A következő bő két hét észrevétlenül suhant el a mi békés, csendes, isten és a világ háta mögötti kis kuckónkban. Azt nem állítom, hogy ennyi idő alatt teljesen magamra találtam, de ha egész nap le tudtam foglalni magam a ház körüli apró teendőkkel, akkor egészen kellemesen telt az idő.

Közben a kórházban is felmondtam, szerencsére valóban nem kellett odautaznom, csupán faxon eljuttatni hozzájuk az írásbeli felmondásomat. Roppantul sajnálták, hogy eljövök, de a hangjukból kihallottam, hogy már tudják, hogy a feleségem eladta a házat, és gyanították azt is, hogy valami nincs rendben az eddig híres családi békénkben. Ennek ellenére nem kérdeztek semmit, én pedig nem éreztem úgy, hogy bárkinek magyarázattal tartozom, úgyhogy szép csendben elváltak útjaink.

Időközben befejeztük a ház felújítását, a villanyszerelő is elvégezte a munkáját, így már áramunk is volt a házban. Bellának ez sokat segített, hisz, ha csak rövid időre is, de lekötötte egy-egy film megnézése, vagy a zenehallgatás.

Velem szemben továbbra is kifogástalanul viselkedett, de észrevétlenül egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz.

Esténként többnyire kiültünk a ház elé a padra, és ha nagy ritkán tiszta volt az idő, megnéztük a naplementét. Átkaroltam a vállát, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét, és csendben beszélgettünk. Egyik ilyen alkalom után éppen felálltunk a padról, mikor ránéztem, és elmosolyodtam.

- Bells, mikor néztél tükörbe utoljára?

- Fogalmam sincs – nézett rám meglepődve, hogy ilyet kérdezek tőle. – Miért, égnek áll a hajam?

- Dehogy – nyugtattam meg. – Tökéletesen nézel ki, mint mindig. Csak… tudod mit? Menj, és inkább nézd meg. Kíváncsi vagyok a reakciódra - küldtem be a házba, de ahogy fejcsóválva engedelmeskedett, ott voltam a nyomában.

Bella bement a legkisebb, fürdőszobának kinevezett helyiségbe, és belenézett a tükörbe, én pedig az ajtófélfához támaszkodva, mosolyogva figyeltem. Egy pillanatra kikerekedtek a szemei, majd felderült az arca.

- Eltűnt, eltűnt! Nem piros a szemem! – nézett rám, majd váratlanul a nyakamba ugrott. – De jó! Istenem, már úgy vártam!

Egy pillanatra találkozott a pillantásunk, majd odahajolt hozzám, és megcsókolt. Nem ért teljesen váratlanul ez a reakciója, inkább az érzés, amit kiváltott belőlem. Csodálatos érzés volt, ahogy hozzám simult, az ajka az ajkamon édesebb volt, mint a méz. Ahogy megéreztem a hátamon a kezét, hogy még közelebb húzzon magához, elmélyítettem a csókunkat. Egy hosszú perccel később húzódott csak el tőlem, és egy szégyellős mosollyal lesütötte a szemét.

- Ne haragudj! Kicsit elragadtattam magam…

- Ezt még meg kell gondolnom – néztem rá tűnődve.

- Mit?

- Hogy megbocsátok-e.

- És mivel tudnálak kiengesztelni? – vonta össze a szemöldökét.

- Hm… hadd gondolkodjak egy kicsit… - tettem továbbra is úgy, mint aki gondolkodik, ő pedig egy hamiskás mosollyal várta a válaszomat. – Mondjuk, egy ismétléssel tökéletesen ki tudnál engesztelni – mosolyodtam el, és ezúttal én voltam, aki magamhoz húztam egy újabb csókra.

Hosszú percekre elvesztünk a gyengéd csókban, de ahogy lassan kezdett szenvedélyesebbé válni, finoman eltoltam magamtól.

- Ne siessünk ennyire, Bells! – sóhajtottam lehunyt szemmel. A csalódott ábrázata láttán elmosolyodtam. – Holnap is nap lesz, sőt, holnapután is – mondtam, és adtam neki még egy röpke puszit. – Gyönyörű a szemed. Teljesen… elbűvöl – súgtam még a fülébe, majd átkarolva a derekát visszavezettem a padhoz, és csak néztük, hogy gyulladnak ki egymás után a csillagok.

- Hogyan randizik két vámpír? – nézett rám hosszú idő múlva.

- Ezt hogy érted? – pillantottam rá értetlenül.

- Tudod, az embereknél ez úgy van, hogy elmennek moziba, aztán vacsorázni, utána borozgatnak egy kicsit, lehet, hogy valami táncos helyen összebújva táncolnak, vagy sétálnak… aztán a fiú hazakíséri a lányt, és a kapuban gyengéden megcsókolja.

- És a borozgatáson kívül melyiknek látod akadályát esetünkben? – kérdeztem halványan mosolyogva. – Az elmúlt három hétre visszatekintve akár még moziba is el mernélek vinni. Bár egyelőre azért még kockázatos. De vacsoráról, sétáról és táncról minden további nélkül lehet szó.

- Hm… vacsora… sosem gondoltam még a mi.., vacsoránkra romantikus értelemben. De tulajdonképpen miért is ne hozhatnánk ki belőle a lehető legtöbbet? Mikorra is terveztük a következő… vacsorát? – töprengett el.

- Majd, ha megszomjazunk.

Megint elszontyolodott a válaszomtól, mire elmosolyodtam.

- Bells, értelmetlen pusztítás nélkül is… randizhatunk. Elmehetünk sétálni… és még táncolhatunk is…

- Én nem tudok táncolni – vallotta be töredelmesen.

- Akkor ezen a dolgon ideje változtatni – kacsintottam rá, majd a tekintetem visszatért a csillagos égboltra.

Azon tűnődtem, milyen észrevétlenül jutottunk el eddig a gondolatig. Hisz alig két hete még időt és türelmet kértem tőle, most pedig a bűntudat leghalványabb jelét sem éreztem, ahogy a közös randevúnkat terveztük. Sőt kifejezetten jó érzéssel töltött el.

- Mire gondolsz most? – kérdezte halkan Bella kis idővel később.

- Arra, hogy milyen lett volna, ha akkor találkozom veled, mikor még én is ember voltam. A tizenhetedik század elején.

- És milyen lett volna?

- Az egy más világ volt, Bella. Egy sokkal szigorúbb világ.

- Nem is randizhattunk volna, igaz?

- Abban az időben még nem nagyon ismerték ezt a szót. De azt hiszem, valahol igazad van. Az egyszerű embereknek sem volt valami könnyű ez a dolog akkortájt, de nekem, mint a lelkész fiának, még jobban meg volt kötve a kezem.

- Nagyon boldogtalan voltál?

- Konkrét emlékeim nem nagyon vannak – sóhajtottam. –Inkább csak érzések. Sosem tehettem azt, amit akartam, hisz bármilyen szabad gondolat isten ellen való volt apám szerint. Talán azt sem bocsátotta meg nekem soha, hogy belőlem nem lett pap.

- Sosem fordult meg a fejedben, hogy a nyomdokaiba lépj?

- Nem, soha. És pont az ő viselkedése volt, ami elfordított a vallástól. Az elvakultsága. De ezt neked már nehéz lenne elmagyarázni. Manapság már nem létezik ez a fajta vallási fanatizmus. Legalábbis nem a világnak ezen a részén. De visszatérve rád… nagyon is el tudlak képzelni korabeli ruhában, ahogy egy társalkodónő oldalán sétálgatsz az utcán.

- Jó ég – emeli valóban az égre a szemét. – Az a világ nem lett volna nekem való.

- Talán. De talán egy kicsit mégis. Szigorú világ volt, de volt benne valami romantikus. És sok szempontból egyszerűbb volt.

- Talán csak azért hiszed ezt, mert még ember voltál – fogta meg Bella a kezemet. – A világot mi tesszük olyanná, amilyen. Egyszerű vagy bonyolult, szomorú vagy romantikus… csak rajtunk múlik, Carlisle. Tegyük olyanná, amilyenné szeretnénk.

Ránéztem, és a szemében azt láttam, hogy most van szüksége arra a bizonyos jelre, amiről Jasper beszélt. Hogy van értelme várnia rám. Hisz tulajdonképpen egy ki nem mondott kérdés rejtőzött a mondandójában. Az, hogy vajon mindketten ugyanazt szeretnénk? Ugyanolyanná szeretnénk tenni a világot? A közös világunkat?

- A legjobb úton vagyunk efelé, Bells – cirógattam meg az arcát, majd odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.

++ o ++

A következő „vacsoránkat" Bella valóban egy romantikus randevúvá próbálta alakítani, és ami feltette az egészre a pontot, hogy felvette azt a bizonyos topot, amit Alice-től kapott.

Mindenesetre magát a vadászatot még ezzel sem volt képes romantikussá változtatni, de ezt nem volt szívem a tudtára adni.

- Szabad a karját, kisasszony? – léptem oda hozzá mosolyogva, mikor már úgy láttam, az ő lelke is helyrebillent kissé.

- Természetesen, uram – karolt belém mosolyogva. – Ez alkalommal merre sétálunk?

- Arra gondoltam, hogy végig ezen az úton, egészen a Fő térig, és ott korzózhatnánk egy kicsit – mosolyogtam rá. – Had irigyelje a város összes férfija, milyen gyönyörű hölggyel sétálgatok.

- Higgye el jó uram – nevette el magát Bella – engem is lesz miért irigyelniük a féltékeny fúriáknak – mondta, de végül megcsóválta a fejét. – De jó, hogy én ebbe a korba születtem.

- Csak egy kicsit, Bells, a kedvemért – mosolyogtam a kifakadásán.

- Az ön kedvéért bármit, Dr. Cullen – állt rá a játékra Bella, és elindultunk. Végigsétáltunk az elképzelt utcákon, és közben jókat nevettünk, ahogy kitárgyaltuk az elképzelt féltékeny pillantásokat. Végül hazaértünk a mi kis házunkhoz, de ezt hallgatólagosan átminősítettük Bella családjának házává, és játszottunk tovább.

- Szörnyen rövid volt ez a délután, kedvesem – mondtam neki elkeseredetten. – Hisz még csak most találkoztunk, és máris el kell válnunk.

- Ne menjen még, Dr. Cullen! Jöjjön be hozzánk egy percre!

- Az édesapja rossz néven venné, kisasszony. Igazán nem illik ilyet…

Bella egyetlen pillanatra esett ki a szerepéből, de persze nem kerülte el a figyelmemet. Milyen bolond vagyok, gondoltam magamban. Ezt nem lett volna szabad.

- Talán igaza van – tért vissza a játékhoz Bella. – De én sem szeretném, ha ilyen hamar el kellene válnunk. Nagyon jól éreztem magam önnel!

- Ha tudná, milyen öröm ez nekem, kedvesem! Nem tudnám szavakba önteni.

Akkor fejezze ki máshogy! – lépett közelebb hozzám, és a karomra tette a kezét.

- Nem szabad, kisasszony, megláthatják! Ha bárki meglátja, sosem találkozhatunk többé. A családja eltiltana öntől.

- Ó, hogy gyűlölöm minden percben a fürkésző szemeket kutatni – fakadt ki teátrálisan Bella. – Hát miért másoknak kell megfelelnünk? Miért kell a saját érzéseinket alárendelnünk mások véleményének?

- Mert ez a szokás, kisasszony.

- Buta szokás – csóválta meg a fejét. – Tudja mit, Dr. Cullen? – nézett fel rám egy cinkos mosollyal. – Szökjön be hozzám! Nyitva hagyom az ablakom, ön pedig, mikor senki nem látja, bemászik a szobámba.

- Ezzel az életemet kockáztatom, kisasszony… és az ön jó hírét is.

- Nem érdekel a jó hírem, Dr. Cullen. Kérem… kockáztasson értem ennyit – nézett rám esdeklőn Bella, amire már nem tudtam nemet mondani.

- Rendben, de akkor most gyorsan búcsúzzunk el, mielőtt gyanút fognak.

Bella bólintott, körülnézett, majd mikor úgy látta, hogy nem figyel minket senki, egy gyors puszit nyomott a számra, és beslisszolt az ajtón.

Egy perc sem telt bele, kinyilt az ablaka, és óvatosan kikémlelt rajta.

- Dr. Cullen? – szólított halkan, mire egy laza ugrással mellette termettem a szobában.

- Itt vagyok, kedvesem, ahogy ígértem – súgtam neki, és magamhoz öleltem.

- Itt végre nem lát minket senki – nézett fel rám boldogan, mire megcsókoltam.

Elvesztünk a csókban, és végül teljesen kiestünk a szerepünkből. Legalábbis az érzéseink, a mozdulataink távol álltak már a tizenhetedik századi normáktól. Bella úgy simult hozzám, hogy a feszes topon keresztül minden porcikáját érezhettem, és ez őrjítő érzés volt. Egy pillanatra sem szakadtam el a szájától, miközben végigsimítottam a gerincén, amibe érezhetően beleremegett.

Tudat alatt tudtam, hogy egyikünk sem áll még készen arra, hogy tovább lépjünk, vagy legalábbis egy új lépésnél tovább, de ez akkor nem jutott el az agyamig. Bella csókja teljesen megőrjített. Mikor egy milliméterre elhúzódott tőlem, hogy a régi ösztönöknek engedelmeskedve levegőhöz jusson, végigcsókoltam az arcát, a fülét, majd a nyakát, ami egy jóleső sóhajt csalt elő belőle. Végigcsókoltam a vállát, és a selymes bőrét érinteni mennyei érzés volt, de végül mégis visszatértem az ajkához, és szenvedélyesen megcsókoltam.

Éppen az ágya mellett álltunk, így lassan leültünk a szélére, majd egy percnyi szenvedélyes csók után gyengéden elfektettem, és én is elfeküdtem mellette.

Az izzó tekintetünk egy pillanatra összeakadt, majd ezúttal ő volt, aki kezdeményezett egy csókot. Közben a kezem felfedezőútra indult Bella testén, először le a gerince vonalán, majd a csípőjén keresztül lassan elindultam felfelé, gyengéden, végtelenül finoman érintve csak a gyönyörű mellét, ami egy pillanatra megakasztotta a légzését.

Halványan belemosolyogtam a csókba, és ezúttal ártatlanabb területeken kalandoztam tovább. Cirógattam a vállát, a karját, majd visszatértem a hátára.

Bella mivel pont úgy feküdt, hogy az egyik kezével nem ért el, a másikkal csak közelebb húzott magához, és beletúrt a hajamba, ami eszméletlenül izgató volt a számomra.

Szerettem volna mindenhol érezni a csodálatosan selymes bőrét, így a kezem lassan lecsúszott újra a csípőjére, és nagyon lassan és óvatosan a pólója alá kíváncsiskodott.

Bella csupán egy tizedmásodpercre dermedt meg, ő maga talán észre sem vette, de a kezem abban a pillanatban megállt. Gyengéden végigcirógattam azt a néhány centiméteres csíkot, ami felszabadult a pólója alól, és közben lelassítottam a csókunkat.

- Mi a baj, Carlisle? – kérdezte suttogva egy perccel később Bella.

- Azt hiszem, messze túlmentünk már azon a határon, mikor az életemet kockáztatom. Ez már máglyahalált érdemel – mosolyogtam rá halványan.

- Carlisle…

- Tudod, én nem a modern kor gyermeke vagyok… - cirógattam meg az arcát - és azt hiszem, annyira te sem … hogy mindjárt az első randin meg kell történnie mindennek.

Egy pillanatig értetlenül nézett rám, de végül belátta, hogy ez valóban illetlen dolog lenne. Ennek ellenére nem tetszett neki.

- Buta szokások – ismételte meg, amit már egyszer mondott, de én csak egy halvány mosollyal feleltem.

- Ne aggódj, lesz még randink – ígértem neki.

- Biztos? – kérdezte elhúzva a száját.

Egy pillanatra úgy tettem, mintha elgondolkodnék, de mielőtt még dühös lett volna, elmosolyodtam. - Ezer százalék.

Ettől valamelyest megnyugodott.

- Itt maradsz nálam egy kicsit?

- Persze – mosolyogtam rá, majd visszahúztam magamhoz, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét.

Vettem egy nagy levegőt, de a fejemet már csak gondolatban csóváltam meg. Eszméletlenül kívántam Bellát, és tudtam, hogy ha csak egy kicsit is határozottabb vagyok, megkaphattam volna őt. Én azonban nem akartam, hogy a legkisebb kétségei is maradjanak, akár önmagával, akár velem szemben. Jó volt ez így… csak feküdtem, és élveztem, hogy ez a csodálatos teremtés itt van velem, a karjaimban, hozzám bújik, mintha én lennék az utolsó menedéke.

Egész éjszaka így maradtunk, egyikünk sem mozdult, még csak meg sem rezdültünk. Nem akartuk ezt a jó érzést egy pillanatra sem elveszíteni.

Ha ez lehetséges lett volna, azt kívántam volna, hogy így, Bellával a karjaimban ragadjon el az álom, és úgy ébredjek másnap reggel, hogy még mindig őt ölelem, de mivel ez nem volt lehetséges, csak egy halvány mosollyal az arcomon vártam a reggelt.

++ o++

Újabb egy hét telt el, de Bella nem próbálkozott azzal, hogy többet kérjen tőlem. Egymás karjaiban töltöttük az éjszakákat, de néhány szenvedélyes csóknál több nem történt. Úgy gondoltam, hogy majd a következő randink után tovább léphetünk, és úgy tűnt, ebbe hallgatólagosan Bella is beleegyezett. Addig azonban volt még egy kis idő.

A ház már teljesen készen volt, csupán csinosítgatni kellett. Egyik borús délelőtt bementünk a városba, és Bella a fél kertészetet felvásárolta. Nem bántam, én is szerettem a virágokat, Bella ragyogó szeme pedig még inkább elkápráztatott.

Mikor hazaértünk, úgy döntöttem, hagyom a virágokkal pepecselni, én pedig elmegyek csavargok egyet a környéken. A közelben már mindent felfedeztünk, így, mivel úgy hittem, semmi veszély nem fenyeget, kissé távolabbra is elmerészkedtem. Itt követtem el a hibát.

Mikor meghallottam az autó hangját, felkaptam a fejem, és egy másodperccel később már meg is iramodtam hazafelé. Így is kellett azonban két perc, míg hazaértem.

Az első, amit megláttam, hogy a kocsi hiányzik a ház mellől, és tudtam, Bella ment el vele. Ha akkor utána indulok, talán lett volna esélyem utólérni, én azonban tudni akartam, hogy miért ment el, és valami azt súgta, hogy erre a kérdésre a házban kapom meg a választ.

Berohantam, és nem is tévedtem. A laptop bekapcsolva villogott az asztalon, Bella úgy rohant el, hogy még az e-mailjeiből is elfelejtett kilépni. Sosem tartottam illendőnek, hogy más személyes levelezésében kutassak, de a nyitva hagyott levél mágnesként vonzotta a szememet.

Odaléptem a géphez, de csak egy pillantás a levél végén lévő aláírásra elég volt, hogy az évszázadok óta nem dobogó szívem megdermedjen.

Egy név a múltból… egy név, amit olvasva régi, kegyetlen emlékek jutottak eszembe. Félelem, menekülés, hajsza, vadászat… egy név, amiről azt hittem, soha többé nem fogom hallani.

Victoria.