VII. Fejezet
Néztek egymásra a fiúval úgy egy percig. Kölcsönösen végigjártatták a tekintetüket egymáson. Alfred, bár az arcformájuk, hajszínük és magasságuk hasonló volt, amúgy különbözött Matthew-tól. Ragyogó kék szemei voltak, rövidebb haja, piros keretes szemüvege, és az egész tartása valami olyasmit sugárzott, amit a testvérénél sosem tapasztalt, valamiféle kihívást a világ felé. Elmosolyodott, és valahogy úgy tűnt, hogy ez a mosoly lényének elmaradhatatlan velejárója.
- Hali, remélem, tudsz angolul, mert én nem fogok tudni franciául – köszöntötte, mire Francis is elmosolyodott.
- Nem probléma – válaszolta.
- Jahú! Amúgy Alfred vagyok. Alfred Jones, örvendek – nyújtotta felé eddig a farmerje zsebében pihenő kezét. Viszonozta a bemutatkozást, aztán meghallotta a házigazda hangját.
- Szia, Francis. Gyere csak be. – Hangja halk, mint mindig, mégis elmosolyodott, amikor egymásra néztek.
- Ácsi-ácsi, ez így nem jó, nem fogom érteni, miről karattyoltok – szólt Alfred, miután becsukta az ajtót a vendég mögött.
- Beszélhetünk angolul, nyugalom.
- Nemzetköziség megoldva, éljen – trillázta vidáman, és belibbent a nappaliba, ahol a kanapén James feküdt, akit most lelkesen felkapott a helyéről.
- Ne kínozd a macskát – szólt rá a testvére.
- Tök odavan tőle, hogy szeretgetem – vigyorgott rá és levetette magát a fotelbe. Matthew sóhajtott, és visszafordult felé.
- Szóval ő a testvérem – szólalt meg.
- Véletlen, hogy nem ugyanaz a vezetékneve, mint neked? – érdeklődte csak úgy mellékesen, mire a kanadai arca elkomorult, a másik is megakadt a mozdulatban, arcáról leolvadt a vigyor. Egy pillanat alatt kihűlt a levegő.
- Matt, nem mondtad neki? – A kérdezett lassan nemet intett a fejével.
- Rosszat mondtam? – kérdezte tanácstalanul, ahogy végignézett a két fiún.
- Nem, dehogy. Csak… ez egy kicsit bonyolult – suttogta.
- Matt? – A fiú minden bizonnyal értett ennyiből is, mert bólintott.
- Üljünk le – kérte, és indult is, hogy felkucorodjon a kanapé egyik sarkába, és magához hívja a macskát, aki kiugrott Alfred karjai közül, majd odabújt mellé. A másik valami megfoghatatlan bánattal az arcán, elgondolkodva figyelte, ahogy összehúzza magát. Aztán rápillantott, és kijelentette:
- Szóval mind a ketten fogadott kölykök vagyunk, és igazából valószínűleg semmi közünk egymáshoz. – Hökkenten nézett hol az egyikükre, hol a másikukra. Hiszen olyanok, mint két tojás! – Ugye, meglepő, mi? – mosolyodott el Alfred. – Matt Kanadában született, én meg az Államokban valahol, aztán valahogy ugyanabban az intézetben kötöttünk a határon, és ott fogadott minket örökbe egy angol család, úgy kerültünk át Londonba – magyarázta.
- Értem – biccentett, és hirtelen tényleg minden értelmet nyert, amit eddig furcsának tartott. Leginkább az, hogy Matthew soha nem mondott semmit a családjáról, mindig csak Alfredről beszélt.
- Főzök teát – szólalt meg a kanadai, felugrott a kanapéról, és már ott sem volt. A másik utána nézett, aztán egyenesen rá. Fejével intett a konyha felé, hogy menjen utána.
- Matthew? – szólította halkan, mikor megállt a konyha küszöbén. – Minden rendben?
- Persze – súgta. – Én csak nem szeretem magam emlékeztetni erre az egészre. – Vizet töltött a teáskannába, meggyújtotta a gázt, aztán tea filtert keresett. Mielőtt azonban Francis tudott volna valami biztatót mondani, újra megszólalt: – Én tényleg úgy gondolom, hogy ezt nem a genetika vagy a származásunk dönti el. Tizenöt éve ismerjük egymást, mindent tudunk a másikról, mindent megosztunk egymással, sosem voltak titkaink, és nem is lesznek. Lélekben vagyunk testvérek, és ez nekünk éppen elég, ennél közelebb nem kerülhetnénk egymáshoz – magyarázta csendesen, és hangjában ott volt minden, amiről beszélt: szeretet, bizalom és törődés. – Nekem Alfred az egyetlen, akiről tudom, hogy mindig mellettem lesz, ha szükségem lesz valakire.
Francis közelebb lépdelt hozzá, gyengéden magához ölelte. A fiú nem tiltakozott, hozzábújt, viszonozta a gesztust.
- Kérdezhetek valamit? – váltott franciára, felnézett, tekintetéből már nem volt kiolvasható az előbbi zaklatottsága.
- Csak nyugodtan – biztatta az anyanyelvén.
- Mi… mi most járunk? – kérdezte egészen halkan és zavartan.
- Ha te is szeretnéd – simított végig az arcán.
- Re-rendben – súgta elvörösödve, de nem kapta el a pillantását róla. Francis gyönyörűnek látta ezzel a pírral a világos bőrén. Odahajolt hozzá, lágyan és gyengéden csókolta meg, nyelvét finoman végighúzva ajkain, hogy utána felfedezze szája minden négyzetcentiméterét.
- Hé, Matt, rájöttem, hogy ho- – Alfred elharapta a szót, aztán eltakarta a szemeit. – Ú, bocs-bocs, nem akartam zavarni! – ezzel kifordult a konyhából, és menekülőre fogta. Legszívesebben felnyögött volna, amiért megzavarta a pillanatot, de Matthew zavara sokkal imádni valóbb volt, ahogy a pulóverébe temette az arcát, és hosszan szívta be a levegőt, hogy megnyugodjon a légzése.
- Ez kínos – suttogta, aztán felegyenesedett és megköszörülte a torkát.
- Ugyan, semmi baj – húzta végig hüvelykujját a szeme alatt, majd az ajkain, mosolygott hozzá. – Elbűvölő vagy – suttogta.
A fiú összerezzent, mikor a teafőző sípolni kezdett, kibontakozott az ölelésből és odalépett elzárni a gázt. Levett három bögrét a polcról, majd visszafordult hozzá. Szemei ragyogtak, világos lila ékszerként tündököltek, szája sarkában kedves, kissé talán pimasz félmosoly, ami határozottan jól állt neki.
- Elég a bókokból, így is zavarban vagyok – mondta, és felemelte a hangját. – Alfred, kérsz teát?
- Isten ments! Inkább hozz tejet, ha kedves akarsz lenni! – hangzott a válasz.
- Gyere ide érte! – szólt vissza.
- Haha, persze! Hogy kivágjatok, mert nem hagylak benneteket romantikázni? Nem, kösz! – Francis szerint nem volt rossz ötlet, de ezt nem mondta ki hangosan, a kanadai meg inkább nem válaszolt.
- Üljünk le a nappaliban – fordult ismét felé. – Te kérsz teát?
- Elfogadom, köszönöm – bólintott.
Az ital gőzölgött, és jó adag cukrot kanalazott a sajátjába. Francis a fejét csóválta.
- Cukrot? – pillantott rá a fiú kérdőn. Odalépett hozzá, megfogta a kezét, együtt kanalazták ki az édességet és öntötték bele a bögrébe.
- Köszönöm – mosolygott rá, ahogy elvette a teát.
- Szívesen. – Matthew a hűtőből elővette a tejet, és töltött a testvérének, aztán felkapta a sajátját is, és elindult a nappali felé. Letette az asztalra az italát. – Mindjárt jövök.
Belépett a hálószobájába, ahol Alfred az íróasztalnál ült a laptopja előtt, az Internet kábelét átkötötte a sajátjába.
- Nem foglak kidobni, hülye – mondta, ahogy letette mellé a tejet.
- Nem gondoltam komolyan – vigyorgott rá. – Köszi – emelte felé a bögrét, mielőtt belekortyolt. – Tényleg bocs, nem akartam elrontani semmit – mondta felnézve rá.
- Nem baj – legyintett. – Szóval, mit találtál?
- Ja, rájöttem, hol tudunk eredetiben filmet nézni – vigyorodott el.
- Szuper vagy – mosolygott vissza. – Akkor holnap mehetünk is.
- Naná! – bólogatott. – Na de, felteszem a fülest, itt sem vagyok, oké? Azt csináltok, amit akartok.
- Köszi, hogy megengeded, hogy itthon legyek – jegyezte meg gúnyosan. Alfred pimasz vigyort villantott rá.
- Ugye, milyen rendes vagyok?
- El ne szállj az egóddal – csóválta a fejét, és rácsukta az ajtót.
Míg bent volt, Francis elővett egy mappát, és az asztalra terített néhány rajzlapot, amin a letisztázott tervek voltak. Elgondolkodva nézegette őket, aztán intett felé. Mellé akart ülni, de a férfi odahúzta magához, így végül az ölében kötött ki, de igazán nem bánta, kicsit furcsa volt, de kényelmes.
- Mit gondolsz? – kérdezte.
Egy darabig csak nézte a rajzokat, végül felemelt egyet.
- Ez tetszik – mondta. Kitárt szárnyú sárkány volt rajta, előtte valamiféle tündér állt, kezét a hatalmas lény orrára téve.
- Egyik sem az igazi – jelentette ki a fejét csóválva. – Még gondolkodom.
- Ha úgy érzed – biccentett. Nézegette még a képeket, aztán egyszerűen csak hátradőlt, engedte, hogy Francis átölelje, és elhelyezkedett, a vállára hajtotta a fejét.
Lehunyta a szemeit, és egy pillanatra úgy érezte, nem is igen lehetne ennél boldogabb, elvégre itt van vele Alfred, és itt van Francis, aki azt mondta, szereti, és a csókja vérpezsdítő, varázslatos, sőt, kívánatos. Úgy érezte, igen, tudná szeretni Francist. Szeretni őszintén, szívből jövően. És nem igazán érdekelte, hogy férfi. Korábban beszélgettek erről a testvérével, és arra jutottak, hogy mint sok mindenben, ebben is egyezik a véleményük: a szerelem az szerelem és kész. Ezért is mondott el neki mindent rögtön. Elvégre, ha már semmi nem sikerül az életében normálisan, akkor igazán nem nagy dolog, ha egy férfiba szeret bele, nem igaz?
Aznap éjjel, amikor már lefekvéshez készülődött (Alfred hamarabb lefeküdt, még nem heverte ki teljesen az időzónaváltást), a másik mégis átkopogott hozzá. Hóna alatt a párnájával, karijaiban a paplan. Matthew megértően elmosolyodott.
- Nem tudsz aludni? – kérdezte.
- Idegen helyen nem szeretek egyedül – mormolta. Kérdés nélkül cuccolt le az ágyra. A kanadai némán nevetett, és behúzódott a fal mellé. – És van valami gikszer a fűtéssel is, hűvös van.
- Reggel megnézem – ígérte, bár sejtette, hogy ez csak kifogás. Egyáltalán nem bánta a dolgot. Alfred odafeküdt mellé, finom mozdulattal az asztalra dobta a szemüvegét, aztán felé fordult, elhelyezkedett. – Szóval?
- Mi szóval?
- Mondani akarsz valamit, vagy tényleg csak aludni jöttél át?
Alfred hallgatott egy ideig.
- Szimpatikus a pasid – jelentette ki végül.
- Akkor jó – mosolyodott el, és lekapcsolta az olvasólámpát.
- Na, nem akarsz párnába fojtani?
- Megkérdeztem, és azt mondta, hogy ha szeretném, akkor járunk – mondta halkan.
- Komolyan?
- Aha.
- Akkor nagy gratula. – Odanyúlt, összeborzolta a haját.
- Kösz.
- Na, akkor minden oké – vonta le. – Reggel süssünk palacsintát! Hoztam neked juharszirupot.
- Tényleg?! Mért nem mondtad?
- Kiment a fejemből. – Matt mormogott valamit az orra alatt. – Hogy mondod?
- Semmi. Jó éjszakát.
- Neked is – válaszolta. Odahajtotta a fejét a másik vállához, magához karolta a plüssmedvéjét. Pont úgy aludtak, mint otthon, régen.
Alfred harmadnap már nem keresett semmilyen kifogást, Matthew pedig nem tiltakozott az ellen, hogy együtt aludjanak. Hiszen természetes volt számára, sokkal nyugodtabban aludt így, mint eddig bármikor, mióta elköltözött otthonról.
~*CrossRoads*~
Úgy beszélték meg, hogy szombaton megy csak be a műterembe, és úgy volt, hogy viszi Alfredet is, de végül nem ment vele, mert más dolga akadt – hiába, akinek a világ minden szegletében élnek ismerősei, annak könnyű. Francist az íróasztalánál találta, amire eddig ritkán akadt példa, felmosolygott rá, mikor megpillantotta. Felemelkedett a székéről, addig a fiú kibújt a pulóveréből, így csak a pólója maradt rajta. A vékony anyag egy pillanatra felhúzódott, látni engedte az alatta megbúvó világos bőrét, de túl hamar visszaigazgatta magára a ruhadarabot. A francia azonban nem tudta nem észrevenni.
Odalépdelt a fiatalabbhoz, aki felmosolygott rá, karjait nyújtotta, hogy megölelje, lehajolt hozzá, de csak mosolyogva összedörgölte az orrukat, amitől a fiú felnevetett.
- Szia – súgta neki Francis, orra hegyét végighúzva egyik orcáján, hogy utána kissé arrébb simítva a haját, a fülére csókoljon. Matthew elvörösödött, köszönése alig sóhajnyi volt, amit a férfi örömmel nyugtázott. Végigcirógatta az arcát és a nyakát, a tenyere finoman csúszott le hátán egészen a derekáig. Másik keze a tarkójára siklott, a puha tincsek közé túrt, csak ezután csókolta meg hosszan és gyengéden, ajkai puhán érintették a másikéit. A kanadai egészen közel simult hozzá, ujjai a ruhájába markoltak. Még a csók közben is meglepett nyikkanásfélét hallatott, amikor az erős kéz a póló alatt a bőrére simult, és végigsiklott felfelé a gerince mentén. Izmai megfeszültek, most először szakította meg ő a csókot, és tanácstalanul nézett fel rá.
- H-hé… Vi-vidd onnan a kezed – kérte halkan, rekedt hangon. Lesütötte tekintetét, lélegzetvisszafojtva várta, hogy kérése teljesüljön, s halk sóhaj szakadt fel belőle, mikor pólóját visszaigazgatta a helyére.
- Megijedtél? – érdeklődte halkan, de nem kapott választ. – Gyere – húzta magával, de az ölelésük nem eresztett, szinte tánclépésekkel mentek el a nagy asztalig. Francis finoman felültette az asztallapra. – Figyelj csak – kezdte halkan –, emlékszel még, mit mondtam, mielőtt zongoráztunk a múltkor?
- Azt mondtad, hogy ne féljek, mert nem lesz baj. És azt is mondtad, hogy csak egy kísérlet, nem fogsz bántani, nem kényszerítesz semmi olyanra, amit én nem akarok megtenni, és hogy semmiféle következménye nem lesz a dolognak – hangzott a csendes válasz. Meglepődött azon, hogy mennyire tisztán emlékszik a szavaira.
- Igen, pontosan ezt mondtam neked – erősítette meg, közben gyengéden két tenyere közé fogta az arcát, és felemelte. – Nézz rám – kérte kedvesen, megcirógatta az arcát. Matthew a szemeibe nézett, tekintetében zavar, s mintha egy kis félelem is vegyült volna az érzelmeibe, teste túl feszes volt. – És ez mind igaz a kapcsolatunkra a továbbiakban is, rendben? Csak szólnod kell, ha valamit nem akarsz, ha szerinted túl gyorsan akarok haladni. Ahogyan akkor is elég szólnod, ha valamit szeretnél. Tudom, hogy zárkózott természetű vagy, ezzel nincs baj, van időnk, bőven van időnk, úgyhogy nem kell sietnünk sehová. Nyugodj meg szépen.
Meglepetésére a fiú átkarolta a nyakát, és szorosan magához húzta, meg kellett támaszkodnia két oldalt, hogy ne dőljön rá.
- Ne haragudj emiatt – kérte halkan, tétova hangon. – Én… Nekem eddig csak a testvérem volt, senki más, és te annyira kedves vagy velem, hogy félek, soha nem tudom eléggé meghálálni, és szeretném, ha boldog lennél, amikor velem vagy, de olyan új nekem ez az egész, és egy kicsit ijesztő, sajnálom, majd megszokom, csak…
- Shh, nem kell magyarázkodnod – szakította félbe. – Nem kell, hogy szükséged legyen erre – jelentette ki egyszerűen. – Így vagy tökéletes, és szemernyit sem kell változnod miattam. Rendben? – tolta el magától egy kicsit és a könnyragyogó szemekbe nézett.
- Rendben – bólintott. – Köszönöm, Francis. – Elmosolyodott, összeborzolta a fiú haját.
- Ne köszönj te semmit – csóválta a fejét, és megfogta az egyik kezét, az ajkaihoz vonta, lágy csókot lehelt rá. – A családotokkal nem jössz ki jól? – puhatolózta óvatosan.
- A nevelőszüleink elhunytak négy évvel azután, hogy örökbe fogadtak minket Alfreddel – mondta halkan, és lehajtotta a fejét.. – A legidősebb bátyánk gyámsága alá kerültünk mi a bátyánkkal, a nővérünkkel, meg az akkor két éves öcsénkkel. Aztán a nővérünk elköltözött, és a legidősebb is elment Skóciába, meghagyta a nálunk idősebbnek, hogy vigyázzon hármunkra. Küldött pénzt, nem lehetett panasz, meg mi akkor már bentlakásos iskolában tanultunk Alfreddel, az év nagy részét nem is töltöttük otthon – magyarázta. – Lényegében ő nevelt minket, úgyhogy amikor nagykorú lett, átvette a gyámságunkat, de engem igazából soha nem kedvelt úgy, mint Alfredet… – megvonta a vállát. – Ez van. Alfred meg őt nem kedveli, azért ment el. Most egyedül van otthon a kicsivel, aki tizenkét éves. Amúgy a többiek mind édestestvérek öten, csak mi lógunk ki a sorból. Valójában a mai napig fogalmunk sincs, hogy miért fogadtak minket örökbe, hiszen így is volt négy gyermekük, és bevállaltak még egy velünk együtt hetediket. De… nem lehetnék itt, ha nem így történt volna – ismét megvonta a vállát. – Nem nagyon szeretnék róluk többet beszélni.
- Akkor váltsunk valami vidámabb témára: még mindig nem állunk sehogy a pályázatunkkal – jelentette ki elmosolyodva. – Kezdem azt hinni, hogy ez most valami téli ihlettelenségi szakasz, ami igazán rosszkor jött.
- Ilyen van?
- Persze – vigyorodott el. – Valamire való művész bizonyos időközönként fetreng attól, hogy nem tud magával mit kezdeni, mert nincs ötlete vagy kedve, vagy valami ilyesmi – magyarázta.
- De hát te szeretsz festeni – pislogott értetlenül. – Akkor hogy nincs hozzá kedved?
- Olyankor általában nem akar sikerülni, és inkább hagyom az egészet. Fogom magam, felhívom Antoniót, hogy igyunk meg valamit hármasban egy barátunkkal, vagy elmegyek családot látogatni.
- Értem – biccentett. – És most is ez van?
- Nem, most az van, hogy hiányzik az ötlet. Ne törődj vele, lehet, hogy holnapra megálmodom. – Matthew egy pillanatra összeráncolta a homlokát, aztán elmosolyodott, és magához húzta a férfit, csókot nyomott a homlokára.
- Múzsacsók – mondta nevetve.
- Köszönöm, biztosan kitalálok valamit a hatására – hajtott fejet, és felmosolygott az ismét ragyogó tekintetű fiúra.
- Hali! – rikkantott messziről Alfred, mikor már kint álltak a ház előtt. Búcsúzkodtak. Az amerikai kezet fogott a franciával, és röviden megölelték egymást a testvérével. – Na, elvoltatok? – kérdezte vigyorogva.
- Az nem tartozik rád – válaszolta Matthew.
- Na már – vonta fel a szemöldökét a fiú, aztán újra felöltötte a vigyorát. – Láttam műjégpályát, elmehetnénk valamikor.
- Holnap? – kapott az ötleten azonnal. – Elég rég nem voltam.
- Szuper! Jöhet Francis is, ha akar – pillantott a férfira, aki erre meglepetten pislogott rá.
- Nem, nem akarlak zavarni titeket – tiltakozott a fejét rázva.
- Nem zavarsz – jegyezte meg a kanadai.
- Ja, tényleg nem – erősítette meg a másik.
- Ez esetben elfogadom a meghívást – bólintott elmosolyodva.
Vidáman integetett hátra, amikor elindultak, és egy pillanatra megszorította Alfred kesztyűs kezét, ahogy egymás mellett sétáltak. Nem kellett kimondania, mennyire hálás.
