, hogy teljesebb, izgalmasabb kapcsolatokra van szüksége. Be kellett vallania magának, hogy a régi barátságai és a régi szerelme egyaránt elsorvadtak, ő mégis rémülten kapaszkodott beléjük. Ha Ron mellett marad, örökre csapdába kerül.
– Merlinre, Hermione! – Ginny a szája elé kapta a kezét. A nő hallgatása beszédesebb volt, mint amilyenek a szavai lehettek volna. – A bátyám fafejű és konok, ráadásul mindig is tudtuk, hogy sok tekintetben nem illik hozzád. De szeret téged. Szeret titeket. Mindenkinél jobban.
Hermione felsóhajtott. – Tudom én, Ginny… De ez néha nem elég.
– A francba… – Ginny hallgatott néhány másodpercig. – Te már nem szereted őt?
– Ron évek óta a barátom – felelt Hermione zavartan. – Én sok mindenért becsülöm, és örökre összekapcsolnak a kicsik is, meg… a sok közös emlék.
– Ne ködösíts – szólt rá Ginny nyugodtan. Hermione lehunyta egy pillanatra a szemét.
– Azt hiszem, nem.
Csend ereszkedett rájuk. Hermione zavartan rakosgatta a tálcán a csészéket, a teáskannát és a tejszínt. Ez legalább módot adott neki arra, hogy elkerülje Ginny pillantását. Másfelől azonban saját magának is először vallotta be a tényt, hogy már nem szerelmes Ronba, és ez egyszerre töltötte el szomorúsággal és felszabadultsággal.
– Tudod, mi dühít a legjobban? – szólalt meg Ginny. Hermione rosszat sejtve rázta meg a fejét. – Az, hogy ez végig a levegőben volt. Sokat beszéltünk rólatok Harryvel, mert nem láttam még egy kevésbé összeillő párt, mint ti. De annyira bíztam abban, hogy ezer éve ismeritek egymást, és tudtátok hogy mit választotok…
– Az ember változik – jegyezte meg Hermione bizonytalanul.
Ginny a fejét rázta. – Nem. Neked éppen az a bajod, hogy Ron nem változott meg eléggé melletted. Nem hasonlít hozzád.
A gyerekszobából kiszűrődő hangok belefojtották Hermionébe a választ, így a két nő átment hogy lássa, miben mesterkednek a kicsik. Ginny mosolyogva ült le Hugo mellé, és kezdett vele játszani. Hermione csatlakozott, és egy kicsit hálás is volt, amiért nem kellett tovább magyarázkodnia a másiknak. Hugo és Rose lekötötte őket egészen ebédidőig, amikor Ron hazaért. A férfinek is dolgoznia kellett – habár az előző napokra szabadságot vett ki, mostanra beosztották és feltétlenül meg kellett jelennie a minisztériumban. Szeretettel ölelte meg a húgát, de Hermione figyelmét nem kerülte el, hogy szokatlanul mogorva.
– Gyere, beszélgessünk – Ginny ellentmondást nem tűrő mozdulattal ragadta meg a bátyja karját, és húzta be Ront az egyik szobába. Hermione automatikusan vette fel a mesekönyvet, amit Ginny a földre ejtett, amikor Ron megérkezett, és folytatta az olvasást. Amikor a történet végére ért, és Ronék még mindig nem kerültek elő, de Rose és Hugo kettesben kezdett játszani, elindult, hogy megkeresse őket. A konyha ajtajában azonban megtorpant: Ron éppen felháborodottan szónokolt odabent.
– … tudom, hogy igazad van, de egyszerűen felháborít, hogy mit engedett meg magának az a kis… – Ron elakadt, hogy megtalálja a megfelelő szót – … Delacour-lány!
– Delacour?
– Hát, az biztos, hogy ennyi ravaszkodás csakis az anyja vére miatt szorulhatott belé! – csattant fel Ron. – Egy Weasley nem tenne ilyet! Hogy kilesse Hermione könyvtári kölcsönző lapját, és ő is elolvassa ugyanazokat a könyveket! Meg szándékosan elrontsa a varázslást, hogy Hermione vigasztalja! Ez azért tényleg…
– Pofátlanság? – tippelt Ginny. Hermione szinte látta maga előtt, ahogy Ron nagy elánnal bólogat. – El se hinnéd, hányan élnek ilyen kis trükkökkel…
– De azok nem más feleségét akarják elcsábítani – morogta Ron, s Hermione újra maga elé képzelte a szavakat kísérő mozdulatot is: éppen keresztbe fonja a karjait. – Vagy legalábbis nem az enyémet…
– Hahó! Befejeztük a mesét! – kiáltott Hermione, hogy ki ne derüljön, hogy hallgatózott. Belépett a konyhába. – Itt ebédelsz? – kérdezte Ginnytől.
– Nem… Harryvel elmegyünk valahová – rázta a fejét a nő. Hermione elment Ron mögött, aki csakugyan keresztbe font karral, durcásan ült az egyik konyhaszéken. Ösztönös mozdulattal simította végig férje vállát, amikor azonban rájött, hogy ezzel boldog mosolyt csalt Ron arcára, elbizonytalanodott. Nem látta értelmét annak, hogy sokáig hitegesse a férfit.
– Mit eszünk? – élénkült fel Ron. – Segítsek valamit?
– Meghámozom a krumplit, addig tegyél fel vizet, kérlek – felelt Hermione, miközben néhány pálcaintéssel hámozni kezdett.
– Azt hiszem, indulok – sóhajtott Ginny. – Jó volt kicsit beszélni – biccentett Ron felé. Hermione kikísérte a nőt, s Ginny megállt az ajtóban, és szembefordult vele: – Mikor mondod el neki?
– Még nem tudom – sóhajtott Hermione. – Gondolom, ha vége ennek a tortúrának a bizottsággal.
– Meggondolhatnád még egyszer… – vetette fel Ginny. Hermione lemondóan bólintott. Nem látta értelmét a töprengésnek, de nem akart ellentmondani.
Visszament Ronhoz, aki már feltett egy nagy lábast teli vízzel a tűzhely lángjára. Hermione anélkül folytatta a főzést, hogy a férjére nézett volna. Egyre csak Ron szavai jártak az eszében, hogy Vic milyen felháborító trükköket vetett be. Ronnak fogalma sem volt arról, hogy Vic valójában mi mindent tett.
A következő napokon Vic úgy viselkedett a nagyteremben, a tanórákon és a folyosókon, mintha semmi se történt volna. Hermione már kezdte azt hinni, hogy egyszeri ostobaság volt az egész, ami nem ismétlődik meg. Néha még összeszorult a gyomra, ha a lány közelébe ment, néha arra ébredt, hogy vele álmodott, és az orrában érzi az illatát, az ajkain a szája ízét, a lába köze pedig vágyakozva lüktet – de igyekezett elhessegetni ezeknek a pillanatoknak az emlékét. Vic diák volt, aki felvételire készült, tehát Hermione nem tagadhatta meg tőle sokáig a különórákat. Így hamarosan megegyeztek egy újabb időpontban, amikor folytathatták a közös tanulást.
Hermione bizonytalankodva várta a lányt. Szidta magát, amiért a lakosztályát választotta, nem pedig egy tantermet, de annyira vágyott az elmúlt hónapok meghitt, beszélgetésekkel teli óráinak hangulatára, hogy inkább magához hívta meg a lányt. Abban a pillanatban, hogy a lakosztály ajtaja bezárult mögötte, Vic felhagyott eddigi, nyugodt viselkedésével. Magához húzta Hermionét, és mielőtt a nő tiltakozni vagy akár csak megszólalni tudott volna, éhesen kezdte csókolni. Hermione viszonozta a csókot, gondolkodás nélkül hagyta, hogy Vic ölelje, és egy másodpercre átjárta a kéj. Csak akkor tolta el magától a lányt, amikor Vic keze felfedezőútra indult a testén
– Mindennek van határa! – jelentette ki összekaparva szigorúsága utolsó morzsáit. – Döntsd el, hogy igényt tartasz-e még a segítségemre, vagy úgy döntöttél, hogy most már magad is boldogulsz a mestermunkával. Ha kell a gyakorlás, akkor leszel szíves arra koncentrálni.
– De hát te is kívánsz! – kiáltotta Vic szinte kétségbeesetten. – Ígérem, varázsolok, csak előbb hadd csókoljalak meg!
Hermione megrázta a fejét. – Nem nekem teszel szívességet, Vic.
A lány lehunyta a szemét, és Hermione látta, hogy hatalmas erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy kissé megnyugtassa magát. – Rendben – mondta végül, és bement a nappaliba.
Az óra további részében Vic minden erejét összeszedve koncentrált. Hermione úgy találta, hogy hetek óta nem voltak ennyire sikeresek egyetlen órán sem, mint most. Hirtelen megértette, hogy Vic rá célzott, róla beszélt neki heteken keresztül, amikor az elérhetetlen szerelemről mesélt. A felfedezés egyszerre volt hízelgő és zavarba ejtő. Hermione, aki ezerszer képzelte el, hogy mit tenne, ha Vic éppen ő elé állna, most bizonytalankodott. Vic pedig visszahúzódott, és csupán azt bizonyította, hogy sokkal jobban tud teljesíteni most, hogy esélyt lát arra, hogy viszonozzák az érzéseit. Az óra végén, azután, hogy Hermione megdicsérte, és tanulnivalóval látta el Vicet, a nő megfogta a lány kezét.
– Azt hiszem, az érzés, amit érezni vélsz, nem nekem szól igazából. Csak elképzelsz valakit, kiszínezed mindazt, amit rólam tudsz, hogy olyannak láthass, amilyennek szeretnél.
– Talán te is így vagy ezzel – mondta Vic halkan. – Lehet, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek te látsz, ez csakis azért van mert így tartasz vonzónak…
– Ez nem ugyanaz – rázta a fejét Hermione. – Neked nem kell semmilyen szerepet játszanod, hiszen te egy diák vagy. Nekem felelősségeim, feladataim vannak. Igyekszem kedves lenni, de talán félreértettél…
Vic a fejét rázta. – Dehogy értelek én félre. – Szája szegletében elégedett mosoly ült. – Légy őszintébb magadhoz, és lásd be, hogy vágysz rám. Pedig alig ismersz…
– Természetesen nem ismerjük egymást annyira – bólogatott Hermione beleegyezően, hátha így meg tudja értetni magát a lánnyal. – És az ember mindig valamilyen szerepet játszik.
– Előttem nem kell megjátszanod magad – szólt közbe Vic nyugodtan. – Nem zavar, ha elmagyarázol valamit, amit nem értek. Örülök, ha ajánlasz egy könyvet. Nem akarlak olyasmivel traktálni, ami nem érdekel. Csak egyvalamit akarok tőled – közelebb hajolt, Hermione mélyen magába szívhatta az illatát –, és azt valójában te is akarod.
Hermione lehunyta a szemét. Vic mindig úgy beszélt, mintha tudná, hogy Ron éppen mivel bosszantotta fel. Most is mintha a férjéről beszélt volna, aki végtelenül unta azt, hogy Hermione mindenről olvasott már, és ha ő bármit megjegyez, a felesége azonnal három-négy elmélettel tud rá válaszolni. Így aztán inkább csírájában fojtott el minden magyarázatot vagy beszámolót. Ron akkor se olvasott el egy könyvet, ha Hermione heteken át küzdött, hogy felkeltse iránta az érdeklődését, ha részleteket mesélt belőle és a legizgalmasabb ponton hallgatott el és adta a kezébe a kötetet – inkább elmeséltette a nővel a történet végét. Ron lassan szinte csak a kviddicsről tudott volna beszélgetni, az egyetlen dologról, ami meg Hermionét nem érdekelte.
A következő pillanatban Hermione azon kapta magát, hogy Vic simogatja a kezét. A lány lassan, gyengéden cirógatta a bőrt a kézfején, aztán finom köröket kezdett rajzolni a nő csuklójának bőrére. Hermione önkéntelenül is felsóhajtott. A gyengéd érintés bizsergetni kezdte, és ahogy felnézett, Vic lágy mosolya láttán elöntötte a forróság. Tudta, hogy ostobaságot követ el, mégis odahajolt a lányhoz, és megcsókolta. Pontosan tudta, hogy ennek szörnyű következményei lehetnek, mégis hagyta, hogy magával rántsa a vágy. Szokatlanul jólesett csókolózni a lánnyal, szokatlanul érzékiek voltak Vic érintései. Hermione nem emlékezett rá, hogy mikor reagált valamire ennyire erősen a teste.
Ott és akkor semmire sem gondolt. Minden kiment a fejéből, amikor hagyta, hogy Vic csókolózás közben a ruhák anyagán keresztül felfedezze a testét, és gyönyörbe simogassa. Nem jutott eszébe se a férje, se az iskola szabályzata, amikor a lány rekedt, sürgető követelésének engedelmeskedve maga is benyúlt Vic szoknyája alá, és addig cirógatta, amíg remegve el nem érte a kéjt a karjai között. Hermione csak késő éjszaka döbbent rá, hogy hatalmas ostobaságot követ el, amikor mindketten felocsúdtak az élvezet mámorából, és rájöttek, hogy már jócskán elmúlt a takarodó.
– Merlinre, hogy egyezhettem bele egy ekkora ostobaságba – suttogta Hermione szinte magának, amikor elindultak a folyosókon, hogy visszakísérje Vicet a hálókörletébe.
– Tudod, hogy mi a jó… – kuncogott a lány. Hermione a fejét csóválta.
– Ez nem vicc… Ha ez kiderül…
– De nem derül ki – ígérte Vic magabiztosan. – Ez nem fordulhat elő.
És Hermione hitt neki.
