Chapter 6
A Lump Klub
A szünidő utolsó hetében Lucy sokat töprengett Draco Malfoy Zsebpiszok közbeli kitérőjén. Az egészben az nyugtalanította a legjobban, hogy Malfoy a boltból kilépve olyan elégedett képet vágott. Szent meggyőződése volt, hogy aminek Malfoy ennyire örül, az csak valami nagyon komisz dolog lehet. Azonban Harry nála is nagyobb megszállottsággal agyalt a problémán, ráadásul a fiú némi nehezteléssel vette csak tudomásul, hogy se Ront, se Hermionét nem izgatják annyira Malfoy viselt dolgai, mint őt - vagy legalábbis barátaik néhány nap után ráuntak a témára, ahogy lassan Lucy is kezdte elvesztette az érdeklődését.
- Igen, persze, hogy gyanús a dolog - mondta kissé türelmetlenül Hermione. Az ablakpárkányon ült Fred és George szobájában, lábzsámoly gyanánt az egyik kartondobozt használva, és cseppet sem volt ínyére, hogy fel kell pillantania a Rúnafordítás haladóknak frissen beszerzett példányából. - De azt is megbeszéltük, hogy nagyon sok lehetséges magyarázat van rá.
- Lehet, hogy összetörte a Dicsőség Kezét - jegyezte meg szórakozottan Ron, aki eközben seprűje elgörbült szálainak kiegyenesítésén fáradozott. - Volt neki az a múmiakeze, tudjátok...
- Igen, ami csak annak világít, aki fogja - fejezte be Lucy. Ő épp az új ágyán ült és A mágia magasiskolája című könyvet lapozgatta, amit Remustól kapott tavaly karácsonyra. - Azonban nem hiszem, hogy ennyit vacakolna egy múmiakézzel.
- Pontosan! És mi az, amit félre akart tetetni? - kérdezte immár tizenvalahányadszor Harry. - Szerintem Borginnál van egy másik abból az elromlott tárgyból, és Malfoynak mind a kettő kellene.
- Gondolod? - dünnyögte Ron, immár a seprűje nyelén talált piszkot kaparászva.
- Igen - bólintott Harry. Senki se szállt vitába vele, így hát folytatta: - Malfoy apja az Azkabanban van. Nyilván bosszút akar állni.
Ron pislogva felnézett.
- Malfoy? Bosszút állni? Mit tudna ő csinálni?
- Pont ez az, amit nem tudok! - vágta rá feszülten Harry. - De biztos, hogy készül valamire, úgyhogy szerintem oda kell figyelnünk rá. Az apja halálfaló...
Harry elhallgatott, és tátva maradt szájjal bámult a Hermione mögötti ablakra. Hermione riadtan nézett rá.
- Valami baj van, Harry?
- Megint fáj a sebhelyed? - kérdezte aggódva Ron.
- Dehogy, azt én is érezném - mondta gyorsan Lucy és azonnal letette maga mellé a könyvet.
- Malfoy halálfaló... - jelentette ki drámai hangon Harry. - Átvette az apja helyét a halálfalók között!
Egy pillanatig csend volt, aztán Ronból kitört a nevetés.
- Malfoooy? Egy tizenhat éves gyerekről beszélsz! Azt hiszed, Tudodki bevenné őt a csapatába?
- Ez nagyon valószínűtlen, Harry - mondta furcsán tompa hangon Hermione. - Miből gondolod?
- Emlékezzetek csak, a talárszalonban... Madam Malkin hozzá se ért Malfoyhoz, ő mégis elrántotta a karját, amikor a nő fel akarta hajtani a talárja ujját. Méghozzá a balt! Malfoyt megbélyegezték a Sötét Jeggyel!
Ron és Hermione összenéztek.
- Hát... - motyogta bizonytalanul Ron.
- Szerintem Malfoy csak mihamarabb le akart lépni Madam Malkintól - vélekedett Hermione.
- Mutatott valamit Borginnak, amit nem láttunk - érvelt tovább makacsul Harry. - Valamit, amitől Borgin nagyon megijedt. Tuti, hogy a Sötét Jegy volt az! Meg akarta mutatni Borginnak, hogy kivel van dolga. És láttátok, mennyire komolyan vette őt utána az öreg!
Ron és Hermione megint váltottak egy pillantást.
- Nem tudom, Harry...
- Én akkor is azt mondom, hogy Tudodki nem venné be Malfoyt...
- Lucy, mondj már te is valamit! - nézett húgára Harry, mintegy utolsó mentsvárként.
Lucy eddig nem szólt egy szót sem, mivel a gondolataiba mélyedt. Vacillált egy ideig, de végül úgy döntött, megosztja gondolatmenetét a többiekkel.
- Szerintem - kezdte. - Mindkét elméletben van igazság. Voldemortra tényleg nem vallana, hogy egy tapasztalatlan, tizenhat éves gyereket a közeli csatlósává tegyen. Ugyanakkor - emelte fel a hangját, mikor látta, hogy Harry, Ron és Hermione is szólni készültek - Harry ötlete sem hülyeség. Malfoy apja halálfaló, ahogy körülötte szinte mindenki az. Ahogy őt ismerem, Malfoy biztos kapva kapott az alkalmon, mert azt hiszi, bizonyíthat.
- De Lucy… - próbált közbeszólni Hermione, azonban a lány zavartalanul folytatta.
- Mindazonáltal ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Ez már nem olyan kaliberű dolog, mint a jelvénykészítés, vagy elsősök terrorizálása. Ha meg akarjuk gyanúsítani Malfoyt azzal, hogy halálfaló, akkor több és szilárdabb bizonyítékra lesz szükségünk. A puszta feltételezés nem elég.
Érvelésébe még Hermione sem tudott belekötni és úgy tűnt, hogy mindkét tábor igényeit kielégíti. Lucy elégedetten állt fel és felkapta ágyáról a pizsamáját. Mrs Weasley napok óta mondogatta nekik, hogy ne hagyják az utolsó pillanatra a mosást és a csomagolást.
- Jön még valaki ruhát mosni?
- Én - pattant fel Harry azonnal, felkapva koszos kviddicstalárját és követte Lucyt a lépcsőre.
A lépcsőfordulóban beleütköztek Ginnybe, aki a szobája felé tartott, karján egy halom frissen vasalt ruhával.
- A helyetekben most nem mennék le a konyhába - figyelmeztette a lány. - Francica éppen ott dorombol.
- Az nem baj, csak ne nézzen minket egérnek - felelte mosolyogva Harry, és folytatta útját Lucy oldalán. Lucy igyekezett nem feltűnően somolyogni, de így sem tudta visszafojtani a mosolyát. Remélte, hogy ez tényleg oda tart, ahová kinézett, még úgy is, hogy Harrynek fogalma sem volt semmiről.
Fleur csakugyan ott ült a konyhaasztalnál, és lelkes szónoklatot tartott esküvői terveiről Mrs Weasleynek. Az asszony tüntetően azt figyelte, hogyan pucolja magát egy halom kelbimbó, és igencsak bosszús arcot vágott.
- ...Billel tulajdonképen eldöntötük, 'ogy sak 'árom koszorhuslány lesz. Lucy, Zsini és Gabrielle olyan édesen mutatnak majd együt! Gondo'tam, 'alvány aranysárhga rhu'a lesz jó nekik, mer' a rhozsaszin anyira nem megy Zsini és Lucy 'ajá'oz...
- Á, Harry, Lucy! - szólalt meg jó hangosan Mrs Weasley, félbeszakítva Fleur monológját. - De jó, hogy lejöttetek! El akarom mondani, hogyan fog zajlani holnap a roxforti utazás. Biztonsági okokból minisztériumi kocsikkal visznek ki minket a pályaudvarra, ahol aurorok várnak majd ránk...
- Tonks is ott lesz? - kérdezte Lucy, miközben Harry és ő átadták az asszonynak a szennyesüket.
- Nem, nem hiszem. Arthur azt mondta, őt máshova osztották be.
- Nagyon el'agyja magát az a Tonks - szólt tűnődve Fleur, s közben saját tükörképét csodálta egy teáskanálon. - Szerhintem joban kelene...
- Kitűnő megfigyelés - vetette oda gúnyosan Mrs Weasley, ismét Fleurbe fojtva a szót. - Ti ketten menjetek csak és csomagoljatok! Szeretném, ha estére minden láda be lenne pakolva, hogy kivételesen elkerüljük a reggeli kapkodást.
A másnapi indulás a pályaudvarra tényleg simábban zajlott a szokásosnál. Mire a minisztériumi kocsik megérkeztek, minden és mindenki készen állt: a ládák tele voltak. Hermione macskája, Csámpás az utazókosarában gubbasztott, Hedvig, Pulipinty valamint Ginny új piros törpegolymókja, Arnold a kalitkájukban ültek. Tapmancs Lucy lábánál ült és fegyelmezetten várta az indulást. Mivel ő már túl nagy volt, hogy utazóládába tegyék, így Lucy pórázzal sétáltatta maga mellett.
- Au revoir, 'Arry - búcsúzott elérzékenyülten Fleur, és csókot lehelt Harry arcára. Ron hasonló jóban reménykedve megindult a lány felé, de Ginny elgáncsolta, s ő elterült Fleur lába előtt a porban. Tetőtől talpig koszosan, dühtől és szégyentől lángoló arccal tápászkodott fel, és köszönés nélkül beszállt a kocsiba.
A King's Crosson nem a jókedvű Hagrid várta őket, hanem két, sötét mugliöltönybe bújt, szakállas auror. A mogorva páros egyetlen árva szó nélkül közrefogta a társaságot, és bekísérte őket a pályaudvarra.
- Gyorsan, gyorsan, menjetek át a korláton - sürgette a gyerekeket Mrs Weasley, akit láthatóan feszélyezett a testőrök rideg, katonás viselkedése. - Talán Harry és Lucy menjenek elsőként, és...
Kérdő pillantást vetett az egyik aurorra, aki kurtán biccentett, és megfogta Harry jobb, valamint Lucy bal karját, hogy a kilencedik és tizedik vágány közötti korlát felé vezesse őket.
- Köszönjük, de tudunk járni - szólt ingerülten Harry, és lerázta magáról az auror kezét. Lucy követte bátyja példáját és előre sietett, hogy minél messzebb tudja magától a mogorva aurort. Nekitolta a kulit a korlátnak, s a következő pillanatban már a kilenc és háromnegyedik vágány peronjáról nézte a Roxfort Expressz gőzgomolyagokat okádó piros mozdonyát.
Másodperceken belül Harry, Hermione, Ron, Ginny és a többiek is felbukkantak a peronon. Harry, anélkül, hogy kikérte volna auror-testőrük véleményét, intett barátainak, hogy induljanak el vele üres kupét keresni. Hermione sajnálkozva rázta a fejét.
- Nem mehetünk, Harry. Nekünk Ronnal a prefektusok kocsijába kell mennünk, és aztán egy darabig a folyosón fogunk járőrözni.
- Ja, persze, elfelejtettem - bólintott Harry.
- Szálljatok fel gyorsan, pár perc múlva indul a vonat! - szólt az órájára pillantva Mrs Weasley. - Jó tanulást kívánok, Ron...
Mr Weasley, beszélhetnénk néhány szót négyszemközt? - kérdezte hirtelen Harry.
- Hát persze. - A férfi csodálkozott egy kicsit, de azért félrevonult Harryvel. Lucy egy ideig követte őket a tekintetével, de aztán úgy döntött, hagyja őket.
- Ginny, igyekezz féken tartani a nyelved, mert nagy bajba sodorhat egy tanárnál…
- Jaj, anya, nem vagyok már kislány - nyögött fel Ginny. - Különben is, Lucy sokkal…
- Mi vagyok én? - nézett fogadott húgára Lucy, mire Ginny inkább gyorsan felszállt a vonatra.
- Sejtettem, hogy nem akarod befejezni - mosolygott Lucy és hagyta, hogy Mrs Weasley szorosan magához ölelje.
- Légy jó, drágám! - kérte. - És könyörgöm, kerüld a bajt!
- Én mindig kerülni szoktam a bajt. Arról nem tehetek, hogy a baj ennyire ragaszkodik megnyerő személyiségemhez.
Mrs Weasley nevetve csóválta a fejét, majd segített feltenni Lucynak a ládáját a vonatra. Tapmancs végig a gazdája közelében maradt és bár folyamatosan csóválta a farkát, senkire sem ugatott vagy ugrott rá.
Füttyszó harsant, mire Lucy gyorsan Harryék felé nézett; bátyja még gyorsan magyarázott valamit Mr Weasleynek. Közben már szinte mindenki felszállt a vonatra, és sorban csukódtak be az ajtók.
- Szállj fel gyorsan, Harry!
Harry odasietett a ládájához, amit azután a Weasley házaspár segített neki feltuszkolni a vonatra.
- Karácsonyra hozzánk jössz, kis drágám, megbeszéltük Dumbledore-ral! - kiáltotta be Mrs Weasley az ablakon, miután Harry már becsukta az ajtót, és a szerelvény lassan elindult. - Harry, Lucy, legyetek nagyon óvatosak, és...
A vonat egyre gyorsított.
- ...legyetek jó, és...
Mrs Weasley-nek szaporázni kellett a lépteit a vonat mellett, hogy be tudja fejezni:
- ...vigyázzatok magadra!
Harry és Lucy egészen addig integettek, amíg a Weasley házaspár egy kanyar után el nem tűnt a szemük elől. Akkor visszahúzódtak az ablakból, és barátaik keresésére indultak. Gyorsan megbeszélték, hogy Ron és Hermione valószínűleg még a prefektusok kocsijában vannak, Ginny viszont ott állt nem messze tőlük a folyosón, és néhány barátjával beszélgetett. Ládájukat és állataikat magukkal vonszolva elindult hát a lány felé.
A roxfortosok szégyentelenül megbámulták őket. Sokan egyenesen a kupéjuk ablakának nyomták az arcukat, hogy jobban láthassák őket. Lucy előre sejtette, hogy a Reggeli Próféta „Kiválasztottak"-legendája jóvoltából ebben az évben is fokozott bámészkodásmennyiséget kell neki és Harrynek elviselnie, de így is zavarta a reflektorfény. Harry közben megkopogtatta Ginny vállát.
- Nem keresünk egy üres kupét?
- Bocs, Harry, de nem mehetek, Deannel találkozom - felelte vidáman a lány. - Majd később biztos összefutunk.
- Persze, persze... - bólintott Harry. Enyhe csalódottságát látva Lucy kajánul elmosolyodott.
- Ne aggódj, fogunk még vele találkozni.
- Persze, tudom, csak a nyáron annyira hozzászoktam, hogy mindig velünk van…
Harry ekkor megrázta a fejét és zavartan körülnézett. Lucynak is most tűnt fel, hogy csodálattól és ámulattól csillogó szemű lányok és fiúk gyűrűjében álltak. Tapmancs mindenkinek megszaglászta a kezét, mire szinte mindenki megsimogatta a fejét.
- Harry, Lucy, sziasztok! - csendült egy ismerős hang a hátuk mögött.
- Neville! - Harry és Lucy megkönnyebbülten fordultak a ládáját vonszoló kerek képű fiú felé.
- Szervusztok - köszönt rájuk a Neville nyomában közeledő hosszú hajú, nagy szemű, ködös tekintetű lány.
- Szia, Luna, hogy vagy? - kérdezte Lucy.
- Köszönöm szépen, nagyon jól - felelte Luna. Egy képes magazint tartott a kezében, amely a címoldalán öles feliratban tudatta, hogy ajándék fantomfigyelő szemüveget tartalmaz.
- Még mindig jól fogy a Hírverő? - érdeklődött Lucy, aki tartózkodó jóindulattal viseltetett a magazin iránt, mióta Harryvel az előző tanévben exkluzív interjút adtak nekik.
- Igen, igen, nagyon magas a példányszámunk - felelte lelkes mosollyal Luna.
- Keressünk helyet magunknak! - indítványozta Harry, s a némán bámuló diákok csoportjait kerülgetve elindult húgával és két barátjával a folyosón. Végre találtak egy üres kupét, ahova Harry és Lucy nem kis megkönnyebbüléssel menekültek be.
- Még minket is megbámulnak - szólt Neville magára és Lunára mutatva -, csak mert együtt látnak veletek!
- Azért bámulnak meg, mert ti is ott voltatok a minisztériumban - helyesbített Harry, miközben feltornászta a saját és Lucy ládáját a poggyásztartóra. - Tele volt a történtekkel a Reggeli Próféta. Biztos olvastátok.
Neville hevesen bólogatott.
- Igen, és azt hittem, hogy nagyi dühös lesz a nagy hűhó miatt, de képzeljétek, örült neki! Azt mondta, végre-valahára apám nyomdokaiba léptem. Még egy új pálcát is vett nekem, nézzétek!
Előhúzta a varázsszerszámot, és felmutatta.
- Cseresznyefa egyszarvúszőrrel - jelentette büszkén. - Az egyik legutolsó darab, amit Ollivander eladott. Rögtön másnap tűnt el... Hé, Trevor, gyere vissza!
Azzal bebújt az ülés alá, hogy nyakon csípje krónikus szabadságvágy-túltengésben szenvedő varangyát.
- Az idén is lesz DS? - kérdezte Luna, miközben leválasztotta a Hírverő középső lapjáról a fantomfigyelő szemüveget.
- Már nincs értelme, hisz megszabadultunk Umbridge-től - felelte Lucy, miközben az ölében nyugvó Tapmancs fejét simogatta. Neville kihúzta a fejét az ülés alól - közben bele is verte -, és csalódottan nézett fel Lucyra.
- Én nagyon szerettem a DS-t! Olyan sokat tanultam tőletek!
- Én is élveztem a találkozásainkat - bólogatott álmatag derűvel Luna. - Olyan volt, mintha lennének barátaim.
Luna gyakran tett efféle zavarba ejtő megjegyzéseket; Lucyt mindig a szánalom és a szégyenkezés vegyes érzése fogta el tőlük. Összenézett Harryvel, akinek a tekintetéből ugyanezt olvasta ki, de mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna, mozgásra lettek figyelmesek az ajtó túloldalán. A kupé előtt egy kis csapat negyedéves lány sutyorgott és viháncolt.
- Te kérdezd meg!
- Nem, te!
- Majd én megkérdezem!
Egyikük, egy magabiztosnak tűnő, fekete szemű, markáns állú, hosszú fekete hajú lány kinyitotta a kupéajtót, és beoldalazott rajta.
- Harry, Lucy, sziasztok, én Romilda Vane vagyok - köszönt harsány hangon, majd színpadias suttogással folytatta: - Nem akartok átjönni a mi fülkénkbe? Minek ülnétek itt velük? - Azzal rámutatott az ülés alatt kotorászó Neville égnek meredő fenekére, valamint Lunára, akit az orrára biggyesztett fantomfigyelő szemüveg egy agyalágyult tarka bagolyhoz tett hasonlatossá.
- Ők a barátaink - jelentette ki hűvösen Harry.
- Aha. - A lány arca őszinte csodálkozást tükrözött. - Értem. Szia.
Azzal visszavonult, és behúzta maga után az ajtót.
- Az emberek elvárnák, hogy menő barátaitok legyenek, nem ilyenek, mint mi - jelentette ki a tőle megszokott szókimondással Luna.
- Menők vagytok - felelte Lucy. - Közülük egy se volt ott a minisztériumban. Nem ők harcoltak együtt velünk.
- Nagyon kedves, hogy ezt mondod. - Luna küldött egy hálás mosolyt Lucy felé, aztán megigazította orrán a fantomfigyelőt, és belemélyedt a Hírverőbe.
- Mi nem küzdöttünk meg vele - hangsúlyozta Neville, miután tollpihékkel és pormacskákkal a hajában, markában pedig a csüggedt Trevorral kikászálódott az ülés alól. - Ti viszont igen. Hallanotok kéne, miket mond rólatok a nagyi! „Harry és Lucy Potter egymaguk többet érnek, mint a Mágiaügyi Minisztérium összes léhűtője együttvéve!" Bármit megadna érte, hogy ti legyetek az unokái...
Harry zavartan nevetett, és gyorsan az RBF-vizsgaeredményekre terelte a szót. Miközben Neville felsorolta a jegyeit, és elmorfondírozott rajta, hogy az átváltoztatástanból szerzett „elfogadható"-ja vajon elég lesz-e a tantárgy RAVASZ-szintű folytatásához, Harry Lucyra nézett, akinek ugyanaz jutott eszébe, mint bátyjának.
Neville gyermekkorát is tönkretette Voldemort, épp úgy, mint az övékét... és Neville máig se sejti, milyen kevés választotta el tőle, hogy az ő sorsukra jusson. A jóslat ugyanúgy szólhatott Neville-ről is, mint róluk - de Voldemort valamely kifürkészhetetlen okból arra a meggyőződésre jutott, hogy ők, Harry és Lucy, az emberi.
Ha Voldemort Neville mellett döntött volna, akkor most úgy ülnének egymással szemben, hogy Neville viseli a homlokán a villám alakú sebhelyet és a vállán a jóslat súlyát, miközben nem lenne senki, aki tartalékként támogathatná... Vagy akkor sem volna így? Vajon Neville édesanyja is feláldozta volna az életét a fiáért, ahogy Lily tette értük? Biztosan... De talán nem sikerült volna a fia és Voldemort közé állnia... Akkor most senki nem lenne „kiválasztott"? Akkor Neville nem ülne itt velük szemben, és Lucy homlokára nem Mrs Weasley, hanem a saját édesanyja nyomott volna búcsúcsókot a pályaudvaron?
- Jól vagy, Harry? - kérdezte Neville. - Olyan furcsán nézel.
Harry összerezzent, miközben Lucy megkönnyebbülten és észrevétlenül kifújta a bent tartott levegőt.
- Bocsánat, csak...
- Furmász bújt beléd? - kérdezte együttérzően Luna, és hatalmas, színes szemüvegén át rápislogott Harryre.
- Hogy... micsoda?
- Hát furmász... Láthatatlan lény, a füleden át beszáll a fejedbe, és beszövi az agyadat. Úgy éreztem, mintha röpködne itt egy.
Luna hevesen csapkodni kezdett maga körül, mint aki nagy, láthatatlan molylepkéket hesseget. Harry, Lucy és Neville furcsálkodva összenéztek, és gyorsan elkezdtek a kviddicsről beszélgetni.
Kint, a vonat ablakain túl az idő ugyanolyan változóan borús képet mutatott, mint országszerte egész nyáron; felváltva haladtak át dermesztő köd borította és bágyadt napfényben sütkérező tájakon. Épp egy tiszta szakaszon jártak, s a nap már magasan állt, amikor Ron és Hermione végre beléptek Lucyék kupéjába.
- Éhen halok, ha nem jön a büfés boszorkány! - panaszkodott Ron, és a gyomortájékát simogatva lehuppant Harry mellé. - Szia, Neville! Szia, Luna! Képzeljétek el - fordult Harryhez és Lucyhoz -, Malfoy elblicceli a prefektusi melót. Csak ül a kupéjában a mardekáros haverjaival, láttuk idefelé jövet.
Harry érdeklődve kihúzta magát, és ezúttal Lucy meg tudta érteni. Ő is felettébb gyanúsnak tartotta, hogy Malfoy, aki az előző tanévben végig kéjes örömmel élt vissza prefektusi hatalmával, kihagy egy ilyen remek alkalmat, mint a vonatút.
- Mit csinált, mikor meglátott titeket? - kérdezte.
- Amit szokott - válaszolta közönyösen Ron, és bemutatott egy sértő kézmozdulatot. - De ez nem vall rá, igaz? Mármint ez igen... - megismételte a „beintést" -, de miért nem mászkál a folyosón, és szekírozza az elsősöket?
- Nem t'om - dünnyögte Harry. Láthatóan egymást kergették a gondolatok a fejében.
- Lehet, hogy Umbridge Főinspektori Különítménye után a sima prefektuskodás már túl uncsi neki - találgatott Hermione.
- Nem hiszem, hogy erről van szó - rázta a fejét Harry. - Szerintem...
Mielőtt azonban kifejthette volna elméletét, ismét kinyílt a fülke ajtaja, és beesett rajta egy ziháló harmadéves lány. Mikor pillantása találkozott Harryével, fülig elvörösödött, és dadogva elhadarta:
- Át kell adnom ezeket Neville Longbottomnak, valamint Harry é-és Lucy P-Potternek.
Azzal három, lila szalaggal átkötött pergament nyújtott az említettek felé. A meghökkent Harry, Lucy és Neville gépiesen átvették a nevüket viselő tekercseket. Ezután a lány gyorsan kihátrált a kupéból.
- Mi az? - kérdezte Ron, miután Lucy kinyitotta a levelét.
- Meghívó.
Kedves Lucy!
Nagy örömömre szolgálna, ha megosztanád velem szerény ebédemet a C fülkében.
Őszinte híved:
?. ?. ?. Lumpsluck professzor
- Ki az a Lumpsluck professzor? - kérdezte Neville, tanácstalanul pislogva saját levelére.
- Egy új tanár - felelte Harry. - Azt hiszem, muszáj lesz odamennünk.
- De tőlem mit akar? - Neville olyan rémült arcot vágott, mintha büntetőmunkára ítélték volna.
- Fogalmam sincs - válaszolta Lucy, pedig sejtette, hol van a kutya elásva.
- Figyeljetek - szólt gyorsan Harry -, menjünk a láthatatlanná tévő köpeny alatt, akkor útközben meg tudjuk nézni Malfoyt. Hátha kiderül, miben sántikál.
- Ron, addig vigyázz Tapmancsra - adta át a póráz végét Lucy a fiúnak, majd Harryvel és Neville-lel kioldalazott a fülkéből.
Az ötlet sajnos nem működött: a folyosó zsúfolásig megtelt a büfés boszorkányra váró diákokkal, lehetetlen volt észrevétlenül navigálni közöttük. Harry csalódottan tömködte vissza a köpenyt hátizsákjába. Lucy kémkedés helyett mondjuk azért viselte volna, hogy elkerülje a bámész pillantásokat. Az iránta és Harry iránt tanúsított közérdeklődés ugyanis mintha még tovább fokozódott volna előző folyosói sétájuk óta. A diákok itt is, ott is kiléptek a fülkékből, csak hogy még alaposabban megbámulhassák őket. Az ellentétes irányú forgalom egyetlen emberre korlátozódott: Cho Changra, aki a közeledő Harry láttán sietve besurrant a kupéjába. Harry és Lucy elhaladtukban bepillantottak a fülkébe, ahol Cho roppant elmélyülten beszélgetett barátnőjével, Mariettával. Ez utóbbi vastagon ki volt sminkelve, de - s Lucy ezt elégtétellel konstatálta - a púder se tudta teljesen elfedni az arcát átszelő, különös mintájú pattanástömeget.
A C fülkéhez érve Harry, Lucy és Neville nyomban látták, hogy nem ők az egyedüli meghívottak - de a lelkes fogadtatás, amiben a két Potter részesült, azt sejtette, hogy Lumpsluck őket tekinti díszvendégének.
- Harry, Lucy, drága gyermekeim! - Az öreg varázsló úgy ugrott fel a helyéről, hogy hasa, ez a bársonyba takart hordó, hirtelen az egész fülkét betölteni látszott. Kopasz feje és bozontos ezüst bajsza versenyt csillogott a napfényben mellénye aranygombjaival. - Micsoda öröm, micsoda öröm! Te pedig, ha jól sejtem, Longbottom úrfi vagy!
Neville megszeppenve bólintott. Ezután Lumpsluck intésére ő, Harry és Lucy leültek egymással szemben az ajtó melletti három üres helyre. Lucy végigfuttatta pillantását a többi vendégen. Jelen volt két hetedéves fiú, akiket nem ismert; egy mardekáros évfolyamtársa, egy magas, fekete, kiugró arccsontú, ferdeszemű fiú; és Lumpsluck mellett a sarokba préselve ott gubbasztott Ginny, akin látszott, hogy nem igazán érti, mit keres ebben a társaságban.
- Mindenkit ismertek? - kérdezte Lumpsluck Harrytől és Neville-től. - Blaise Zambini az évfolyamtársatok, ugyebár...
Zambini egy pillantásra se méltatta Lucyékat, ahogy Lucyék se Zambinit - így diktálta ezt a griffendélesek és a mardekárosok közötti kölcsönös megvetés hagyománya.
- A fiatalúr Cormac McLaggen, talán ismeritek... Nem?
McLaggen, egy termetes, dróthajú fiú üdvözlően felemelte a kezét, Harry, Lucy és Neville pedig biccentettek neki.
- ...ő pedig Marcus Belby. Nem tudom, talán...
A sovány, ideges arcú Belby kényszeredetten elmosolyodott.
- Ez az elbűvölő ifjú hölgy viszont azt mondja, ismer benneteket - fejezte be a bemutatást Lumpsluck.
Ginny kidugta a fejét az öreg varázsló mögül, és ráfintorgott Lucyékra.
- Most, hogy ilyen szépen összejöttünk - folytatta kedélyesen Lumpsluck -, használjuk ki az alkalmat, és ismerkedjünk meg egy kicsit jobban egymással. Parancsoljatok asztalkendőt! Hoztam magammal ebédet otthonról, mivel az itteni büfé emlékeim szerint jobbára csak nyalánkságokat kínál, azok pedig nem valók a magamfajta öregember emésztőrendszerének... Fácánt, Belby?
Belby összerezzent, és engedelmesen elfogadta a felkínált jókora húsadagot.
- Épp azt meséltem az ifjú Marcusnak - fordult Lucyékhoz Lumpsluck, miközben körbekínált egy kosár zsemlét -, hogy a bácsikája, Damocles egykor a tanítványom volt. Kitűnő varázsló, kitűnő, kétségkívül megérdemelte a Merlin-rendet. Gyakran találkozol a nagybátyáddal, Marcus?
Belby sajnos épp akkor tömött a szájába egy nagy darab fácánt, s lázas igyekezetében, hogy válaszolhasson, félrenyelt. Ellilult a feje, és köhögőgörcs fogta el.
- Anapneo! - szólt higgadtan Lumpsluck, Belbyre szegezve a pálcáját. A fiú légcsöve nyomban szabaddá vált.
- Nem... elég ritkán látom - hápogta könnyező szemmel.
- Hát igen, a nagybátyád bizonyára roppant elfoglalt - folytatta fürkésző pillantással Lumpsluck. - Felteszem, nem kevés munkájába került kifejleszteni a farkasölőfű-főzetet.
- Hát igen... - felelte bizonytalanul Belby. Úgy tűnt, jobbnak látja hozzá se nyúlni az ételhez, amíg Lumpsluck nem végez vele. - Öhm... apám és Damocles bácsi nincsenek túl jóban, úgyhogy nem sokat tudok róla...
Hangja motyogássá halkult, miután Lumpsluck egy hűvös mosollyal megvonta tőle figyelmét, és McLaggenhez fordult:
- Te viszont, Cormac... véletlenül tudom, hogy te szoros kapcsolatot ápolsz Tiberius bácsikáddal. Van egy kiváló fotója kettőtökről, amint ólálkára vadásztok... hol is? Norfolkban?
Igen, igen, azt nagyon élveztem - bólogatott McLaggen. - Bertie Higgs-szel és Rufus Scrimgeourrel mentünk... persze még azelőtt, hogy Scrimgeour miniszter lett...
- Á, szóval Bertie-t és Rufust is ismered? - örvendezett Lumpsluck. Körbekínált egy kis tálca süteményt, de Belby valahogy kimaradt a körből. - Nos, mondd csak...
Úgy volt, ahogy Lucy gyanította. Váltott egy kurta pillantást Harryvel és rögtön látta, hogy bátyja is ugyanerre a következtetésre jutott. Lumpsluck csupa olyan diákot hívott meg, akik kapcsolatban álltak valamely közismert vagy befolyásos személlyel - ez alól csak Ginny képezett kivételt. McLaggen után Lumpsluck Zambinit faggatta ki; róla kiderült, hogy az anyja egy legendás szépségű boszorkány (aki már a hetedik házasságán van túl, s minden addigi férje rejtélyes körülmények között halt meg, tekintélyes aranymennyiséget hagyva hátra). Utána Neville került terítékre. A beszélgetésnek ez a tíz perce elég kínos hangulatú volt, mivel Neville szüleit, akik kiváló aurorok voltak, Bellatrix Lestrange és halálfaló cimborái egykor kínzással a tébolyba kergették. A kihallgatás végén Lucynak az volt a benyomása, Lumpsluck egyelőre nem tudja eldönteni, örökölt-e valamit Neville szülei erényeiből. Lumpsluck ezután izgatottan fészkelődni kezdett.
- És most - szólt a világszámot bejelentő konferanszié hangján - következzék Harry és Lucy Potter! Hol is kezdjem? Úgy érzem, a nyári találkozásunk alkalmával még csak a közelébe se kerültünk a lényeges kérdéseknek!
Egy pillanatig csak nézte Harryt és Lucyt, mintha egy különösen nagy és ízletes fácánhúsdarabot gusztálna, aztán belevágott:
- A „Kiválasztottak" - így neveznek titeket mostanában!
Harry és Lucy hallgattak. Belby, McLaggen és Zambini rájuk szegezték a szemüket.
- No persze... - folytatta kutató tekintettel Lumpsluck -, évek óta hallani mendemondákat... Emlékszem, mikor... nos, azután a szörnyű éjszaka után - Lily, James... és ti túléltétek - nos, akkor az a hír járta, hogy rendkívüli képességek birtokosai vagytok...
Zambini gúnyos kis köhintéssel jelezte hitetlenkedését. A következő pillanatban dühös hang csattant fel Lumpsluck mögött:
- Naná, Zambini, mert te olyan nagy hős vagy... a száddal!
- Ajajaj! - Lumpsluck kedélyesen felkacagott, közben Ginny a hasa mögül kihajolva megsemmisítő pillantást küldött Zambini felé. - Csak óvatosan. Blaise! Ez az ifjú hölgy nemrég a szemem láttára hajtotta végre a lehető legpompásabb rémdenevér-rontást! Nem tanácsos ingerelni őt!
Zambini ezután beérte azzal, hogy megvető arcot vágott.
- No de lássuk az idei pletykákat! - fordult ismét Harryhez Lumpsluck. - Persze sose lehet tudni, mit higgyen el az ember, hisz a Próféta nem egyszer közölt már pontatlan, téves információkat, de ha ennyi szemtanú állítja, akkor nincs miért kételkedni benne, hogy a minisztérium viharos események színhelye volt a nyáron, és hogy ti ott voltatok a sűrűjében!
Lucy a terítő leple alatt észrevétlenül a bal kezéhez kapott, ahol a karkötőjén lévő három amulett közül a kutyát ragadta meg. Egyféle talizmánként vette fel Sirius régi karácsonyi ajándékát, hogy segítsen neki megőrizni az egyensúlyát. Közben imádkozott, hogy ez a beszélgetés még csak véletlenül se is terelődjön Sirius felé. Ennyi ember előtt nem tudta volna megőrizni a lelki erejét, amit a nyáron nagy nehezen felépített.
Szerencsére Harry megoldotta a helyzetet egy szimpla bólintással.
Lumpsluck ezt széles mosollyal jutalmazta.
- Micsoda szerénység, micsoda szerénység, nem csoda, hogy Dumbledore kedvencei vagytok... Tehát ott voltatok? No de a többi dolog, amit rebesgetnek... megannyi fantasztikus spekuláció, ki merné elhinni őket? Ott van példának okáért az a legendás jóslat...
- Nem hallottunk semmiféle jóslatot - vetette közbe muskátlipiros arccal Neville.
- Így van - erősítette meg Ginny. - Neville meg én is ott voltunk. Ez az egész „Kiválasztottak"-dolog a Próféta szokásos dajkameséje.
- Szóval ti is ott voltatok? - Lumpsluck várakozva nézett Ginnyre és Neville-re, de azok kagyló módjára bezárkóztak biztató mosolya előtt.
- Értem... nos... szent igaz, hogy a Próféta gyakran túloz - folytatta kissé csalódottan Lumpsluck. - Emlékszem, a drága Gwenog mondta egyszer - mármint Gwenog Jones, a Holyheadi Hárpiák csapatkapitánya...
Azzal belekezdett egy hosszú és szövevényes történetbe, de Lucy élt a gyanúperrel, hogy az öreg varázsló még nem végzett velük, s hogy jóslat-ügyben korántsem győzte meg őt Neville és Ginny állítása.
A délután hátralevő részében további anekdoták hangzottak el Lumpsluck híressé vált extanítványairól, akik roxfortos éveikben állítólag mind lelkes tagjai voltak az úgynevezett „Lump Klub"-nak. Lucy rettenetesen unta magát, de nem tudott megfelelő ürügyet találni a távozásra, udvariatlan pedig nem akart lenni. Végül, mikor a vonat kiért egy hosszú ködös szakaszból a vöröslő naplementébe, Lumpsluck hunyorogva kinézett az ablakon, és felkiáltott:
- Szent Isten, hiszen alkonyodik! Most látom csak, hogy már lámpát gyújtottak! Ideje visszamennetek a kupétokba átöltözni. McLaggen, alkalomadtán gyere el azért a könyvért az ólálkákról. Harry, Lucy, Blaise - bármikor szívesen látlak benneteket. Ez rád is érvényes, kisasszony... - És rákacsintott Ginnyre. - Na eredjetek csak, eredjetek!
Zambini felpattant, és előretolakodott az ajtóhoz. Elhaladtában megvetően rápillantott Harryre és Lucyra, akik állták a tekintetet. Harry, Lucy, Neville és Ginny a mardekáros fiú nyomában indultak el az alkonyi fénybe vont vonatfolyosón.
- De jó, hogy végre elengedett! - motyogta Neville. - Fura egy pasas, nem?
- De - hagyta rá Harry szemét Zambini hátára szegezve.
- Te meg hogy kerültél ebbe a társaságba, Ginny? - kérdezte Lucy.
- Látta, amikor rontást küldtem Zacharias Smithre - mesélte a lány. - Tudod, ő az a féleszű hugrabugos, aki a DS-be is járt. Egyfolytában faggatott, hogy mi történt a minisztériumban. A végén annyira bepöccentem rá, hogy odacsattintottam neki. Mikor Lumpsluck bejött, azt hittem, büntetőmunkát kapok, de helyette megdicsérte a rontásomat, és meghívott ebédre. Tiszta dili, nem?
- Szerintem jobb ok a meghívásra, mint az, hogy híres az anyád - vélekedett Harry -, vagy hogy a nagybátyád...
A torkán akadt a szó, és Lucy látni vélte az arcán azt az arckifejezést, amit Hermione öltött még a MAJOM vagy a DS alapításánál... És egyből rájött, hogy mit tervez.
- Eszedbe ne jusson - szólt, mielőtt Harry akárcsak kinyithatta volna a száját.
- Te mondtad, hogy bizonyíték kell, nem? - vetette ellen Harry, és már ki is húzta a láthatatlanná tévő köpenyt a táskájából. - Menjetek csak, majd találkozunk.
- De hát mit...? - csodálkozott Neville.
- Majd elmondom!
Azzal Harry gyorsan magára terítette a köpenyt, és már el is tűnt szem elől.
- Mi a fene van vele? - kérdezte Ginny Lucytől.
Lucy abba az irányba nézett, ahová sejtése szerint Harry tartott: vagyis Zambini hátára.
- Remélem, semmi olyan, amiből baja lehet - mondta végül, és Neville-lel a nyomában elindult vissza a kupéja felé.
A folyosók szinte teljesen kiürültek. A diákok visszatértek fülkéikbe, hogy felöltsék az iskolai talárt, és összecsomagolják holmijaikat. Draco teljes lelki nyugalomban feküdt két ember helyén, fejét Pansy Parkinson ölébe hajtva, akiről lerítt, hogy rendkívül élvezi, hogy simogathatja a fejét. Draco a legkevésbé sem kívánta az érintését, de fent kellett tartania a látszatot és ebbe a Pansyval való játék is beletartozott.
Mióta Blaise Zambini elment, szünet állt be a beszélgetésben - mindenki arra várt, hogy a fiú visszatérjen és megtudják, mit akart tőle Lumpsluck.
Aki hamarosan meg is jelent a fülke előtt. Bejött az ajtón, azonban mikor be akarta csukni, az megakadt.
- Mi a fene van ezzel? - morogta dühösen Zambini, miután másodjára sem sikerült.
Draco a biztonság kedvéért felült, és mint később kiderült, jól tette: ugyanis az ajtó most visszarándult és Zambini a váratlan rántástól elvesztette az egyensúlyát és egyenesen Monstro ölébe esett. A két fiú persze azonnal egymásnak esett, magukra vonva minden figyelmet; ám Draco még így is látta, hogy valami megvillant Zambini üres helye környékén. Mintha egy cipő lett volna…
Sok ideje nem volt agyalni, mert Monstro ekkor berúgta az ajtót, és lelökte magáról Zambinit, aki zihálva roskadt le a helyére. Crak tovább olvasta a képregényét, így Draco vihogást imitálva visszafeküdt Pansy ölébe. A lány újra rávetette magát a hajára és Draco elkönyvelte magában, hogy a Roxfortban első dolga lesz hajat mosni.
Úgy döntött, megpróbálja elterelni a figyelmét.
- Na, mi volt, Zambini? - kérdezte. - Mit akart Lumpsluck?
- Próbálja begyűjteni az olyan embereket, akiknek jó kapcsolataik vannak - felelte Zambini, még mindig dühös pillantásokat vetve Monstro felé. - De nem talált túl sokat.
Dracot kifejezetten zavarta ez a hír. Mintha ő nem jelentene semmit.
- Kik voltak még ott? - kérdezte ingerülten.
- McLaggen, az a griffendéles...
- Ja igen, a nagybátyja fejes a minisztériumban - bólintott Draco.
- ...valami Belby a Hollóhátból...
- Nehogy már, az a hülye? - kotyogott közbe Pansy.
- ...meg Longbottom, Potterék és az a Weasley csaj - fejezte be a felsorolást Zambini.
Draco félrelökte Pansy kezét, és felült.
- Meghívta Longbottomot? - kérdezte, mivel azt hitte, rosszul hall.
- Gondolom, igen, mert hogy ott volt - felelte unottan Zambini.
- Mi a fenét akarhat tőle?
Zambini vállat vont.
- Az oké, hogy meg akarta nézni magának a két drágalátos Pottert, a Kiválasztottakat. - Draco megvetően elfintorodott. Még mindig szúrta a szemét ez az elnevezés. - De a Weasley csajban mi érdekes van?
- Egy csomó srácnak tetszik - jegyezte meg Pansy, a szeme sarkából lesve Draco reakcióját. - Még szerinted is jól néz ki, nem igaz, Blaise? Pedig tudjuk, hogy te milyen finnyás vagy!
- Nem érdekel a mocskos kis véráruló, akárhogy néz ki! - felelte fagyosan Zambini.
- De a Potter lánnyal igenis randiznál - ütötte tovább a vasat Pansy. - Érte a suli majdnem összes fiúja odavan. Most is róla beszélt mindenki a vonaton, nem lehetett nem hallani.
Draco teste akaratlanul is megfeszült. Várta Zambini elutasító reakcióját, ám az nem jött.
- Úgy tudtam! - visította Pansy. - Neked tényleg bejön a csaj!
- Ne rikácsolj már! - rivallt rá Zambini. - Nem randiznék vele, de azt kár tagadni, hogy jól néz ki! Ezt még a vak is látja! A nyáron ráadásul rendesen kikupálódott, nem is hasonlít a tavalyi önmagára…
- Mert te aztán annyira megfigyelted, mi? - kérdezte hűvösen Draco.
Valamiért rettenetesen dühítette, hogy ennyit beszélnek Lucy Potterről. Nem csak azért, mert így konkrétan mindent visszarángatnak a felszínre, amit eltemetett, de az sem tetszett neki, hogy ennyi fiúnak bejön a lány. És hogy még a mardekárosok se kivételek ez alól.
- Mi van, Draco, féltékeny vagy? - kérdezte Pansy összehúzott szemekkel.
- Vagyok a fenét - morogta Draco.
A válasz szemlátomást elégedettséggel töltötte el Pansyt. Draco visszafeküdt az ölébe, és kegyesen megengedte, hogy a lány tovább cirógassa a haját.
- Elég trágya ízlése van Lumpslucknak - folytatta inkább a megkezdett témát. - Biztos már tök szenilis. Kár, mert az apám szerint régen egész jó varázsló volt. Apám a kedvencei közé tartozott... Szerintem Lumpsluck nem tudja, hogy a vonaton vagyok, különben...
- Nem biztos, hogy meghívott volna - rázta a fejét Zambini. - Az elején Nott apjáról faggatott. Magyarázta, hogy régi barátok meg minden... De mikor mondtam, hogy az öreg Nottot elkapták a minisztériumban, rögtön leszállt a témáról. És Nottot nem is hívta meg... Szóval szerintem nem komálja a halálfalókat.
Draco dühösen összeszorította a száját, de aztán kipréselt magából egy száraz kacajt.
- Mit számít, hogy kit komál Lumpsluck és kit nem? Végül is ki ő? Egy hülye tanár. - Draco színpadiasan ásított. - Különben is, lehet, hogy jövőre már nem is fogok a Roxfortba járni - miért izgatna, hogy mit gondol rólam az a vén majom?
Pansy nyomban lekapta a kezét Malfoy fejéről.
- Mi az, hogy jövőre nem fogsz a Roxfortba járni? - kérdezte felháborodva.
- Azt sosem lehet tudni... - felelte Draco, egy vigyor árnyékával a szája sarkában. - Lehet, hogy... lehet, hogy akkor már nagyobb és fontosabb feladataim lesznek.
Imádta ezt csinálni. Kis rejtett megjegyzéseket tenni a feladatról, amivel a Sötét Nagyúr megbízta, a beléje vetett bizalmáról és személyének fontosságáról… Zambini gőgbe merevedett arcára is csodálkozás ült ki. Pansy gépiesen tovább cirógatta Draco haját - felháborodását ámulat váltotta fel.
- Csak nem... mellette?
Draco vállat vont, csak hogy a hülyét játssza.
- Anyám azt akarja, hogy fejezzem be az iskolát, de szerintem manapság már egyáltalán nem olyan fontos a képesítés. Ha a Sötét Nagyúr átveszi a hatalmat, azt hiszitek, érdekelni fogja, kinek hány RBF-e meg RAVASZ-a van? A fenét... csak azt fogja nézni, hogy ki milyen szolgálatot tett neki, ki hogyan bizonyította a hűségét.
- És te majd komoly szolgálatokat teszel neki, mi? - gúnyolódott Zambini. - Tizenhat évesen, úgy, hogy még az iskolát se jártad ki?
- Most mondtam, öreg - felelte Draco, halkabbra fogva a hangját. - A Sötét Nagyurat nem érdekli, hogy kijártam-e az iskolát. Talán olyan feladatot bíz rám, amihez nem kell iskolai végzettség.
Crak és Monstro tátott szájjal ültek, akár két vízköpő szörny egy gótikus katedrálison. Pansy úgy bámult Dracora, mint valami világcsodájára. A fiú egyedül azért viselte el ezt az ostoba libát, hogy fontosnak tüntesse fel magát.
Draco, miután kellően kiélvezte a szavai keltette drámai hatást, az éjfekete ablak felé bökött.
- Már látni a Roxfortot. Át kéne öltözni.
Mindenki szedelőzködni kezdett. Levették a ládáikat, kivették a talárokat és öltözni kezdtek. Mikor azonban Monstro emelte le a sajátját, valaki mintha feljajdult volna - ám szemlátomást Dracon kívül ez senkinek nem tűnt fel. A fiú a poggyásztartóra függesztette a tekintetét, de semmit sem látott. Azonban Bellatrix tanítása mélyen élt benne: ha olyan érzésed van, hogy figyelnek, sose hagyd figyelmen kívül!
Draco levette tekintetét a poggyásztartótól, de fél szemmel azért mindig odapillantgatott. Az álca kedvéért talárba bújt, mint mindenki más, azután bezárta a ládáját, s mikor a vonat rángatós lépéstempóra lassított, a vállára kanyarította vadonatúj, vastag utazóköpenyét.
A folyosó lassan megtelt emberekkel. Mikor aztán a szerelvény egy utolsó rándulással megállt, Monstro nyomban feltépte az ajtót, és egy csapat másodévest félrelökve kicsörtetett a folyosóra. Crak és Zambini sietve követték.
- Menj csak előre - vetette oda Draco a várakozó Pansynak, aki szemlátomást abban reménykedett, hogy kéz a kézben fognak leszállni. - Nekem még van itt egy kis dolgom.
Pansy csalódottan kiment, magára hagyva Dracot. A fiú az ajtóhoz lépett, és lehúzta a sötétítőfüggönyt, hogy a folyosón elhaladó diákok ne láthassanak be a kupéba. Azután visszament a ládájához, és újra kinyitotta. Várt egy kis ideig, közben előhúzta a pálcáját, majd megpördült a tengelye körül és oda mutatott, ahonnan a hangot hallotta.
- Petrificus totalus!
Megérzése helyesnek bizonyult, ugyanis a hallgatózó tehetetlenül lefordult a poggyásztartóról, hosszan zuhant, majd iszonyatos puffanással földet ért Malfoy lába előtt. A varázsköpeny, ami láthatatlanná tette, a háta alá került, így Draco megpillanthatta Potter groteszk magzatpózba merevedett testét.
- Hát jól sejtettem - szólt diadalmas vigyorral Draco, ahogy Potter fölé hajolt. - Hallottam, amikor Monstro megütött a ládájával. És előtte, mikor Zambini visszajött, mintha valami fehér villant volna a levegőben... - Pillantása elidőzött Potter cipőjén. - Miután Zambini bejött, bedugtad a lábad az ajtóba, mi?
Néhány másodperc alatt átgondolta a teendőket. Egy ilyen lehetőséget kár lett volna kihagynia. Milyen boldogok lesznek otthon, ha megtudják, hogy visszaküldte a „Kiválasztottak" egyikét Londonba!
Hirtelen ötlettől vezérelve a tekintete megállapodott ősellensége orrán.
- Nem hallottál semmi fontosat, Potter - szólt. - De ha már itt vagy...
Teljes erőből beletaposott Potter arcába. A fiú orra eltört és ömleni kezdett belőle a vér.
- Vedd úgy, hogy ezt apám küldte - sziszegte bosszúszomjasan. - És most jó éjt...
Draco kirángatta Potter alól a láthatatlanná tévő köpenyt, és gondosan letakarta vele a fiú görcsbe dermedt testét.
- Majd ha Londonba ér a vonat, talán megtalál valaki. Viszlát pár nap múlva, Potter... vagy soha.
Azzal Potter kezére taposva az ajtóhoz lépett, és kiment a fülkéből.
Egy megvan… már csak a lány van hátra.
