Sziasztok, boldog új évet! Bár tél van, az Ouran-ban még csak most kezdődik a nyár... Kellemes olvasást!
Az ebben a részben feltűnő új karaktereket nem én találtam ki, igaz Beelzenef nem épp olyan, amilyenre emlékeztek, de nem változtat semmit ez az aprócska eltérés, ezért bátran a történetben hagytam!
Egyik délután, a nyár elején, amikor épp a Host Clubban voltam, az iskola egy új oldala mutatta meg magát nekem. Villámcsapás hangja hallatszott, de villámnak nyoma sem volt, majd megnyílott egy ajtó a terem hátulsó falán, ahonnan füst gomolygott a terembe. Mindenki megdermedt.
Egy csuklyás alak lépett be rajta, macskával a karján. Tamaki teljesen megrémült. Nem értettem.
- Ő meg kicsoda? – kérdeztem tőle, de Tamaki nem válaszolt, mintha nem is hallotta volna.
- A „Sötét herceg", Nekozawa Umehito – felelte helyette Kyoya, aki már jó ideje nem beszélt velem, de mivel Tamaki sokkot kapott a félelemtől, bátorkodott válaszolni helyette.
- Nekozawa? – kérdeztem, ezt már Kyoyától, az egyetlen embertől, aki nem ijedt meg kicsit sem.
- Az orosz Tokarev dinasztiából származnak, a bolsevik erők miatt költöztek vagyonukkal együtt Japánba, már közel száz éve. A nevüket is megváltoztatták. Az új a „macska" szóból ered…
- Neko… - ismételtem meg a macska szót japánul. – Miért pont macska?
- Furcsa egy család… – felelte Kyoya mosolyogva. – A macska pedig egy misztikus állat. Nekozawa a Fekete Mágia Club elnöke, remélem ennyi magyarázat elég. Amúgy már harmadéves.
- Fekete Mágia Club? – kérdeztem hitetlenkedve. – Itt ilyen is van? Tulajdonképpen megmagyarázza a csuklyát, de…
- Tényleg csuklyát hordanak a clubtagok, ám csak Nekozawa miatt. Fotófóbiája és heliofóbiája van. A csuklya alatt valójában szőke és kék szemű, de… nem látja úgy senki a családján és a hírszerzőimen kívül. Nekem sem volt még szerencsém hozzá, de azt mondják, kísértetiesen hasonlít Tamakira.
- Csak nem? – feleltem hitetlenkedve, amikor hirtelen ott termett mellettem Nekozawa.
- Csak nem… Tanaka Yoko kisasszonyhoz van szerencsém? – kérdezte lelkesen. – Nekozawa Umehito vagyok, ez pedig a macskám: Beelzenef.
- Szép név… - válaszoltam kissé magam is ijedten, vagy inkább meglepetten, hiszen nem erre számítottam. A fiú átlagosnak tűnt elsőre… De az a gonosz tekintetű sárga macska…
- Elnézést, hogy csak úgy ide tolakodtam, de muszáj volt látnom…
- Mégis mit? – kérdezte Kyoya teljes nyugalommal az arcán.
- Hát Yoko kisasszonyt…
- Engem? Miért? – kérdeztem meglepetten.
- Az egyelőre maradjon az én titkom… - mondta Nekozawa, majd végigsimította az egyik hajtincsemet, tett egy kört körülöttem, és megszagolta a bőröm.
- Ebből elég – löktem el a kezét magamtól. Nagyon ijesztővé kezdett válni a szituáció.
Nekozawa odafordult Tamakihoz, és valami átokról kezdte kérdezgetni, ha jól értettem, de már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy hihetek a fülemnek.
- Beszélgethetek veled, hölgyem? – kérdezte Nekozawa visszafordulva hozzám, megemelve a kézfejem. Amikor rájöttem, hogy arra készül, hogy kezet csókoljon nekem, vagyis hozzá akar érni a kezemhez az ajkaival, azonnal elrántottam. – Végül is a Host Clubban vagyunk… - folytatta.
Vázolva a helyzetet… egy csuklyás végzős orosz nemes, aki szereti a macskákat és a fekete mágiát épp beszélgetni akart velem. Ijedté nem ez tett, hanem az, ahogy mindenki más megfagyott, amikor ez az ismeretlen a terembe lépett… kivéve Kyoyát. Mégis hogy kerülhettem ilyen helyzetbe?
Tamakira néztem, hátha kivág engem, de nem számíthattam rá, ezért ismét Nekozawára pillantottam. A szemeit nem is láthattam a csuklyától, csak, hogy ijesztően mosolygott, és közelebb akart jönni hozzám. Én hátrálni akartam, de földbe gyökerezett a lábam… már csak pillanatok választottak el attól, hogy sikítsak, de… akkor meghallottam Kyoya hangját: hangosan felnevetett. Nekozawa és én is ránéztünk.
- Miért is ne beszélgetne veled? – mosolygott Nekozawára. – Végül is, ez tényleg a Host Club, és ha Yoko továbbra is feltartja Tamakit, akkor hamarosan elveszítjük a jó hírünket, mert nem foglalkozunk a vendégeinkkel.
A lehető legmegvetőbben pillantottam Kyoyára, majd Tamakira. Tamaki bólintott, szerintem félt ellentmondani Nekozawának. „Utállak, Kyoya" – gondoltam, de már nem volt visszaút.
Elmentünk hát Nekozawával egy üres asztalhoz, és leültünk egymással szemben, a lehető legtávolabb, ahogy lehetett, és mindent elkövettem, hogy nehogy ismét megérintsen. Eszembe jutottak az álmaim, amelyek mostanában kísértettek. Rémálmok, arról, hogy a jelenlegi életem egyszerre a sötétbe süllyed, nincs napfény, egyedül vagyok, be vagyok zárva, ijesztő alakok vesznek körül, és nem tudok menekülni… Nagyon rossz előérzetem volt ezzel a fiúval kapcsolatban.
Ahogy ez megtörtént Kyoya nyugalomra intette a vendégeket, és mintha varázsütésre minden megváltozott volna. A hostok visszatértek a vendégekhez, a vendégek pedig ismét mosolyogtak.
- Hogy tetszik az iskola? – kérdezte Nekozawa.
- Nagyon szép – feleltem, majd hozzátettem: - Kedvesek az emberek…
- Valóban, velem is azok – mondta, majd ismét végiggondolta. – Legalábbis általában. Van, aki fél tőlem… pedig soha nem ártottam senkinek… - védte magát.
Én igazán elhittem neki, hogy soha senkinek nem ártott, de számomra az nem volt biztosíték, arra, hogy engem sem fog. Tudom, hogy felületes vagyok, de akkor is fontos számomra a megjelenése valakinek, ha meg kell ítélem. És ilyen ijesztő külsejű embernek nem tudok bizalmat szavazni, még akkor sem, ha épp most ismerem meg, és semmi okom nem kedvelni.
- És mi a kedvenc tantárgyad? – kérdezte, közben elengedte a macskáját, ami közeledni kezdett felém az asztalon keresztül.
- A-az angol nyelv – válaszoltam, közben próbáltam szabadulni a macska tekintetétől. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ilyesmikről akar velem beszélgetni ez az alak. – Na és neked?
- Az okkult – vágta rá, majd elhallgatott.
- Ilyen tantárgy is van? – kérdeztem.
- Az utolsó évesek választhatnak bármilyen tárgyat, itt aztán nem akadály a pénz, ha tanárt kell szerezni. Valójában nem sokan járunk erre az órára, a legtöbben mást választanak.
- Nem lep meg – mondtam halkan, miközben próbáltam a macskát távol tartani magamtól.
- Beelzenef nem bánt – mondta mosolyogva. – Igaz, meg van átkozva és néha használom a voodoo mágiához, de ne félj tőle.
- Hívd vissza – kiáltottam ijedten, majd felugrottam, amikor a macska az ölembe akart mászni. – Kérlek, hívd vissza.
- Rendben – sóhajtott. - Beelzenef, ide! – mondta halkan, és a macska szó nélkül visszasétált hozzá.
- Köszönöm – mondtam halkan, majd visszaültem, a szívem pedig egyre gyorsabban vert.
- Testvéreid vannak? – kérdezte továbbra is kedves hangon. – Nekem van egy Kirimi nevű húgom.
- Nekem nincs, nem is szerettem volna soha – feleltem. – Mond csak, miért is teszel fel nekem ilyen kérdéseket?
- Csak szeretnélek megismerni – felelte, megvonva a vállát.
- És ha én nem akarom, hogy megismerj? – kérdeztem.
- Félsz tőlem? – kérdezte. – Számodra is ijesztő vagyok, igaz?
Nem feleltem, kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy megítélem a megjelenése alapján, mikor tulajdonképpen egyáltalán nem volt sem durva, sem goromba velem, csak beszélgetni akart. De én akkor is Tanaka Yoko vagyok, ő pedig akkor is csak egy csuklyás, furcsa idegen.
- Nem kell válaszolnod – mondta. – Mind félnek tőlem – mutatott körbe a termen. – Nem az én hibám… Nagyon érzékeny vagyok a fényre, bármilyen fényre. A napfénytől pedig egyenesen rettegek, ezért…
- Én nem félek – hazudtam neki, hogy jobban érezze magát, vagy, hogy biztosítsam a saját biztonságomat? Már nem is tudtam… Azon tűnődtem mióta lettem ilyen babonás… – De például Tamaki reakciója miatt félhetnék is.
- Tamaki kivételesen babonás ember, azt hiszi, hogy megátkoztam, és a rossz dolgok azért történnek vele, mert fogott az átkom… De ez persze nem igaz – mentegetőzött, majd témát váltott. - Amúgy tudsz róla, hogy az a Haruhi valójában egy lány?
- Igen, tudom - feleltem. – Azt hiszem, tetszik neki Tamaki.
- Ó, igen, tetszik neki – felelte, majd mesélni kezdett. – A családomnak van egy nyaralója, és a Host Club ellátogatott oda egyszer. Kyoya-kun szülei üzleteltek az enyémekkel. Nem tudták, hogy ott vagyok, nem mentem ki a napra egyszer sem és…
- Értem. Bocsáss meg, de a mosdóba kell mennem – mondtam hirtelen, és nem tudtam felfogni, hogy eddig miért nem ugrott be ez a remek lehetőség a menekülésre. Elégem volt ebből a beszélgetésből, még hogy megismerni engem… még hogy rossz dolgok… Tamakival…
Csak tíz percig kellett a mosdóban várnom, aztán véget ért a clubtevékenység. Az ablakon keresztül figyeltem ez alatt az idő alatt, hogy mi történik. Nekozawa meg sem moccant, várta, hogy visszamenjek. A tevékenység végén Kyoya kérte meg, hogy ne várjon rám tovább, esetleg majd keressen meg máskor.
- Köszönöm – mondtam Kyoyának, miután Nekozawa távozott, de ez nem jelenti, hogy megbocsájtottam neki a történteket.
- Nincs mit – felelte. – Kedves srác, csak nem olyan, mint mi… Azt hiszem, kedvel téged… - mondta, majd elment mellettem.
Ez új volt. Kyoya, a lélekbúvár… aki tudja, hogy Nekozawa „kedves srác, csak nem olyan, mint mi"… Azt hiszem, igaza van, igazságtalan voltam, viszont még mindig jobb, ha lerázom, minthogy elhiggye, hogy bármi esélye lehet…
Akkor még fogalmam sem volt, hogy lesz folytatása az esetnek…
Remélem, hogy tetszett... Ezután lesz érdekes, meg fogtok döbbenni, lehet nem fog majd bejönni, de ha eszembe jut valami eredeti ötlet, azt általában meg is valósitom, maradjatok velem, olvassatok továbbra is...
