Másnap Sherlock ágyában ébredtem. Forgott velem a világ, és úgy éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy tucat úthenger. Pár percig csak feküdtem a hátamon és akklimatizálódtam, hatalmasokat pislantva a plafonra. Megpróbáltam felkészülni minden hirtelen és váratlan mozdulatra – de legalábbis a folyamatosakra-, s utána rászántam magam, hogy kikecmeregjek a takaró alól. Amikor felálltam egy ájulás-kényszer tört rám, amelynek ugyan sikerült ellenállnom, de így is nekicsapódtam keményen a falnak szédültemben. Félig a falnak támaszkodva, lassan araszolgatva indultam tovább az ajtó felé, és meghallottam, hogy Sherlock odakint hegedül. Kinyitottam az ajtót és a félhomályban fürdő folyosón elindultam a fürdőszoba irányába. Odabent csak felkapcsoltam a villanyt, és becsuktam magam mögött az ajtót. Megmostam az arcomat, de rájöttem, hogy ennyi nem elég ahhoz, hogy rendesen helyre hozzam magam. Odaléptem a kádhoz, és megengedtem a vizet, miközben eper-guava illatú habfürdőt spricceltem a vízbe. Amíg a víz folyt, csak odaálltam a tükörhöz, és nézegettem magam – megállapítottam, hogy még mindig kombinében vagyok, és hogy a hajam egy szalmakazallá állt össze az izzadtságtól.

Miután megtelt a kád, csak beereszkedtem ruhástól a forró vízbe. Már mind egy volt szegény alsóneműmnek. A habok és a víz lágyan körülölelt, és teljes mértékben ellazultam ennek hála. Már valamivel jobban éreztem magam, mint ahogy pár perccel azelőtt a kádból kikelve, de még mindig nem voltam igazán formában. Miután üldögéltem egy kicsit a jó melegben, megmostam gondosan arcomat és hajamat is, majd levettem víztől tocsogó kombinémet és rendesen megfürödtem. Alsóneműmet csak bedobtam a nyitva tátongó mosógépbe, és beprogramoztam egy kímélő programot rá.

Ezek után már valamilyen állapotba kerültem, amit pozitívnak lehet nevezni, így kikászálódtam a kádból, felkaptam Sherlock köntösét, és hajamra tekertem egy törülközőt. Megmostam még fogamat is, biztos, ami fix, és utána jöttem rá, amikor megittam London fél vízkészletét, hogy mennyire dehidratált is vagyok.

Nagyjából újjá születve indultam el a konyha felé, ahol Sherlock és John már ott üldögéltek.

- Életben vagy? – kérdezte Sherlock, amikor meglátott az ajtóban.

- Igen. – bólintottam. – Köszönöm.

- John, megvizsgálnád Nicole-t, hogy minden rendben van-e vele? – fordult a másik férfi irányába S.

- Persze. – biccentett John, és kedvesen rám mosolygott. – Gyere, Nicole, ülj le ide! – mutatott az előtte álló székre.

- Jajj, ez igazán nem szükséges… - szabadkoztam, és lehuppantam a kívánt helyre.

- Hozom a felszereléseimet, egy pillanat! – sietett el a férfi szobája irányába.

- Vizet? – nyújtotta felém Sherlock félig teli poharát.

- Inkább a kancsót kérném… - motyogtam halkan, és éreztem, hogy egész fejem elvörösödik.

- Ugye soha többet nem csinálsz ilyet? – nézett rám Sherlock. Én csak kerültem pillantását.

- Nem vagy az apám. – mondtam lassan, megfontoltan.

- Nem, de elvileg párkapcsolatban élünk, és nem szeretném, hogy elváljunk, mert egy iszákos nem-túl-úrihölgy vagy. – éreztem, hogy megválogatja szavait, hogy ne bántson meg.

- De tapintatosan mondtad, hogy egy részeges picsa. – csóváltam meg fejemet, és az asztalon áthajolva magam elé húztam a vizeskancsót.

Nem zavartatva magamat, hogy mások is inni akarnának belőle csak megfogtam, és a csőrét a számba dugtam. Ahogyan a víz lefolyt torkomon, mintha bomba robbant volna, és megajándékozott volna isten minden földi kincsével, a világ legfinomabb, legízletesebb nedűjével, amelyet földi halandónak nem szabadna innia.

Eközben John is visszaért.

- Nicole… van valami az alatt a köntös alatt? – kérdezte óvatosan.

- Nincs.

- Nem mintha zavarna, mert már láttam ilyet, de… szükségem lenne a bal karodra, hogy megmérhessem a vérnyomásod, viszont… nem szeretném, hogy kellemetlenül érezd magad, mert meztelen vagy előttünk. – hebegte sután.

- Áhh, kibújtatom a bal karom és addig a jobbal fogom a köntöst. – legyintettem, és már cselekedtem is, ahogyan mondtam.

Nem kerülte el figyelmemet, ahogyan Sherlock szeme megcsillant, amikor felemeltem egy kicsit a bal részét a köntösnek, és megvillant mellem. Gyorsan vissza is szorítottam a frottírt bőrömhöz, és éreztem, ahogyan John ráerősíti a masináját.

- A vérnyomásod normális. – szólalt meg pár pillanat múlva.

- Legalább. – sóhajtottam.

- Csukd be a szemed! – mondta és én engedelmeskedtem.

Felhúzta szemhéjamat, és a pupilláimat kezdte vizsgálni.

- Normális reakció. – mondta.

- Hurrá.

- Fejfájás?

- Van.

- Hányinger?

- Van.

- Szédülés?

- Is van.

- Szájszárazság?

- Mintha felnyaltam volna a fél Szaharát.

- Akkor azt tudom ajánlani, hogy feküdj vissza, igyál sok folyadékot, és sokkal jobban leszel holnapra. – zárta be táskáját a férfi és el is robogott vele a hóna alatt.

- Kösz! – vakkantottam utána, és hátra dőltem a széken. Karomat visszabújtattam a köntösbe.

- Éhes vagy? – kérdezte Sherlock.

- Nem. Még kihánynám. – borzongtam meg.

- Menjünk vissza aludni… - húzta fél mosolyra száját, majd felállt helyéről és odasétált mellém. Felkapott ölébe.

- Uram! Maga el akar csábítani! – emeltem fel drámaian hangomat.

- Előfordulhat… - húzta félmosolyra a száját, és elindult velem szobája irányába.

Ott csak lerakott az ágyra, és kedvesen betakargatott. Átsétált a másik oldalra, és ő is befeküdt saját helyére. Ránk húzta a takarót és gyengéden magához húzott. Átpillantottam válla felett az éjjeli szekrényen lévő órára és délután ¾ 3 volt. És még ő is pizsamában volt. Éljen a felnőttek élete!

Hamar elaludtam, hallgatva Sherlock lágy dúdolását, miközben egy könyvet olvasgatott, és szerencsére mély álomba zuhantam, ahol kellően kipihenhettem magam.

Legközelebb este fél 9kor keltem, Sherlock ismét eltűnt eddigre. Nagyot ásítottam, és megittam a kikészített pohár vizet az éjjeli szekrényről, majd felvettem a székre kikészített ruháimat (Sherlock gondoskodott rólam) és rá a köntösét, és kisétáltam nagyokat ásítva a nappaliba.

- Sherlock! El kell mennem Camdenbe! – szóltam a férfi után.

- Elkísérlek. – hallottam nyugodt hangját a nappaliból. A kandallónál ült.

- Nem muszáj, ha nem akarsz. – vontam meg vállam, és lehuppantam vele szembe a másik karosszékbe.

- Ragaszkodom hozzá. – vágta rá vitát nem tűrő hangon.

- Akkor mindjárt mehetünk, csak felveszem a csizmám és a kabátom.

És pár perc múlva már el is indultunk. Nem szerettem volna taxival menni – jól esett a hűs, friss levegő. Sherlockkal csak sétáltunk egymás mellett, nem szóltunk egymáshoz, és szinte nem is lehetett volna megmondani, hogy ismerjük egymást. Figyelmes volt, alkalmazkodott sétáló tempómhoz, és nem sietett előre, mint általában szokott. Az út nagy részén én csak telefonomat babráltam, illetve megnéztem és meghallgattam az üzeneteket, amiket barátaimtól, PR-osomtól és újságírók tucatjaitól kaptam a tegnappal kapcsolatban. Csak remélni tudtam, hogy anyáékhoz nem ért el ez a hír, mert egyéb se kellett most nekik.

Éppen befejeztem egy nagyon hosszú és leteremtésekkel tarkított telefonbeszélgetést a PR-osommal, amikor is megérkeztünk a camdeni lakáshoz. Felpillantottam a nappali ablakára, de sötét volt teljesen. Felsétáltam óvatosan a lépcsőn, Sherlockkal a nyomomban, és miközben becsúsztattam a kulcsot a zárba, imádkoztam, hogy a Doktor órája (ami miatt visszajöttem!) valami olyan helyre legyen rakva, ahol a férfi nem szúrja ki. De nem emlékeztem, hova raktam.

- El kell pakolnom a rendetlenséget, amit a konyhában hagytam. – fordultam Sherlock felé, miközben levettem kabátomat.

- Segítsek?

- Nem. Csak ülj le nyugodtan. Vagy… nézz körül, ha szeretnél. Még nem jártál itt, ha jól emlékszem. – mondtam könnyedén, miközben ledobtam kabátomat a kanapéra.

- 3 szintes ház, legfelső szint a tiéd, felettünk a bátyád és a szüleid szobái. Ezen a szinten van a szakács és a szobalány szobája, akik házasok, illetve arra van a konyha. Pince és garázs egyben, 4 autó áll benne. A kert viszonylag nagy, az apád odafigyel az ápolására. – mondta el egy szuszra, unottan.

- Jó, akkor ne nézz körül. – sóhajtottam.

Besiettem a konyhába, és a maszlagot, amit az asztalon hagytam érintetlenül tegnap, csak besöpörtem a kukába. A tányért illetve a felhasznált edényeket beraktam a mosogatóba, hogy felázzanak a rászáradt foltok, az alapanyagokat pedig visszapakoltam a talált helyükre.

- Kérsz inni? – kukkantottam ki a nappaliba Sherlockhoz.

- Idejönnél egy pillanatra, Nicole? – kérdezte figyelembe se véve kérdésemet.

- Még elmosogatok… utána az egész hazaút a miénk. – legyintettem neki.

- Most, ha kérhetnélek. – pillantott fel rám szigorúan.

- Mit csináltam már megint? – sóhajtottam morcosan és kisétáltam irányába.

És ekkor megpillantottam, hogy az óra a kezében van. Nyitva. A szívem egy pillanatra megállt.

- Igen? – kérdeztem ijedten.

- Megkérdezhetem, mi ez? És ne azt válaszold, hogy zsebóra. – mutatta felém a kütyüt.

- Mit csinált? Elvitt téged helyekre? Jelenetekhez? – léptem egyet félve hátrébb.

- Igen.

- A Doktortól kaptam. Karácsonyra.

- A jelenetek…

- Tegnap, amikor ugyanígy kinyitottam, mint te… akkor jutott eszembe az összes dolog, amit most te is láttál. – sóhajtottam. – Ezek szerinte én és a Doktor… mi…

- Ti szeretitek egymást. – fejezte be.

- Nem! – késztetést éreztem rá, hogy ne bántsam meg Sherlockot. – Én őt nem szeretem! Én téged szeretlek!

- Nicole, egyéb dolgom is van, mint itt lenni. Mint veled lenni. – mondta semmilyen hangnemben.

- Sherlock! Ne csináld ezt! – kérleltem.

- Most megyek, és dolgozok inkább egy ügyön, minthogy itt legyek. – állt fel, és kabátja már rajta is volt.

- Ne, kérlek! – léptem utána félve.

- Azt csinálsz, amit akarsz. – fordult még vissza félig. – Csak a Baker Street-re ne gyere.

És ezzel kisétált. Utána futottam.

- Te idióta! Komolyan egy vacak órának fogsz hinni? – kiabáltam utána a lépcső tetejéről. Ő csak felállította gallérját és összébb húzta kabátját.

Idegesen topogtam, miközben magamban dühöngtem, hogy nem dobtam az órát ki a kukába, amikor még lehetőségem lett volna rá. Még egy utolsó pillantást lövelltem Sherlock távolodó háta felé, majd morcosan megfordultam és elindultam befelé. Viszont a földön heverő levéllel nem számoltam, amin sikeresen megcsúsztam, és egy pillanattal később a súlytalanságba veszve hátra zuhantam a lépcsőre. Nem tudom, hogy képzeltem-e, hogy nyikkantam egy hatalmasat, vagy tényleg megtörtént, de az elkövetkezendő pillanatban kiment minden kép és hang az éteremből.

A kórházban ébredtem.

Ijedten pislogtam körbe-körbe, miközben próbáltam a helyzetet felmérni, és amikor nem tudtam megmozdulni, megijedtem. Eszembe jutott a zuhanás, és a gerincem csapódása a lépcsőhöz, és el is sírtam magam, mert féltem, hogy teljes mértékben lebénulok. A kezemet arcomhoz kaptam, és valamennyire megnyugodtam, mert ez az jelentette, hogy ha le is bénultam, akkor nem nyaktól, csak deréktól lefelé. Továbbra is sírtam, és nem mertem megmozdulni, nehogy beigazolódjon a gyanúm.

Fogalmam sincs, meddig feküdhettem a lépcsőnkön eszméletlenül, de az ablakon kipillantva már láttam, hogy hajnalodik. Könnyeimet törölgetve csak próbáltam visszaaludni, és elfelejteni mindent, amikor is meghallottam a kórterem ajtajának nyitódását.

- Sherlock! – pattant ki a szemem azonnal, a férfi torzója után kutatva a félhomályban. De nem láttam. Egy teljesen más alakot pillantottam meg.

- Nicole… - lépett az ágyam mellé, és megfogta kezemet.

- Doktor! – sírtam fel. – Lebénultam? Örökké nyomorék leszek? – tudakoltam akaratosan.

- Shhh… - nyomta rá mutatóujját finoman számra. – Senkinek sem tesz jót, ha idegeskedsz. Főleg nem neked.

- Tehát igen! – fakadtam ki, és arcomat inkább kezeimbe temettem.

- Nyisd ki a szemed és nézz magad elé! – cirógatta meg gyengéden tarkómat.

- Nem akarom! – sírtam. – Nem akarom látni a nyomorék testemet!

- Nicole… bízz bennem. – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Örülni fogok? – kérdeztem szipogva.

- Szerinted?

Úgy tettem, ahogy mondta, és résnyire kinyitottam összeszorított jobb szememet. Amit láttam, rögtön sírásra késztetett újra. Térdeimet reflexből felhúztam, mint amikor sírni szoktam, így nem éreztem, hogy én tettem volna. Pedig igen! Ezek szerint nem bénultam le. Ennek a hírnek úgy örültem, mint még életemben talán semminek se.

- Mi történt? – fordultam a férfi felé nagyobb elánnal, mint kellett volna, de hirtelen jött örömömben nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

- Megcsúsztál a bejárati lépcsőn és elestél. Szerencsére nem komolyan, csak kicsit beverted a fejed… - ült le az ágy szélére, és megfogta kezemet gyengéden.

- Igen… emlékszem… Sherlock után kiabáltam, és utána… és aztán itt ébredtem. – mondtam elgondolkodva.

- Kiabáltál? Miért?

- Sherlock… megtalálta és kinyitotta az órát. – válaszoltam elszontyolodva. – Látott téged és engem.

- És megsértődött.

- Fogalmam sincs, hogy az történt-e. Ez a férfi. Én egyáltalán nem értem őt. – húztam el számat. – De nem akarok most erről beszélni.

- Pihenned kell, Nicole… - adott egy finom csókot homlokomra a Doktor, majd visszanyomott vállamnál fogva a párnára.

- De Doktor… én nem akarok aludni… - motyogtam halkan.

- Tessék, igyál egy kicsit… - nyomott a kezembe egy poharat, amit le is húztam azonnal.

Csak leraktam a poharat az éjjeli szekrényre, majd beletúrtam hajamba. Vagyis csak bele akartam túrni, de be volt kötözve a fejem. Ijedten kiugrottam az ágyból, és becsörtettem a fürdőszobába. Felkattintottam a villanyt, és megpillantottam, hogy egész fejem be volt pólyálva gézbe.

- Doktor! – sikítottam. – Azt mondtad, csak egy KICSIT vertem be a fejem!

- Talán… kicsit betört… - pillantottam meg a tükörből a férfit.

- Leborotválták a hajam? – merevedtem meg.

- Előfordulhat… - pillantott a padlóra beszélgető partnerem.

- Ami még rosszabb! Csak egy foltban! Igaz? – fordultam felé.

- Igen. – bólintott.

- Te jó isten! És még azért sírtam, mert azt hittem, lebénultam!

- Nicole, mennem kell! – kapta fejét az ajtó felé, majd egy hatalmas lépéssel ott is termett mellettem. Hosszú csókot lehelt homlokomra, hátat fordított és már ott sem volt.

- DOKTOR! – kiáltottam utána, de csak az üres falak visszhangozták.

Mérgesen visszamasíroztam az ágyhoz, majd befeküdtem, és magamra rántottam a takarót. Morcosan elkezdtem helyezkedni, és eszembe jutott, hogy át kéne nézni, mikkel hoztak be, hátha itt van a telefonom is. Nem volt a ruháim között, se az éjjeli szekrényen, de megpillantottam az ablakpárkányon. A Doktor elhozta nekem.

Kikászálódtam érte, majd visszabújtam a takaró alá. Feloldottam a billentyűzárat, de senki se keresett. Eléggé felment bennem a pumpa, hogy Sherlock ennyire komolyan gondolta a dolgokat, hogy hagyjam most békén egy kicsit, de végül úgy döntöttem, hogy egy ártatlan kórházban vagyok üzenet talán megbántja, főleg ha megtudja, hogy miért is vagyok itt.

„Üdvözlet a St. Barts-ból. Most tértem magamhoz, miután tegnap este behoztak. - NCW" pötyögtem be és elküldtem neki.

Fél perc se telt bele, mire válaszolt.

„Kórházban vagy? – SH"

„Nem, tudod ez egy partihely, ahová a volt alkoholistákat szokták beszállítani, hogy visszaszokjanak!" válaszoltam idegesen, majd utána írtam még egyet nyugodtabban. „Igen, kórházban. - NCW"

„Azonnal megyek - SH" jött a válasz.

„Nem kell. Megvagyok nélküled. Noha senkim sincs most Londonban, de sebaj. - NCW"

„Már úton vagyok - SH" válaszolt kicsivel később.

„Azt hittem, szívesebben csinálsz bármi mást, mint hogy velem legyél. És hogy én is azt csinálok, amit akarok. - NCW" írtam sértődötten.

„Nicole… Kérlek - SH"

Amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, már háttal feküdtem neki. Megpróbáltam alvást színlelni, és szerintem egész jól is teljesítettem. Szerintem.

- Nicole… 10 perce még SMS-eztünk. Emellett nem tudsz oldalt aludni. Te is tudod, én is. – hallottam meg Sherlock hangját szemből. Félig kinyitottam szemem.

- Mit akarsz?

- Mi történt? – kérdezte legyintve „köszönésemre".

- Kiabáltam utánad, megfordultam, és puff. És TE nem jöttél vissza segíteni! – átfordultam sértődötten másik oldalamra.

- Nem tudtam, hogy elestél. Azt hittem, hogy becsaptad magad után az ajtót! Legalábbis az a hatalmas puffanás úgy hatott.

- Felőled meg is halhattam volna ezek szerint! – ültem fel idegesen.

- Nem ezt mondtam! – fogta meg vállaimat, és mélyen szemembe nézett.

- És még a hajamat is leborotválták! – fakadtam ki.

- Jajj, Nicole…! – ölelt magához szorosan Sherlock.

- Nem akarok kopasz lenni! – sírtam arcomat ingébe temetve.

- A fejformád miatt jól áll az is. – próbált nyugtatni.

- De a hajam! – vonyítottam.

- Levágattad, nem emlékszel? Nem lett sokkal rövidebb. – simította meg arcomat, és félmosollyal vizsgálgatott.

- Tudom… de… - szipogtam. – Menjünk haza.

- Elviszlek Camdenbe, de… nem akarok ott maradni veled. – mondta nagy sokára.

- A Doktor miatt? – pillantottam rá szemem sarkából.

- Igen. Miatta. – háttal állt nekem, az ablakon kifelé nézve.

- Itt volt ő is. Hajnalban. Tilosban. – mondtam, de tudtam, hogy ezzel lavinát indítok el. – Ő magától is tudta, hogy ide kell jönnie.

- Akkor miért nem vele mész haza? – kérdezte érzéketlenül Sherlock.

- Mert most nincs itt. Mert el kellett mennie. – sóhajtottam sajnálkozva.

- Inkább itt hagylak, és majd ő összeszed. – felém fordult, és láttam sötét arckifejezését.

- Remek. – vágtam rá.

- Jó. – 4 hosszú lépést tett és már az ajtóban is volt.

- A kabátod ne hagyd itt! – sziszegtem összeszorított fogaimon át.

Szó nélkül visszamasírozott, felkapta kabátját, és már itt se volt.

- Akkor ezennel szakítottunk? – kiáltottam utána az ajtóból.

- Igen! – hallottam a folyosó végéről erős hangját.

- Jó! Úgy is kibírhatatlan volt ez a kapcsolat! Te ROBOT! – kiabáltam még, majd becsaptam a kórterem ajtaját. Ami üveg volt. És darabokra tört.

Ijedten ugrottam arrébb a cserepektől, és szembe találtam magam egy rosszalló arckifejezésű nővérrel. Nagyot sóhajtottam, és visszamásztam az ágyig, és csak bedőltem morcosan.

Összevesztem és szakítottam Sherlockkal, kórházba kerültem, és egy élő személy se volt Londonban, aki haza tudott volna vinni a kórházból. Ez se az én napom volt.