VIII. fejezet
Sam minden nappal egyre többet volt eszméleténél. Egyre erősebbnek érezte magát. Az is bíztató jel volt, hogy már tisztán meg tudta különböztetni az ébrenlétet az alvástól. A korábbi, víziószerű álmai már nem tértek vissza, és ha mostanában álmodott is valamit, az nagyon ritka volt, és nyilvánvalóan tudta róla, hogy valóban álom.
Ennek ellenére a furcsa erő még mindig úgy a – jobb szó híján – ágyhoz bilincselte, hogy egyelőre reményét sem látta a szabadulásnak. Emellett még mindig gyengének érezte magát, arról nem is beszélve, hogy továbbra sem tisztult ki a kép az agyában a kilétét illetően. Nem tudta, hogy a furcsa álmainak mennyi volt a valóságalapja, de valamiért azt sejtette, hogy nem teljesen fikció mindaz, amit látott. És egy valami különösen élesen jelent meg előtte. Azaz egy valaki. Egy magas, jóképű, ősz hajú, vonzó férfi, akit álmában Jacknek hívtak, és akinek képe valamiért beleégett az elméjébe.
Amikor órákon keresztül csak hevert ott, nem merve felfedni még a titkát a fogvatartói előtt, és nem azon tűnődött, hogy kicsoda ő valójában vagy hogy hogyan menekülhetne meg innen, egyszerűen csak átadta magát a férfi képének. Muszáj volt hinnie abban, hogy létezik ez a férfi, hogy azért kell küzdenie, hogy megtalálja őt – esetleg, de erről csak álmodni mert, hogy hazamehessen Hozzá – mert tudta, hogy iszonyú küzdelem előtt áll, ha ki akar jutni innen.
Igen. A zsigereiben érezte, hogy amikor először magához tért, és beugrott neki a "goa'uld" szó, az semmi jót nem jelentett. Sőt, valami nagyon is rosszat. Mivel nem tudta pontosan kicsoda és hol van, úgy döntött, egyelőre a legokosabb ötlet az ösztöneire hallgatnia. A többi ráér. De nem szabadott kapkodnia.
Először is vissza kell nyernie a mentális és testi erejét, csak utána gondolhat arra, hogy felveszi a harcot. Amire pedig a legnagyon szüksége volt, az az információ. És jelenleg egyetlenegy módon juthatott hozzá. Megfigyeléssel.
Elsőként a környezetét vette szemügyre. Egy tágas terem kellős közepén feküdt egy asztalon. Más berendezési tárgyat nem látott. A falak arany színűek voltak, de nem volt rajtuk sok díszítés (maga sem értette, miért furcsállja ezt). A láthatatlan erő, ami a felülethez szegezte, burokként vette körül. Úgy tűnt, a plafonon lévő, lila, opálos kőzetből álló, az asztal alakjának és méretének – sejtése szerint – megfelelő, berakott, világító alakzat gerjeszti ezt a különös energiateret.
A testét fehér, hosszú, díszítetlen ruha borította, ami olyan volt mint egy kórházi köpeny és mezítláb volt. Jobb csuklójára egy vastag fémpánt fonódott, amiből egy cső vezetett az asztal felé. Sam úgy sejtette, alighanem azon keresztül kapja meg a teste a szükséges folyadékot, és jobb szó híján táplálékot, ami biztosítja, hogy életben maradjon. Egyelőre.
A helyiség ajtaja, közvetlenül a lába irányában volt. Ami számára nagyon előnyösnek bizonyult, hiszen így látszólag csukott szemen keresztül is figyelhette azt. Csak a legritkább esetben volt egyedül a teremben. A legtöbbször két jaffa – ezt az elnevezést sem tudatosan használta rájuk, de valahogy helyénvalónak tűnt – őrködött ott. Időnként az egyik távozott, de egyikőjük mindig ott állt. Vagyis majdnem mindig.
Naponta egyszer – vagyis sejtése szerint naponta, mivel a rengeteg alvás miatt a belső órája még kissé be volt rozsdásodva – ugyanis volt egy látogatója. Egy nem is akármilyen látogatója. Egy nő. Méghozzá goa'uld nő. Valahányszor belépett a terembe, intett a jaffáknak, és ők távoztak.
Sam sosem beszélt vele – őszintén szólva mindig alvást tettetett, ha megérkezett, ám egy-egy futó pillantást időnként sikerült az irányába vetnie – de valahogy biztos volt benne, hogy goa'uld volt a lény. Arany, fehér és mélykék színekből állt össze a ruhája, a haja fekete volt és hosszú, az arca erősen sminkelt, a bőre pedig bronzbarna. Azonban a legfeltűnőbb rajta az az opálos lila fényburok volt, ami az egész testét körülvette. Ijesztő, vibráló érzés lett úrrá a magatehetetlen nőn, valahányszor ez a szoborszerű jelenség meglátogatta. Már attól erőt vett rajta a gyengeség, hogy a szobába lépett, egyrészt a körülötte zsongó erőtértől, másrészt a tudattól, hogy mi vár rá.
A goa'uld látogatása ugyanis mindig ugyanúgy zajlott – már az a része, amire Sam emlékezett. A nő közel lépett hozzá, és az alkarját úgy tíz centire a homloka fölé helyezte – Carternek nem kellett látnia ezt, egyszerűen érezte, ahogy a lila burok súrolja a homlokát – és a karját díszítő, a plafonon lévőkhöz hasonló, azonban azoknál jóval fényesebb, lila kövekből kirakott, 20 centi széles pánt működésbe lépett. Az általa ontott egyszerre szívó és fúvó erejű energiahullám minden alkalommal baltaként fúródott Sam koponyájába, aki persze erre rögtön elájult. Előtte még érezte, hogy visszahúzza magába az az ördögi erő – maga a Halál talán? – ami a korábbi „álmát" is áthatotta, és most is csak szívta, sodorta magába, felemésztve a nő szinte minden csepp energiáját. Épp csak annyit volt képes, leírhatatlan mentális küzdelem árán, megtartania magának, hogy ne ragadják el a fekete karok teljesen, és ha milliméterekre is, de még ott lebeghessen a tátongó szakadék felett. Hogy a goa'uld tudott-e különbséget tenni az előtte fekvő test élő vagy holt állapota között, azt már nem tudhatta. Lassan már ő sem tudott különbséget tenni.
A kín minden egyes alkalommal hasonlóképp zajlott. Az ájulás után kusza, gyötrő képek következtek, majd a teljes sötétség. És végül – ki tudja, mennyi idő után – az ébredés. És így folyt ez nap nap után.
Sam pedig az idegennek tűnő, de ösztönösen szeretett arcokba kapaszkodva küzdött és várt. A megfelelő pillanatra. Nem tudta, képzelődik-e, de mintha egyre erősebbnek érezte volna magát. És néha beugrottak neki képek és szavak. Csillagkapu. Parancsnokság. CSK-1. Egy kis faház egy tó partján, amiben nincsenek halak. A labor. Naquada generátor. Minden nappal egyre több. Még nem tudta pontosan kicsoda is ő, de érezte, hogy a fejében ott van minden a helyén, megvan minden információ és emlék, csak még nem sikerült előszednie őket. De idővel... összeáll majd a kép. Kevés volt mindez, de tartogatott számára egy olyan ígéretet, ami izgatott, jóleső melegséggel töltötte el a lelkét, és tudta, hogy ezért megéri harcolni. Ez adott neki erőt a minden napos harchoz, és a démon – így hívta magában a goa'uldot – látogatásaihoz.
Várt a megváltásra.
És az el is jött.
Egy nap, ki tudja már hányadik nap, mióta ott feküdt, olyan dologra ébredt, ami merőben szokatlan volt.
Rengett a föld alatta.
Az ajtóból pedig – valószínűleg épp a különös földrengés miatt – eltűntek az őrjaffák.
És Sam mindennél biztosabban tudta, hogy ez az a nap. A most vagy soha. Akármennyi erőt is sikerült ezidáig összegyűjtenie, arra most mind szüksége lesz, ha ki akar jutni innen.
Ahogy a rengés folytatódott, és egyre erősebb lett, már szemernyi kétsége sem maradt. Csak idő kérdése volt, hogy a démon mikor állít be. Nem tehetett tehát mást, mint hogy várt türelmesen. Nem hiába.
Rövidesen valóban megjelent a goa'uld, és Sam szerencséjére nem kísérte jaffa a jövetelét. Gyors léptekkel Carterhez lépett, és megkezdte a szokásos mozdulatsort. Alkarja a nő homloka fölé emelkedett, aki kicsit meglepődött – arra számított, hogy tekintettel a különleges körülményekre, fogvatartója valami mással próbálkozik majd – de az utolsó pillanatban megacélozta magát, tágra nyitotta a szemét, és egyenesen belenézett az ellenség éjfekete szempárjába. A démon arcán látszott a meglepetés és a rettenet, de addigra a kapcsolat már teljes volt, még ő sem törhette meg olyan egyszerűen.
A két tekintet egymásba fúródott, és Sam érezte, hogy az energiahullám áramlása eltért a megszokottól. Olyan volt, mintha satuba szorították volna az agyát, minden energiájára szüksége volt, hogy kitartson, amikor megindult az ár. A zsigereiben érezte, ahogy az agya összekapcsolódott a démon elméjével, egyszerre látott mindent, képek özönét, érzések folyamát, emlékek zavaros áradatát. Megjelentek előtte a korábban már felidézett arcok, helyek és tárgyak, de azoknál sokkal több volt ez. Belelátott a másik emlékeibe és gondolataiba, amik egyrészt nagyon megijesztették, másrészt teljesen összezavarták.
Minden erejét arra koncentrálta, hogy megpróbálja a kavalkádból kiszűrni a hozzá tartozó elemeket. Harcolt a személyiségéért, ahogy csak bírt. És nem eredménytelenül. Ha nehezen is, de lassan, döcögve megindult a film, aztán már megállíthatatlanul pergett, pergett az agyában. Lassan, de határozottan a helyére kattant minden.
Samantha Carter, a kislány, akit mindenki kiközösített, mert sokkal okosabb volt a társainál. A tinédzser, aki megtanult harcolni, aki elveszítette az anyját és a kelleténél jóval korábban felnőtt. A fiús Sam, aki szinte sosem látta az apját, és a bátyjával töltötte minden idejét. A lány, aki évekkel korábban elvégezte az egyetemet a kortársainál, és úgy döntött, csatlakozik a Légierőhöz. A fiatal nő, aki mindig is magányos farkas volt, és aki csak huszas évei közepén döbbent rá, hogy vonzó külsővel áldotta meg az ég. A tudós és katona, aki állandóan dolgozott, küzdött az elismerésért és az elfogadásért. A nő, akinek sosem volt szerencséje a férfiakkal.
A sorsfordító pont a Csillagkapu program volt. Akkor érezte először úgy, hogy igazán él. Sorra felelevenedtek előtte – másodpercek törtrésze alatt – az átélt kalandok, a csaták, a helyek, a halálközeli élmények, a megismert emberek és lények, a felfedezett titkok és a tudományos áttörések. Jolinar. Hammond tábornok, Janet, Cassie és az apja, akit gyakorlatilag visszakapott. A CSK-1. Daniel és Teal'c, akik közelebb álltak hozzá, mint a saját bátyja. És a férfi. A társa, a párja, a felettese, a legjobb barátja, az otthona: Jack O'Neill. Akit majdnem elveszített a saját hülyesége miatt, de akit végül megkapott, és akinek végre – életében először – teljesen odaadhatta magát. Aki nyugdíjba vonult a kedvéért, és civilként irányította tovább a bázist. Ők voltak a családja. Miattuk nem volt magányos többé. És biztos volt benne, hogy már nagyon várnak rá odahaza. Hogy felkutatják az egész Univerzumot érte. Hogy fáj nekik a távolléte. A düh, amiért a goa'uld nekik is fájdalmat okozott, rettenetes erőt szült a nőben. Minél több emléket kapott vissza, annál erősebbnek érezte magát, és annál dühösebbnek.
Végül elérkezett az a pillanat, amikor már teljesnek érezte a személyiségét, amikor már határozottan tudta: visszatért az életbe. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy mozgatni tudja a végtagjait, mégha gyengén is. Minden erejét összpontosítva egyetlen hirtelen mozdulattal egyszerre felemelte mindkezét, és elkapta a homloka felett tartott alkart. Ahogy az ujjai ráfonódtak a fémpántra, úgy érezte, mintha villám hasított volna belé.
Újra kezdetét vette a kusza képek, gondolatok és érzések özöne, azonban ezúttal nem az övéi voltak azok. Beletellett pár másodpercbe, mire rájött, hogy mindaz a rengeteg fájdalom, döbbenet, gyűlölet, őrület, perverz öröm és emlék amit érzett és látott, az a goa'uld nőjé volt. Rémítő élmény volt ez mindkettejük számára – Sam érezte ellenfele zavarát és tehetetlenségét – de olyan szempontból hasznos, hogy legalább megtudhatta fogvatartója kilétét és szándékait. Emellett, és Sam ezt is határozottan érezte, a megfordult energiahullámnak köszönhetően most ő szívta el éppúgy a démon erejét, ahogy korábban az az övét. Tudta, hogy a goa'uldnak már nincs akkora hatalma a kapcsolat felett, hogy megszakítsa azt, és neki csak ki kell várnia azt a pillanatot, amikor már nem bírja tovább.
Égett az agya, fájt minden idegsejtje és porcikája, de kitartott.
Aztán a goa'uld teste egyszer csak összecsuklott, és a kapcsolat átalakult. Samet a démon ájulása előtti utolsó pillanatban megütötte a változó energiaáramlás ereje, amiről érezte, hogy mindamellett, hogy hihetetlen erőforrást biztosíthatna számára, olyan ördögi erővel bír, amit még sosem tapasztalt. De szerencséjére, ahogy a pánt és a homloka közötti kapcsolat megszűnt, mivel az ernyedt végtag a nyakára esett, úgy szakadt darabjaira az őket összekötő energiamező is.
Elmacskásodott, nehézkes tagokkal lökte le magáról a testet, és végre két lábra állt. Fogalma sem volt, ezzel mekkora kárt tesz vagy nem tesz magában, de letépte a csövet a karjára rögzített pántról, ami az asztalhoz rögzítette, mégha magával a fémpánttal nem is tudott mit kezdeni. Szúró fájdalmat érzett, de nem olyan erőset, hogy ne tudta volna elviselni. A pánt alól apró, vörös csermely szivárgott végig a karján, ami kicsit megijesztette, de szerencsére perceken belül elállt a vérzés.
A hosszú fekvés miatt elgyengült végtagjai alig bírták el a teste súlyát. Megigazította magán a fehér lepelszerű ruhát, és körülnézett, hogy lát-e valamit, amit fegyverként használhat. Sajnos nem sok mindent talált. Elindult az ajtó felé, de alig tett két lépést, amikor újra megremegett alatta a talaj, és kis híján a földre zuhant.
Nagy nehezen az ajtóhoz botorkált, és óvatosan kilesett a nyitott átjárón. Kissé ijedten konstatálta, hogy az egyik jaffa felé közeledik a kinti folyosón. Még egyszer körülnézett valamiféle fegyverért, de újfent hiába. Nem maradt más neki, mint a harci tapasztalata – amiről tudta, hogy nem csekély, azonban legyengült fizikuma ugyancsak behatárolta a lehetőségeit – és a meglepetés ereje.
Mély levegőt vett, egy pillanatra behunyta a szemeit, és megjelent előtte Jack, ahogy azt mondja: 'Menni fog, Carter.' Némileg megnyugodott, összeszedte minden erejét, és felkészült a közelharcra.
Ahogy meghallotta, hogy a jaffa az ajtó közelébe ért, a szívverése felgyorsult. 'Ez az, az adrenalin csodákra képes.' – gondolta magában.
Ahogy a páncélos szolga belépett, Carter akcióba lendült. Egy jól irányzott rúgással kirepítette a harcos kezéből a sugárlándzsáját, ami átrepült a termen, és valahol messze a padlón landolt. A jaffa egy pillanatra megdöbbent, de aztán az ösztönei átvették az irányítást, és felvette a harcot a támadójával. Nekirontott Samnek, aki azonban egy jól időzített manőverrel – amit még Teal'ctől tanult – saját gyenge testét meghazudtoló erővel és gyorsasággal átvetette ellenfelét a vállán, és az egy hatalmas csattanással elterült a padlón. Carter tudta, hogy csak másodpercek kérdése, hogy felálljon, de neki nem is volt szüksége többre. Utolsó erejével a földön heverő sugárlándzsához futott, felkapta, és a jaffára célzott vele. Egy pillanatig habozott, aztán lőtt. Tizedmásodperceken belül a páncélos katona mellkasában egy véres, égett, füstölgő lyuk tátongott.
Cartert elfogta a hányinger, ahogy mindig, ha arra kényszerült, hogy kioltson egy életet. Utálta ezt, de sajnos a munkájával járt. Arra gondolt, hogy hány ezret, sőt milliót mentett már meg cserébe, és hogy ha az Isten kegyes lesz hozzá, még milyen sokat fog megmenteni. De előtte még egy gyilkosság mindenképpen hátravolt. A másik őrjaffa. Ám így, hogy most már fegyvere is volt, jóval könnyebb lesz a dolga.
Sőt, most már volt mersze elindulni a folyosón, ami azért is egyre indokoltabbá vált, mivel a rengések nem akartak alábbhagyni. Tudta, hogy ki kell jutnia az épületből, mielőtt az a fejére omlik. Nem volt ideje nézelődni, és sok értelme sem – ahogy azt a goa'uld fejéből kapott információkból megtudta. Ha a folyosón összefut a másik jaffával, egyszerűen lelövi és kész.
Nem is kellett sokáig várnia lehetőségre. Ahogy kilépett a folyosóra, már hallotta is a jaffa páncéljának jellegzetes kongását. Bizonyára az eltűnt társa után jött. Egy bölcs döntéssel visszahúzódott az ajtón belülre, és várta, hogy a katona belépjen. Az óvatlan jaffa szerencséjére nem nézett körül, amikor a terembe lépett, így nem láthatta a háta mögött meghúzódó Samet, aki már célba is vette a másiktól elkobzott sugárlándzsával, és egy pillanat alatt ártalmatlanná tette.
Ahogy a nehéz test egy fémes puffanással a padlóra zuhant, a föld újra megremegett. Carter tudta, hogy sietnie kell. Fogta a sugárlándzsát, egy utolsó pillantást vetett a három alakra, amik a ki tudja mennyi ideig a börtönéül szolgáló teremben hevertek. Fogalma sem volt már, honnan volt annyi ereje, hogy elbánjon velük, de azt tudta, hogy még nem pihenhet. Még nem menekült meg teljesen. Vett egy nagy levegőt, felidézte magában a barátai arcát, akikhez haza kellett jutnia, és elindult.
Ahogy haladt a hosszú, különös folyosókon, feltűnt neki valami. Az áporodott levegőből, az ablaktalan falakból és abból, ahogy a rengések körülvették, egyre inkább azt sejtette, hogy az egész létesítmény a föld felszíne alatt van. Kereste a felfelé vezető utakat, hogy kijuthasson, de – alighanem védelmi okokból – a komplexum elég bonyolult szerkezetű volt. Kész labirintus.
Lassan, de biztosan haladt a felszín felé. Közben számos kilométert legyalogolt. Úgy tűnt, órákon át vándorolt az alagutakban. Szerencséjére a rengések kezdtek alábbhagyni. Sam csak most kezdett eltűnődni rajtuk. Nem voltak szokványos geofizikai rengések, az biztos. Viszonylag szabályos időközönként jelentkeztek, az erősségük sem mutatott egyértelműen növekvő vagy csökkenő tendenciát, ahogy egy normális földrengés esetében kellett volna, és amúgy is túl sokáig tartottak. A Földön egy földrengés csak néhány másodperces volt, és az utórengések egyértelműen gyengébbek voltak, mint a főrengés. 'De hát ki tudja...' – tűnődött. Más bolygó – alighanem –, más magmatulajdonságok, és talán más rengések. Ezen ráér később gondolkozni. Egyelőre most más volt a privilégium.
Néha rájött, hogy rossz irányba indult egy elágazásnál, és olyankor vissza kellett fordulnia, hogy a másik úton indulhasson el. Egy idő után a sugárlándzsával kirobbantott az egyik fal széléből egy darabot, és az egyik éles kővel, ami törmelékként aláhullott, onnantól fogva minden kereszteződésnél megjelölte, hogy merre haladt.
Érezte a levegő szagán, hogy már nem járhat messze. De azzal is tisztában volt, hogy a lábai egyre kevésbé bírják el a testsúlyát. A folyosón már a fény erőssége is megváltozott, már valóban csak néhány méterre lehetett a hőn áhított felszíntől, amikor újabb, az eddigieknél erősebb rengéshullám futott végig a falakon.
Akárhogy is küzdött, Sam gyenge és kimerült tagjai már nem bírták el a testét, ami szinte élettelen zsákként veszítette el az egyensúlyát, és bicsaklott a földre. A nő feje pedig a halántékánál a falnak csapódott, és az utolsó dolog, amit látott, az egy távoli résen keresztül bekukucskáló napsugár volt. 'Milyen kár.' – gondolta, mielőtt elborította volna az agyát a sötétség.
Amikor újra kinyitotta a szemeit, két ismeretlen, ám barátságos szempár nézett vissza rá. Már nem az alagutakban volt, hanem egy kunyhóban – ha nem csalt a megérzése – ami nagyon egyszerűen volt berendezve. A két fiatal lány, aki föléje hajolt, aggódó tekintettel méregette őt.
„Pihenj." – mondta az egyik, akinek hosszú fekete haja és komoly arca volt – „Nagyon le vagy gyengülve. Majd mi segítünk neked. Az én nevem Aemie, ő pedig itt a húgom, Pi." – mutatott a mellette lévő élénk vörös hajú lányra – „Mi vagyunk a keleti peremvidék őrzői. Te biztosan nagyon messziről jöhettél. De most inkább ne beszélj. Nagyon le vagy gyengülve." Egy kupából inni adott a szomjazó nőnek.
Sam hálásan bólintott. Valamiért első pillanattól fogva megbízott a két idegenben, bár igazából nem volt sok választása. Most képtelen lett volna felvenni velük a harcot. „Ha felgyógyultál, beviszünk a városba. Most még nem tudnád megtenni az utat odáig. És különben is, meg kell várnunk, hogy elmúljanak a robbanások. Talán az idegenek, akik a városban vannak, ismernek téged." – tette hozzá Pi.
„Idegenek? Hol vagyok?" – nyögte ki Sam hörgő hangon.
„Ne aggódj. Nem esik bántódásod. Megtaláltunk az egyik régi bányában. Már minden rendben lesz. Hűsforrás városának népe örömmel fogad majd. Most pedig aludj." – mondta a fekete hajú lány kedvesen.
Noha Sam fejében ezer gondolat kavargott, vagy talán pont ezért, az agya nem bírta tovább, kikapcsolt, és a nő visszazuhant az eszméletlenség puha feketeségébe.
