Hatodik fejezet: Kopogtató Kaszás

Május 10, 2014.

Tényleg nem tudom, mitől féltem! Talán, hogy tegnap majdnem diszkvalifikáltak, mikor bejelentettük, végül most megcsináljuk a változtatást, és máshogy kell a kamerákat mozgatni? Ez nem olyan probléma, amit ne tudnánk megoldani.

– Tessék – mondta Kevin, amint kijött az öltözőből. – Ne ijedj meg, mikor pár perc múlva közel találsz az arcodhoz, én akarom megcsinálni a sminked.

– Nem számít – rántottam vállat, majd elmentem felöltözni. Igazán utáltam, hogy csak egy kis lyukban voltunk minden cuccunkkal, hogy felöltözzünk, megcsináljuk a sminkünket pedig összesen öten voltunk, akik színpadra mentek, és nem is számoltam az embereinket bele.

Két perccel később kimentem – a maszkmester a kis Kevin öcsémet varázsolta épp Yohióvá, akit nem is ismertem.

– Aszta, ember csodásan nézel ki – mondtam, amint ránéztem. Ez volt az első, hogy sminkben láttam szemtől szemben, mert próbák alatt nem viseltük a ruháinkat vagy a sminket; csak nekem kellett a magassarkút viselnem, amiatt, ahogy járok benne.

– Kösz – mondta. – Biztos, hogy te még jobban nézel ki, de most nem nyithatom ki a szemem – mosolygott és egy csókot küldött nekem a levegőben.

– Ne is emlékeztess – mondtam, és mellé ültem. A fodrász nekiállt a frizurám elkészítésének, a félig fent-félig lent ügynek.

– Mi a bajod vele? – kérdezte Kev.

– Pontosan tudod – feleltem, és nem is tudott többet kiszedni belőlem.

Egy perc múlva Kevin kész volt, így szembe állt velem, és elkezdte a sminkelésem.

– Sebastian, itt vannak valahol a ékszerek? – kérdezte legjobb barátját.

– Á, azok... – mondta, és Kevin megállt egy pillanatra. Kinyitottam a szeme, és láttam, hogy Seb zavartan vakargatja a tarkóját.

– Ne merd azt mondani, hogy otthagytad őket valahol – figyelmeztette Kevin. Tudod, azzal a gyilkosan mély hangjával, amitől azt is megbántam, hogy élek.

– Hagyd már, itt vannak – nevetett Seb, és odaadta neki a holdkő drágaságaimat.

– Kösz – mondta Kev, és odaadta nekem a karkötőt és a gyűrűt, hogy vegyem fel őket. Később, mikor már készen volt a sminkemmel, a nyaklánc és a fülbevalók is a helyükre kerültek. – Aszta, csodálatosan nézel ki – mondta, amint távolabb ment, és kinyitottam a szemeimet.

– Ó, mindig is tudtam, hogy egy varázsló vagy, ha sminkről van szó, de nem gondoltam, hogy ennyire...

Elérte, hogy jobban ragyogjak, mint gondoltam. Anyu, nézd, ragyogok! Én a szemeimet akartam hangsúlyozni, de ő az ajkaimat hangsúlyozta fekete rúzzsal, és tett az arcomra egy kis csillámport, így szó szerint ragyogtam.

– De biztos vagy benne, hogy tudod egész este ezeket viselni? – mutatott a cipőimre Kevin. – Azt mondtad nekem, utálod őket, és levetted, amint tudtad.

Ezt tudta? Aszta!

– Öhm... igen... – mondtam zavartan. – De I will survive! (= túl fogom élni!)

– Ez emlékeztet valakire – somolygott Sebre Kev.

– Hé, részeg voltam – nevetett a fiú, ezzel oldva a stresszes légkört.

Mikor szóltak, hogy mennünk kell, felálltunk, és a stresszes hangulat azonnal visszatért.

A helyünkre mentünk, és hirtelen megláttam egy csapat nőt (azt mondták, ők a lengyelek), akiket nem akartam. Magamra néztem, és irigy lettem.

– Ha a melleikre nézel, kibaszottul halott vagy! – suttogtam Yohiónak.

– Hé, miért mondod ezt, nem is vagyunk... – ellenkezett.

– Nem én találtam ezt ki, szóval kuss, és próbálj vele beszélni... – pillantottam Tommyra, így Kevin tudta, kire gondolok. Elmosolyodott, majd megszorította a kezem. Megengedtem neki.

A fiúk voltak a következő fellépők, így a kulisszák mögött vártunk – nekem két és fél perccel több várakozási időm volt, mint nekik. Teljesen idegbeteg voltam, de volt egy dolog, ami nagyjából lenyugtatott: a kisöcsém Yohio végül eljutott az Eurovíziós Dalfesztiválra, ami az álma volt. Nagyon fájt a lábam – egy órán át ültem, mielőtt megint fel kellett állnom, így nem vehettem le a magassarkúm. Pff...

Valami végigfutott az agyamon, és megkértem Tommyt, hogy adja oda a telefonom. Ebben a rohanásban elfelejtettem szólni Carinának valamiről, így írtam neki egy SMS-t:

"Nyisd ki a szemed, csajszi, pár perc múlva látni fogsz a tévében!"

– You will be loved, will be loved! (= szeretve leszel, szeretve!) – hallottam, amint Yohio énekli a sorokat. Most vagy soha, mennem kell. Visszaadtam a mobilt Tommynak és elhagytam a helyem. Láttam, amint közeledik hozzám a kamera, és hallottam, amint a közönség egy emberként azt mondja: oh!

Még öt lépés... négy... három... kettő...

Számoltam a fejemben, és mikor éreztem, hogy Yohio megfogja a derekam, majdnem elájultam, így nem volt nehéz eljátszani, hogy ő tart meg. Majd az ajkai közelebb kerültek az enyémekhez, és mi tényleg, úgy értem tényleg megcsókoltuk egymást. A közönség tombolt, és egymillió szempárt éreztem a hátamon, amint utálkozva néznek. Halott voltam, az egyetlen lehetőségem, hogy tovább éljek az volt, hogy Kevin megment – de nem bíztam benne. De bíznom kellett volna benne, mivel a karjaiban voltam. De nem bíztam benne.

Ötletem nem volt, hogy hogyan kerültem vissza a lihegőbe. Csak szimplán ott voltam, és a riporternő – vagy műsorvezető? – velünk szemben ült. Ő is menyasszonyi ruhát viselt.

– És végül itt van ő, az, akire YOHIO-fanok ezrei vártak – és akire irigyek: Beatrix! – konferált fel. – Trixi, először úgy láttunk téged,hogy a partnereddel csókolózol a színpadon. Nem találtad zavarba ejtőnek?

Oké, kislány, meg tudod csinálni!

– Igazából tegnap este nem tudtam aludni, mert attól féltem, hogy elrontom – mosolyogtam.

– De hogy ronthattad volna el, már együtt vagytok... mióta? – kérdezte kíváncsian.

– Á, azt hiszem... mennyi is? – Úgy tűnt, hogy számolok, de csak nem emlékeztem a Mi Hamis Történetünkre, olyan ideges voltam. – Most kilenc hónap?

– Kilenc hónap? Az már szép hossz, nemde?

– Igen, de újra csak négy és fél hónapja találkoztunk, és mindkettőnknek annyi dolga volt, hogy mikor hazaértünk, csak bedőltünk az ágyba, és már horkoltunk is – nevettem.

– Ó, tényleg nagyon rossz kezdet egy kapcsolatnak, az első öt hónap egymás nélkül, a többi pedig rengeteg munkával van tele... – mondta, mint aki sajnál minket. Show-biznisz...

– Igen, de jól tudunk gazdálkodni az időnkkel, így meg tudjuk találni azt az öt percet, amit a másikkal tölthetünk minden áldott nap.

– Remélem, hogy így is folytatódik tovább, de mit is mondtál, mit csinálsz most? – terelte a témát.

– Most éppen itt ülök és veled beszélgetek – nevettem. – De még tanulok.

– Ó, és mi lesz ez a fiatal hölgy, ha felnő? – A jövőbeli terveimről kérdezett. Mivel egy barátnő kellett játszanom, tanultam, mindezt egy idegen országban, nem voltak terveim.

– Igazából egy hónappal idősebb vagyok Yohiónál – mosolyogtam. Jaj, de rossz színésznő...

– És előbb vagy utóbb a feleségem lesz – vágta közbe hirtelen a fiú. Biztos látta, hogy nem tudok mit mondani. És lehet, meg is akarta lepni.

– Ó, akkor ez egy lánykérés, vagy hasonló? – kérdezte kikerekedett szemekkel. Megpróbált mosolyogni, de nem tudta leplezni csodálkozását.

– Nem, valójában semmi egyéb, mint reményteli jövő – mosolygott sokatmondóan. – De nem szeretnék erről többet beszélni.

Á, megemlíted, aztán nem mondasz róla semmit? Baszd meg, Kevin! Baszd meg!

– Igaz, nem kéne elhamarkodottan beszélnünk erről – mondtam ártatlanul mosolyogva és a fülem mögé tettem a hajam – megmutatva a jobb kezemen levő gyűrűt. Tudtam, hogy nem kérdezheti meg, hogy ez egy eljegyzési gyűrű-e, vagy sem, mert a tévében voltunk.

Aztán megint nem tudtam, mi történik – a srácok azt mondták, az első országra várunk, hogy bemondják a pontjaikat –, csak arra gondoltam, hogy vége van, többet nem kell megtennem.

Persze az emberek nem hagyták, hogy jól érezzem magam, kibaszottul akarták, hogy Yohio megint megcsókoljon.

– Nyertünk – mondta, mint aki nem hiszi, mikor még öt ország várta, hogy elmondhassa a pontjait.

– Micsoda? – néztem rá csodálkozva. Még nem fogtam fel.

– NYERTÜNK! – kiáltotta, és mindannyian felugrottunk. Egy pillanattal később felkapott, és megpörgetett. Igazából úgy éreztem, hogy erős; életemben először.

Aztán mikor minden ország végigmondta az eredményeit, megint elő kellett adnunk a dalt. Addig örültem, hogy megcsináltuk, de akkor, mikor fel kellett állnunk, és felmenni a színpadra, rájöttem, megint meg kell csókolnom. És megcsókolni a saját testvéred egyszerűen undorító.

Szerencsére el tudtam tűnni, mielőtt a riporterek zaklathattak volna, és később a hotelben Kevin elmondta, hogy azt mondta nekik, én csak egy egyszerű lány vagyok a szomszédból, így nem akarja, hogy utánam fussanak, és erőltessék, hogy válaszoljak.

– Kösz, hogy ilyen megbízható vagy – öleltem meg.

– Érzitek az eufóriát? – kérdezte Seb, amint közelebb ért hozzánk.

– Igen – mondtuk egyszerre, és nevetni kezdtünk.

– Büszke vagyok a kisöcsémre – mondtam, és elengedtem Kevint, hogy átöltözhessek.

– Menj, vegyél fel valami kényelmesebbet, ma éjjel táncolnunk kell! – mondta nekem Kevin.

– És először velem kell táncolnod – kacsintott Sebbie.

– Seb, mióta... á, emlékszem, ti ketten... – mutatott ránk.

– Így van – mosolygott a barátja, én pedig eltűntem a fürdőszobában.

– Trixi, hoztam neked pár cuccot... – kezdte Kevin, de befogta, amint előjöttem fehérneműben.

– Elfelejtettem a ruháimat – mondtam, és elégedetten nyugtáztam, hogy mind a ketten engem bámultak. A bőröndömhöz mentem, és elővettem egy fekete csipke miniszoknyát, egy fekete balerinát és egy zöld fűzőt.

– Csajszi, ezt akartam mondani – jött hozzám Kevin. – Elhoztam a kedvencedet.

– Szóval ezért nem találtam otthon – mondtam. – Add ide.

– Ookéé... – hátrált, és pár másoodperc múlva odaadta a drágaságom.

– Köszi – néztem rá, majd felvettem. – Segítenél? Nagyon hasonlít a kékre, szóval nehéz jól felvenni.

Közelebb jött hozzám, és segített. Időközben Sebbie csak nézett, mit csinálunk, de egy pillanattal később láttam, az arca okosabbá vált.

– Elfordulhatok, ha akarjátok... – mondta végül.

– Nem lényeges, már mindent felvettem – mosolyogtam. Kevin befejezte a munkáját, így kész voltunk bulizni egy nagyot!

Csak reggel kerültünk ágyba; a cuccaink addigra a turnébuszon voltak velünk együtt.

Nem igazán táncoltam, csak beszélgettem másokkal, és énekeltem, de mikor egy rocky szám volt, Seb jóformán felkapott, és a táncparkettre vitt. Majd Kevin féltékeny lett, és mikor egy szerelmes szám következett, erőltette, hogy táncoljak vele. Úgy gondoltam, nem kerülhetek olyan helyzetbe, ami rosszul sülne el, és amúgy is mindenki azt hitte, a barátnője vagyok, így furcsa lett volna, ha nem táncolunk egy szerelmes szám alatt.

– Álmos vagyok – lógott Sebbie a jobb oldalamon.

– Álmos vagyok és részeg – tette ugyanezt Kevin a balomon.

Én voltam, aki nem ivott (többet, mint kéne), és nem is táncolt túl sokat (igazából le se tudtuk volna lőni Kevint, egy percre sem ült le, így Sebbel beszélgettem egész végig) szóval nekem kellett őket hazavinnem. Tommy a Desaihával törődött, akik szintén vagy álmosak voltak vagy részegek, szóval azt hiszem, az én dolgom könnyebb volt.

Sebet könnyű volt elaltatni, de Kevin nehezebb dió volt.

– Ne menj – ölelte át a nyakam, amint betakargattam.

– Kérlek, nekem is aludnom kell – érintettem meg a karjait.

– Nem akarom, hogy aludj – mondta, és felült. – Maradj itt velem.

– Ember, részeg vagy – mondtam, de kötötte az ebet a karóhoz. – Oké, oké, itt alszom veled, elégedett vagy? – kérdeztem, és lefeküdtem mellé.

– Az vagyok – mondta, majd miután átölelt, adott egy puszit a homlokomra.

Május 11, 2014.

Én tényleg, tényleg az ágyamba akartam menni, amint elaludt, de mivel mellette ébredtem, biztosra vehettem, hogy olyan fáradt voltam, hogy előbb látogattam álomországba, mint ő.

– Reggelt – mondta bambán vigyorogva, amint kinyitotta a szemét.

– Öhm... helló – integettem neki zavartan.

– Mi a faszt keresel itt? – kérdezte, mikor felfogta a helyzetünket. Elfoglalta az egész ágyat, én pedig a párna sarkán aludtam magzatpózban.

– És ennyi! – hallottuk az ajtóból.

– TOMMY! – kiáltottam, amint Kevin APU!-t kiáltott ugyanakkor.

– Sziasztok srácok – mosolygott a kamerával a kezében. – És most újra a "reggelt"-től.

– Várj, várj, mit csinálsz? – kérdezte Kevin.

– Csinálunk egy videót a rajongóidnak arról, milyen az első reggel a Dalfesztivál után – mondta, majd visszahelyezte a kamerát a jobb szeméhez.

– Á, többet is tettem már a karrieremért! – feküdt vissza Kevin.

– Szóval ilyen lesz ezentúl az életem? – kérdeztem, és Kev bólintott. Én csak sóhajtottam.

– Reggelt – mondta bambán vigyorogva, amint kinyitotta a szemét – újra.

– Jobbat – mondtam, és egy finom csókot adtam az ajkaira.

– És ennyi! – mondta megint Tommy. – Aszta, sokkal jobb volt!

– Hé, Kevin... – integettem az arca előtt. Egy kicsit le volt sokkolva. – Ember, nem gondoltam komolyan, csak szerintem jól nézne ki. – Próbáltam menteni a helyzetet.

– O... oké – mondta még mindig lesokkolva, így felkeltem.

Ettem valamit, majd megnéztem a telefonom és a facebookot. Három üzenetem volt a telefonon és rengeteg facebookon. Időrendi sorrendben kezdtem el olvasni őket.

"Miről beszélsz? Csak YOHIO-t látom most!" – ez Carinától jött.

"Aszta, HATALMASAK voltatok! Car le van sokkolva, de szerintem el tudja fogadni." – Vanessa.

"Rendben, ezt meg kell emésztenem... a barátom a kedvenc énekesem barátnője..." – Carina.

Szóval többé-kevésbé tudták kezelni.

Facebookon szinte minden hír rólunk szólt, és azok, akik tudták, ki vagyok, mind üzenetet küldtek, hogy én voltam-e vagy sem, akit tegnap láttak. Néhányan siettető üzeneteket küldtek, de mivel nem voltam ébren, nem tudtam válaszolni. Most csak annyit írtam facebookra három nyelven (svéd, magyar, angol), hogy "Igen, igaz, én vagyok.", aztán csak kiléptem. Nem akartam olvasni a gratuláló – vagy gyűlölködő kommenteket.

– Mit csinálsz? – jött közelebb hozzám Kev. – Á, ne higgy nekik, minden, ami érdekli őket, a szenzációhajhászat!

– Öö... csak a facebookot néztem meg – néztem rá csodálkozva.

Miért hiszi, hogy érdekel mások véleménye?

– Mindegy, pár napig ne nézz meg olyan oldalakat, cikkeket, fórumokat, ami hozzánk kapcsolódik, értetted? – kérdezte aggódva.

– O... oké, ha azt mondod... – mondtam. – De miért?

– Nem is kéne pár napig emberekkel találkoznod... – folytatta a gondolatmenetét.

– Nem biztos, hogy észrevetted, de én minden nap iskolába járok – okítottam ki.

– Akkor jelents beteget – mondta.

– Hé, mit képzelsz rólam? Én vállalom felelősséget azért, amit teszek.

– Miért, mit tettél? – kérdezte kissé hisztérikusan. De miért vagy ilyen? – Talán belém zúgtál? Vagy felajánlottad valakinek, hogy szállást adsz neki, és kihasználod, hogy ellenkező nemű? Nem, nem tetted, de én igen, szóval te nem tettél semmi rosszat.

– De igen. Elfogadtam az ajánlatod, úgyhogy fogd be, és hadd tegyem, amit akarok.

– Állj – ragadta meg a csuklóm. – Mostantól van egy imidzsed, amit meg kell tartanod.

– Egy hercegnő-imidzs? Az egész osztályom tudja, hogy bajkeverő vagyok – nevettem.

– MICSODA? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

– Hűtsd le magad, nem csináltam semmit, kivéve...

– Kivéve? Kivéve mi? – faggatott.

– Mikor első nap bemutatkoztam, arrogánsan tettem – vallottam be.

– Á... á, ne zavarjon, mostanában én is kissé arrogáns vagyok, szóval...

– Kissé? Ha, láttam a twittered és pár interjút, és baszott arrogáns vagy – nevettem.

– Hah! – játszott rá a szerepére, majd mindketten nevetésben törtünk ki. – Egyébként van valami ehetőd? Ennem kell valamit.

– Ja, gyere – ütögettem meg a mellettem levő helyet, és leült. – Hé, bocsi, hogy megint megcsókoltalak, tudod, hogy nem úgy értettem, csak jól akarom játszani a szerepem és...

– Cst, semmi baj – nyomta az ujját a számhoz. – De miért is aludtál mellettem?

– Öö.. hihi – nevettem zavartan. – Én hoztalak vissza a parti után, és annyira kértél, hogy aludjak veled, hogy nem mondhattam nemet. El akartam menni, mikor elalszol, de én is annyira fáradt voltam, hogy hamarabb elaludtam, mint te.

– Értem – mondta, így megnyugodtam, és elmentem ételt hozni. – Tessék – tettem elé egy tányért és egy szendvicset.

– És hogy tetszett, hogy mellettem ébredtél? – folytatta nagyképűen.

– Zavarba ejtő, összezavaró, és pár másodpercig kisebbségi komplexusom volt, mert semmi helyet nem hagytál nekem.

– Akkor rendben – nézett rám, és nem is mondott többet szinte addig, míg haza nem értünk. Nem is ajánlotta fel, hogy videojátékozzam velük; Seb kérdezte meg, hogy akarok-e játszani valamit.

– Nem – mosolyogtam rá, és láttam, amint Kevin féltékennyé válik. – Jobban szeretek másokat nézni, mint hogy én játsszak.

– Tökéletes barátnő – nevetett, és megfogta a derekam, így elképesztően féltékennyé téve barátját. – Ha előtte találkozom veled – súgta a fülembe olyan hangosan, hogy Kevin is hallja, és kacsintott.

– Hé, veszed le a kibaszott mancsod a csajomról?! – kiabált Kevin, rácsapott barátja kezére, majd megfogta a derekam, de még mindig nem mondott nekem semmit.

– Ember, nyugi – mondta neki Seb, majd egy konzolt dobott az ölébe. – Párbaj?

– Jó – felelte, én meg csak néztem, hogy próbálják megölni egymás karakterét... á, nem emlékszem, COD vagy CS vagy valami hasonló volt, én sosem játszottam velük, csak GTA-ztam, mikor fiatalabb voltam.

A helyzet emlékeztetett Danira, ő és a barátai midig videojáték-párbajokkal döntöttek dolgok felett. Dani szörnyű játékos volt, mert sokkal kevesebbet gyakorolhatott, mint barátai, de soha nem adta fel, és ha jól emlékszem, egyszer-kétszer megvert valakit. Az emléke könnyeket csal a szemembe, ezért azt mondtam, kimegyek a mosdóba. Fel se néztek rám, csak bólintottak, miszerint megértették.

– Hülye, miért kell mindig sírnod, ha rá gondolsz? – Kérdeztem, miközben a falba vertem a fejem újra és újra és újra... – Egy éve halott és soha nem jön vissza! Dani nem örülne, ha így látna! A testvéred volt, aki mindig féltett téged, és azt akarta, hogy boldog légy, akinek a legnehezebb volt elfogadni, hogy ott volt neked Ivor! Hol tartod az agyad, te lány? Most fogd a kicseszett segged, és menj vissza, mintha jól lennél! ÉRTETTED?

Sírva megint megmostam az arcom, és mikor úgy éreztem, képes vagyok felállni, és megint találkozni emberekkel, úgy döntöttem, visszamegyek a fiúkhoz, akik már biztos befejezték a csatájukat.

Mikor elég közel voltam hozzájuk, hallottam, hogy Kevin dühösen beszél:

– Mi volt ez, ha? Miért flörtöltél vele ilyen nyilvánvalóan, mikor tudod, hogy érzek? – kérdezte, és mivel kíváncsivá tett, elbújtam az első dolog mögé, amit találtam.

– Ember, soha nem lopnám el, csak meg akartam mutatni, hogy kezelj egy lányt, ha tetszik neked – felelte Sebbie, és igazán érdekelni kezdett, ki a pokolról beszélhetnek.

– Ó, a nagy nőfaló mondja, mert neked már annyi lány volt az életedben, hogy pontosan tudod, hogy megy az ilyesmi, igaz?!

– Láttad a reakcióit – összegezte szárazon.

– És te miért nem használod ezt a fene nagy tudást Vanessával kapcsolatban? Trixi mondta, hogy bejöttök egymásnak, faszfej – mondta Kevin, és most kevésbé tűnt dühösnek a hangja.

– Vannie olyan ragaszkodó, hogy figyelmen kívül kell hagynom, mert becserkészni sokkal izgalmasabb, mint megvásárolni, már ha érted, mire gondolok – mondta pajkosan Seb.

– De Trixi egy jégkirálynő, egyszerűen nem tudok a szívébe kerülni.

Várj. Ők RÓLAM beszéltek?

– Ha nem hagyja, hogy a szeretője légy, legyél a barátja. Jobb a semminél, és így a kicseszett szerepetek is könnyebb lenne játszani, mint most – fejezte be gondolatait Seb. Kevin morgott valamit, és hallottam, hogy új játékot kezdtek.

– Hello fiúk – léptem be, és nevettem, mintha mi se történt volna. – Ki nyert az értem vívott harcban?

– Ő – mondta kissé megsértődve Seb, így leültem Kevin mellé, és az ölébe tettem a lábam. Sebbie bámult rám – Várj, ha én nyerek, velem is ezt csinálod? – kérdezte végül.

– Talán igen, talán nem – mondtam, és egy játékos puszit nyomtam Kevin bal orcájára. – Ember, nem beszélsz hozzám? – kérdeztem, és mivel elfordította tőlem a fejét, biztos lehettem benne, hogy tényleg megbántódott, mikor azt mondtam neki, nem esett jól mellette ébredni.

Nem miatta volt, hanem miattam, hogy nem élveztem. Mindenekelőtt nagy meglepetés volt, és végül, de nem utolsó sorban utáltam a pasikat, de nem voltam képes a nőket szeretni. Tökéletes apáca lettem volna. De mert nem voltam képes bevallani, most nem jöttünk ki jól.

Miután a fiúk lejátszottak még két párbajt, Seb rá tudott venni, hogy játsszak én is, de mivel szörnyű voltam, beült mögém, és segített kezelni a konzolt. Néha Kevinre pillantottam, és láttam, hogy elege van belőlünk, de túl sértődött volt bevallani, és túl féltékeny is, hogy egy apró pillanatra is kimenjen. Mikor húszadszorra is meghaltam (nem kellett hozzá sok idő, reménytelenül rossz gamer vagyok) úgy döntöttünk, felhagyunk a játékkal, és relaxálunk egy kicsit.

– Zenét? – kérdezte Sebbie, és a bólintásom után elkezdett egy rádióállomást hallgatni, ami sok klasszikust listázott, mint például Iron Maiden, KoRn, Metallica, Slipknot, HammerFall, Manowar, Alice Cooper, Children of Bodom és a többi. Rég nem hallgattam tisztességes metált, így pokolian jól esett, és pihentetett... amíg el nem értünk egy dalt, ami teljesen megváltoztatta a hangulatom. Felültem, és nehezebben lélegeztem, min általában.

– Mi a baj? – kérdezte azonnal Sebastian.

– Lődd le – kértem halkan, és megragadtam a fejem.

– De miért... – hezitált, és lassan kinyújtotta a kezét, hogy cselekedjen.

– Nem hallottad? – kiáltott legjobb barátjára Kevin. – Ha azt mondja, akkor megvan rá az oka is!

– Jól van, ember, nyugi, épp azt csinálom – mondta, és a zene megállt. – Jól vagy, Trixi? – nézett rám aggódva.

– Igen, sokkal jobban, köszi – mondtam, de most nem volt fölösleges energiám, hogy hamis mosolyt erőltessek az arcomra. Nem éreztem jól magam, és most nem akartam elrejteni. – Utálom, mikor emlékeztetnek a kibaszott létezésükre – mondtam inkább magamnak, mint nekik, de angolul, mivel már angolul is gondolkoztam. Ha magyarul kellett volna beszélnem, nagy pácban lettem volna egy ideig.

– Mi... – kezdte hangosan Sebbie, de Kevin azt mutogatta neki, hogy fogja be, majd leült mellém, és átkarolta a vállam. Seb csak bámult; még nem volt hozzászokva a különleges kapcsolatunkhoz. Őszintén szólva én se voltam.

– Kiről beszélsz? – kérdezte csendesen Kevin, és a mély, meleg hangja kicsit lenyugtatott. – Ha? – kérdezte megint, és adott egy puszit a homlokomra.

– Hazugok – mondtam. – Mindenki hazug körülöttem, csak némelyikükről tudom, hogy hazudik.

– Azt hiszem, tudom, miről beszélsz – suttogta a fülembe Kev, és átkarolt. Most éreztem először, hogy mellette biztonságban vagyok.

– Ez a dal a Bullet For My Valentine Waking The Demonja volt – mondtam pár perccel később. – Egy igazi mestermű, de az exem, életem első hazugját Demonnak hívták, és mindig rá emlékeztet.

– Á, értem – felelt Kev, és csak megölelt.

– Semmi "nem akarod, hogy kényelembe helyezzelek"-ek? Mi történt a perverz éneddel? – kérdeztem mosolyogva.

– A szomorú lányok izgatnak – somolyogott, és mind a hárman nevetésben törtünk ki.

– Nézzétek, majdnem otthon vagyunk – mondta Seb és kipillantottunk az ablakon. Tényleg, nagyon közel voltunk Sundsvallhoz.

– Jaj, csak haza akarok menni, és pihenni – sóhajtottam.

– Pihenni? Drágám, majdnem fél napot aludtunk, és te pihenni akarsz? – kérdezte csodálkozva Sebbie.

– Öhm, ja, baj?

– Biztos, hogy jól vagy? Nem fáztál meg, vagy hasonló?

– Megfázni májusban? Ugye csak viccelsz? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

– Én egyszer megfáztam augusztusban – nevetett Sebbie.

– Jól van, lődd le magad, elég fáradtak vagyunk – mondta Kev, így a barátja befogta.

Ha én kértem volna, még inkább csinálja... talán azért van, mert Kevin dühös volt, vagy mi?

Az elkövetkezendő időt csendben töltöttük, és mikor hazaértünk, csak sóhajtottunk.

– Hú, könnyebb volt, mint hittem – mondtam megkönnyebbülve.

– Csak nem tudták, hogy most érkezünk, az első hullám csak holnap következik – mondta, és miután a drága Luna kapott enni, mindketten bedőltünk az ágyba és aludtunk.

Május 12, 2014.

– De nem akarom... – motyogtam félig ébren félig álmodva éjfél körül. Valami nedveset éreztem a homlokomon, aztán észrevettem, hogy Kevin mellettem ül, és a nedves dolog egy törölköző.

– Jól vagy? – kérdezte. Erősnek akart látszani, de láttam a szemében az aggodalmat.

– Többé-kevésbe – mondtam, hogy lenyugtassam.

– Látod, mondtam, hogy egy ideig nem kéne iskolába menned.

– Á, azt hittem, ezt már megbeszéltük. Mennem kell, vagy úgy fog tűnni, szégyellem magam.

– Miért, nem? – kérdezte. – Igazából senkinek nem mondtad el, csak Vanessának, hogy te vagy az, és az is véletlen volt, így érezned kéne.

– Kösz, hogy felvidítasz – fordultam a falhoz, és nem engedtem, hogy hozzám szóljon.

Mikor megint felébredtem, éreztem, hogy Kevin hátulról átölel, és aranyosan a fülembe szuszog. Bár nem akartam, hogy érzéseim legyenek iránta, nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el, és ne érezzem magam biztonságban. Igen, be kell valljam, ez a Kevin el tudta volna lopni a szívem, de mivel teljesen más volt ébren... nem, egy férfi sem elég imádnivaló és férfias egyszerre a számomra. Sok férfit ismertem, de csak a régi Kevin ütötte meg a mércét; a Desaiha-tagok nem voltak elég imádnivalóak, az osztálytársaim, és régi ismerőseim itt túl gyerekesek és fiatalok, és Sebastian is mélyen a barátzónában volt. Ja, miért is van ott? – gondolkoztam el, majd rájöttem – Ő annak a férfinak a legjobb barátja, aki szeret engem. És amúgy is, belezúgni a megmentődbe és táncpartneredbe nem elég eredeti.

Tudtam, hogy mától már a sminkemmel is törődnöm kell, így megfordultam, egy puszit nyomtam a homlokára, és felkeltem. Tudtam, iskolába kell mennem, és semmi nem állíthatott meg. Nem zavart, hogy nincs házim, vagy hogy nagy eséllyel a suliból a lányok fele ki akarja tépni a hajam: nem hátrálhattam meg.

Csak két lépést kellett megtennem az utcán, és bár tudtam, hogy napszemüveget viselek, és szinte senki sem vett észre úgy éreztem, minden tekintet rám szegeződik, és elájultam.

Mikor kinyitottam a szemeimet, egy kórházi szoba fogadott. Csövek lógtak ki belőlem mindenfelé, és gépek csipogtak mellettem... bíztató látvány. Aztán megpróbáltam megfogni a fejem, és éreztem, hogy valaki fogja a kezem.

– Magához tért – mondta Sebbie, és ránéztem. Mellettem ült, és fogta a kezem az üres szobában.

– Szia, mizujs? – mosolyogtam rá erőtlenül. Többé-kevésbé tudtam, mi történt velem, vagy legalábbis könnyen ki tudtam találni, és mivel nem vettem túl komolyan, mert hé, csak egy ájulás volt, nem én vagyok az első, aki kidől, viccet csináltam belőle.

– Nem kéne felkelned – mondta aggódva.

– Teljesen jól vagyok, nem tudom, miért veszed olyan komolyan.

– Elájultál – mondta komolyan.

– Akkor Kevinnek egyszerűen vissza kellett volna vinnie, és hideg vizet öntenie a képembe, és nem idecipelnie. Ha már szóba került... ő hol van?

– Nos – vakarta a tarkóját Seb. – Tegnap megkért, akadályozzam meg, hogy iskolába menj, mivel neki turnéznia kell, és én találtalak meg. Már nagy eséllyel elment, mit sem tudva az állapotodról – vallotta be.

– Á, csodás – mondtam, és felkelve kiszedtem az idegesítő orvosi kütyüket a testemből. – Akkor vigyél iskolába – utasítottam.

– Délután három van – mutatott a falon lévő órára. – Több, mint hat órán keresztül eszméletlen voltán.

– Ó – leheltem lesokkolva. – E... erről nem tudtam...

– Persze, hogy nem tudtál – mondta. – Maradj itt, elmondom az orvosoknak, hogy jól vagy, aztán hazaviszlek, rendben?

Nem mondtam semmit, csak bólintottam, így elment. Pár perc múlva visszatért egy orvossal, és miután megvizsgált, azt mondta, még egy napig maradjak bent, legközelebb másnap reggel mehetek el.

Seb megígértette velem, hogy mindenben hallgatok az orvosokra, aztán elment, mondván van pár elintéznivalója. Remélem, nem akar hozzánk költözni, mert az azt jelentené, hogy arra sem lesz esélyem, hogy kinyissam az ablakot, és kinézzek rajta, nehogy megfázzak...

Május 13, 2014.

Miután végzett az iskolában, Sebastian eljött, hogy hazavigyen. Nem szóltunk egymáshoz a kocsiban, mert ő nem akart semmit se mondani, én pedig kicsit meg voltam sértődve, alattomosan vissza akart tartani attól, hogy vállaljam a kibebaszott munkám következményeit.

– Itt maradok veled – mondta, és bárhogy ellenkezhettem, kötötte az ebet a karóhoz, így kaptam egy új lakótársat másfél hétre. Mikor nem akartam hallgatni rá, és ki akartam menni a házból, megfenyegetett, hogy beárul Kevinnek.

Rosszabb volt, mint egy aggódó apa, nem engedte, hogy kinyissam az ajtót, ha jött valaki, mindig főzni akart nekem, és mikor végre megengedtem neki, olyan rosszat csinált, hogy megtiltottam neki, hogy valaha is főzzön.

– Akkor rendeljek valamit...? – gondolkozott el.

– Csodát, megyek, és csinálok valami ehetőt – keltem fel az ágyból, ahová tett, és elindultam a konyha irányába.

– Arról ne is álmodj – mondta, és a karjaiba vett.

– Hé, mit csinálsz, tegyél le, csak elájultam, nem a lábam törtem el! – ütögettem a mellkasát, így a lábam földet ért, de már a konyhában voltunk.

– Nem akarom, hogy megerőltesd magad, mert Yohio megöl, ha megsérülsz – nézett rám, és egy perc farkasszemezés után úgy döntök, csinálok rament – könnyű elkészíteni, gyors, és szeretem.

Május 21, 2014.

Pár nap alatt Sebastian és én egy megfelelő időbeosztást alakítottunk ki magunknak – kelés hatkor, csinálok neki reggelit, aztán elmegy, hogy okosodjon, és bezár engem, és mivel emeleten vagyunk, nem szökhetek ki az ablakon; aztán öt körül hazajön, néha még később, és odaadja a feladatokat, amit az osztályom csinált, és a házit. Egyszer később jött, és megkérdeztem, hogy elment-e randevúzni Vannie-vel, de csak megkérdezte, mikre nem gondolok, és leült megcsinálni a leckéjét. Általában mellette csináltam a sajátomat, és mikor nem értett valamit, együtt próbáltuk kitalálni – ezt úgy viszonozta, hogy segített a svéddel.

Próbáltuk a táncokat is gyakorolni, de ez általában azt eredményezte, hogy vagy ittunk egy sört, hogy "ne érezzük túl furcsának a helyzetet" aztán az egy sörből kettő lett, majd három... és vihettek volna a detoxba, és nem akartam az anyja helyében lenni, mikor megtudja, hogy a fia mocskosul berúgott a legjobb barátja barátnőjével, és azt se tudják, mit csináltak (valójában tisztában voltunk a cselekedetinkkel, és nem igazán tartottuk a másikat nőnek illetve férfinak, csak havernak); vagy mikor nem részegedtünk le, a szomszédok jöttek panaszkodni a zaj miatt.

Kevin késő délután jött haza, és mikor megtudta, hogy Sebbie bezárva tartott, mintha hercegnő lennék, a lakás meg egy vár, először kinevetett, majd megígérte, hogy együtt elmegyünk valahova sétálni. Nem mondtuk el neki, hogy paranoia-rohamom volt hétfőn, és elájultam; úgy éreztük, nem kell tudnia róla.

Mikor Seb elment, beszálltunk a kocsiba, és elmentünk az erdőbe. Nem igazán beszéltünk, csak gyakoroltuk, hogyan menjünk kézen fogva, csöndben. Persze az ő ötlete volt, és mikor ki akartam tépni a kezem az övéből, még erősebben megszorította.

– Nem tudsz elszökni tőlem – mondta, és tovább sétáltunk csendben. Én nem kérdeztem a turnéjáról, és ő sem kérdezte, hogy éreztem magam otthon, egyedül.

Hazaérve egy levél várt rám. Érdekes volt, mert a címzésen az előző címem szerepelt.

– Nézd – mutattam meg Kevinnek, mikor beértünk a lakásba.

– Biztos Apu hozta ide – mondta. – Amalia felhívott volna, hogy menjünk érte.

– Honnan tudod?

– Nőből van, szereti, ha együtt van a család; és kíváncsi is. Mi van benne, amúgy? – hajolt közelebb hozzám, és egy pillanat múlva mindketten elnevettük magunkat.

A feladót meg sem nézve kibontottam, és elkezdtem olvasni. Minden egyes sorral az arcom komorabbá és komorabbá vált. Szerencsétlenségemre magyarul volt írva...

– Mit ír? – kérdezte Kevin, miután végeztem az olvasással. Aztán meglátta az arcom. – Hé, csajszi, ne sírj! Na... – mondta, és átölelt. Bár nem tudta, mitől lettem ilyen szomorú, tudta, hogy kezelje a helyzetet. Ki tudtam sírni magam a vállain, és ez több volt, mint elég. Egy idő után békéssé tett – és megint éreztem azt a furcsa biztonságérzetet.

– A nagypapám... elhunyt három napja – mondtam, miközben kerestem egy használható zsebkendőt. – Én vagyok az egyetlen örökös, és vissza kell mennem Magyarországra, ha akarom az örökségem. De... mi lesz Mamával? Atyám, nem akarom ezt...

– Áhhh – fogta meg a fejét. – Mikor kell visszamenned?

– Ahogy lehet.

– De nem félsz találkozni azokkal, akik tönkretették az életed?

– Nem – mosolyodtam el. Még mindig nem tudom, hogy voltam képes rá. – Apu és Anyu az ország különböző részeiből származnak, és most oda megyek, ahol nem éltem. Jaj, és az iskolával is kell kezdenem valamit. Pénteken lesz a temetés. Ó, és egy táncpróba is lesz aznap. Ááááááááhhhh – temettem a tenyerembe az arcom. – Nem akarom ezt...

– Menjek veled? – kérdezte hirtelen Kevin.

– Ha szeretnél... – mondtam, de még mindig szomorú voltam. – Szerezzek jegyeket? – kérdeztem pár perccel később, mikor már felelősségteljesen tudjak gondolkozni.

– Jó lenne, közben felhívom Aput.

Megszerezni a jegyeket nem volt nagy munka, de beszélni Tommyval... Szóval hálás voltam, hogy nem nekem kellett, bár én okoztam a galibát. Oké, nem igazán én voltam, de miattam kerültek bele, így az én dolgom lett volna cselekedni. Vagy elég szívessége tettem már neki? Nem, engedték, hogy a házukban éljek, és most pedig Kevinnel, szóval nem hiszem, hogy valaha is vissza tudom majd fizetni.

– Áh – hallottam, mikor végül letette.

– Mi az? – kérdeztem azonnal.

– Gyere, szemtől szembe akar róla beszélni – mondta, és elmentünk felöltözni.

Előszedte a legújabb kocsiját – végre nem rózsaszín volt, hanem fehér – és elmentünk oda, ahova Tommy mondta. Igazán meglepett.

– Apádék háza? – kérdeztem, miközben kiszálltam a kocsiból. – legalább hozhattunk volna valamit! Á, most azt fogják hinni, hogy egy hálátlan kurva vagyok...

– Hagyd – mondta. – Ők hívtak ide olyan hirtelen, hogy nem volt rá időnk.

– De a húgod... – ellenkeztem.

– Ki fog ugrani a bőréből, hogy láthat téged. Hali! – üdvözölte Tommyt.

– Gyertek be – mondta kissé ridegen. Jól van, igazából nem volt rideg, de mivel négy hónapon keresztül vele éltem, meg tudtam különböztetni a boldog hangulatát a boldogtalantól. És most legalábbis nagyon boldogtalan volt.

– Foglaljatok helyet – mondta, mikor beértünk a nappaliba. – Fiam... – kezdte, de valaki megállította abban, hogy beszéljen hozzánk.

– Bátyó! – futott oda Emily, mikor észrevette, hogy ott vagyunk. – És Trixi! – mondta hangosan, és megölelt bennünket.

– Szia, szöszi – simogattam meg a szőke haját. – Hogy vagy?

– Hoztál nekem valamit? – kérdezte azonnal a bátyjától.

– Nem, hercegnő, most nem volt időm, de legközelebb kétszer akkora ajándékot hozok, jó lesz? – mosolygott a húgára, és adott egy puszit a homlokára.

– Emily – mondta Tommy a lányának. – Beszélnem kell a bátyáddal és Trixivel. Kérlek, megkeresnéd addig Anyut, és megkérnéd, hogy hozzon egy kis sütit?

A süti szótól felvirágzott az arca, és abban a szent pillanatban, mikor meghallotta, Amaliáért kiáltott és elhagyta a szobát.

– Szóval, Fiam. Nemrég hallottam, hogy szeretnél Magyarországra menni Trixivel. Nem gondolod, hogy védenünk kéne, ki ő? Nem ment semerre két hétig, így úgy tűnhet, inkább menekülni próbál, mint felelősséget vállalni. És mit fognak szerinted gondolni a rajongók? Ha?

– Apu, figyelj. Most tényleg mennem kell.

– Nincs kapcsolatban a levéllel, amit kapott?

– De – mondtam. – A nagyapám temetése pénteken lesz, így van pár dolgom, amit el kell intéznem Magyarországon, bár soha nem akartam visszamenni.

– Én pedig vele akarok lenni. Ez minden – egészítette ki Kevin.

Tommy akart valamit mondani, de nem tudott, mert a család nőtagjai beléptek a szobába.

– Hoztam neked sütit – futott Kevinhez Emily, és beletömött egyet a szájába, amitől nevethetnékem támadt.

– Annyira vicces? – nézett rám Kevin. – Legközelebb te jössz! – mondta, és az én számba is nyomott egyet. Most mindenki elkezdett nevetni, és hallottam, amint Amalia azt mondja Tommynak: Mint egy idős házaspár, nem?

– Apu – Kevin komolyan nézett Tommyra, miután abbahagytuk a nevetést. – Vele kell mennem. És már a jegyeket is megvettük holnapra.

– Ah – sóhajtott a másik férfi. – Tudod, ha nem lennél a fiam, mindezt nem tenném meg érted...

– Szóval azt mondod...? – kérdezte reménykedve Kevin.

– Menj, de legközelebb nem leszek ilyen lágyszívű. Most is, úgy kell tennetek, mintha tényleg teljesen oda meg vissza lennétek egymásért. Vettétek? Yohio, Trixi, a valódi színészkedésetek most fog kezdődni – nézett komolyan a szemünkbe, és szünetet tartott; majd hirtelen rám nézett. – Amúgy, mi a helyzet a könyvvel?

– Dolgozom rajta, már majdnem befejeztem az utolsó előtti fejezetet. De... – hirtelen az eszembe jutott valami. – miféle filmet csináltál Japánban, ember? – kérdeztem Kevint.

– Az... Hát, egy arrogáns európai énekest játszottam egy tévésorozatban. Hamarosan befejezik az utómunkálatokat, szóval pár héten belül megláthatjuk.

– De ehhez el kéne mennünk Japánba, igaz?

– Öhm... valahogy megmutatom – mondta, és hagytam, hadd higgye.

Rengeteget beszélgettünk még, mielőtt hazamentünk, és bepakoltunk holnapra. Kevin el akarta magyarázni a sztori történetét, amiben szerepel, de mondtam neki, ne lője le a poént.

Május 22, 2014.

Ebéd után indultunk Stockholmba – ahonnan elrepültünk Budapestre. Megpróbáltunk inkognitóban maradni, de végül valaki felismerte beszállás közben. Szerencsére másodosztályon utazott, így nem zavarhatott minket. A reptérről a központi buszállomásra utaztunk, majd az apró városba, ahol a nagyszüleim laktak. Felhívtam Mamát, és szóltam, hogy hazamegyek busszal, és viszek magammal valakit, szóval legyen kész a fogadásunkra.

Kevin nem igazán élvezte a háromórás buszutat, miután majdnem négy órát töltöttünk a repülőgépen, és mikor leszálltunk, alig tudott felállni a helyéről, mert elzsibbadt a lába.

– Nézz körül, szinte minden nyarat itt töltöttem – mondtam neki.

– Egész jó – mondta, mikor meg tudta nézni a környezetet.

– Jaj, menj már, ez nem a legjobb hely, megmutatom a kedvenc helyeimet pár napon belül, oks? – kérdeztem, és elindultam a nagyszüleim házának irányába.

– Persze, de hova mész? – futott utánam.

– Mit szólnál fél óra sétához? – kérdeztem.

– MICSODA? – kérdezett vissza reményvesztve. – Nem látod, mennyi csomagom van?

– Hűtsd le magad, csak taxiért jöttem – mondtam, és megkértem egy sofőrt, hogy vigyen el a megadott címre. Már Bp-n váltottam pénzt, így tudtam forinttal fizetni.

– Á, Trixi – üdvözölt a nagymamám, mikor meglátott az utcán. – Nem hittem, hogy eljössz. De ő meg kicsoda? – kérdezte Kevinre mutatva.

– Nos, mondhatnánk, hogy a barátom – mosolyogtam. – Később elmagyarázom.

– Miről beszéltek? – súgta a fülembe Kevin.

– Hé, fiatalember, nem tudtad, hogy társaságban nem illik sugdolózni? – ütötte meg Kevin fejét Mama. Szegény fiú csak tűrte, mert nem tudott semmit se mondani.

– Mama – kezdtem – nem beszél magyarul.

– Ó – kért elnézést. – Kérlek, mondd meg neki, hogy sajnálom. De gyertek be, gyerekek – nyitotta ki az ajtót, és betessékelt minket. Úgy véltem, itt az ideje bemutatnom őket egymásnak. – Mama, ő Kevin; Kev, ő a nagymamám – mondtam váltogatva a nyelveket.

– Örvendek – nyújtott kezet Kevin, és Mama elfogadta. Persze nem értette, mit mond, de ki tudta találni, mit akar.

– Jaj, sajnálom, hogy udvariatlan voltam – nézett bocsánatkérőn Kevinre, majd hozzám fordult. – Drágám, kérlek, fordítanál nekem?

– Persze – válaszoltam, és elmondtam Kevinnek, amit a nagymamám üzent. Aztán megmutatta a szobánk – ez volt az egyetlen hálószoba az övén kívül – és miután adott egy kulcsot a házhoz, diszkréten visszavonult.

– Szóval itt fogunk lakni? – kérdezte, mikor becsukódott az ajtó.

– Igen, tudom, nem egy Grand Hotel, de... jobb, mint a semmi, nem?

– Hát, persze... de... – körülnézett. – Csak egy ágy van!

– És az az enyém, szóval remélem, jól alszol, és szereted a kényelmes foteleket – mutattam a szoba másik végében levő fotelra.

– Valójában nem szeretem... Á, és egy jávorszarvas ül benne, – mondta rámutatva a plüssre – mit tegyek? Melletted kell aludjak.

– Inkább a szarvas... – forgattam a szemeimet. Az ágy pici volt, így biztos lehettem benne, hogy átölel, miközben valami szaftosat álmodik, és arra még nem voltam kész.

– Bika, és épp párzási időszak van... úriember leszek, mint mindig... – kacsintott. Egyszerűen megütöttem a vállát, és megmondtam, hogy megyek segítek Mamának főzni.

– Biztos, főzni akarsz, Himeji-san? – kérdezte nevetve.

– Hogy neveztél? – mentem közelebb hozzá, mikor meghallottam a nevet. Szerencsétlenségére ismertem a Baka To Test To Shoukanjuu című animét.

– Himeji Mizuki, mi más? – kérdezte, de közben hátrált.

– Soha többé ne hívj olyannak, aki egyáltalán nem tud főzni – mondtam neki nagyon kis távolságból. Ő kihasználta, megfogta a derekam, és megcsókolt. Először fel se fogtam, mi történik, és a csodálkozás kinyitotta a szám. Aztán mikor megéreztem, hogy a nyelve hozzáér az enyémhez, eltoltam magamtól. Már hozzá voltam szokva ahhoz, hogy megcsókol, mióta gyakoroltunk a Dalfesztiválra, de ez már egyenesen sok volt. – Csak azért nem pofozlak fel, mert a haverom vagy – közöltem, és elhagytam a szobát.

– Ne tedd ezt velem, kélek – sietett utánam, és megragadta a csuklóm. – Ne bánj úgy velem, mintha nem tudnád, hogy érzek valamit irántad!

– Nem emlékszel, hányszor tetted te is ugyanezt velem? – kérdeztem kissé hisztérikusan, és kihúztam a kezem az övéből. – Mama, segíthetek? – kérdeztem nagyanyámat, mikor a konyhába értem.

– Ha tényleg szeretnél – mondta, és megkért, hogy hozzak paprikát a kajához. – Meddig tervezel maradni? Hová költöztél? Hol hagytad Annát? Hogy találkoztál vele? Annyi kérdésem van!

– Nem tervezünk sokáig maradni, mert vissza kell mennem iskolába – kezdtem el válaszolni a kérdéseire – És külföldre költöztem, azért nem találtál. Anyu... nos, ő elköltözött... – Könnybe lábadt a szemem.

– Á, azt hiszem, értem – mondta együttérzően.

– Szóval, ott találkoztam vele, ahova költöztem, az apjának dolgoztam, és... nos, érted – mosolyogtam, és segítettem ételt készíteni.

A vacsorát többé-kevésbé békében fogyasztottuk el, vagy legalábbis Kev nem próbált meg lányként kezelni. De később, mikor visszatértünk a szobánkba, elölről kezdte a küldetést. Amint becsukta az ajtót megfogta a derekam, és amint láttam, hogy az arca közeledik az enyémhez, inkább megöleltem.

– Nem tudom, hogy fogom túlélni a temetést – mondtam neki, miközben a mellkasába temettem az arcom. – Jó kapcsolatom volt vele, és... Nem akarok sírni holnap – mondtam végül, és mikor elengedett, leültem az ágyra; ő nem bírt egy centinél messzebb lenni tőlem, úgyhogy leült mellém.

– Nem akarsz egy stresszoldó...? – érintette meg a combom.

– Hé, vedd le a kezed rólam – söpörtem félre.

– Meg kéne szoknod – mondta, és visszahelyezte. Sajnos igaza volt, így nem lehetett semmi kifogásom a viselkedése ellen.

– Oké, nyertél – jelentettem ki – De mivel most itt vagyunk, dolgunk meg semmi...

– Nekem van dolgom – nézett komolyan a szemembe.

– Nem, elérni, hogy szeresselek, nincs a mai teendőid listáján – néztem rá. – Emlékezz, Melanie is szeretett egykor, és mikor rájöttél, te is szereted, már késő volt.

– De nálad nem vettem észre későn! – Annyira szomorú volt, hogy nem bírtam ki, és megöleltem. – Emlékszem, amikor először megcsókoltalak, és majdnem szeretkeztünk. Vajon máshogy alakultak volna a dolgok, ha megtesszük?

– Nem tudom – feleltem, majd mivel nem tudtam semmit se mondani neki, úgy döntöttem, inkább lezuhanyzom. – Mentem – mondtam, és magammal vittem a dolgaimat.

– Fürdesz? – kérdezte. – Segíthetek?

– Nem, drága, meg tudom csinálni egyedül – mondtam, és kimentem a szobából. Próbáltam gyors lenni, hogy aztán ágyba bújhassak és aludhassak, mert az utazás jobban kifárasztott, mint hittem. A fürdőben állva majdnem elaludtam: ez megerősítette, hogy fáradt vagyok.

A szobánkba visszatérve Kevint az ágyon találtam, amint ruhástul aludt – úgy tűnik, még nálam is fáradtabb volt, és nem tudott várni, míg visszaérek. Mikor megláttam, mosolyogva megráztam a fejem, és miután levetkőztettem, be is takartam. Aztán végiggondoltam a helyzetet, és odaadtam neki a plüssszarvast; és tíz perccel azután, hogy elhelyezkedtem a fotelban, úgy aludtam, mint a bunda.

Május 23, 2014.

Reggel ébredtem, de úgy éreztem, fáj a hátam, a vállaim is, és úgy éreztem, kéne még egy kis vér a fejembe. Aztán valami nehezet éreztem az ölemben, és kinyitottam a szemem – amit nem kellett volna.

– Hali – mosolygott rám Kevin. A földön guggolt, a könyöke a combomban.

– Hello – feleltem, és amint kinyújtottam a nyakam, hogy lássam, mi a fenét csinál, észrevettem... hogy meztelen. – JÉZUS KRISZTUS MI A FASZT MŰVELSZ?

– Zuhanyoztam, de tudnál adni egy törölközőt?

– Ember, ha nem léteznél...

– Tudom, ki kéne találni – fejezte be a mondást.

– Nem, csak nyugodtan élhetnék – vigyorogtam szarkasztikusan. – De megkérhetnélek, Mr. Félénk, hogy kiszedd a könyököd a combomból? Már mindent láttam rajtad, amit akartam, még azt is, amit nem.

– Mit nem akartál látni? Például a szexi és felülmúlhatatlan izmaimat? – somolygott és felkelt. Én csak a szekrényhez mentem, és egy perccel később a kezébe kapott egy törölközőt.

– De – kezdtem – Nem vagy nedves.

– Korábban észrevettem, hogy nincs törölköző, így nem kezdtem el zuhanyozni – magyarázta.

– Akkor miért nem vetted vissza a ruháidat, idióta?!

– Tudni akartam, mit tennél ebben a helyzetben – vallotta be, és közelebb jött. – Emlékszel, én mit csináltam akkor?

– Igen – mondtam, és gyengéden megfogtam a derekát és finoman a nyakára leheltem egy csókot. – Fel kéne öltöznöd, nehogy megfázz – mondtam végül és elengedtem. Én elengedtem, de hirtelen megragadta a csuklóm, és visszafordította a testem. Elsöpörte a hajam a jobb vállamról, és nem is igazán csókolta, inkább finoman megharapta a nyakam. Ez volt a halálom, tudta, hogy mitől dobom el az agyam. Elvesztettem a talajt a lábam alatt, és a karjaiba zuhantam. Aztán elkezdte az ajkaimat csókolni, miközben az oldalam simogatta a póló alatt, amit viseltem, és az ágyra fektetett. Elkezdett vetkőztetni, és amint a csípőm erősen az ágynak nyomta sajátjával, úgy éreztem, nem bánnám, ha el akarna vinni a hetedik mennyországba...

Kopp-kopp.

Mi a fasz?!

Kopp-kopp.

Kinyitottam a szemeimet, és észrevettem Kevint fölöttem.

– Szállj le rólam – suttogtam gyilkosan Kevinnek és miután totál csodálkozva nézett rám, eltűnt a fürdőszobában, és miután visszavettem a pólóm, kinyitottam az ajtót. – Szia, mondd – mondtam álmosan.

– Hol a barátod? – kérdezte nagymamám.

– Mi dolgod vele? – kérdeztem vissza.

– Semmi, csak szólni akartam, hogy reggeliznetek kéne – mondta, és elment.

– Húú – fújtam ki a levegőt, és kopogtam a fürdő ajtaján. – Pöcs, gyere ki, reggeli.

– Rendben – mondta, és még mindig egyszál faszban kijött.

– Mia picsa? Öltözz fel MOST – kiáltottam, és rádobtam pár ruhát. Ő csak pajkosan rám mosolygott, majd felöltözött, ahogyan én is.

Békében megreggeliztünk, és nem beszéltünk arról, ami pár perce történt. Mama nem igazán értette, hogy Kevin miért nem akart sokat enni – azt mondta, az evés élvezet, és akik nem értik ezt, nem emberek.

– És... hány éves vagy? – nézett rá. Én csak a fordítóprogram voltam.

– A korodról kérdez – mondtam Kevinnek.

– Tizennyolc – mondta, és lefordítottam magyarra.

– Szóval abban a korban vagy, mint Trixi – mormogta, én pedig fordítottam. – Édesem, nem kell mindent elmondanod neki, amit mondok!

– Ó, bocsi – mondtam, de azért tovább fordítottam.

– És idősebb, vagy fiatalabb nálad? – nézett rá megint.

– Egy hónappal idősebb – felelte. Mama meresztette a szemét, nem volt hozzászokva, hogy a fiúk fiatalabbak a barátnőiknél, azt gondolta, ez egyszerűen nem helyes.

– Mikor tartjátok az esküvőt?

– Mama – fordultam hozzá. – Csak öt hónapja vagyunk együtt!

– Akkor miért hoztad ide?

– Jönni akart – rántottam vállat.

– Soha nem fogom megérteni a fiatalokat – mondta, és nem faggatta tovább a lakótársam.

– Nem is kell megértened, csak elfogadnod minket – mondtam.

– Miről beszéltek? – nézett rám Kevin. – Mérgesnek tűnt, miután mondtál neki valamit.

– Megkérdezte, hogy el akarsz-e venni – tájékoztattam. – De megmondtam neki, hogy korai még erről beszélni

– Miért, egész Európa azt hiszi, jegyesek vagyunk – kacsintott.

– Amíg ki nem adják a könyved – reagáltam, és egy bólintással helyben is hagyta.

A temetés délután 4-kor volt, és végül elsírtam magam, mikor már majdnem teljesen elhantolták. Kevin meg akart ölelni, de most nem engedtem neki.

Miután az egész család – Papa testvére, Mama testvére és a családja, Mama, Kevin és én – megvacsoráztunk, és mindenki hazament, Mama azt ajánlotta, menjünk és sétáljunk egyet a Duna partján. Azt hiszem, csak egy kicsit egyedül akart lenni.

– Gyere – ragadtam meg Kevin csuklóját. – A rakpart csak kétutcányira van, és a levegő frissebb arra.

Nem kellett kétszer mondanom, örült, hogy láthatja a helyeket, amiket gyerekként imádtam.

– Találkozhatunk emberekkel, de nem sokkal. Ismersz, szeretek egyedül lenni, szóval a helyek, amiket szeretek, magányosak. De tessék, vedd fel a napszemüveged. Tudod, csak a biztonság kedvéért.

– Nem zavar, ha lefotóznak, itt nem sokan ismernek, igaz? – kérdezte. – És ha mégis: hivatalosan is együtt vagyunk, nemde?

– Dehogynem – mondtam, amint kiléptünk az utcára. – De nem akarom senkinek sem magyarázni a helyzetet, ha ezt el is kerülhetem.

Nem kellett két lépést se megtennünk, mikor megláttunk valakit integetni. Kezdődik...

– Jézus, Trixi, évek óta nem láttalak! – ölelt át. Milyen igaz...

– Hello, Stella – üdvözöltem a lányt, aki itt a legjobb barátom volt. Valójában ő volt itt az egyetlen lány barátom. – Igen, rég volt.

– És kit hoztál? – engedett el, és a csodálkozó Kevinre ugrott. – Szia, a nevem Stella – nyújtotta a kezét.

– Hi – fogadta el a kezét. – Bocsi, nem beszélek magyarul... amúgy Kevin vagyok.

– Jézus, Trixi, egy külföldit fogtál? – fordult vissza hozzám. – Gratu!

– Köszi... – vakartam meg a tarkóm, és zavartan nevettem. – Amúgy nézted az Eurovíziót? – kérdeztem.

– Nem, soha nem nézem – mondta. – Hol hagytad Danit?

– Nos – kezdtem. – Hova tartottál?

– Tényleg, kösz, hogy emlékeztetsz, van egy koncert a Lyukban – ragadta meg a karom. – Mindenki ott van, a Wan Worms (= sápadt férgek) játszik ma este!

– Juj, Gabe bandája? Kevin, mennünk kell – kérleltem.

– De épp ma volt a nagyapád temetése... nem lenne baj? – kérdezte Stella.

– Várj egy percet, visszamegyek, és megkérdezem, ti ketten addig beszélgessetek – mondtam, és visszaszaladtam a házba. Mama azt mondta, nem zavarja, ha barátokkal találkozunk, de bár bulizni voltunk, holnap ébren kell lennünk, mikor az ügyvédhez megyünk.

A srácok örültek, hogy látnak, és mikor volt egy kis szabadidőnk, be is mutattam őket Kevinnek, és szembesítettem is őket a szomorú ténnyel: Dani már nem élt; valójában a családom elkezdett kihalni tavaly. Sajnáltak, de a második sör – vagy az első vodka – után mindenről tudtunk beszélni, Ádám, Doman és Gabe Stella osztálytársai voltak, és idén érettségiztek – ahogy nekem is kellett volna.

A Wan Worms kibaszott jó partit csinált, főleg régi metált és punkot játszottak, és a dalok nagy részét ismertem.

Megint kiderült, hogy csodás közönség vagyok – énekeltem, ugráltam, headbangeltem és pogóztam. Lehel, a dobos azt mondta, jól esett neki, hogy élveztem a koncertet. Gabe volt a basszusgitáros; a gitárost French-nek hívták, és az énekest Wolfnak – ez utóbbiak azért kapták a nevüket, mert eredetileg Párisnak és Farkasnak hívták őket, és mindketten utálták a nevüket.

Ez továbbra is velünk marad? – mutatott French Kevinre, mikor befejezték a koncertjüket. Nem vagyok benne biztos, hogy French látta, hogy néz rá, miközben gitározott, vagy csak egyszerűen zavarta a szőke lakótársam, de nem akarta, hogy Kev csatlakozzon hozzánk. És egyébként is ennek hívta, és bár nem értette, miről beszélünk, bunkó volt.

– Leszakad a pofám, ember, hogy lehetsz ilyen seggfej? – kérdeztem.

– Láttad, hogy nézett rám? – kérdezett vissza.

– Á, nem érdekel, ő ilyen – mondtam, és egész tenyeremmel rá mutattam.

– Ti ketten miről beszéltek? – kérdezte kivételesen svédül Kev, mert nem akarta, hogy bárki megértsen minket.

– Nem tetszett neki, ahogy ránéztél – feleltem a nyelvén.

– Hah, olyan béna volt, nem is tud gitározni – nevetett nagyképűen.

– Hé, ezekhez a dalokhoz jó volt, és ne merd azt mondani, hogy két év után te jobb voltál!

– Atyám, nem is engedném, hogy ilyen rövid idő után zenekarban játsszon!

– Oké, most fejezzétek be – mondtam már angolul, hogy mindketten megértsék. – Elég.

– Szóval elfogadod a véleményem? – kérdezték egyszerre.

– Senkinek a véleményét nem fogadom el – jelentettem ki. – Kevin, hagyd, hogy French úgy gitározzon, ahogy tud, és te, ember, elfogadod, hogy ez velünk marad. Gyerünk – fejeztem be a beszédem.

– Kihívlak egy gitárpárbajra, és ha megversz, maradhatsz – nézett gyilkosan Kevin szemébe French.

– Ember, nem hiszem, hogy ez jó ötlet... – mondtam, de Kevin addigra elfogadta az ajánlatot, így már nem állíthattam meg őket. Mindkettejüknek egy-egy háromperces gitárszólót kellett játszaniuk.

Én csak halálnyugodtan leültem, és vártam. Mindenki, úgy értem, mindenki, aki nem tudta, hogy Yohio van itt, kíváncsi volt az eredményre. Férfiak és a folytonos faszméregetés...

Leültek az erősítőikre, és French belekezdett. Jó technikája volt, és mindenki imádta, ahogy a gitárral bánik; aztán Kevin következett.

– Trixi – nézett rám Kevin. – Frantic Elegance vagy Aggressive Beauty?

– Beauty – mosolyogtam, és belekezdett.

Mindenkit lenyűgözött, tátott szájjal bámultak rá, és mikor végzett, French-nek a kezével kellett, hogy becsukja a száját.

– Rendben, azt hiszem, maradhatsz – mondta végül. – De ember, hol tanultad mindezt?

– Nos, azt hiszem, ideje mutatni nekik egy videót – néztem Kevinre, és bólintott.

Kihasználtam, hogy van ingyen WiFi, és hogy Stellánál van tablet, szóval mondtam neki, hogy menjen fel YouTube-ra, és írja be, hogy "Eurovision 2014 Sweden, final" (= Eurovízió 2014 Svédország, döntő) és nézzük meg együtt a videót; szerencsére volt egy, ami a velem készült interjút is tartalmazta. Őszintén szólva előtte még soha nem néztem meg a videót, és sokkal csinosabbnak találtam magam a képernyőn.

– Jesszus, ez te vagy – kiáltotta Ádám, amint a kamera az arcomat mutatta.

– Híres lettél – ölelt meg Stella. – Az én barátom – mosolygott.

– Igen, és most Kevin nem hagyja, hogy nélküle lépjek ki az utcára – mondtam sértődötten.

– El tudom képzelni, mennyi rajongó akarja kitépni a hajad – vigyorgott Stella.

– Köszönöm, hogy emlékeztetsz – mondtam, és mikor láttam, hogy megbánta, amit mondott, a vállába bokszoltam. – Menj már, barátok vagyunk – mondtam.

– Valaki akar nünükézni? – ajánlotta Wolf, és elővette a kártyákat a zsebéből. Mindenkinek tetszett az ötlet, de ahogy én is be akartam szállni, meggondolták magukat.

A játékról: legalább egy csomag UNO vagy SOLO-kártyára van szükség, de minél több, annál jobb; és egy kupakra. Mindenki ugyanannyi kártyát kap, de senki nem tudja, milyen kártyái vannak. Fejjel lefelé teszed le magad elé a paklidat, és a kupakot az asztal közepére. Egy elkezdi felfelé fordítani a kártyáit, a mellette levő folytatja a kört, és mikor kettőnek ugyanolyan a szám a kártyájukon, egynek fel kell kapni a kupakot, és az asztalra csapni. A vesztes kapja meg a kártyákat. Az, aki először elveszti az összes kártyát, nyer. Mindez jól hangzik, de a kupak megszerzésének egyetlen szabálya, hogy nincs szabály, szóval rúghatsz, üthetsz, haraphatsz, satöbbi. Én az agresszívebb játékosok közé tartozom, így nem sokan szeretnek velem játszani. De Kevin ezt még nem tudta...

– Hülyeségnek hangzik, de tehetünk egy próbát – mondta.

– Először inkább csak nézz minket – mosolyogtam, és leültünk. Minden többé-kevésbé jól ment, amíg Kevin nem csatlakozott, de akkor az első kártyája hármas volt, és mikor fordítottam, az enyém is hármas lett. Gyorsan felkapta a kupakot, és le akarta csapni, mikor ráugrottam, és elkezdtem szétfeszíteni az öklét, és mikor láttam, hogy nem működik, beleharaptam a karjába.

– AUCS, te állat! – ordított rám, amint lecsaptam a kupakot.

– Nagyon fájt? – simogattam meg a karját, ahol megharaptam, és mutattam, a többieknek, hogy egy időre kiszállunk.

– Igen, eléggé, mi vagy te, lány vagy állat? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

– Nos, a szüleim lányt akartak, de ez jött... – vigyorogtam.

– Az én szüleim is lányt akartak, de én jöttem – mondta. – A nevem az lett volna, hogy... Olivia.

Elkezdtem kuncogni, amint meghallottam. Már lányként sem tudtam volna elképzelni, és az Olivia egyértelműen olyan név, ami nem illene hozzá.

– Hé, most komolyan kinevetsz? – nézett rám. – biztosra veszem, hogy férfiként neked sokkal rosszabb lett volna!

– Benjáminnak terveztek, szóval nem olyan rossz, mint a tied – kacsintottam, és belebokszolt a vállamba.

– Akarsz valamit inni? – kérdezte.

– Várj, van egy jó ötletem, gyere – keltem fel, és megragadtam a karját. Elmentünk a pulthoz, és rendeltünk egy italt, ami a "veszett kutya" névre hallgat, és amiben van vodka, narancslé és Tabasco-szósz.

– Tessék – adtam neki az enyém.

– Tényleg azt akarod, hogy narancslevet igyak? – fogadta el, és megkóstolta. – Jesszus, mi ez? – kérdezte eldeformálódott arccal.

– Veszett kutya – nevettem. – A vodkával vagy a Tabascoval van bajod?

– Még soha nem kóstoltam ilyet, de jó – mutatott lájkjelet.

– Itatja magát – mosolyogtam, és miután végeztünk, mondtam, mit kéne kipróbálnia. – Hallottál már a pálinkáról?

– Bocsi? – kérdezett vissza.

– Vennék neked, de az a negyven százalék alkohol, ami a boltiban van, semmi, házit kell kipróbálnod. És tudom, ki adhat – mondtam, és megkérdeztem Stellát, hogy van-e nekik otthon

– Persze, szeretnél magaddal is vinni?

– Nem tudom, talán ha ízlik neki – feleltem.

Tíz perc múlva valaki gondolt egyet, és kimentünk az utcára, hogy találjunk pár füvest, és szívassuk meg őket.

– Merre megyünk? – kérdezte Kevin, amint kiléptünk az utcára.

– Csst, tetszeni fog – suttogtam, és magammal húztam. – Előbb kell találnunk valakit, aki be van szívva, aztán azt mondjuk neki, adunk neki valamit – és elhiszik! Még soha nem láttam, de Stella mesélt már róla. Stella – mondtam, és felém fordult.

– Mondd – jött oda hozzánk.

– Mesélnél néhány jó sztorit Kevinnek? – kérdeztem.

– Persze – felelte, és elkezdte a történetet.

Odamentek a kiválasztott emberhez, aki az úttest közepén ült és üdvözölte. aztán Doman kihúzott egy nagyméretű SEMMIT a háta mögül, és azt mondta:

– Nézd, mit hoztam neked! Egy akvárium!

– Aszta, de szép – mondta a srác, mert odahallucinálta az akváriumot.

Doman elkezdte mozgatni, és a fiú is ugyanúgy mozgatta a fejét.

– Ne csináld, meghalnak a halak! – mondta, és megpróbálta megütni Doman kezét, de ő olyan fasz volt, hogy úgy csinált, mintha elejtette volna.

– Nézd, most leesett és meghaltak a halak! – kiáltott a srácra.

– Mennyibe kerül egy ilyen akvárium? – kérdezte kétségbeesetten a srác, kezében a pénztárcájával. – Veszek neked egyet!

– Nincs másik ilyen akvárium; ez volt az egyetlen, és összetörted! Most elmegyünk, és itthagyunk a halott halaiddal. Edd meg, amit főztél! – mondta végül, és nevetve otthagyták.

– Atyám – mondta, amint befejeztem a fordítást. – Tényleg akarom ezt?

– Persze – nevettem. – Vicces lesz.

– De te... – ellenkezett.

– Én? Én részeg vagyok! – mondtam hangosan, és megöleltem séta közben. – Az már majdnem három éve volt, és most esélye nincs, úgy értem esélye nincs – hangsúlyoztam –, hogy mi szívunk. És te is itt vagy – bokszoltam a vállába.

– Te tudod – vont vállat.

Tíz perc séta után találtunk valakit az út közepén ülve teljesen beszívva. Azt mondták nekünk, történjék bármi, ne nevessünk, és mikor eljön az ideje – tudni fogjuk – csak tettessük, hogy beszélünk; aztán odament, üdvözölte, és Doman elkezdte a szokásos beszédét. Egyébként jó színész válna belőle

– Nézd, mit hoztam neked! – mondta egy bazi nagy vigyorral a képén, és egy kis semmit húzott elő a háta mögül. – Egy láthatatlan rózsaszín üvegbura!

Mindent fordítottam Kevinnek, de most elkezdtem kuncogni, és nem tudtam semmit sem mondani a néma nevetésemtől.

– Mi volt ez? – bökött meg.

– Láthatatlan rózsaszín, érted, láthatatlan rózsaszín! – hangsúlyoztam suttogva – üvegbura.

– Ember... – kommentálta, és elkezdett velem kuncogni.

– Most a fejedre teszem – folytatta Doman – és miután háromig számolok, és elfordítom, nem fogsz minket hallani. – Még hangosabb kuncogás; szegény Kevin minden infót később tudott meg, de mikor csatlakozott hozzánk, még mindig haldokoltunk a néma röhögéstől. Már értettük mit jelent, az, hogy színleljünk beszélgetést. – Na hajrá! – folytatta Doman. – Egy, kettő... – és csak tátogta a három szót, amint elfordította a semmit a fején. Aztán "megkérdezte", azt hiszem, hogy jól van-e, és hozzám fordult.

– Hé, nem hallok semmit! – kiáltott kétségbeesetten. – Vegyétek le! Vegyétek!

Valahogy el tudtam magyarázni Kevinnek, mi történt, és végül tudott "beszélni" a többiekkel nyelvi problémák nélkül – de miután mondott pár szót mindenkinek, visszajött hozzám. Megölelt, és elkezdett suttogni.

– Ez olyasvalami, amit eddig nem gondoltam volna, köszi, hogy idehoztál. Boldog vagyok, hogy ilyen barátom van, mint te.

Barát, mi? Meg akartál baszni kevesebb, mint 24 órája!

– Örülök, hogy élvezed – suttogtam vissza. – És tudod, hogy mi a legjobb benne?

– Nem, kérlek, mondd el – ölelt meg még szorosabban.

– Semmibe sem kerül – mondtam végül, és reméltem, érti, mire céloztam. Hogy nem mások megszívatásáról beszéltem, hanem a barátságomról.

– Tudom – mondta, és csak tartott. Becsuktam a szemem, és szerintem ő is.

Pár perccel később Doman mutatta, hogy mennünk kéne, és végül otthagytuk egyedül a srácot.

– Láttátok az arcát? – nevettek.

– Meg is ragadta Gabe farmerját, és könyörgött a segítségéért, de csak tátogott, hogy tud-e segíteni. – Fordítottam, miről beszélnek. – De most gyere haza, aludnunk is kell – ajánlottam, így elbúcsúztunk a többiektől, és hazamentünk.

Otthon mindenek előtt ettünk, aztán zuhanyoztunk, és elfogadtam az ajánlatot, hogy mellette aludjak.

Május 24, 2014.

Ma elmentünk az ügyvédhez, és megkaptam az örökségem a nagyapám végrendelete alapján: minden, úgy értem, minden, ami az övé volt, az enyém lett, mivel a bátyja és a felesége is túl öreg volt ehhez. Ez a minden nem volt sok dolog, csak a ruhái, tárgyai, pénze, kocsija, és a ház fele. Úgy döntöttem, felajánlom a ruháit és tárgyait (kivéve a könyvei nagy részét) egy alapítványnak, de minden mást megtartottam, és odaadtam Mamának használatra.

– Miért tartottad meg a könyveket? Tudnék venni sokkal jobbakat, és főként újabbakat neked – kommentálta Kevin, miután elmentünk.

– Nem támaszkodhatok mindig rád – mondtam. – A szerződésem le fog járni, a Hercegnő Angyal el fogja hagyni Yohiót, és amint "csak barátok" vagyunk, már nincs többé jogom kihasználni téged, vagy használni azokat a dolgokat, amiket barátnődként használtam.

– Mi van, ha nem hagysz el? Mi van, ha meggondolod magad? – fordította el a fejem, hogy rá nézzek.

– Nem láttad, mijük van a nagyszüleimnek? – kérdeztem vissza nyugodtan. – Így éltem egész életemben. Egyszerűen nem bízhatom magam "mi van, ha?"-kra. Nem tudnál nekem munkát szerezni, mivel nincs végzettségem, ugye? Iskolába kell járnom még legalább három évig. Ez nem így működik – fejeztem be, de a fejemben hozzátettem: Hogy is érthetné valaki, aki ezüstkanállal a szájában született?

Ezután a kijelentésem után venni akart valamit, és végül úgy döntöttünk, kéne pár magyar könyv, és bár vasárnap volt, találtunk egy szupermarketet, ami 0-24 7/7 nyitva volt, így három óra elteltével azt hiszem, úgy kb 20 könyvvel mentünk haza – beleértve a szakácskönyveket, regényeket, és egy magyar nyelvkönyvet Kevinnek – makacsul eldöntötte, hogy megtanulja a nyelvem, mert gyönyörűnek találta. Olyan energetikus és friss nyelv, hogy úgy érzem, ez az oka annak, hogy a vér folyik az ereimben, és pillangók szállnak a hasamban! – ez volt az eredeti mondata.

Május 25, 2014.

Ma jöttünk haza, Stella pálinkájával.

Tényleg azt írtam, haza? Atyám, leányod Trixi úgy érzi, az otthona Svédországban, mi több, a főnöke lakásán van!

Május 26, 2014.

Ma Kevin végre elengedett iskolába. Jesz!

Nem kellett volna. Vagy nem tudom, hogy jó volt-e, hogy megtette, vagy sem, mert még mindig nem érzem jól magam. A fejem, a hátam, valójában az egész testem pokolian fáj.

Az órákon minden jól ment, és a tanárok is úgy csináltak, mintha elhitték volna, hogy két hétig beteg voltam – tisztában voltam vele, hogy titokban tudják, mi a helyzet, vagy legalább van róla halvány elképzelésük – és a diákok nagy része is úgy kezelt, mint előtte – sehogy.

Aztán mikor haza akartam menni, és épp elhagytam az iskolaépületet, kaptam egy pofont Carinától, de ő volt az egyetlen, akitől elfogadtam, mert tudtam, miért csinálja, és felé fordítottam a másik orcámat; de miután mélyen a szemembe nézett, elment.

Mindezek után kezdődött el a tortúrám.

Először csak pár lány, más iskolákból is, bökdösni akartak, és meghúzogatni a hajam, aztán, mivel egy idő után nem hagytam nekik, és egyiküket megpofoztam, elkezdtek ütni és rúgni, lassan olyanok is jöttek, akik csak harcolni akartak, és én csak ültem egy sarokban, elviselve az ütéseiket és rúgásaikat, mert valamiért úgy éreztem, ezt érdemlem. Mindenem fájt, de jobban esett, hogy a fájdalom fizikai, mert a pszichológiai hadviselésük, hogy úgy tettek, mintha semmi se történt volna, túl sok volt nekem. Mikor Vanessa megtalált, már kegyelemért és megbocsátásért imádkoztam. Ő nem tudott egyebet csinálni, mint elővenni a telefonját, és tárcsázni egy számot.

– Sebbie, ne tarts vissza! – hallottam pár perccel később Kevin hangját, de úgy tűnt, messziről jön, majd láttam a körvonalait, amint átverekszi magát a tömegen. Csodálkoztam, hogy még mindig élek. Amint közeledett, az emberek távolabb mentek, de még egy utolsó rúgást kaptam. A látásom nem volt tiszta a vértől, ami a szemembe jutott.

– Jól vagy, bébi? – suttogta, és megsimogatta a fejem. Tudtam, hogy közel van, de nem hallottam jól, mintha a hangjának át kellett volna szelnie az univerzumot, hogy elérjen engem. Lassan bólintottam válaszolva a kérdésére, de megfájdult a nyakam. – Gyere, elviszlek ebből az őrületből – mondta, és felemelte félig holt testemet. – Ki a pokolnak képzelitek magatokat, hogy Istent játsszatok?! – fordult a tömeghez, és a gyilkosan mély hangját használta, hogy megfélemlítse őket, velem a karjában. – Ő csak egy emberi lény, mint ti, vagy én, nem tett semmi rosszat, csak szeret engem! A rajongóimnak tartjátok magatokat? – kérdezte hidegen. – Tényleg azt hittétek, hogy ölbe tett kézzel nézem, vagy akár még támogatom is az ötletet, hogy majdnem megöljétek?! Ti komolyan megbolondultatok?! – Már kiabált velük, de hallottam, amint megremeg a hangja, mikor rólam beszél. – És ennyi ember egy ellen? Azt hittem, a rajongóim megértenek engem, hogy jobb emberek, mint a világ többi része, de már látom, tévedtem – rosszabbak vagytok bármely bérgyilkosnál, ők legalább egy az egy ellen meccseket játszanak – fejezte be még ridegebben, és kivitt, a sajátjához ölelve testem. Mélyen a szemében megláttam pár könnycseppet, de mikor elértünk az autóhoz, elvesztettem az eszméletem, és csak a kórházban tértem magamhoz – másodszor ebben a hónapban.

Bár csöveket látni és pittyegő gépeket hallani nem volt új jelenség, úgy éreztem, valami furcsa a helyzetben. A kéz, amely az enyémet szorongatta, más volt, mint legutóbb, de még így is ismerős.

– Visszajött – hallottam Kevin halk hangját. Aztán kinyitottam a szemem, és láttam azokat az embereket, akik fontosak voltak nekem: Kevin és a családja, Sebbie és Vannie.

– Te idióta, miért nem menekültél el? – jött oda Van, és megölelt.

– Az álmaik összetörtek – feleltem. – Valakinek szenvedni kellett ezért.

– De miért te? – kérdezte Kevin. – Halott álmokat kergettek.

– Tudnod kéne, hogy a remény hal meg utoljára – erőltettem egy erőtlen mosolyt az arcomra.

– Az ő reményük majdnem a végedet jelentette – tette hozzá Sebastian, és egyet kellett értenem.

Miután mindenki megszidott, amiért túl erősnek és büszkének gondoltam magam, együtt hagytak Kevinnel, hogy eldönthessük: mi jön legközelebb?

Május 27, 2014.

Tegnap rengeteg cikk látott napvilágot arról, mi történt, és mivel videók voltak feltöltve különböző oldalakra arról, amit Kevin mondott a saját rajongóiról, még csak le se tagadhatjuk a tényt, hogy lelketlen bérgyilkosoknak nevezte őket.

Biztos erős rajongói magja van, mert bár a szavai sok rajongó elvesztését okozták, mindenhol olyan kommentek voltak, hogy az embereknek el kéne fogadniuk ezt, a lányoknak el kéne fogadniuk szíve döntését, és nem harcolni ellene, mert csak el fognak bukni. Volt egy lány, a nickneve Cinnia98, aki mindig mellettem állt, és azt mondta az embereknek, én vagyok Yohio számára a legjobb választás, mert egyértelműen látszódott, hogy én nem bántok senkit – ami igazából nem volt teljesen igaz, mert először én pofoztam fel egy lányt, és az érzéseiket is megsértettem – és azok, akik jöttek elpusztítani engem, nem tudták volna kezelni Yohio életstílusát. Azt mondta, ő szégyelli magát azok helyett az őrült rajongók helyett, akik megtámadtak, és úgy gondolja, a lányoknak vissza kéne térni a valóságba, és olyan pasit találni, akit meg is tudnak kapni.

Kevin adott egy interjút egy reggeli TV-show-ban, és kiemelte, hogy bár még mindig nem képes elhinni, hogy azok, akik Svédországban élnek, egy modern országban, ahol a komoly szövegű dalszövegei értő fülekre találtak, fiatal lányok úgy cselekedtek, mint a barbárok, és fizikai erővel akartak maguknak érvényt szerezni diplomácia helyett. Azt is mondta, úgy érzi, túl erős kifejezéseket használt a jellemzésükre, de addig nem tud megbocsátani, míg nem kérnek elnézést tőlem.

– Nem érdekel, nekem mondják-e, vagy sem, mert nem velem volt komoly bajuk, hanem Beatrixszel. Ez olyasvalami, amiben nekik kell dűlőre jutniuk, és mint hangsúlyoztam a mi, nem csak az ő, a mi kívánságunkat, innentől csak közvetítő akarok lenni.

– Miért mondta mindezt? – kérdezett Van, a mai ügyeletes.

– Olyan jó ember – mondtam könnyekkel a szememben. – Ha nem várná el a bocsánatkérést, úgy tűnhetne, mintha az emberek bármint tehetnének velünk, de kiemelni, hogy ő is ezt akarja, és nem csak én, azt jelenti, hogy az embereknek el kell fogadniuk, hogy egy pár vagyunk, és ettől nem tűnök egoista kurvának, aki megérdemelte, amit kapott.

Május 30, 2014.

Holnap hazamehetek a kórházból; az idő alatt, amit itt töltöttem, be tudtam fejezni a Mi Hamis Történetünk-et, jobban mondva az Angyal A Részletekben-t. Kevin azt mondta, tetszik neki az érzelmes vég, és ahogy beillesztem a gyűrűt a történetbe.

Cinnia98 épp 10 perce írt nekem üzenetet. Azt mondta, meg akar látogatni a kórházban, mielőtt holnap hazamegyek, mert mondania kell nekem valami fontosat.