Apokalipszis. Így lehet legfrappánsabban leírni a hangulatot, ami megülte a tájat, miután a gépfegyverek fülsiketítő ugatása után néma csend ereszkedett a romokban heverő város fölé. Az utca kövén három katona szétlyuggatott, vérben fürdő holtteste hevert, arcukra a halálfélelem és a döbbenet utolsó vonása rajzolódott ki. Tőlük ötven méterre egy fiatalember lihegve húzódott be egy félig lebombázott ház romjai közé. Csak nagyon lassan nyugodott meg a korábbi ijedtsége után, mikor váratlanul három őrszem ütött rajta, miközben a találkozási pont felé haladt. Körülnézett, hogy van-e még valaki a közelében, majd miután egyelőre biztonságban érezte magát, megnézte a bal vállán keletkezett sérülést. Szerencséjére a fájdalom nagyobb volt, mint a sérülés súlyossága, de azért gyorsan lekezelte, majd tárat cserélt az automata fegyverében. Közben szomorúan nézett fel a borús égboltra. Egy kósza esőcsepp esett az arcára, és összekeveredett lecsorgó könnyeivel. Hogy juthatott el idáig a világ? Miért kellett így végződnie az emberek egymás iránti meg nem értésének? Miért kell meghalnia embereknek, csak hogy ezzel szolgálják mások kénye-kedvét? Mi értelme a háborúnak?
Ahogy így gondolkodott, a csepegő eső megeredt, és eláztatta a halál által megfertőzött területet. A fiatal férfi felsóhajtott, majd lassan felállt és kilépett a romok közül. Aztán megdermedt. Szája kiszáradt, szíve szaporán dobogni kezdett. A halálfélelem jéghidegsége végigfutott a testén. Búvóhelyét egy tucat felfegyverzett ellenséges katona vette körül. Fegyvereiket rácélozták, és csak a parancsra vártak. A fiatal katona felordított, és egyszerre nyitottak tűzet egymásra. A kaotikus hangzavar és a torkolattüzek olyan érzés keltettek az emberekben, mintha a pokol kapui nyíltak volna meg…
- HALKÍTSD MÁR LE AZT A SZART, HIDETORA!
A fiatal férfi megdermedt, feje fölött pedig a villogó „szünet" felirat jelent meg.
- Alig van fele hangerőn – méltatlankodott Hidetora, miközben lerakta maga elé a gamepadot. A nappali ajtajában ott állt Yuka, fakanalat kardként szorongatva.
- A fejem szétmegy ettől a lövöldözéstől. Különben se kéne előtte játszanod ilyenekkel – mondta mérgesen, miközben Nana felé bökött, aki lopózva nyúlt a gamepad felé.
- Nem attól lesz valaki gyilkos, mert ilyenekkel játszik – mondta Hidetora türelmetlenül.
- Akkor is halkítsd le!
- Miért, különben nem tudsz főzni? Én bármekkora zajban tudok ebédet csinálni – jegyezte meg a diclonius bujkáló mosollyal.
A belépő Kouta hírtelen azt hitte, hogy Yuka rögtön nekimegy Hidetorának. A lány végül beérte egy gyilkos pillantással, majd sietett vissza a konyhába.
- Nem vagy normális, hogy így feldühíted állandóan – mondta Kouta a fejét csóválva, miközben a távozó Yuka felé nézett.
- Szerintem meg te rendeled túlságosan alá magadat az unokahúgodnak – mondta Hidetora, miközben minimálist halkított a videojátékon, majd egy rövid, de ádáz harc után elvette Nanától a gamepadot, aki ezután duzzogva összekuporodott ültő helyében. – Különben is ő kezdte. Nem kell megsértődni azon, hogy valaki jobb valamiben, mint ő.
- A híradót nézted? – terelte el a témát Kouta.
- Ja. Az volt a fő hír, hogy egy híres golfozó megcsalta a feleségét. Sose értettem, hogy kiket érdekelnek az ilyen hírek. Csipkerózsika még alszik?
- Igen. Reggel egy kicsit forgolódott, meg motyogott valamit, de nem kelt fel.
- Csókold meg, attól majd felébred.
- Jaj, fogd már be – mondta Kouta, és elpirult.
Hidetora elvigyorodott, majd a széles képernyős plazma televízió felé fordult.
- Na, foglaljuk el a bázist.
A Yuka és Hidetora közti verbális háború három nappal a mentőakció után kezdődött. Mikor hajnalban hárman holtfáradtan, Lucy esetében eszméletlenül megérkeztek, rögtön ágynak estek. Reggelre Hidetora eltűnt, csak egy üzenetet hagyott hátra, melyben arra utasította Koutáékat, hogy pakoljanak össze, és legyenek bármelyik pillanatban indulásra készen, és még véletlenül se vigyék korházba az eszméletlen Lucy-t. Nana ugyan beszámolt arról, amit ő élt át és amit Hidetora neki elmondott. Elmondta, hogy a főigazgató meghalt, és hogy a karanténban raboskodó dicloniusok kiszabadultak. Bandou felmarkolta a megszerzett pénz felét, majd mielőtt eltűnt, még utoljára megígérte a három dicloniusnak, hogy egy szép napon végez velük. Kouta, Yuka és Mayu megszédültek attól a rengeteg pénztől, amit hazahoztak. Nana korábbi pénzével együtt – amit még Mayu mentett meg a máglyahaláltól – már komoly vagyonnal rendelkeztek. Kouta persze nem akarta elfogadni, de miután Mayu elmondta, hogy mi lett Nana pénzének a sorsa, inkább mégis elfogadta. Hidetora végül késő este érkezett meg, de másnap kora reggel már indult is anélkül, hogy bárkivel beszélt volna. Ezt még kétszer eljátszotta, végül három nappal a mentőakció után, vacsoraidőben érkezett meg.
- Na, elmondod végre, merre voltál? – kérdezte Kouta, miközben Hidetora egy hajtásra kiitta a Yukától kapott nagy bögre meleg teát. Az étkezőasztalnál ültek, Lucy-t kivéve, aki az egyik szobában eszméletlenül feküdt.
- Két napon keresztül járőröztem Kamakurában és a környékén – mondta a diclonius, miközben hálásan rámosolygott az őt kiszolgáló lányra.
- Járőröztél? – kérdezte Kouta döbbenten.
- Igen. Nana nem mesélte? Mikor ott voltunk, kiszabadult az összes diclonius a karanténból. Arra számítottam, hogy hamarosan megjelennek, és elkezdik irtani a lakosságot. Ezért üzentem, hogy pakoljatok össze. Ha megjelentek volna, gyorsan elvittelek volna titeket.
- És… megtaláltad őket? – kérdezte Nana riadtan.
- Nem. Bármerre mentem, sehol se érzékeltem a jelenlétüket. Végül ma reggel meguntam, és visszamentem az intézetbe.
Nana összerezzent.
- Micsoda? Visszamentél?
Yuka, Mayu és Kouta is ijedten néztek Hidetorára.
- Igen. És semmit se találtam. Egy lélek se volt ott – mondta fejcsóválva. – Szinte egyenként kutattam át az összes irodát, labort, karantént, pihenőket, még a mellékhelyiségeket is, és semmi, minden értékes bizonyíték eltűnt. Az egyetlen dolog, amit találtam, és arra utalt, hogy nemrég még voltak ott, az ez. – és elővett a belső zsebéből egy összehajtogatott papírdarabot. – Ez is be volt esve az egyik asztal mögé.
Kihajtogatta, és felmutatta. Egy poszter volt, melyen egy szőke, modellalkatú lány feszített toplessben egy tűzpiros sportautó előtt. Kouta és Mayu elpirultak, a Hidetora mögött elsétáló Yuka viszont egy határozott mozdulattal kikapta a kezéből, és egy gombócba gyűrte.
- Várj, tárgyi bizony… mindegy. – mondta legyintve Hidetora, miután Yuka kidobta a szemétbe. – A lényeg, hogy valaki eltűntette az összes dicloniust, a bizonyítékokat, és még az általam hátrahagyott holttesteket is.
- És ez most jó vagy rossz nekünk? – kérdezte Kouta óvatosan.
Hidetora elgondolkodva nézett maga elé.
- Fogalmam sincs. A jelen állapotban mindenképp előny, hogy nem kell menekülnünk előlük, de eltűnésük egyben azt is jelenti, hogy vagy egy személy vagy egy csoport, akik Kakuzawa halála után is tovább foglalkoznak a dicloniusokkal. Ráadásul sejtésem sincs, hogy mik a szándékaik a továbbiakban, és hogy mit terveznek – hármunkkal.
Szavait néma csend követte, a jövő borús, rejtélyes sötétséggel telepedet rájuk. Végül Yuka szólalt meg csendesen.
- Öhm… tálalhatok?
Egyszerre kapták fel a fejüket.
- Persze – mondta Kouta felélénkülve.
- Farkaséhes vagyok – bólogatott Hidetora.
Yuka kiment a konyhába, és hangos csörömpölésbe kezdett. Mayu és Nana utánament, hogy segítsenek a tálalásban, Hidetora a szobájába ment, hogy kipakolja a holmiját, és hogy lecserélje a ruháját, míg Kouta benézett Lucy-hoz, amit visszatérése óta kb. ötpercenként megismétel. Mikor visszatértek, már javában meg volt terítve, és kellemes ételszag terjedt a levegőben.
- Mi is lesz a vacsora? – kérdezte Hidetora Yukától, miközben kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál.
- Ramen. Szereted?
- Ó, igen. Imádom a tésztaételeket. Alszik még a királynőnk? – fordult Hidetora Yukához, aki szintén leült az asztalhoz Mayu-val és Nanával együtt.
Kouta elkomorodott.
- Igazán remélem, hogy tényleg csak alszik – mondta. – Biztos, hogy nem kéne kórházba vinni?
A dicloniusfiú megrázta a fejét, miközben elégedetten nyugtázta, hogy bő adagot kapott a tányérjára a ramenből.
- Továbbra se kéne feltűnősködni olyan valakivel, akinek törött homloknyúlványok állnak ki a fejéből. Ez ugyanúgy vonatkozik rá is, mint Nanára vagy énrám. Elég egy röntgen a fejéről, aztán már holnap benne lesz az esti hírekben.
- De… ha valami baja van...
- Lucynak hosszú évek fájdalmait kell kihevernie. Ne feledd, hogy mikor nálatok volt, akkor Nyu-ként, tudathasadásos állapotban volt itt, ami még durvább hatással lehetett az elméjére, utána megint fogságba esett, végül olyan információkat kaptunk, ami még nekem is sok volt. Ennyi traumát nem lehet csak úgy feldolgozni. Jó étvágyat.
Kouta meglepetten körülnézett, és látta, hogy mindenkinek fel lett tálalva a ramen.
- Ó, persze, jó étvágyat – mondta szabadkozva, majd fogta az evőpálcikáit, , és nekilátott az ételnek. Hosszú másodpercekig senki se szólalt meg, majd Nana felegyenesedett, és elpirulva megszólalt.
- Ez hihetetlenül finom.
- Még soha nem ettem ilyen finomat – kontrázott rá Mayu.
- Megint elkényeztetsz minket – mondta Kouta mosolyogva Yukának, aki büszkén fogadta az elismerő szavakat.
- Ja, elmegy – mondta Hidetora egy jól kimért falat lenyelése után. – Bár egy kicsit összekapkodott. Amit Lucy-val kapcsolatban mondani akartam, hogy neki kivételes regeneráló képessége van, szóval nincs az az orvosi ellátás, aminek lenne értelme a saját öngyógyító képessége mellett. Ezért mondom, hogy… nektek meg mi bajotok?
Döbbent csend ülte meg az étkezőszobát. Mindenki abbahagyta az evést, és megütközve néztek az asztal két oldalán elhelyezkedő Hidetorára és Yukára.
- Öhm… valami baj van? – kérdezte a dicloniusfiú bizonytalanul.
Yuka, aki eddig saját ramenjébe meredt, most Hidetora szemébe nézett.
- Mit mondtál? – kérdezte félelmetes hangsúllyal.
Hidetora lázasan törte a fejét.
- Hát… Lucy és a regeneráló képessége… de hát tehetek én arról? – kérdezte értetlenül.
- Mit mondtál az ételemről?
A dicloniusfiú egy pillanatig csak nézte a saját adagját, aztán kapcsolt.
- Ja, igen – csapott a homlokára. – Hát, igaz, ami igaz. Ettem már profibban elkészített ráment, de ígyx is finom, csak egy kicsit… hát… átlagos.
Yuka felállt ültő helyéből, és villámló szemekkel nézett le Hidetorára.
- Átlagos? – kérdezte olyan vészjóslóan, hogy Kouta egyszerre kezdte el nyugtatni az unokatestvérét, és jobb belátásra bírni a kifinomult dicloniust. Nana és Mayu értetlenkedve és riadtan figyelte az eseményeket.
- Igen, átlagos – folytatta Hidetora rendületlenül. – A levesnek nincs elég intenzív íze, a tészta túl van főzve, ezen kívül kevés ízesítő elemet raktál bele. Túl sok a tojás, túl kevés a hús, kevés benne a szójaszószt, chili-t pedig egyáltalán nem tettél bele, pedig az mindig nagyon megdobja a ramen ízét, ízléstől függetlenül. Nem, mondom, hogy nem jó így is, ahogy te csináltad, csak ebből hiányzik a fantázia.
Yuka hosszú ideig farkasszemet nézett Hidetorával, végül lassan visszaült a helyére.
- Ha ez neked fantáziátlan, – mondta halkan, de fenyegetően. – akkor csinálj magadnak jobbat.
Újabb hosszú, feszült másodpercek elteltével a diclonius állt fel.
- Rendben van – mondta. Előhívta a vektorait, és mindenki elől elemelte a saját adagját. Nana, Mayu és Kouta ijedten felnyögtek Hidetora akciója miatt, Yukának viszont a szeme se rebbent, miközben a ramennel teli tányérok a diclonius körül lebegve elhagyják az étkezőt. Negyed órán keresztül csörömpölések hallatszottak a konyhából. Az étkezőben senki se mert megszólalni, mindenki igyekezett kerülni Yuka tekintetét. Végül Hidetora visszatért, ugyanúgy vektoraival tartva a tányérokat, és mindannyiuk elé kitett egy friss adag, gőzölgő rament. Ezután ő is helyet foglalt, és csak ennyit mondott:
- Jó étvágyat.
Kouta kézbe vette az evőpálcikákat, és bizonytalanul körülnézett. Yuka tüntetőleg továbbra is Hidetorát nézte, Nana és Mayu pedig először bizonytalanul egymásra, majd egyszerre mindketten Koutára néztek. A fiú felsóhajtott. Akár jobbnak, akár rosszabbnak találja Hidetora ramenjét, ő semmiképp se jár jól. Kit haragítson magára? A bivalyerős, nyolc vektorral és egy hatalmas stukkerrel rendelkező dicloniust, aki egy éjszaka alatt egy tucat embert tett el láb alól – vagy Yukát, aki még rosszabb…
Precíz lassúsággal vett magának egy adag tésztát, majd megint körülnézett. Most már mindenki őt nézte. Yuka szigorúan, Hidetora várakozóan, Mayu és Nana feszülten figyelték az első falat lecsúszását. Kouta lesütötte a szemét, sóhajtott egyet, és enni kezdett. Az első falat után ledermedt, szeme fennakadt, és olyan melegség járta át a testét, mint még soha. Olyan pompázatos íz kavalkád töltötte el az ízlelőit, amit még ételtől nem érzett. Minden érzéke feleslegessé vált, csak enni, ízlelni, nyelni, ameddig lehet…
- Nos, hogy ízlik? – kérdezte Hidetora bujkáló mosollyal. Kouta felpillantott, és csillogó szemmel csak ennyit mondott:
- Ez egyszerűen fantasztikus.
Nana és Mayu ezen fellelkesülve nekiláttak enni, és ők is teljesen le voltak nyűgözve. Yuka viszont hozzá se nyúlt a saját adagjához, inkább szó nélkül felállt, és elvonult a szobájába.
Mikor már mindenki jóllakott, Koutát akkor kezdte bántani a lelkiismerete.
- Azt hiszem egy életre magadra haragítottad – mondta Hidetorának. A diclonius elgondolkodva játszott az evőpálcikájával.
- Tudod, mielőtt Kakuzawa után kezdtem volna nyomozni, másfél évig a főváros egyik legelegánsabb éttermében voltam felszolgáló, és ott megtanultam, hogy lehet egy ételt igazán különlegesen elkészíteni. Ne aggódjatok Yuka miatt, én szívesen főzök rátok, legalább nem mondjátok, hogy ingyenélő vagyok.
Kouta meglepetten kapta fel a fejét.
- Ingyenélő? Hiszen Nana és te annyi pénzt adtatok nekünk, hogy évekig meg van oldva a megélhetésünk. És ezen felül is, annyi mindent köszönhetünk nektek.
Hidetora mosolyogva megingatta a fejét.
- Ti otthont, családot, szeretetet adtatok nekünk, egy gyűlölt, megvetett fajnak. Ez olyan mérhetetlenül nagy dolog, amit semmilyen pénz nem tud kiegyenlíteni – mondta olyan mély érzéssel, hogy Kouta attól a pillanattól kezdve a barátjának tekintette a dicloniusfiút. – Mindenesetre egy kis pénznek holnap nagy hasznát veszem. Elég unalmasnak tartom ezt a nagy házat….
Kouta nem értette, hogy mit ért ezalatt Hidetora, de csak egy napig kellett várnia a válaszra.
Másnap a reggelinél mindössze Kouta és Mayu jelent meg. A fiú sejtette, hogy Yuka egy jó ideig sértődötten a szobájába marad, de Hidetora és Nana látszólag korán és együtt indultak el valahova. Így rá és Mayura maradt az ebédcsinálás, és el kellett ismerniük, hogy súlyosan alulmaradtak, mint Yukával, mint Hidetorával szemben. Délután, mikor már Kouta komolyan aggódni kezdett a két dicloniusért, egyszer csak megérkeztek – és nem egyedül. Öt szakember érkezett velük, akik két teherautónyi dobozt kezdtek bepakolni a házba, és hamar zsúfolásig telt az előszoba. Egy szélesvásznú plazma televízió, egy játékkonzol, egy DVD felvevő és lejátszó, egy személyi számítógép, egy laptop, egy hi-fi torony, egy mikrohullámú sütő, egy mosogatógép, egy konyhai robotgép, meg még néhány apróság, például videojáték és műsoros DVD, mp5 lejátszó és két mobiltelefon. Mindezek mellett az egyik szakember bekötötte a kábeltévét és az internetkapcsolatot. Mindent beszereltek és beüzemeltettek, Kouta az eddigi szolid, csendes háza helyett egy valóságos high-tech központot látott. Miközben Hidetora beállította a tű éles televízión a csatornákat, a mögötte álló Kouta csak ennyit tudott mondani:
- És én még aggódtam értetek…
Ezen a diclonius is csak vigyorogni tudott.
Miután Hidetora egyedül foglalt el egy teljes országot, és megunta nana folyamatos nyafogását, befejezte a játékot, majd a konyhába ment, ahol megállt az ajtóban, és összekulcsolt karral, mosolyogva figyelte a lázasan főző Yukát. Aki azt hitte, hogy a lány harc nélkül feladja, óriási tévedett. Egy éjszakát és egy napot azzal töltött el, hogy összeírja az általa ismert összes étel receptjét, hogy aztán egy olyan fenséges édes-savanyú mártást csinált, amire hírtelen Hidetora se tudott kellő kritikát adni. Persze ő se volt rest, másnap olyan lasagne-t csinált, hogy a többiek szinte verekedtek a repetáért. Ezt a furcsa párbajt a többiek meglehetősen vegyesen fogadták. Egyrészt nosztalgikusan gondoltak a Hidetora előtti időkre, mikor minden olyan csendes, békés volt a házban. Ezeknek az időknek vége. Yuka nemcsak a folyamatos teljesítménykényszer miatt volt feszült, hanem ahogy azt várni lehetett, nem nézte jó szemmel, hogy Hidetora felszerelte a házat minden technikai csodával. Így nap mint nap viták és zsörtölődések voltak, emellett szólt a zene, a tévé és a videojáték, Kouta pedig csak csodálkozni tudott azon, hogy Lucy hogy képes ilyen zajban ilyen sokáig aludni. Ám mindezek mellett nem mellékes, hogy Yuka és Hidetora párbaja nyomán nap mint nap olyan gasztronómiai élményben volt részük, hogy néha egy méregdrága luxusétteremben érezték magukat. Azon a napon épp Yuka volt a soros, és saját speciális halsalátáját állította össze, hogy ezzel múlja felül Hidetora előző napi csodalevesét. A diclonius mosolyogva figyelte a lázasan ügyködő lányt (aki ezt ingerült pillantásokkal reagálta le), mikor hírtelen hirtelen belenyilallt valami a hatodik érzékébe. Ritkán tapasztalt ilyet, de rögtön tudta, mit jelent. Visszasietett a videojátékozó Nanához, és látta, hogy ő is összerezzent, és ijedten Hidetorára nézett. Mindketten tudták: Lucy felébredt.
Két szobával arrébb a pakolgató Kouta megdermedt, és lassan az ágyban fekvő, vörös hajú lány felé fordult. Lucy felnyögött, erőteljesen mocorogni kezdett, mintha körbetapogatná, hol van, mi van körülötte. Majd lassan kinyitotta a szemét, és csodálkozva nézett fel a mennyezetre. Kouta egy pillanat alatt odament hozzá, majd letérdelt mellé, és megfogta a kezét. A lány meglepődve fordult felé.
- K… Kouta? – kérdezte remegő hangon.
- Én vagyok. Örülök, hogy felébredtél.
A lány egy gyors mozdulattal felült, de rögtön a fejéhez kapott és felszisszent. Kouta ijedten tuszkolta vissza a fekhelyére.
- Ne ugrálj! Nagyon sokáig voltál eszméletlen, pihenned kell még.
Lucy zavartan körülnézett.
- De hát… a főigazgató… meg az a fura diclonius…
- Hidetorára gondolsz? Ő itt van, remélem még nem kapott hajba Yukával.
- Yukával? Úgy érted… hogy megint itt vagyok? Nálad?
- Igen. Itt van mindenki, Nana is, Mayu is, és mind nagyon aggódtak érted, mert egy hétig eszméletlen voltál.
- Egy hétig? – kérdezte Lucy döbbenten. – De hát mi történt a főigazgatóval? És Bandou-val? Meg a kiengedett dicloniusokkal?
- Hát, úgy tudom, hogy a főigazgatót Hidetora megölte. Bandou lelépett a lopott pénzzel, a dicloniusok meg eltűntek, Hidetora három napig kereste őket, de mintha elnyelte volna őket a föld.
Lucy fél percig elgondolkodva nézett maga elé, majd szomorú arccal lassan felkelt a fekvőhelyéről.
- Köszönöm, hogy vigyáztatok rám. Többször nem fogok zavarni – mondta.
- De hát… hova akarsz menni? – kérdezte Kouta csodálkozva.
- Megkeresem a testvéreimet… - mondta Lucy szomorúan.
- Még csak most tértél magadhoz. Nem mehetsz el.
- Muszáj… nem maradhatok itt… ha itt maradok, nagy veszélybe lesztek… kérlek, hagyj elmenni…
Kouta megfogta a lány vállát, és gyengéden megszorította, és maga felé fordította Lucy-t, aki eddig kerülte a fiú pillantását.
- Nem hagyhatlak elmenni megint. Mikor utoljára találkoztunk, úgy gondoltam, hogy ez így van rendjén, de aztán minden olyan üres lett, és olyan borzalmas érzés volt, hogy nem tudtam, hová lettél, nem tudtam segíteni rajtad, és nem tudtam, hogy éltél-e, vagy meghaltál. Rájöttem, hogy nem tudok úgy élni, hogy nem vagy mellettem, és hogy nem tudlak megvédeni. Annyira boldog voltam, amikor Hidetora visszahozott, hogy rájöttem, hogy te vagy a legfontosabb az életemben, és nem bírnálak még egyszer elveszíteni – mondta Kouta, és nem tudta visszafogni kicsorduló könnyeit.
- De hát én… - mondta Lucy, miközben ő is a rátörő zokogással küszködött. – Én megöltem mindenkit, aki fontos volt számodra. Nem lennék képes ezzel a gondolattal együtt veled élni. Én nem érdemlek boldogságot, családot, szeretetet. Én egy szörnyeteg vagyok, és ott kellett volna meghalnom abban a lyukban.
Az arca elé kapta a kezét, és zokogni kezdett. Kouta egy hosszú pillanatig nézte a lányt, majd lassan odabújt hozzá, és átölelte. Lucy zavartan felnézett.
- K… Kouta?
- Nem kellett volna meghalnod. – suttogta a fiú. – Nem kellett volna ennyit szenvedned, nem szabadott volna mindennek megtörténnie. De ha örökösen a múltban elkövetett hibákon rágódunk, soha nem lesz boldog a jövőnk. Amikor utoljára találkoztunk, még azt mondtam, hogy nem leszek képes megbocsátani, nem leszek képes elfelejteni azt, amit tettél. De rájöttem, hogy milyen fontos vagy a számomra, hogy mennyire kínzó a hiányod, és hogy talán kettőnknek az a sorsa, hogy kéz a kézben lépjünk túl a múltunkon, és arccal a boldogabb jövő felé forduljunk. Épp ezért mostmár képes vagyok megbocsátani neked, csak maradj velem, kérlek.
Lucy erre már nem tudott mit mondani. Könnyfátyolon keresztül nézte azt a fiút, aki szívében még akkor is ott volt, amikor már a halála elkerülhetetlennek tűnt. Kouta remegő kézzel megsimogatta az arcát, majd odahajolt hozzá, és megcsókolta. Hosszú, néma, szenvedélyes és szomorú csókot váltottak, melyet végre nem a búcsúzás keserűsége ivott át, hanem egy új remény, egy új kezdet lehetőségét rejtette magában két sokat szenvedett ember számára. Szerelmük végleges beteljesüléseként, ruhájuktól és gátlásaiktól megszabadulván hosszú, szenvedélyes szeretkezésbe kezdtek, mely során a tér és az idő immár mellékesé vált, csak az volt a fontos, hogy annyi balsors, annyi szenvedés után végre egymásért élhettek, és csak az volt a fontos, hogy egy boldogabb jövőt teremtsenek maguknak. Az egymás iránti vágyak és érzelmek hullámokban törtek rájuk, és mikor Lucy élete legcsodálatosabb fájdalmát élte át, hírtelen elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is máshová akarna vágyódni Kouta ölelő karjaiból. És amikor érzelmeik, szerelmük és az egymás iránti vágyuk a csúcspontra érkezett, mindketten úgy érezték, hogy ezért a pillanatért érdemes volt életben maradni, és kiállni a sors kegyetlen próbáit.
A szeretkezés után még hosszú ideig egy kicsit fáradtan, de kipirultan és boldogan feküdtek egymás mellett, miközben kedélyesen simogatták egymást, és mindenféle lényegtelen, de számukra mégis kellemes dolgokról beszélgettek. Végül aztán, ki tudja, mennyi idő elteltével Kouta feleszmélt, gyorsan felkapkodta a ruháit és utoljára megcsókolta a szerelmét.
- Hozok valamit enni. Biztos éhes vagy, és a többieknek is el kell mondani, hogy felébredtél – mondta Kouta, majd kinyitotta az ajtót. A folyosó üres volt, de azért volt a fiúnak egy olyan sanda gyanúja, hogy pár perce még itt hallgatóztak egymás hegyén-hátán. Gyanúját megerősítette, mikor meglátta Hidetora elégedett vigyorát a sportújság mögött, valamint a három lány zavart viselkedését. Yuka egy nagy tálcára pakolta az ételt, miközben megrovóan pillantott hol Hidetorára, hol Nanára és Mayura.
- Raktam halsalátát, bár az uraság szerint elsóztam – mondta a lány ingerülten, és az utolsó szót erőteljesen megnyomta, és az olvasgató dicloniusfiú bökött. – Meg ezen kívül gyorsan elkészítettem néhány adag rizsgombócot, hisz ez a kedvence, meg csináltam friss teát. Vidd csak be neki Kouta, de aztán te is egyél.
- Köszönöm szépen, gyorsan beviszem – mondta hálásan a fiú.
- Arra nincs szükség. Foglalj helyet, Lucy – mondta Hidetora kinézve az újság mögül. Kouta meglepetten fordult meg. A lány ott állt a háta mögött, aki kissé zavartan nézett körül.
- Öhm… sziasztok – mondta, majd félénken leült az asztalhoz, majd a dicloniusfiúhoz fordult. - Hidetora! Mi történt a…
- Hagyjuk mára a politikát, Lucy – vágott közbe a fiú. – Most az a legfontosabb, hogy érezd otthon magad. Jó étvágyat.
A lány egy pillanatig csodálkozva nézett megmentőjére, majd elmosolyodott. Yuka, Nana és Mayu körbeállták, és kedvesen tukmálták bele az ételt. Mivel valóban éhes volt, nagy élvezettel kezdett enni, miközben hálásan pillantott a körülötte lévőkre – a családjára. Az, hogy megvalósult, hogy ennyi év után ez legyen neki, szinte felfoghatatlan érzésnek tűnt. És miközben azt figyelte, hogy Nana és Mayu épp egy közeli pékség meglátogatását tervezték, hogy Kouta és Hidetora elmélyülten kezdtek beszélni a fociról, és hogy Yuka kedvesen kérlelte, hogy mondja meg a véleményét a halsalátájáról, egy gondolat fogalmazódott meg benne. Mégpedig az, hogy történjen bármi, élete célja most már az, hogy ezekkel az emberekkel boldogan éljen, hogy boldoggá tegye őket, hogy együtt legyenek örömben és bánatban, de mindig szeretetben, és ha kell, bármitől megvédje őket….
