Bonnie az egész napot végig aludta, mikor felébredt, már újra sötét volt és az ablakban újra ott ült Damon, madár képében. Gondolkozott, hogy odamenjen e hozzá és megbeszéljék e vele a történteket, de rájött, semmi értelme, mert saját maga sem tudta, mit érez vagy gondol. Jelen pillanatban csak azt tudta, hogy megnyugtatja Damon jelenléte. Persze majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi történt Elena és közötte, miután otthagyták őt. Az ágyból kikelni sem volt kedve ezért úgy döntött, hogy elővesz egy könyvet és azt fogja olvasni, de ez nem sokáig tudta lekötni, mert a gondolatai folyton csak Damon és a tegnap este körül cikáztak. Nem sokkal később kopogást hallott, elindult az ajtó felé, tudta, hogy csak a vámpír lehet az, hiszen nem látta sehol a fekete madarat. Mindezek ellenére odament és kinyitotta az ajtót, maga sem tudta, hogy miért teszi, hiszen sem látni, sem beszélni nem igazán akart vele.
„Szia. Mit akarsz?"
„Bejöhetek?"
„Mivel már tegnap behívtalak, ezért ha akarnálak, sem tudnálak kint tartani."
„Ezt igennek veszem." Ezzel Damon besétált az ajtón.
„Szóval mit keresel itt?"
„Gondoltam megkérdezem, hogy vagy, mert láttam megviseltek a tegnap történtek."
„Tudtommal nem én sérültem meg, hanem te, szóval inkább nekem kellene megkérdezni, hogy érzed magad. Amúgy meg mit érdekel téged, hogy vagyok? Tudod, sokkal jobban szeretlek, amikor madár vagy, akkor legalább nem beszélsz és nem vagy ilyen idegesítő."
„Ha már ilyen kedvesen érdeklődsz az iránt, hogy vagyok, akkor elmondom, hogy semmi bajom, azon kívül, hogy egy kicsit aggódtam érted, mert ezek a vámpírok bármikor visszajöhetnek és megtámadhatnak téged. Mert arra mérget vehetsz kicsi boszi, hogy nem engem akartak elkapni, hanem téged."
„Amint ezt tegnap is láthattad, ha én nem vagyok, akkor te nem élsz, szóval szerintem egészen jól meg tudom védeni magam, nélküled is. Ha jobban belegondolok, akkor nincs is rá szükségem, hogy itt kering körülöttem, ezentúl minden idődet Elena-ra szentelheted. Amint láttam, amúgy se örült túlságosan, hogy a közelemben vagy."
„Bonnie…"
„Nem érdekel, nem akarom hallani, amit mondasz. Fáradt vagyok, elegem van, csak normális életet akarok, már amennyire ez lehetséges és ebben nem tartoznak bele a vámpírok, főleg nem te. Szóval most menj el." Ekkor kintről hangok szűrődtek be. „Kicsi Bonnie, gyere ki, nem bántunk csak egy kicsit eljátszadozunk veled." Amikor kinézett meglátta a vámpírokat, akik tegnap rájuk támadtak. „Vagy maradhatnál is még egy kicsit ha, nincs más dolgod."
„A nagyszájú boszi mégiscsak fél a vámpíroktól"
„Én nem félek tőlük, csak gondoltam, hogy…esetleg…őőő…beszélgethetnénk?"
„Nagyon rosszul hazudsz. De nem kell félned, itt maradok. Majd ott leszek, az ablakod párkányán és vigyázok rád."
„Nem lehetne, hogy most kivételesen inkább kevésbé madár alakjában maradj itt."
„De." Majd leült a kanapéra, Bonnie mellé. „Ha gondolod, nyugodtan aludhatsz, amíg itt vagyok senki sem fog bántani."
„Csak te…"
„Te tényleg azt hiszed, hogy mindezek után bántani foglak?"
„Sosem tudhatom, te egy vámpír vagy, aki ha nem tévedek, akkor emberi vérrel táplálkozik. Szóval mivel én ember vagyok ezért veszélyes melletted lennem, ki tudja, mikor éhezel meg."
„Sosem bántanálak téged."
„Látom elfelejtetted, hogy már megtetted."
„De az…"
„Tudom, tudom…ne ragozzuk tovább. Tegnap behívtalak, ezért bízom benned, még ha nem is teljesen."
„Tudtam én, hogy kedvelsz engem." Miközben ezt kimondta, megjelent a csibészes mosoly a szája szélén.
„Ne gondolj túl sokat magadról. Egyáltalán nem kedvellek, inkább sajnállak."
„Te sajnálsz engem? Na de miért? Amúgy sincs rá szükségem, bármit megkaphatok, amit csak akarok."
„Bármit? Ugyan már ezt te sem gondolod komolyan. Elvesztetted Kathrine-t és isten tudja hány évtizedet töltöttél azzal, hogy visszaszerezd, persze sikertelenül. Majd ha már az eredeti, nem lehetett a tiéd, megszerezted Elena-t, de neki meg nem kellesz annyira, hogy felvállaljon. Ébredj már fel, egyikük sem vállalt fel téged, nem szerettek, csak kihasználtak. Mindenkit elmarsz magad mellől, aki szerethetne téged, még a saját testvéredet is."
„Nincs igazad. Kathrine szeretett engem, és Elena is, csak még időre van szüksége. Stefan meg sosem szeretett."
„Vak vagy. Nem veszed észre, ami ott van a szemed előtt."
„Mégpedig?"
„Hogy ha a körülnéznél, akkor rájönnél, hogy kiknek vagy fontos, akik mellesleg szeretnek is téged, és kik nem."
Damon közelebb hajolt hozzá, de a szemkontaktust egy percre sem törte meg. Ahogy megérezte a bőrén a vámpír leheletét megremegett, majd hallotta, amint megszólal.
„Mégis kik lennének azok, akiknek fontos vagyok és szeretnek engem."
„Erre neked magadtól kell rájönnöd." Nagy levegőt vett és arrébb ült, de a szemét még mindig nem vette le a vámpír szeméről. „Most jobb, ha tényleg alszom, egy kicsit, holnap iskolába kell mennem." Elfeküdt a kanapé egyik sarkában és lassan elaludt. Mikor reggel kinyitotta a szemét, észrevette, hogy világos van és a vámpírok eltűntek. De valami még sem volt teljesen rendben. Hamar rájött, hogy mi nem stimmel az, hogy nem úgy kelt fel, ahogy elaludt. Most éppen Damon mellkasán feküdt, ami sokkal puhább és melegebb volt, mint ahogy azt valaha is képzelte.
„Jó reggelt."
„Damon, te ébren vagy?"
„Egy percet sem aludtam. Mondtam, hogy vigyázok rád."
„Hogy kerültem ide?"
„Úgy érted rám?"
„Igen."
„Álmodban rám másztál, biztos sokkal kényelmesebb voltam, mint a párnád." Mondta egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében.
„Te már korán reggel is hülye és kibírhatatlan vagy. Most jobb ha mész, el kell készülöm és iskolába mennem."
„Rendben, de ígérj meg valamit."
„Mit?"
„Sötétedés után ne járkál az utcán. Este csak itthon vagy nálunk lehetsz. De a legfontosabb, hogy ne hívj be senkit, tényleg senkit, mert csak így lehetsz biztonságban."
„Igenis apu."
„Ez nem vicc, de ezt te is tudod, szóval vedd komolyan."
„Rendben, de most leszel szíves elmenni, mert különben el fogok késni."
„Később találkozunk és csak óvatosan."
