Levelek haza
- Hika, mögötted! – kiáltotta Raku. A lány arrébb lépett, de ezt olyan halkan tette, hogy a támadója nem hallotta, sőt, nem is érzékelte. Így rávetette magát egy sziklafalra. – Elegem van! Nem látok semmit! – morgott Rine, és végigsimított a karpántjain. Apró szikrák, Hika ijedten kiáltott fel:
- Raku, ne! – De már késő volt, a bánya mérges gázai a legapróbb szikrára is lángra kaptak, robbanás rázta meg Rockwing csendes kisvárosát…
- Mond csak, Raku, nem szándékoznál segíteni egy kicsit? – érdeklődte Hika a papír fölé görnyedve.
- Honnan tudnám Én, hogy mi a fenét írjunk Mustangnak? – kérdezett vissza.
- De Én sem tudom! – fakadt ki.
- A macskakaparás szintű írásommal amúgy sem tudna elolvasni semmit – tette hozzá mentségül.
- Jó, de nekem bedöglött a fogalmazókám, úgyhogy legalább diktálj valamit! – kérte.
- Oké, hol tartasz eddig? – pillantott fel a saját papírjából, amit levélnek szánt haza.
- Rockwing, Bányaellenőrzés, 1915. március 6. Ennyi – olvasta fel a várost és a dátumot.
- Gratulálok – sóhajtotta. – Na, nézzük. Nagyjából minden rendben ment, a bánya majdnem szakszerűen van felállítva, majdnem minden kincse be van jelentve, és adózva van utána.
- Persze, csak le lettünk fizetve, hogy ne szóljunk egy szót sem a plusz ezüstről, valamint az életveszélyes szakaszokról, ahol nap, mint nap emberek járnak! – egészítette ki.
- Ugyan, az ezüstről szólunk, a veszélyes dolgok meg felejtősek, a robbanásban úgyis mind beomlott, ami nem tartott – legyintett egykedvűen.
- Szóltak, hogy ne szikrázz, Raku – sóhajtott fájdalmasan Hika.
- Jól van, na, bocsánat! Elfejeltettem, na, legközelebb majd jobban odafigyelek! – dohogott. – Amúgy is, Mi ki tudtunk mászni, mások nem biztos, hogy kijönnek onnan, egyben. A bányarigó veszélyes madár – mondta.
Rita egy darabon nem szólt, aztán visszatért az eredeti témára:
- De ezt valahogy össze kéne foglalni, és értelmesen leírni, hogy ne legyünk körberöhögve…
- Hm. Kezd azzal, hogy a város feltűnően jó gazdasági helyzetnek örvend – tanácsolta.
- Oké… - és újra bal kezébe vette a tollat, majd körmölni kezdett. – Azt hiszem, csak az első mondat kellett, majd szólok, ha elakadtam.
- Rendben – és Ő is visszatért a leveléhez. Vagyis a fehér laphoz, amin még egy tintapötty sem volt.
Kinézett a vonat ablakán, a táj elsuhant mellettük, itt-ott még fehérlett a múló hó a szántóföldeken. A lapra nézett, majd megszólítás után írni kezdett:
„Jól vagyok, minden rendben. Remélem, Veletek is. Éppen a vonaton unjuk magunkat Ritával, Ő az új csapattársam, és kedvelem, kedves lány. A Keleti Város felé tartunk, ott van a főnök jelenlegi állandó tartózkodási helye, jelentést kell tennünk nála.
Rockwing városából jövünk, bányaellenőrzést tartottunk, majd inkább személyesen mesélek róla. Vettem a családnak ajándékot, ha hazamegyek, mindenki kap valami szépet.
Remélem, lent Délen már jobb az idő, itt Keleten még hófoltos minden, pedig márciusban már egy szál pólóban szoktunk rohangálni… Ha tudok, majd telefonálok, levelet egyelőre a Keleti Főhadiszállásra küldjetek, egy darabon biztosan arra leszek.
Egyelőre más nincs, puszilok mindenkit, legyetek jók, és vigyázzatok magatokra!
Ölel Titeket: Rine
Ui.: A másik levelet adjátok oda a Mesternek! Köszönöm!" Hátradőlt, nyújtózott egyet. Hika elmerült a jelentésben, nem akarta megzavarni. Másik fehér lapot húzott felülre, és gondolkodás nélkül kezdett írni.
„Mester! Tudom, hogy tudja, hogy miért mentem a Központi Városba, és ez úton is hálás vagyok, amiért hagyta. Minden rendben ment, még Edékkel is találkoztam. A bolondok! Szerintem hamarosan felkeresik Önt, megígértem, hogy nem árulom el Őket, szóval csak annyit mondok, nem fog örülni…
Amúgy velem minden rendben van. Remélem, a tavasz közeledtével Ön is jobban lett, és Dante Mester gyógyszerei hatnak.
Ha minden jól megy, jövő hónapban, vagy utána hazamegyek majd, de ezt a családnak nem mondtam, mert semmi nem biztos. Ne aggódjon értem!
Üdvözlöm: Catherine"
Beborítékolta mind a két levelet, majd a kabátja belső zsebébe rejtette. Újra kinézett az ablakon, sápadt fénye volt a Napnak, pedig nem volt már korán reggel.
- Kész is – jelentette Hika. – Kanyarítsd alá, és jók vagyunk – nyújtotta át az oldalas jelentést, amit a direkt erre a célra kapott, vonalazott, állami címerrel ellátott papírra írt.
- Rendben, kösz' – bólintott. – Legközelebb majd Én írom – mosolyodott el, majd nagyot ásított. – Ez fárasztóbb, mint hittem – jegyezte meg az utazásra célozva.
- Pedig meg kell szokni.
- Ezer kilométer után nem panaszkodom – felelte, és elhelyezkedett a kabátjával betakarózva. – Végállomás Keleti pályaudvar. Addig alszom.
- Úgy tűnik, minden rendben – közölte Roy Mustang nyugodt hangon. – Shadow írta, igaz?
- Igen – bólintott Rita.
- Még valami említenivaló? – kérdezett rá. A két lány egymásra nézett, majd egyszerre megrázták a fejüket.
- Nincs semmi – felelte Rine.
- Rendben. Mehetnek – intett egyet, mire elindultak kifelé, de Raku még megtorpant az ajtóban, és visszanézett.
- Nem tudja esetleg, merre vannak Elricék? – érdeklődte óvatosan.
- Nem, nem tudom. Miért?
- Csak kérdezni szerettem volna valamit Tőlük, de annyira nem fontos – mondta határozottan. – Viszlát – köszönt el, és hagyta ott az irodát.
- Mit akartál Edéktől?
- Csak megint eltűntek szó nélkül, azt sem mondták, hová. Úgy tűnik, ez a specialitásuk, kámforrá, köddé válni – sóhajtotta. – Nem hagyják, hogy segítsünk nekik.
- Talán csak nem akarnak bajba sodorni senkit. Hisz' elég veszélyes dolgokra készülnek – tippelt és érvelt Rita.
- Szent Elmo tüzére, hogy itt lesz valami! Valami, amire senki nem számít… - újabb sóhaj. – Ahhoz is fáradt vagyok, hogy éhes legyek, lógjunk el aludni, jó?
- Menjünk – értett egyet.
