8. Földindulás
Könnyektől áztatottan, mélyen megrendülve hoppanált a főhadiszállásra. Észrevétlenül jutott el a sötét folyosókon át a bájitallaborig. Nem mert a Nagyúr szeme elé kerülni. Tudta, hogy azonnal rá fog jönni. Ha nem tudja már most.
Nem bántotta Maryt. Képtelen lett volna. Visszaültette a karosszékbe, és megvárta, míg elalszik. Aztán jó pár védővarázslattal látta el a házat. Tudta, hogy pár nap múlva a Nagyúr újabb próbát fog tenni Mary megfélemlítésére, és már nem őt fogja küldeni. Ismerte a megszokott halálfaló trükköket, így nem volt nehéz áttörhetetlen védelmet idéznie a ház és a lány személye köré.
Elárulta hát mesterét. Egy érzelem, a szeretet miatt. Alig tudott megvetés nélkül gondolni saját döntésére.
A laborhoz tartozó könyvtárban üldögélt, kezében egy bájitalkönyvvel. Szemei nyugtalanul futottak a sorokon, s ő alig értett belőlük valamit. Lecsapta a könyvet az asztalra, és fölállt. Nem lehet ilyen lelkiállapotban dolgozni – döntött. A legjobb lenne aludni egyet, és másnap tiszta fejjel újból nekifogni a kutatásnak. De addigra a Nagyúr már biztos hivatni fogja. És ő mit mond majd neki? A Nagyúr nem tűr el hibákat, nemhogy gyengeséget.
Igen, megszegte az ígéretét, de még helyrehozhatja! Visszamegy és megöli. Nem, nem ölheti meg – figyelmeztette önmagát. Csak „átadja az üzenetet". Nem kell, hogy a lány megtudja, ő volt az. Majd kitörli az emlékeit, mind kínzójáról, mind az esti beszélgetésről kettejük közt, hogy csak az érzés maradjon, miszerint nem kifizetődő a Minisztériumban kutatni.
Újult erővel kelt föl ültéből, és a labor kijárata felé indult. A tárolópolcok mellett elhaladva fölkapott egy üvegcse feledtető-főzetet. Ez a bájital több szempontból sokkal hatásosabb volt az Exmemoriamnál: egyrészt az ezzel elvett emlékek végérvényesen visszahozhatatlanok voltak, másrészt, és ez talán fontosabb is, kiküszöbölt minden ellentmondást a törölt és meghagyott emlékek közt. Így még a legképzettebb legilimentor sem jöhetett rá az emléktörlés tényére. Perselus csak pár hónapja fejezte be a feledtető-főzet pontos receptjét. Rajta kívül egyedül a Nagyúr tudott a létezéséről, így csak kettejüknek volt belőle készlete.
Kilépett az ajtón, és a kijárat felé indult. Újból eszébe jutott Mary, és enyhe bűntudatot érzett. Remélte, hogy mégsem kell erőszakos eszközökhöz folyamodnia. Az este elhangzottak ellenére még mindig látta esélyét, hogy elég lesz a lelkére beszélni, és megkérni, hogy menjen vissza Franciaországba…
Gondolataiból egy árnyalak rázta fel. Az egyik mellékfolyosóról érkezett, s úgy tűnt, ő is a kijárat felé tart. Perselus fellélegzett, amikor a másik – valószínűleg szintén halálfaló, ki más lenne? – nem vette észre őt. Pár lépés után azonban megtorpant, és hátrafordult, farkasszemet nézve Perselusszal. Walden Macnair volt. Perselus megnyugodott kissé. Őt talán meg tudja győzni valami kitalált mesével, hogy miért is van még/már itt. Közben elindult társa felé, s odaérve kölcsönösen biccentettek egymásnak.
- A francia tyúkhoz? – kérdezte Macnair.
Perselus röviden bólintott.
- És te?
- McKinnonékhoz – válaszolta apró mosollyal – Kiderült egy s más a drága jó Marleneről…
- Főnix? – kérdezte Perselus. Hirtelen kezdte kapkodva venni a levegőt, s szíve is mintha hevesebben vert volna. Nem értette magát. Csak nem… sajnálta?
- Bezony – kacsintott rá Macnair.
Perselus egy pillanat alatt döntött. Egy gyors pálcamozdulattal elkábította a másikat, s szétnyitotta az eszméletlen férfi száját, hogy belecsöpögtessen pár cseppet a feledtető-főzetből. Habár nem volt képzett legilimentor, nem volt nehéz az ájult férfi elméjében felszínre hozni az előző beszélgetés emlékét, hogy a főzet koncentráltan hasson. Macnair szemhéjának pillanatnyi kinyílásából pontosan tudta, hogy sikerrel járt.
Ha már úgyis elárulta… – jutott felszínre elméjében az órák óta elnyomott gondolat. De most sem fejezte be. Fölállt, kirohant a kapun, és dehoppanált.
Birmingham muglik lakta része. Tökéletes célpont. Hát egy fikarcnyi eszük sincs ezeknek? Rendtagok, tehát különösen veszélyeztetettek, és még a muglikat is kiteszik ennek. Nem lehetnek olyan idióták, hogy abban reménykednek, a Nagyúr majd betartja a muglivédelmi törvényt, és forgalmas helyen nem támad meg senkit. Annál csábítóbb… De most nem erre kell koncentrálnia!
Erőszakkal kellett elfojtania elkalandozó gondolatait. Alig öt perc előnye lehetett, aztán Macnair magához tér. Ezalatt meg kellett találnia a McKinnon házat, meggyőzni őket megbízhatóságáról, és azonnal elbújtatni őket, mielőtt ő maga is dehoppanál.
Gyorsan körülnézett. Nem sok támpont. Egy tér éjszaka: pár mugli járművel, telefonfülkékkel… és néhány járókelővel! Igen! A fehér mágusok sokszor együtt élnek a muglikkal. Perselusnak visszaemlékezve eszébe jutott valami arról, hogy mintha épp harmonikus együttélésre nevelte volna őket a roxforti mugliismeret óra. Bár nem biztos, azt a tárgyat mindig is utálta. Bizonytalan volt, mégis ez volt az egyetlen esélye. Megszólította az első arra járót, egy öltönyös, napszemüveges férfit. Elhadarta a kérdését, mire az megvetően végigmérte, és egy szó nélkül otthagyta. Perselus más esetben biztosan bosszankodott volna a mugli viselkedésén, de most egyszerűen nem volt rá ideje. Azonnal kiszemelt egy fiatalokból álló csoportot, és eléjük sietett.
- McKinnonék. Nem tudjátok, hol laknak?
Az egyik lány, alig lehetett nála idősebb, fölkapta a fejét.
- Marlene McKinnon vagyok – mondta – Miért keres?
- Csak négyszemközt – válaszolt Perselus határozottan.
A lány elköszönt barátaitól, és elindult a tér egyik széle felé. Intett Perselusnak, hogy kövesse.
- Tehát? Mit óhajt? – kérdezte még útközben, gyanakodva.
- Varázsló vagyok.
- Nyilván – mondta apró mosollyal Marlene – Talár van magán – tette hozzá, látva Perselus értetlen tekintetét. Megállt az egyik ház előtti kapualjban, és nyitotta volna az ajtót, amikor egy kar megállította.
- Ne! Várjon egy percet – kezdte Perselus – Veszélyben van. A Sötét Nagyúr. Halálfalók. Öt percen belül – mondta tőmondatokban. Marlene elsápadt kissé, de megőrizte a hidegvérét.
- Honnan…?
- Nincs időnk! – vágott a szavába – Tudom és kész. A családja?
- Elutaztak egy hétre. Holnap érkeznek.
- Egy pillanat – ötlött valami Perselus eszébe, s talárja zsebéből előhalászott egy fiolát.
- Amint dehoppanált, igya meg. Közben koncentráljon az én alakomra. El fogja felejteni, hogy valaki figyelmeztette, és csak arra emlékszik majd, hogy rossz előérzete miatt hagyta itt Birminghamet. Dehoppanáljon, igya meg, tüntesse el a fiolát, és figyelmeztesse a családját is a veszélyre. Azonnal rejtőzzenek el!
- Hogyan… mármint, biztos...? Honnan tudná Tudjaki, hol lakom? – tétovázott.
- Például ahonnan én – vágta oda ingerülten – De nincs időnk ilyenekre. Minden egyes kérdéssel a saját és az én életemet kockáztatja.
- Tehát maga…?
- Igen! Gratulálok, Mrs. McKinnon, halálfaló vagyok! A Sötét Jegyet is látni akarja, vagy befejezhetjük végre a bájcsevegést?! Menjen már, vagy meg akar halni?!!!
- Nem. És köszönöm. Mindent köszönök – azzal dehoppanált. Végre.
Perselus holtfáradtan érkezett a főhadiszállásra. Még mindig azon tűnődött, jó ötlet volt-e mindezek után visszatérni az oroszlán barlangjába, de nem látott más lehetőséget. Valahol még mindig vonzotta őt a Nagyúr és köre, habár ezt sokáig még önmagának is igyekezte tagadni. Végül egyszerűen azzal magyarázta, hogy csak úgy tudhatja meg az ügy fejleményeit – akár kedvezőek számára, akár nem – ha itt marad. Bár lelke mélyén tudta, hogy van ebben valami más is. Valami meghatározhatatlan, ami még ilyen helyzetben is ide köti őt.
Mindenesetre visszatért a lakosztályába, és három alvás nélküli éjszaka után ruhástul dőlt el az ágyán.
De ezúttal sem volt olyan szerencséje, hogy kialudhassa magát. Kopogás szakította félbe álmát, s ő kelletlenül kelt fel, ha lehet még fáradtabban, mint ahogy lefeküdt, hogy ajtót nyisson.
- Lucius – nézett ki hunyorogva a fáklyákkal megvilágított folyosóra.
- Kéret – mondta egyszerűen a szőke férfi.
- Rendben, azonnal megyek.
Már csukta volna be az ajtót, amikor meghallotta a „küldönc" további szavait.
- Én a helyedben sietnék. Soha nem láttam még ilyen dühösnek.
„Könyveket lehetne megtölteni mindazzal, amit te még soha nem láttál" – gondolta, de csak ennyit kérdezett:
- Miért? Történt valami?
- Azt hallottam, áruló van köztünk – mondta halkan, félénken.
- Tessék? – Perselusban megállt az ütő. Először kezdte igazán érdekelni a beszélgetés menete. Tudja…
- Jól hallottad – mondta büszkén, ráébredve fontosságára, miszerint ezúttal ő közölhet egy információt Perselusszal, és nem fordítva, ahogy az lenni szokott.
- De… Kicsoda? Lehet tudni? Kire gyanakszik? – kérdezte óvatosan.
- Nem tudom. Walden mondta, amikor kijött tőle, de többet neki se mondott. Biztos azért hív, hogy erről beszéljen veled… – mondta irigykedve – Te vagy az első embere.
- Igen? – kérdezett vissza szinte gúnyosan – Azonnal megyek.
Becsukta az ajtót, és nekidőlt. Észre se vette, ahogy hátát nekivetve szép lassan lecsúszott, egész addig, hogy végül a földön ülve, felhúzott lábakkal találta magát. Minden ízében remegett. „Azért hív, hogy erről beszéljen veled" Tudja. Hogyne tudná? Hogy hihette, hogy mindezt megússza szárazon? Szembeszállni a Sötét Nagyúr akaratával? Csak muglibolondok szokása, és nem véletlenül. Érthető, miért rövid életűek a fehér varázslók. És számára már nincs visszalépés. Képtelen lenne hazudni a Nagyúrnak, csak, hogy megmentse saját életét, és a Nagyúr mindezt nyilván tudja is, tehát nem is bocsátana meg. Az egyetlen kiút… De ahhoz túlságosan is szereti fiatal életét – gondolta keserűen.
Szinte nem is saját akaratából, gépiesen állt föl, és mielőtt még észbe kaphatott volna, már azon az ajtón kopogott.
- Gyere be! – hallatszott bentről egy hang. Nem volt kimondottan dühös, bár ez a Nagyúrnál nem jelentett semmit.
Perselus belépett, és letérdelt. Déjà vu. Csakúgy, mint egy napja. Azóta azonban sok minden megváltozott… Most biztosan nem megtisztelő feladatot fog kapni.
És valóban, a további események nem követték az előző napit. A Nagyúr, Perselus emlékei szerint talán először hagyta, hogy térden maradjon előtte. Lehajtotta hát a fejét, és szégyenkezve várta a büntetését.
- Miért nem tettél jelentést tegnap? – vágott a csöndbe az első szemrehányó kérdés – És miért bujkáltál ma egész nap előlem?
Csend.
Mit lehet erre válaszolni?
Csend.
- Nem szabad ennyire átengedned magadat az érzelmeidnek, Perselus. Szándékosan adtam neked ezt a feladatot – a halálfaló összerezzent –, és szándékosan nem mondtam, hogy nőről van szó. De te ismét tanúságot tettél a lelkierődről, legyőzted önmagad, és erre büszkének kell lenned! – Perselus csodálkozva kapta föl a fejét. De nem volt sok ideje töprengeni az előbbi szavak értelmén, a Nagyúr máris folytatta.
- Marie Noir ma reggel visszatért Franciaországba, és kémeim szerint pár hónapig nem is szándékozik elhagyni Párizst.
Perselus most már ámulva hallgatta mesterét. Hogy Mary elhagyta Angliát… Lehetetlen! Mi történhetett? Hisz ő nem tett semmit. Szerencsére még idejében sikerült becsukni tátott száját, mielőtt még a Nagyúr ránézett volna.
- Jó munkát végeztél – mosolyodott el.
- Köszönöm – válaszolt halkan, szemeit a padlóra szegezve. Még mindig zavaros volt neki ez az egész. Mi van az árulóval, akiről Lucius beszélt? Akkor nem is gyanítja, hogy ő az?
- Értesítelek, ha újabb feladatom van számodra. Addig dolgozz a főzeten! Most elmehetsz.
Ennyi?
- Nagyúr… – kezdte halkan, még mindig térden – Vehetem a bátorságot egy kérdésre? – mestere bólintását látva kissé meglepődött ugyan, de igyekezte ezt leplezve folytatni – Lucius egy árulót emlegetett a körünkben…
- Ó, valóban! – vágott közbe apró mosollyal – Te még biztosan nem hallhattad McKinnonék sikeres menekülésének történetét – Perselus érezte, ahogy elsápad.
- McKinnonék? – nyögte ki végül – Marlene McKinnon?
- Nem is tudtam, hogy ismered. Macnair legnagyobb sajnálatára még mindig jelen időben. Valaki figyelmeztette őket a tegnap éjjeli támadásunkra, és Walden odaérve csak az üres házat találta.
Perselus agyában veszettül pörögtek a kerekek. Minek is hozta fel ezt a számára különösen kínos, sőt veszélyes témát? Szerencséjére a Nagyúr mintha még nem figyelt volna fel furcsa viselkedésére. Igyekezett nyugalmat erőltetni legalább a hangjába, mikor megszólalt.
- Fidelius?
- Ez ugyanoda vezet – mosolyodott el – Valakitől megtudták, hogy veszélyben vannak. És mivel Macnair volt az egyetlen, aki tudott róla, hiszen egyedül rá bíztam…
Hatásosan nem fejezte be.
- Nem lehet, hogy mégis elmondta valakinek, csak törölték az emlékeit? – vetette fel merészen Perselus.
- No lám. Hogy véded.
Méghogy ő védi? Hisz mindig is utálta azt a fontoskodó alakot! Inkább a saját vesztébe rohan ezekkel a túl valószínű felvetésekkel.
- Csak igyekszem körültekintően megvizsgálni a helyzetet – mondta gyorsan, halkan.
- Ez mind nemes és társaiddal összetartó lélekre utal, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Ha törölték az emlékeit, csak feledtető-főzettel tehették, mert sehol egy anomália az emlékei közt.
- Arra gondolsz, hogy esetleg loptak a készleteimből? – játszotta ki Perselus az utolsó kártyáját, közben reménykedve, hogy nem remeg nagyon a hangja.
- Ez esetben szintén csak halálfaló tehette. Úgy tudom, a laborodba szabad bejárást biztosítasz mindenkinek.
Perselus nagyot nyelve bólintott. Legnagyobb szerencséjére egész eddig tényleg megbízott annyira társaiban, hogy nem helyezett védőbűbájokat a laborra.
- Hogy fogjuk kideríteni, ki volt az? – próbálkozott tovább, még mindig mindenre felkészülten.
- Biztos vagyok benne, hogy már ismered a módszert – húzta ördögi mosolyra ajkait – Alig egy hét múlva már képtelen lesz akár csak kikelni is az ágyából. Szombaton teljes létszámú gyűlés.
