9. fejezet:

Az űrlap átka

Pontosan meg tudom mondani, mikor estem kétségbe: amikor végül, nagy-nagy kerülővel, némi huzavona és időhúzás után csak kikötöttem Komui Lee őnagysága előtt, aki egy hatalmas mosoly kíséretében elém pakolt egy kisebb stóc papírt – pontosabban három darabot, de tíz perc múlva úgyis azt éreztem, mintha legalább harminc lenne – adminisztratív célokból.

Allen – sajnálatos módon Linkkel kiegészítve – ezelőtt segített lepakolni Timothyt, majd megpróbált elkísérni ide, az irodába – aminek mellesleg az lett a végeredménye, hogy öt perc múlva egyikünk se tudta, pontosan hol is vagyunk, amíg össze nem futottunk Lenalee-val, aki egészen eddig engem keresett, és aki hál' Istennek képes volt tájékozódni ebben a labirintusszerű katedrálisban. Akkor aztán a két ördögűző elkísért az irodába, ott megkaptam a papírokat, és ők már mentek is volna, ha én nem sikítok fel orrhangon, kivágva a magas cét.

Eskü, hogy az első három kérdéssel nem volt semmi bajom. Családnév. Nolan. Keresztnév. Avis. Születési hely. Wales, Cardiff, de az túl közel esett a Főhadiszálláshoz, tehát beírtam New Yorkot. Mindig is szerettem volna New Yorkban élni… maximum egy fél évet.

Születési idő.

Igen, a sikítás ekkor jött, bevallom. Addig szép és jó volt, amíg lendületesen elkezdtem beírni a április 25-ét, amit ugyan júniusra kellett volna módosítanom, tekintve, hogy az én világom és eközött a világ közötti időrendi eltérés majdnem másfél évszázad és két hónap volt, de inkább hagytam a régit, azt tudtam is, meg így legalább hamarabb lehetek tizenhét. Ugyan csak két hónappal, de mindenképpen hamarabb, természetesen önhibán kívül, hisz erről a kis időeltolódásról már igazán nem én tehettem…

Amint sikítottam egyet és Lenalee meg Allen levágott egy hátraarcot, már meg is bántam baklövésem. De nem tehettem róla, pánikba estem, amikor a másodperc töredéke alatt tudatosult bennem, nem tudom kivonni a kilencvenegyből a tizenhatot.

San sem tudta.

Kis hatásszünetet tartottam, amíg a két ördögűző a vállam felett megszemlélte rémületem forrását, farkasszemet néztem egy fél percig a döbbent Komuival, aki valószínűleg elkönyvelte, hogy egy újabb bolond csatlakozott a szektához – nem mintha ő nem lett volna az, láttam ám azt a szadista mosolyt az arcán, amikor bedobott Hevlaskához, hiába is tagadná! –, majd vártam a kérdést, ami jött is, azonnal:

– Mi a baj, Avis? – érdeklődött óvatosan Lenalee, a lapra meredve.

Az évszámra böktem, és úgy döntöttem, activityzni fogok egy keveset, jelbeszéddel érzékeltettem mélységesen mély kétségbeesésemet.

Ráböktem tehát még kétszer.

– Nem tudod, mikor születtél? – kérdezte Allen.

Tudod, szerintem ez egy csöppet gáz – jegyezte meg San, mintegy mellékesen.

Tudtam, hát nagy kegyesen figyelmen kívül hagytam, mint lényegtelen kommentárt.

– Dehogynem – jelentettem ki sértődötten. – Csak azt nem, melyik évben – pontosítottam, látva, így nem értik, akkor pontosan miért is hisztizek. – Mennyi kilencvenegyből tizenhat?

Ó, pedig már a matektanár is megmondta, hogy erre a tudományra bármikor szükségünk lehet, én pedig nem és nem akartam hinni neki, erre tessék… Olyan, mintha visszakézből pofon csaptak volna azért, mert lendületből belerohantam egy téglafalba.

Allen zavart tekintete arról árulkodott, hogy vagy nem tud mit kezdeni a kérdéssel, vagy ő sem tud számolni, hát fordultam a Lee-testvérek felé, reményeim szerint várakozásteljes arckifejezéssel, ami általában tudat alatt ösztönzi az embert, hogy válaszoljon már… Légyszi…

Így is történt, mivel én okos vagyok és fantasztikus, ezért mindig beletrafálok a dolgokba.

Meg persze egoista is vagyok néhanapján, ritkán, meg érzelmileg kissé instabil, gyakran hangos, túl kíváncsi, és néha irracionális. Egy csöppet. Meg persze egy icipicit perverz, ha azt vesszük figyelembe, milyen rendszerességgel olvastam neten yaoit.

– Hetvenöt – válaszolta végül Komui, megigazítva kissé a szemüvegét.

Győzedelmesen elvigyorodtam, és gyorsan befirkantottam a dátumot, mielőtt elfelejtettem volna, hogy mikor is… születtem. 1875. április 25. Büszke voltam magamra, hogy eme rázós problémán túljutottam, és léptem is át a következő kérdésre, nem törődve szektatársaim tekintetével, akik ezután valószínűleg végképp nem tudtak hova tenni, engem viszont jelen pillanatban hidegen hagyott problémájuk. Bár lehet, ezt később bánni fogom…

Tulajdonképpen akkor, az űrlapok kitöltése közben gondoltam bele abba először, hogy az egyetlen ember, aki tud valódi identitásomról ebben a világban, az Timothy. Vajon Lavi mit szólt volna ahhoz, ha tudja ezt? És Tyki? Akkor is megpróbált volna megölni?

Valószínűleg igen.

Ha befejezted, mit fogunk csinálni? – kérdezte hirtelen San. – Úúúgy unatkozom!

Megnézem, hogy nézek ki, ha éppen aktiválva vagy – közöltem, miután eszembe jutott, hogy valójában nem is tudom, hogy folytatódnak-e a zöld zebracsíkok. Bár még csak két napja tudtam ilyet csinálni, mégis egy hónapnak tűnt, de basszus, órák óta először jutott eszembe, hogy még mindig nem láttam magam.

És utána?

Próbáltam végiggondolni a dolgot (akkor még naivan hittem, hogy aznapra a teendőimet letudtam három papírral és vár rám a szabadság), avagy mit szoktam én csinálni normál esetben? Az elmúlt másfél hónapban gyógyulgattam, azután Jaredékkel voltam vagy éppen előlük bujkáltam és Sannal folytattam néha már-már vérre menő vitákat, azelőtt pedig elég egyhangú volt: órák, vizsgák, azokra készülés, edzések, szabadidőben Lyssuval lógás esetleg a monitor előtt görnyedés.

Talán edzés – válaszoltam elgondolkodva. Az akumákkal való küzdelem egy apróságra mindenképpen rávilágított: kissé eltompultam, márpedig rajtuk kívül ott voltak még azok a Noahk, azután ugyebár ha én átkerültem, más is átkerülhetett alapon az árnyak, démonok, gonosz lények, meg persze alapszinten a mágusok, boszorkányok és nekromanták, akik bár semlegesek lehettek, nem feltétlenül díjazhatták túlzottan, ha mással is összefutnak eme világ nyomorában.

Fordítás angolról angolra: veszélyben voltam, talán még nagyobban is, mint egy amolyan átlagos ördögűző, valamint helyzetem oly nagyszerűen volt túlkomplikálva, hogy már-már én kértem elnézést azért, mert ide merészeltem kerülni önhibámon kívül.

– Akkor mi megyünk is, Avis – mosolygott rám Lenalee. Biccentettem, integettem, hagy menjenek, nem érek rájuk. Allen még vetett ugyan rám egy kiismerhetetlen pillantást, talán együttérzést véltem felfedezni benne, valószínűleg az elmeállapotomból kifolyólag kaphattam, mert nem tudtam melyik évben születtem.

Tudtam én, csak éppen nem írhattam azt bele, hogy 2001..

Öt perc múlva Komui kávésbögrével a kezében bealudt, rá öt percre az egyik tudós, Reever jött be (akkor láttam először, bemutatkozott, bemutatkoztam, megismerkedtünk, pont), és felverte azzal, hogy minimum tíz kiló papírt ejtett a fejére, majd újabb öt percig hallgathattam a főnök sirámait, utána pedig kész lettem.

– Tessék – nyújtottam át magamra felettébb büszkén a három nyomtatványt, miközben magamban már a kérdést fogalmaztam, hogy vajh' hol a fenében is találhatok egy tükröt?

– Remek – mosolygott rám Komui, miközben oda se nézve aláfirkantott a még mindig itt dekkoló Reever számára valami nyomtatványt. – Akkor most megbeszélhetjük, ki lesz a mestered.

Az egyetlen helyzetben adható értelmes választ feleltem:

– He?

Az A'meg mi?-t a kedvükért értelemszerűen hanyagoltam.

Na ne… nekünk nem kell mester – közölte sértődötten San. – Mit képzelnek, mik vagyunk mi, amatőrök?!

Tudod, San, elméletben igen, mi amatőrök vagyunk – válaszoltam. – Tekintve, hogy még csak alig több,mint két napja ismerjük az aktiválás fogalmát.

– Minden újonc be lesz osztva egy Tábornokhoz – magyarázta szélesen mosolyogva Komui.

– Aha. Akkor ez most egy hadsereg, nem egyházi szervezet? – tettem fel a kérdést, érzéseim szerint roppant jogosan.

Nulla válasz, ugyanis az ajtó kicsapódott, és Timothy rontott be rajta, Tsukikamival a háta mögött, azzal a százas mosollyal az arcán, ami húsz év alatti fiúknál egyértelműen a bajt jelentette – minimum akkora bajt, hogy egy vödör rózsaszín festékkel öntöttek le valakit.

Ezúttal azonban szó sem volt festékről, helyette egy igen dühös Emilia és egy ismeretlen, sebhelyes arcú nő rontott be az irodába. Előbbi a fülénél ragadta meg Timothyt – San és én egyszerre rezzentünk össze a fizikai bántalmazás eme megnyilvánulására –, mielőtt a kisfiú megszólalhatott volna, utóbbi csak lazán odasétált a főnöki asztalhoz, és halálos komolysággal Komuira nézett. Fél szemét eltakarta az enyémtől kissé sötétebb árnyalatú szőke haja – mármint a nőnek, nem Komuinak –, amitől az eddigiektől kissé különböző fekete-arany ruhájával együtt leginkább olyan hatást keltett, mint egy merev dáma. Egy igen harcias, merev dáma.

Hol az innocence-e? – Stratégiai fontosságúvá kezdett válni ez a kérdés.

A majomban. A vállán. De ne mondd…

– A majom az innocence? – hökkentem meg, elfelejtkezve pár apróságról.

Mint például ők nem igazán tudják, hogy San beszél, kommunikál, sőt, a kistestvéreit is látja, tisztán és zölden.

ki hangosan. Komolyan, miért játszod el ezt minden alkalommal? – panaszkodott.

Oké, a kirohanása után egyszerre éreztem azonos arányban bűntudatot és szégyent a saját ostobaságom miatt, amikor a szobában jelenlévők egyszerre meredtek rám, gyakorlatilag szinte pislogás nélkül.

Ostobán elvigyorodtam, mintha ezzel kikászálódhatnék abból a jelképes szakadékból, ahova pár másodperccel ezelőtt önként vetettem magam.

– Mármint… – Ahogy az arcukra néztem, rájöttem, hogy inkább jobb lett volna, ha meg sem szólalok. Tsukikami feltartott hüvelykujjal és teli szájas vigyorral jelezte mindenki háta mögött, hogy eddig tetszik a műsor, csak így tovább, és Timothy is elvigyorodott – bár ő lehet, csak azért, mert Emilia ujjai lecsúsztak a füléről, ő pedig végre kiszabadult.

– Te látod az innocence-eket? – kérdezte Komui.

– Hát… tulajdonképpen nem látom… Mármint nem úgy – motyogtam, és úgy döntöttem, ahhoz, hogy ne nézzenek komplett hülyének, csepegtetek némi igazságot a mondanivalómba: – Ő látja – emeltem hát fel Sant a nyakamból.

Közben pedig egyszerre nyögtünk fel mentálisan mind a ketten, miközben arra gondoltam, hogy nesze neked, ennyit a titokzatosságról. Meg a kristálymágus dologról, tekintve, hogy az szinte egy köpésnyire volt ettől, tehát csak idő kérdése volt, hogy minden kiderüljön – ami ciki, tekintve, hogy nem az én életem az, amit példaként lehetne állítani egy másik világgal kapcsolatban.

– Ő? – kérdezte a nő.

Most már Timothy is vigyorgott a háttérben, élvezve a szenvedésemet, amit saját ostobaságomnak köszönhettem.

– Hát… ja – bólogattam értelmesen. – Ő. Ez. – Bocsi, San. – Kis, világító zöld izék, néha több darabban is. Miért, ez lényeges?

Komui lassan és mereven biccentett.

Azután a változatosság kedvéért kivágódott az ajtó, és egy vigyorgó Lavi esett be rajta, Allen társaságában, mögöttük egy jóindulatúan mosolygó, szintén fekete-arany ruhás ördögűző.

A két fiú érkezéséből és repülési ívéből láthatólag mindenki levonta a következtetést, hogy mivel foglalkoztak az elmúlt pár percben – hallgatóztak.

Vagyis Lavi hallgatózott, mert Allen olyan arcot vágott, ami egyértelműen kifejtette, itt ő az áldozat, őt csak belerángatták – vagy egész egyszerűen Oscart érdemelt volna az alakításáért. Tekintve, hogy a jelenlévők egyike sem volt tisztában rajtam és Sanon kívül a szobrocska jelentőségével, inkább nem tettem megjegyzést a dologra.

– Tényleg igazad volt, Allen – vigyorgott a vöröske. Először nem tudtam, mire gondol, azután rájöttem, hogy Fehérhaj jelen volt, amikor kissé elragadtattam magam Lenalee innocence-étől.

– Elnézést kérünk, Komui, már megyünk is – visszakozott vele párhuzamosan a megszólított, és már rángatta is volna ki Lavit a szobából, ha a nagydarab ördögűző nem állja el az útjukat.

Kicsit túl sokan kezdtünk lenni a helyiségben, nálam pedig kezdett fellépni valami újonnan kialakult antiszociális hajlam, a tömegiszony, így igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam, hátha így láthatatlan leszek. Nos, nem lettem, de egy kicsit jobban éreztem magam, még annak ellenére is, hogy a vádlim a feszültségtől begörcsölt – tizenkilencedik századi magnéziumhiány –, a fejem pedig belefájdult abba, hogy megpróbáltam követni két másodpercig, pontosan mi is a téma, azután feladtam és kiestem a beszélgetésből.

Timothy villámgyorsan lefoglalta a mellettem lévő széket, amiről ugyan ezért egy nagy adag papírt kellett leszórnia a földre, de állította, hogy ez tök normális, Komui irodája alapállapotban így néz ki, csak Lenalee tegnap rendet rakott.

– Még mindig nem tudom, hogy kihez kerülök – szólaltam meg végül hangosan.

Nem kellett volna, újfent mindenki engem bámult, miközben hangaláfestésként San vihogását kellett hallgatnom.

– Nos. – Komui egyetlen szócskával megpróbálkozott visszavedleni a felelősségteljes főnök szerepébe, több-kevesebb sikerrel. – Tudnod kell, Avis, hogy a Fekete Rendben jelenleg összesen négy tábornok van. Az egyik Klaud Nine tábornok, itt – mutatott a sebhelyes arcú nőre, aki úgy helye közel csendben és türelemmel hallgatta végig a vitát –, és Froi Tiedoll – mutatott az ajtóban álló bajszos pasira, aki barátságosan integetett.

Vidáman visszaintegettem, bár örömöm főleg annak szólt, hogy láthatólag ejtették a „Látom az innocence-t"-témát.

Komui gyorsan lezavart arról egy magyarázatot, hogy miért is lényeges először egy tábornokkal utazni. Megtanulni az alapvető dolgokat, viselkedést, harcot. Hogy a Noahkról már ne is beszéljünk, tekintetbe véve, hogy jelen pillanatban ők képezték a fő ellenséget. Természetesen nem lógtam volna állandóan az ő nyakán, csupán egy-két alapszintű küldetés erejéig, amíg alkalmazkodom megváltozott életemhez.

– Walkerrel kéne egy csapatba tenni – közölte a véleményét halkan Klaud Nine tábornok, engem méregetve. – Ő érzékeli az akumákat. Ketten együtt…

– Tegyük be Crosshoz? – döbbent le Reever, mire a szobában érezhetően hűlni kezdett a levegő, a hangulat pedig egyenesen dermesztőbe váltott.

A nő újból rám nézett, végigmért, majd megrázta a fejét.

– Nem szóltam.

– Socalóhoz sem kerülhet – jegyezte meg a másik, majd boldogan elmosolyodott. – Akkor jöhet hozzám. Lesz egy újabb…

– Klaud Nine tábornok, elvállalná? – kérdezte Komui, ügyet sem vetve a pasasra. – Tiedoll tábornoknak ugyebár már van három, ráadásul még Marie is vele utazik.

A nő kimérten bólintott egyet, Timothy felvisított, és senkivel sem törődve lelkesen közel hajolt hozzám.

– Akkor egy csapatban leszünk!

Ja, ja, bólogattam örömömben, legalább azzal a személlyel kerültem össze, aki tud rólam mindent, persze nem az én hibámból, San kotyogta el a dolgokat.

– Ennyi lenne? – kérdeztem, miközben felálltam, egy óvatos mosollyal az arcomon, amit akkor visel az ember, ha nyilvánvalóan elmebeteg emberek társaságában van. Az arcom valószínűleg azt üvöltötte: levegőt, levegőt!

Mint már említettem, sikerült tudat alatt antiszoc hajlamot fejlesztenem magamnak, ami a jövőm szempontjából talán nem volt éppen pozitív lehetőség, de nem tehettem mást, a beilleszkedés egy másik századba mégse ment olyan zökkenőmentesen, mint ahogy azt először gondoltam.

Szinte kimenekültem az irodából, csak sajnos megbotlottam a küszöbben, így elegánsan végigterültem a kőpadlón, de már kezdtem megszokni. Még jó, hogy a takaró rajtam volt, mert éreztem, hogy Lenalee ruhácskája kissé feljebb csúszott, mint ahogy az illene, márpedig nem akartam mutogatni a bugyimat mindenki előtt, egyetlen hasra esés miatt. Többek között ezért is volt szükségem sürgősen farmerra, az strapabíró, erős, és lehet benne eltanyálni.

Feltápászkodtam, gyorsan, reménykedve, hogy nem nagyon tűnt fel senkinek a nyilvánvaló, majd visszafordultam megkérdezni, van-e olyan hely, ahol tükör is van, és ágy is.

Mind a kettőre elengedhetetlen szükségem volt jelen pillanatban. Az edzésterv ejtve, gondolkodnom kell, lehetőleg minél kevesebb ember közelében, mert a nevek és az arcok kezdtek összekavarodni. Kaptam egy tábornokot, akivel majd együtt kell dolgoznom – Klaud Nine, Klaud Nine, ismételgettem a nevét, hogy el ne felejtsem –, meg stílszerűen lebuktattam magam az innocence-dologgal kapcsolatban, itt volt az ideje kissé rendezni a gondolatokat.

Lenalee nem volt jelen, hát Reever kísért el, miközben Timothy is lelkesen jelentkezett a feladatra – őt azonban újból elragadták tőlem Emilia karmai. A nő temperamentuma lehengerlő és mindenképpen csodálatraméltó volt, ahogy közölte a gyerekkel, márpedig neki most órán kell lennie, ráadásul angolon, amit ő tartana neki…

San segítségével Tsukikamin keresztül részvétemet fejeztem ki, majd gyorsan Reever után vetettem magam, mielőtt eszükbe jutna utánanézni, vajon én még tanköteles vagyok-e. Allen és Lavi maradt a tábornokokkal – jelentést vagy bármit is tenni, nem túlzottan érdekelt, minél messzebb akartam lenni tőlük.

És kívánságom teljesült is.

Reever nagyjából fél perc alatt megtalálta Lenalee-t és lepasszolt neki, mondván, még sok dolga van, én pedig hagytam, hogy újfent valahogy visszataláljak oda, ahonnan Allen is megpróbált már elnavigálni Komui irodájába még anno két órával ezelőtt.

Lenalee rendületlenül és lelkesen magyarázott, hangsúlyából és élénkülő gesztusaiból arra következtettem, hogy nagyon élvezi az újoncok bevezetését.

–… és ezen a folyosón van az ördögűzők hálószobája. Ez itt az enyém – mutatott az egyik ajtóra, úgy középtájt. – Az utolsó ajtót pedig szerintem kerüld el – tanácsolta. – Kanda nem szereti, ha zavarják, bár ő most küldetésen van Olaszországban. Majd megismerkedsz vele is… – kissé mintha elbizonytalanodott volna, én pedig már vártam, hogy hozzátegye: vagy nem, de ez nem történt meg, és Lenalee folytatta a magyarázatot. – Jelenleg huszonhét ördögűző van a Fekete Rendnél, beleértve a tábornokokat is, te vagy a huszonnyolcadik.

Utáltam a páros számokat, de inkább nem említettem neki, hisz olyan lelkes volt, hogy már én éreztem bűntudatot amiatt, hogy hullafáradt voltam, és alig bírtam rá figyelni.

Nem kevés ez egy kicsit? – kérdezte San.

Belegondoltam. Huszonnyolc ember egy komplett bolygónyi nép védelmére…

De, ez felettébb kevés, még ha nem is élnek jelen pillanatban hétmilliárdan.

– Ez lesz a te szobád – mutatott egy ajtóra, úgy a folyosó közepe táján.

Mogorván bámultam a darabra, ami pontosan úgy nézett ki, mint az előtte lévő tizenvalahány és az utána következő huszonvalahány, márpedig én biztosra vettem, hogy így sosem fogok visszatalálni ide, legyek bármennyire is képzett, mázlista, vagy bármi egyéb.

Azért villantottam egy hálás mosolyt Lenalee felé, majd kinyitottam az ajtót, és beléptem.

– Meg fogod akkor találni a mosdót? – kérdezte még aggódva.

Biccentettem.

– Akkor holnap reggel találkozunk, Avis – mosolygott, majd megfordult, én pedig elegánsan és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót, és nekiláttam felderíteni a… szobámat.

Hát, mit ne mondjak, nem hasonlított az előzőre. Hogy is mondjam… szürke volt. Nagyon. Az előző, a koleszos (tekintve, hogy életem nagy részét ott töltöttem, és nem otthon) gyakorlatilag az én egyéniségem és Lyssuénak erős keveréke volt: az én ágyamnál narancssárga-vörös fal (jelezve, én mindörökké Naruto-rajongó voltam, vagyok és leszek), az övénél lila-fekete – és az egészben az volt a legjobb, hogy nem szóltak érte, hiszen a mi szobánk volt. Itt csupasz falak, hogy még a kő is látszott, amiből a kóceráj épült.

Ott zöld ágytakaró nagy kék párnákkal, itt egy egyszerű ágynemű. Ott meleg, barna szekrény, itt egy egyszerű fekete.

Szép a kilátás – szólalt meg San. – És van tükör. Akarod megnézni, hogy hogyan nézünk ki?

Az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam. Még mindig szakadt az eső, de már kevésbé, és rájöttem, hogy Sannak igaza volt: még a szitáláson keresztül is messzire el lehetett látni. A háttérben halványan kirajzolódtak a hegyek, kékes színben, az egyszínű, ismerős szürke felhők előtt.

…Nos, legalább Anglia időjárása örök.

A szoba falán egyetlen kép, egy kereszt és az íróasztal felett egy tükör árválkodott, a csupaszság pedig nyilvánvalóan csak arra várt, hogy egy olyan fantasztikus személy, mint én, hozzányúljon, és kissé átalakítsa.

San aktiválta magát, én pedig csodálkozva néztem a tükörben, ahogy a világító zöld csíkok, amik az ujjaimnál még viszonylag vastagak voltak, a nyakamnál már ezernyi hajszálvékony fonallá ágazódva futnak tovább, különböző irányokba. Na jó, talán nem ezernyi volt, de mindenképpen sok, és igen tekintélyes mennyiség jutott az arcomra is, még ha csak a felén jelentek meg, és ott is csak a szememig értek el. De nyaknál folytatódott.

Minden szégyenlősség nélkül hajítottam le magamról a takarót és emeltem fel Lenalee ruháját, hogy az egész testemet megvizsgálhassam, miközben hagytam, hogy apró kristályok keletkezzenek az ajtón, növekedésükkel kényszerítve a kulcsot, hogy elforduljon. A zár halkan kattant egyet, én pedig immár teljes figyelmemet a képnek szentelhettem.

Leszögezném, nem vagyok perverz. De szerintem már mindenki nézegette magát a tükörben, ha másért nem is, hát azért, hogy elképzelje, milyen jó lenne esetleg egy kicsit kisebb fenék, vagy vékonyabb comb…

Nekem most kivételesen nem az arányaimmal voltak problémáim, még csak nem is azzal a tucatnyi sérüléssel, lila folttal és egy-két kötéssel, amik rajta díszelegtek, hanem magával a testemmel. A vonalak közül egy kevés végigfutott a mellkasomon, le a lábaimig, ahol kissé megvastagodva folytatódtak, ugyanúgy a lábujjaimig, mint ahogy a karomon végig a kezemig. Nem volt benne semmi szép, inkább hátborzongatóan hatott a félhomályos szobában, ahogy bámultam saját magamat, aki mintha nem is én lettem volna.

Ne aggódj.

Könnyű azt mondani – motyogtam.

De tényleg. Csöppet sem nézel ki… vészesen. És ha ez a nulla százalék, lehet, hogy lesz jobb is. És akkor esetleg változik ez az egész.

Gondolod?

Biztos vagyok benne.

Magamban bólintottam, és hagytam, San hagyja abba ezt a hülye csatlakozást, a szinkronizációt, ami amúgy sem létezett, én pedig visszavettem a ruhámat, majd végigdőltem az ágyamon, és csak feküdtem és feküdtem, hallgatva a saját lélegzetemet. Reméltem, hogy nyugalom következik, legalább egy tíz-tizenkét órás fekete kiesés, ami úgyis csak pillanatoknak fog tűnni, mégis baromira jól tudott volna esni ebben a pillanatban.

És elaludtam.

Álmomban egy romos városban jártam. A kövek, az épületek maradványai mind-mind feketék voltak, a föld fehér, az ég vörös, a hold… az is fekete. Tökéletesen egyedül voltam, San hiányzott a csuklómról. A táj sivár volt.

Azt mondják, amíg fel nem ébredsz, nem is tudod, hogy álmodsz. Nos, én mégis tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy azt teszem – mármint hogy álmodok –, és ezt felettébb zavart, mivel hiába koncentráltam virágos rétekre, vagy minimum a Broadwayre, semmi sem történt, mintha bezártak volna ebbe az üres és színtelen világba.

És ekkor hallottam meg a zokogást.

Életjel, jutott eszembe, és elvigyorodtam. Nosza, induljunk, és nem tehettem róla, örültem, hogy valaki sír. Ha csendben örülne, sosem találnám meg. Azután legott hasra is estem a nagy örömködésben, amitől kezdtem úgy érezni, hogy ez az álom talán mégse annyira álmos, de elhessegettem az érzést, elvégre a valósághű cuccot is értékelni kell valahogy. Meg persze a csendet és a nyugalmat – tehát a magányt –, amit San távolléte okozott: ez azt jelentette számomra, hogy még mindig létezik egy hely, ahol nyugalom van, és gondolkodhatok.

Feltápászkodtam, leporoltam magamról a fekete földet, és elindultam a romok között a hang irányába, megnézni, kit hallucináltam eme kietlen vidékre, amerre tényleg nem járt a madár sem. Annyira belelovaltam magam a találgatásba, hogy észre sem vettem, hogy bokáig belegázoltam valami jeges pocsolyába, amit egyesek „tó" néven illettek volna – csakhogy ők nem voltak jelen, ezért nem is fordítottam túlzott gondot a fogalmazásmódomra. Apróságok, elhanyagolhatóak, nekem viszont lefagy a lábam, hát gyorsan kihátráltam a… pocsolyából.

Körülnéztem, hogy kerül egy romba döntött város közepére ennyi fagyos víz, és kiszúrtam a túlparton egy alakot. Halványan ismerősnek tűnt, hát úgy döntöttem, elindulok felé, messzire kerülve a sötétkék jeges kacsaúsztatót. Újabb szín eme puritán egyszerűségű világban. A hold benne a változatosság kedvéért fehéren tükröződött, sőt, még csillagok is voltak a vízi-égen.

Alig tettem meg húsz métert, már fel is ismertem az alakot. Allen volt az, bár kissé más kiadásban, legalábbis ami az öltözékét és a haját illeti. Nem ördögűző egyenruhát viselt, hanem fekete nadrágot, mellényt, inget, és szalagot, amiknek az összhatásától nemes egyszerűséggel a hideg rázta az én modern kis lelkecskémet – szó se róla, szerettem az inges pasikat, de nem az ilyen tizenkilencedik századi divatú ingeseket. Legyen rajta minimum egy póló, volt a jelmondatom, vagy ne, de akkor ing se, és mászkáljon félmeztelenül jól kidolgozott hasfallal, meg…

Mit mondjak, na. Lány voltam, serdülő, fantáziálgattam néha.

Allen haja ugyanolyan fehér volt, de rövidebb. Nem állt annyira szanaszét, mint találkozásunk óta minden pillanatban eddig, sőt, kifejezetten laposnak éreztem. Jobban tetszett a valódi Allen, és nem értettem, miért nem tudtam őt álmodni ide.

A zokogás hangosabb lett, mire rögtön felkaptam a fejem. Könnyedén kiszúrtam az eddig valahogy takarásban lévő lányt, az egyik romon ücsörögve, kezét az arcába temetve. A haja hosszú volt, és valahogy Lenalee-ra emlékeztetett az árnyalatával. Úgy tűnt, se ő nem látja Allent, se a fiú őt, ami nagyban megcsavarta a dolgokat, mert mi van, ha engem sem látnak?

Ugyebár a titkok azért vannak, hogy az ember kiderítse őket, még így, álmában is.

– Allen! – kiáltottam vidáman, és integettem is neki, de szerintem túl messze volt, és a hangom furcsamód amúgy is halkabbnak tűnt a megszokottnál, pedig nekem aztán tényleg jó tüdőm van. Tudok kiabálni is, meg minden.

Azután észrevettem a tükörképét, ami még ettől az álom-Allentől is sokkal jobban különbözött.

Konkrétan? Nem is ő látszott a vízen.

Fekete haj. Arany szemek. Sötét bőr.

És hátborzongató mosoly, ahogy rám emelte a tekintetét.

Ekkor pedig felébredtem. Az ablakon betűzött a nap, a tegnapi esőnek és rossz időnek nyoma sem volt, akár egy szép nyári napon a francia Riviérán.

Rosszat álmodtál? – kérdezte aggódva San, én pedig megráztam a fejem.

– Nem. Inkább olyan semleges volt – válaszoltam.

Tudtam, hogy láttam már valahol Allen tükörképét. És valamiért biztosra vettem, hogy nem itt, ebben a világban, ami csakis egyet jelenthetett: mégse tudtam olyan jól feldolgozni mindegy egyes megtörtént dolgot, és most éjszakánként igyekszik a tudatalattim behozni a lemaradást, ami miatt a két világ összekeveredik. De akárhogy gondolkodtam, nem akarózott beugrani egy név, pedig tuti, hogy láttam valahol – csak azt nem tudtam, hogy hol. Ilyenkor kellett volna Lyssu, mert amit én ismertem, azt ő is ismerte, annyi különbséggel, hogy neki jobb volt a memóriája.

De ha itt van, hátha látta már valaki, hát megmutattam a képet Sannak is.

Ő csak a fejét rázta.

Úgy néz ki, mint Tyki – közölte az ítéletet.

– He? – tátottam el a számat. Erre speciel nem gondoltam. Mármint Laviék nagyban felvázolták a Noah-dolgot, amibe az általános jellemzők is beletartoztak, és most, hogy végiggondoltam a dolgot, tényleg úgy nézett ki, mint egy Noah. A mosolya legalábbis akár Tykié, őrült vigyor, egy csipetnyi megalomán beütéssel. – Tényleg… De ő tuti, hogy nem. Az én világomban nincsenek Noahk.

Legalábbis nagyon reméltem, mert ha vannak, akkor a Gróf is van, tehát akumák is léteznek, tehát speciel semmi esély ellenük, tekintve, hogy csak innocence-szel lehet elpusztítani őket. Bár ki tudja, szerintem a mágia-használók feltalálnák magukat, ha mással nem is, atombombával.

Valaki kopogott az ajtómon. Odanéztem, és azt hittem, ott helyben bepisilek az ijedségtől, ahogy megpillantottam, hogy a kulcs körül még mindig ott a lila kristály. Csettintettem, mire felbomlott, de az ajtó továbbra is bezárva maradt, hát felpattantam, hogy kinyissam – közben pedig kis híján kitörtem a nyakam, mert a lábam beleakadt a takaróba. Szép, szép, itt halok meg, de valahogy mégiscsak sikerült elkeverednem az ajtóig, szélesre tártam, és csipás szemekkel rápislogtam Lenalee-ra.

A lány mosolygott, kezében egy kisebb bőröndnyi ruhát tartott, és úgy köszönt, mintha amúgy nem néznék ki borzalmasan.

– Jó reggelt!

– 'reggelt – motyogtam, és csak bámultam, ahogy lepakolja az ágyamra – igen, most már az én ágyamra – a cuccot.

– Johnny elkészült az ruháiddal még tegnap este, de te már addigra aludtál, úgyhogy nem akartalak felébreszteni. Hoztam törülközőt is, tegnap elfelejtettem, ne haragudj.

– Semmi baj, amúgy sem mentem zuhanyozni – válaszoltam, immár lelkesebben. Úgy tűnt, Lenalee pozitív energiája rám is eléggé hatással van. Vagy talán csak a ruha okozta, amire rávetettem magam.

Könnyű volt kiszúrni az egyenkabátot, a kupac tetején feküdt, szabályosan összehajtogatva.

Meghatódva emeltem fel, és csak néztem. Az a középhosszú volt, mint Lenalee-é, bár a szabásáról meg nem tudtam volna mondani, így hogy fog rajtam állni, de nem zavart. Ugyanakkor a mintája, a zsebek elrendezése, a vonalak teljesen különböztek a lányétól, amitől hirtelen roppant egyedinek és megismételhetetlennek éreztem magam. Az anyaga puha volt, és még nem tört be, de ettől függetlenül biztosra vettem, hogy kényelmes lesz…

Ránéztem Lenalee-ra, és azt hiszem, akartam mondani valami köszönöm-félét, de ő mosolyogva csak annyit válaszolt:

– Isten hozott az ördögűzők között.