Abban a pillanatban, hogy Ying Kong Shi visszatért a Palotába, Liu Shu azonnal tudomást vett róla. Semmit sem kívánt a véletlenre bízni, ezért állandó őrséget állomásoztatott Délibáb Csarnok közelében. Nem túl feltűnő, de annál hatásosabb megoldás… És különben is, ez volt a Herceg parancsa. Mire Shi befordult a sarkon a Csarnokhoz vezető folyosóra lépve, a Főtanácsadó már meghajolva várakozott a bejáratnál. Shi azonban ügyet sem vetett az őrökre, vagy a Főtanácsadóra. Fülig érő szájjal lökte be az ajtót, és azonnal be is csapta maga után. Liu Shu megrökönyödve bámulta az orra előtt az ajtó faragott díszeit, de csak magában, némán tett egy röpke futó megjegyzést, aztán nagy levegőt vett, és várt szépen tovább.
Shi odabent az asztalhoz sétált és beletúrt az odakészített gyümölcsöskosárba. Egymás után dobálta a szájába a szőlőszemeket, aztán hangosan felnevetett. Az ujjai közé vett egy újabb szemet, és alaposabban megnézte magának. Végül felsóhajtott és lehunyta a szemét. Lassan felemelte a másik kezét. Alig látható, sápadt ragyogás lebegett tova az ujjai közül, és egy fordulattal az erkély felé vette az irányt. Shi épp olyan lustán rágcsálta el a gyümölcsöt, mint ahogy a varázslat semmivé olvasztotta a jégfalat. Nem siette el a dolgot, nyoma sem volt a dühnek, amivel napokkal azelőtt eltüntette az erkélyre vezető ajtókat. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor megérezte a kinti levegő friss fuvallatát az arcán.
Elszabadult egy emlék. Szándékosan engedte el. A Csarnokba betévedő hópelyhek hol eltakarták, hol látni engedték a jelenetet, melyet képes volt most először fájdalom nélkül felidézni.
"Miért vagy itt?" - kérdezte a lányt csakúgy, mint akkor.
"Egész Hókard Város a mi kezünkben van. Akkor jövök Délibáb Csarnokba, amikor csak a kedvem tartja." - válaszolta az emlék, aztán szertefoszlott.
Shi lenyelte az utolsó szőlőszemet, és kisétált az erkélyre. A nap magasan járt az égen, a hegygerinceken ragyogó hó csillogását enyhítette valamelyest a völgyekből felszálló finom pára. Dérmadarak kergetőztek az egyik csúcs körül, rikoltásuk hallatán Shi halványan elmosolyodott, de aztán komollyá vált az arckifejezése. Yan Da a nyerő helyzetben levő Tűz Klán Hercegnőjeként a győztesek nyugalmával kortyolgatta a bort az erkélyen, az ő erkélyén. Büszke volt és pimasz. Mégis, hogy várhatta a Hercegtől, hogy majd úgy csevegnek, mint azelőtt? Shi most már bánta azt, ahogy akkor viselkedett. Rideg távolságtartása csak arra volt elég, hogy veszekedjenek, megint. Yan Da megpróbálta kiszedni belőle az okokat és a miérteket, megint, miközben ő még mindig önmagával próbált dűlőre jutni. A lány előkapta az ostorát, megint, ő pedig nem tett semmit. Annyi minden forgott kockán. Képtelen volt akárcsak gondolkodni is azon a lehetőségen, hogy ők ketten ne ellenségként tekintsenek egymásra. Visszafogta magát, nem védekezett, és eltűrte, hogy Yan Da megsebezze… Hány hasonló pillanat követte még azt a napot, hány hasonló találkozás és hány veszekedés, évszázadok és évezredek múltával is még mindig ugyanaz a nóta. Talán kivételesen, most az egyszer végre játszhatná a saját dalát…
Felsóhajtott. Bárcsak nála lenne az a bambuszlevél… De ott maradt a Földön, annyi más emlékkel együtt. Dérmadár azt monda, Yan Da emlékezni fog, ha akar. Vajon mi lehet az, amitől hajlandó lenne visszaemlékezni?
Legnagyobb sajnálatára a Főtanácsadó úgy döntött, nem vár tovább, és hangosan bejelentette magát az őrséggel. Shi kénytelen volt hátat fordítani a gondolatok folyamának, és visszatérni a jelenbe:
- Gyere be, Liu Shu.
A Főtanácsadó belépett a feltáruló ajtón, és szertartásosan meghajolt, arcán nyoma sem volt az érzelmeknek.
- Felség… Örülök, hogy visszatért. Épp időben.
Shi megpróbált érdeklődést erőltetni az arcára.
- Valóban?
Az asztal felé intett a fejével, de Liu Shu nem akart leülni. Még egyszer bólintania kellett, ám a Főtanácsadó továbbra is ellenkezni próbált.
- Felség, szívesebben állnék. Ahogy azt az etikett is kívánja.
Shi türelmetlenül lehurrogta.
- Az etikett most igazán nem fontos. Nyögd már ki végre, mit akarsz mondani. Nem érek rá.
A Főtanácsadó szemei tágra nyíltak egy pillanatra, de aztán gyorsan úrrá lett magán, és megköszörülte a torkát. Szóval a Hercegnek dolga van…
- Felség, a parancsa szerint megerősítettük a Város és a Palota védelmét. A legutóbbi tárgyalás után a klánvezéreket a Palotán belül szállásoltuk el. Azonban arról értesítenem kell Önt, Felség, hogy Hui Heise alig pár órával ezután sietve elhagyta a Palotát.
- A többiek?
- Egyelőre a Jég Klán vendégszeretetét élvezik.
- Ezt nem értem. – jegyezte meg a Herceg. – Egy hetet kaptak, és abból is eltelt már két nap. Ennek ellenére itt ülnek a Palotában és nem tesznek semmit? Talán azt hiszik, az égből majd idepottyan valami hírmorzsa arról a kardról?
Megcsóválta a fejét. A Tanácsadóra nézett.
- Na és te? Te találtál valamit?
- Sajnos nem, felség. – hajtotta le a fejét a férfi. – Az őrjárat, amit a Szent Hó Hegyre küldtünk a többiek felkutatására, még nem érkezett oda. A Parancsnok utolsó jelentése szerint még két nap, amíg elérik a hegyet. Akkor többet tudunk majd.
- Túl sokáig tart… - húzta el a száját a Herceg. Kipillantott az ablakon a hegyek felé, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, kimondta, amit gondolt: – Odamegyek.
- Felség… - nyögött fel a Főtanácsadó, megfeledkezve a tiszteletről, de egy pillanat alatt magához tért. – Igenis, Felség. Várom a parancsát.
- Senkinek egy szót se! – emelte fel Shi a mutatóujját, és mire a Főtanácsadó felegyenesedett, a Hercegnek nyoma sem volt.
- Hová is megyünk? – kérdezte Dérmadár teljesen feleslegesen. Amikor megjelent a magasban szálló Shi mellett, már a Szent Hó Hegy közelében jártak. A Herceg először azt tervezte, hogy követi az utat, melyen a Gárda őrjárata haladt a cél felé, de ahhoz lassabban és alacsonyabban kellett volna repülnie, ő pedig túlságosan is türelmetlen volt. Inkább elvetette az ötletet és a rövidebb utat választotta. Majd visszafelé megkeresi az őrjáratot. A Hegyre vezető ösvény végén, ahonnan már látni lehetett az Erődöt, a földre ereszkedett.
- Nem akartál volna közelebb leszállni? – próbálkozott újra Dérmadár. – Innen még egy óra gyalog.
- Anyám itt halt meg, tudtad? – válaszolta halkan Shi. A másik bólintott. Szóval ez volt az oka a nagy szótlanságnak. Shi egy kis idő múlva megjegyezte: – Vajon mi lett a Rejtőző Lótusszal?
- Mit is képzeltem… - nevetett Dérmadár. – Azt hittem, hirtelen támadt romantikus vágyad űzött idáig, hogy szembenézz az emlékeiddel. Hiába jöttél, tudod? Még nincs itt az ideje, hogy a Lótusz virágba boruljon. Még nem…
- Nem kívánni jöttem. – intett türelmetlenül a Herceg. - Meg kell tudnom, mi történt az őrjárattal. Valami nagyon nem stimmel. Öt klán vezetője kapott hajba a Palotában, és mindenki egy kard miatt idegeskedik. Apám kardja miatt.
Xian Xue bólintott.
- Nos, akkor indulás. Talán ketten könnyebben a nyomukra bukkanunk.
Alig pár lépést tehettek csupán, amikor után meleg szél támadt, és egy pillanat alatt megolvasztotta a havat körülöttük.
- Hiányoztam? – kacagott a szél. – Hiányoztam neked?
Mindkét férfi kezében felragyogott a védővarázslat, de hiába forgolódtak, hiába kutatták az erdőt és a távolabbi havas sziklákat, semmit sem láttak. A szél pedig megállás nélkül kacagott.
- Mutasd magad, gyáva féreg, vagy tisztulj innét! – kiáltotta végül Shi türelmét vesztve, és jégtőröket repített szét minden irányba, de egy ismeretlen erő egyszerűen hanyatt lökte. Ahogy fel akart tápászkodni, valami vörös száguldott el mellette, és a kacagás immár a közvetlen közelében hangzott fel újra.
- Hiányoztam?... Xian Xue, te semmit sem változtál.
Shi leesett állal bámulta a testet öltő alakot kettőjük között. A hó egy nagy körben teljesen eltűnt, a smaragdzöld fű gőzölögve száradt fel a jelenés lába nyomán. Vörös ruhájának kavargó fátylai között narancs és aranysárga díszek ragyogtak fel minden egyes mozdulatára.
- Yan Zhu… - nyögtek fel mindketten egyszerre, és a nő most először a Hercegre is vetett egy kósza pillantást. Már nem mosolygott. Aztán visszafordult Dérmadár elé, aki láthatóan nagyon ideges volt, és toporogva igyekezett a hóban maradni.
- Azért ez megnyugtató… Azt hittem, amikor majd újra találkozunk, azzal kell szembesülnöm, hogy elfelejtettél. Örülök, hogy nem így történt.
- Mégis… hogyan? – találta meg Shi hamarabb a hangját.
Yan Zhu dühösen csattant fel.
- Ying Kong Shi! Ugye nem gondoltad, hogy egy nyomorult halandó egyetlen csapása örökre megsemmisíthet engem? Megsértesz. Nagyon rossz ötlet.
- Mi lett az őrjárattal? – tette fel Dérmadár a sokkal lényegretörőbb kérdést.
- Hm? Tessék? Ó, azokra a semmirekellő, jelentéktelen, mihaszna halandókra gondolsz, akiknek volt mersze felébreszteni engem délutáni szendergésemből? – Yan Zhu a háta mögé intett. – Ott, az Erődben? Vagy azokat keresed, akik később érkeztek? Egyikükre sem volt szükségem.
Dérmadár komor arccal, fojtott hangon újra megszólalt, és Ying Kong Shi hirtelen azt érezte, mindenképpen a földön kell maradnia.
- Mit csináltál velük, Yan Zhu?
A nő megint felnevetett, hátat fordított nekik, és felemelte a karjait. Megremegett a Hegy a lábuk alatt. A bérc mögött, ahol az Erődnek kellett volna lennie, tűzcsóvák csaptak fel a magasba, egyik a másik után, és megállás nélkül lövellték ki magukból a folyékony tüzet. Néhány pillanat telt el csupán, de végül már kétely sem maradt bennük, mi történt az Erőddel és a Hegyen levő emberekkel. Amikor az első tűzpatak átcsapott a közeli hegycsúcsok között átvezető keskeny hágón, Dérmadár odaugrott a Herceg mellé, és megragadta a karját:
- Tűnés innen, de azonnal.
A hátborzongató nevetés messze elkísérte őket.
Délibáb Csarnok erkélyén Shi levegő után kapkodva tért magához. A varázslat olyan elképesztő sebességgel szabadította ki őket fenyegető helyzetükből, hogy az még neki is sok volt. A másikra pillantott, de Xian Xue kerülte a tekintetét, és némán a kőszobor fejéhez sétált. A Herceg ezért csak ücsörgött, bár nehezére esett magában tartani a rengeteg kérdést. Mégis úgy gondolta, most ez a helyes. Csak akkor köhintett egyet figyelmeztetésképpen, amikor meglátta az első csillagot.
Dérmadár megrázkódott.
- Ezt sem kérdezted.
- Erre innom kell. – nyögött fel Ying Kong Shi, aztán felállt és miután néhány mozdulattal leveregette a ruhájáról a hópelyheket, visszasétált a Csarnokba. Soha nem ivott egy pohárnál többet, és jobbára akkor is csak az íze kedvéért kóstolgatta a bort. Most mégis egy hajtásra lehúzta az egészet.
-Azt mondtad, vannak más szellemek és más istenek. Yan Zhu volt az, akitől Yan Da új életet kapott? Így van, ugye? – fordult vissza az erkély felé.
- Bevallom, némileg bizonytalan voltam. – jegyezte meg halkan Dérmadár. – De ahogy végiggondoltam mindent, már nem csodálkoztam rajta. A Tűz Klán Ős Szelleme túl erős ahhoz, hogy haladók végezzenek vele. Márpedig Luo Luo csak egy egyszerű halandó volt. Még Li Luo benne rejtőző ereje is csak időlegesen tudta elűzni Yan Zhu-t. Maradék energiájával valószínűleg átvonszolta magát a nyitott kapun, talán még jóval előtted. Mindannyian alábecsültük őt.
- Mintha örült volna, hogy lát téged. Veled ellentétben.
- Régen volt. Túl régen.
- Micsoda? Mi történt?
Dérmadár megfordult és a Hercegre nézett. Arca szomorú volt, és zavart, de Shi leginkább attól döbbent meg, amit utoljára mondott, mielőtt eltűnt volna az alkonyi ködben:
- Nem csak te követsz el hibákat.
Kai Jian Ming felpofozta a bátyját.
A kijáró tiszteletet megadta ugyan neki, mert végighallgatta a káromkodását meg a kiabálását, és egyszer sem szólt közbe. De amikor Xi Wang vagy tizedszerre rogyott le a székbe, fogta meg a fejét, és kezdte el azt hajtogatni, hogy most vajon mit csináljon, a lány türelme a végére ért. Xi Wang legalább végre elhallgatott.
- Kapitány. – szólította meg a bátyját a lehető legszigorúbban. – Kapitány… befejezted?
Xi Wang az arcát tapogatta, és lassan felállt, sötét tekintettel a testvérét bámulva. A Gárdára hivatkozni nagyon jó ötletnek bizonyult. A férfi kihúzta magát, mélyeket lélegzett, és pillanatokon belül visszanyerte a hidegvérét.
- Hallgatlak. – jegyezte meg fegyelmezett hangon.
Jian Ming elmosolyodott, és egy hideg vízbe áztatott rongyot adott a másik kezébe.
- Nyomd az arcodhoz. Akkor nem marad nyoma.
A Kapitány továbbra is várakozva nézett rá, így a lány végül felsóhajtott.
- Ha jól emlékszem a szabályokra, nem lehet meg nem történtté tenni a dolgot, igaz? – Xi Wang bólintott. – Akkor meg teljesen feleslegesen pazarolod az időmet, bátyám. Bai He a saját sorsának kovácsa. Ahogy mi mindannyian. Tűzben edzik a kardot, te is tudod.
Xi Wang lehajtotta a fejét, de nem akaródzott kimondani neki, amit gondolt. A húga elől persze nem tudta elrejteni.
- Én is féltem őt. De a Jelöltek kiképzéséért te vagy a felelős. Vigyázz rá.
- Ilyen egyszerű? – szólalt meg halkan a Kapitány.
Jian Ming a vállára tette a kezét.
- Igen. Ilyen egyszerű.
Bai He még mindig kába volt egy kicsit. Mintha csupán álom lett volna, olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy valóban megtette azt, amit megtett. Mereven bámulta az előtte haladó Lu Shan csizmáját, és megpróbált tudomást sem venni a rá mutogató és megjegyzéseket tevő többi Gárdistáról. Ahogy beljebb haladtak az épületek között, Lu Shan magyarázni kezdett a válla fölött.
- Mostantól a Gárda szabályai vonatkoznak rád. Engedelmeskedned kell a rangban feljebb állóknak.
A lány bólintott, de mivel azt a másik nem láthatta, végül annyit motyogott:
- Igen… Uram.
- A Jelöltek ugyanúgy a barakkokban laknak, mind a felesküdött Gárdisták. A rendért mindenki maga felel, a felszerelésért és a tisztaságért szintén. A kiképzési feladatokon túl minden mást is el kell végezni, amire a tisztek utasítást adnak.
- Értem… Uram.
Bai He majdnem a tiszt hátának ütközött, amikor az hirtelen megtorpant. Ijedten kihúzta magát.
- Tekintve, hogy te vagy az egyetlen nő a Jelöltek között, azt a megtiszteltetés ért, hogy saját barakkot kapsz. – intett Lu Shan az épület felé, amely előtt megálltak. – Egy órád van. Utána szemle.
- És honnan…
- Mindjárt küldök valakit, aki hoz neked ruhát, és egy tekercset a Szabályzattal. Tanuld meg.
Azzal elment.
Bai He nagy levegőt vett, és odalépett a barakk ajtajához. Felemelte a kezét, és undorodva megpróbálta félresöpörni a pókhálókat. Lenyomta a kilincset, mire az fájdalmasan megnyikordult. Az ajtót azonban csak egy résnyire tudta kinyitni. Aztán valamiben megakadt. Rángatni kezdte. Semmi eredmény.
- Ez így nem lesz jó. – motyogta és dühösen az ajtóba rúgott. Hangos puffanás hallatszott, és az ajtó végre kinyílt.
A barakkban sötét volt. Mintha ablakok sem lettek volna. Bai He belépett, és majdnem elesett, mert nekiütközött valami keménynek.
Valószínűleg emiatt a szék miatt nem nyílt az ajtó, gondolta. Visszanyerte az egyensúlyát, de ezzel a pár lépéssel annyi port kavart fel a padlóról, hogy köhögni és szinte fulladozni kezdett. Vakon tapogatózva menekült vissza az épület elé, hogy friss levegőhöz jusson.
- Te akartad. – nyögte saját magának.
Szerencsére talált a fal mellé állítva egy esővízgyűjtő edényt. Szomorúan végigpillantott a ruháján, majd bűnbánó arccal letépett egy darabot a szoknyájából. Bevizezte a ruhadarabot és az arca elé kötötte.
A megfulladás veszélye nélkül sikerült végül megtalálnia az ablakokat, és sarkig kinyitotta őket. Az egyiket valamiért bedeszkázták, és amikor lefeszegette a fadarabokat, szálka ment a kezébe. Fájdalmasan jajdult egyet. De legalább már jutott be elegendő fény ahhoz, hogy jobban körbenézhessen a barakkban, ami mostantól az otthona lesz. Volt asztal és székek, polcok és ládák, meg egy ágy. De minden csupasz volt, és üres. És mérhetetlenül poros.
- Egy óra? – motyogta kétségbeesve. – Képtelenség.
Valaki a nevét kiáltotta odakintről. Egy sötétbarna nadrágot és világos inget viselő fiatal férfi állt az ajtó előtt.
- Fél óra múlva szemle. – jegyezte meg vigyorogva, miközben átnyújtotta a lánynak, amit idáig cipelt.
Bai He megpróbált jó képet vágni a dologhoz és köszönetképpen meghajolt. A férfi elrohant.
A Jelöltek egyenruhája meglepően puha anyagból készült, és a mérete is épp megfelelő volt. A lány azon gondolkozott, vajon ki lehetett az az apró termetű jelölt, aki ezt korábban viselte. A haját szorosan összefogta a tarkóján. A díszeket, melyeket még Jian Ming-től kapott, összehajtott régi ruhája tetejére fektette.
Mindent felforgatott a barakkban, de nem talált semmit. Végül rábukkant egy öreg takaróra. A kezében tartva bámult rá, és a felbukkanó emlékek a Jég Klán palotájáról olyan élénken, olyan ragyogó színekkel jelentek meg előtte, hogy könnyek szöktek a szemébe.
- El fog jönni… - suttogta. – El fog jönni…
Fellocsolta a padlót, és nekiállt megszabadulni a sokéves porrétegtől. A negyedéig sem jutott, amikor megszólaltak a harsonák.
- A Szemle… - kapott a fejéhez, mindent eldobott a kezéből, és rohanni kezdett arra, amerre a gyakorlóteret sejtette.
Már mindenki felsorakozott, mire odaért. És természetesen mindenki látta, hogy elkésett. A Jelöltek feszesen, hátratett kézzel álltak a tisztek sorfala előtt. A Tábornok nem volt jelen, de a hat szakaszvezető épp olyan szigorú tekintettel vizslatta az újoncokat, mintha ott lett volna. Bai He megpróbált nyugodtan lélegezni, de mire sikerült leutánoznia a többiek testtartását, és kihúzta magát, Kai Xi Wang ott állt az orra előtt. A férfi tekintetéből semmit sem tudott kiolvasni, mintha csak a Végtelen Tenger kíméletlenül mély vizébe bámult volna. A Kapitány végigmérte a lányt tetőtől talpig, aztán színtelen hangon megszólalt:
- Hol van a csizmád?
Bai He halálsápadtan a mellette álló lábára lesett, és kétségbeesetten látta, hogy csizmát visel. Ahogy a többi Jelölt is. De ő nem kapott csizmát. Miért nem kapott csizmát?
Visszanézett a Kapitányra, de ahogy levegőt vett, hogy megszólaljon, Xi Wang megelőzte:
- Vedd le a cipődet.
Halk kuncogás hallatszott a sor túlsó végéről, de a Kapitány apró fejmozdulatára újra síri csend lett. A lány lesütötte a szemét és kibújt a cipőből, amit még Jian Ming-től kapott. A föld a lába alatt meglepően meleg volt, máskor talán még örült is volna neki. De most felpillantani sem mert. A Kapitány odébb sétált, és hangosan beszélni kezdett a Jelöltekhez:
- Csupán négy hét: ennyi van hátra a végső erőpróbáig, amikor kiderül majd, kiből lehet a Királyi Gárda tagja, és ki az, aki távozni kényszerül. Használjátok ki jól ezt az időt, mert a Válogatás nem játék. Erősödjetek és tanuljatok. Mindenki a szakaszvezetőivel folytatja majd a mai kiképzést. Elmehettek.
A tisztek egymással kezdtek beszélgetni, miközben a Jelöltek sorfala feloszlott. Bai He lógó orral bámulta a lábujjait, és azon morfondírozott, honnan szedjen megfelelő lábbeliket.
- Kisasszony, én szívesen viszem a hátamon, amíg talál alkalmasabb segítséget. – nevetett fel a közelében valaki. A jól sikerült tréfát további nevetéssel és tapssal fogadták a többiek. Mire a lány észbe kapott, már körbeállták a Jelöltek. Sarkon fordult, de sehol sem látott egérutat.
- Várj, én is jelentkezem. – kiabált egy másik. - Ha végeztetek, majd én cipelem tovább.
Most már mindenki hangosan nevetett. Bai He szíve a torkában dobogott. A férfi, aki először megszólította, közelebb lépett és felemelte a karját. A lány felsikoltott:
- Hozzám ne érj. – és arcon csapta a férfit.
- Te kis vadmacska. – kiáltott fel sértődötten a Jelölt. – Mit képzelsz? Hát erre tanítottak a Palotában? – azzal pofon ütötte a lányt. Ő meg sem érezte a finom kéz legyintését, inkább csak a büszkeségén esett csorba. De Bai He rögtön a földre zuhant.
Síri csend lett. A kör megszakadt, ahogy He Bian és Lu Shan félrelökdösték a bámészkodókat és helyet csináltak a Kapitánynak. Kai Xi Wang arca rezzenéstelen volt, csakúgy, mint a hangja:
- A Gárda a királyt szolgálja, ugyanakkor egymást is szolgáljuk. Jól jegyezzétek meg, hogy mindig csak egymásra számíthattok. Aki kezet emel a másikra a gyakorlótéren kívül, az büntetést kap. Vízhordás, alkonyatig.
- Mire vártok, zöldfülűek? Sorakozó a szakaszvezetők mellett! – kiáltott Lu Shan, és az újoncok elindultak a helyükre.
- Kapitány! – kiáltott fel a Jelölt, akit Bai He pofon vágott. - Már nem vagyok paraszt. Nem azért jelentkeztem a Gárdába, hogy piszkos munkát végezzek, főleg nem egy ilyen csitri miatt.
Kai Xi Wang megállt, aztán lassan megfordult.
- A Gárda azzal a vízzel mosdik, amit ti hoztok. Azzal a vízzel főt, amit ti hoztok. És azt a vizet issza, amit ti hoztok. Ne hidd, hogy ez piszkos munka.
- Márpedig nekem ebből elég. Keressenek szolgát maguknak máshol.
Azzal felemelte a kezét, és letépte a medált, amit minden Jelölt a nyakában viselt. Szitkozódva földhöz vágta, aztán egyszerűen faképnél hagyta a társaságot. Nem tartóztatta senki, elvégre nem ő volt az első.
A madárfejet ábrázoló fémkorong épp Bai He orra elé esett, aprócska porfelhőt kavarva. A lány már épp felemelte volna a kezét, hogy megdörzsölje sajgó arcát, de végül inkább a medált vette fel. Várta, hogy valaki szól miatta, de továbbra is csend volt. Akkor is, amikor feltápászkodott, és a nyakába akasztotta a bőrszíjat. Akkor is, amikor egy Gárdista lépett melléje, kezében egy farúddal, melynek két végére vizeskorsókat akasztottak. Akkor is, amikor lehajtotta a fejét, és a vállára vette a vízhordó rudat, és lassan elindult a folyó felé.
Csak akkor hangzottak fel az elismerő megjegyzések, amikor ő már biztosan nem hallhatta. És amikor mindenki elvonult a dolgára, Kai Xi Wang végre megengedett magának egy aggódó sóhajt.
Jelentések, parancsok, újra jelentések… A Kapitány csak akkor döbbent rá, hogy vacsoraidő van, amikor Jian Ming megjelent egy gőzölgő tál rizzsel a kezében.
- Hogy van Bai He? – kérdezte, miközben a bátyja kezébe nyomta az evőpálcikákat.
- Vizet hord… - mormolta Xi Wang, még mindig valami bambusztekercset bújva evés helyett.
- Mit csinál? – csattant fel a testvére, mire a férfi kezéből kiesett a jelentés.
- Verekedett.
- Tessék? Ugye ezt nem mondod komolyan?
- Valójában megvédte magát… De akkor is, kezet emelt egy másik Jelöltre. - próbált magyarázkodni a férfi, de a másikat ez egyáltalán nem érdekelte.
- Mégis mióta hordja a vizet, tisztelt Kapitány? – tenyerelt az asztalra Jian Ming. - Lement a nap. És ő az ebédnél nem evett és nem ivott semmit, talán elfelejtetted?
Xi Wang idegesen felemelte a fejét, mire a húga csak bólintott.
- Na végre…
A Kapitány felugrott a székéből, de ahogy az ajtó felé fordult, megjelent ott egy alak, vizeskorsóval a kezében. Lassan az asztal felé botorkált, arca sápadt volt, meztelen lábai porosak és sebesek a folyópart köveitől.
- Lement a nap, uram. És itt a víz… - suttogta, aztán elájult.
- Ezt most oldd meg magad, bátyám. – mondta Jian Ming, és kiment a barakkból.
Kai Xi Wang nem érzett mást, csak mérhetetlen haragot. Végig kellett néznie, hogyan gyötri magát ez az aprócska lány, hogyan próbál erején felül bátorságot mutatni, és mindezt egy halhatatlan miatt, aki még csak rá sem néz. Ó, mennyire gyűlölte most Ying Kong Shi Herceget. Puszta kézzel esett volna neki, ha itt lett volna, és nem érdekelte volna, hogy esélye sincs. És dühös volt a lányra is. Semmi oka nem volt rá, hogy ezt az utat válassza. Miért tette mégis?
És most vajon hogy segíthetne rajta? Őt magát is kötötték a Gárda szabályai, azt tette, amit tennie kellett. Nincs kivételezés. Ezek után hogy vegye a karjaiba, hogyan vigye el addig a távoli barakkig, keresztül az egész Táboron, hogy mindenki jól láthassa?
Lehajolt hozzá. A lány alig szuszogott. Arcát megégette a nap, ajkai kiszáradtak, a haja poros volt, de mégis ugyanolyan gyönyörű volt, mint aznap este, a Palotában.
Egymást szolgáljuk... hallotta a saját szavait. Felállt, és kikiabált az őrnek.
- Hívj egy szolgálatost. Gyorsan.
Az esti szolgálatban lévő fiatal Gárdista megrökönyödve nézte az ájult lányt a Kapitány barakkjának padlóján, de engedelmeskedett a parancsnak. Elrohant Jian Ming után, és kért tőle egy tál rizst. A raktárban takarót és párnákat szerzett, aztán beugrott Ci Bei Gyógyítóhoz kötszerért és balzsamokért. A Kapitány már a barakkok között járt, hátán cipelve a lányt, amikor utolérte őt, kezében a nagy kosárral. A sötét barakk ajtajában Xi Wang megtorpant.
- Hozz gyertyát. – küldte el újra a Gárdistát, aztán belépett a szobába. A lányt óvatosan lefektette az ágyra, feje alá igazította a henger alakú párnát, a takarókat meg az ágy lábához tette. Bármennyire is mást szeretett volna csinálni, hátat fordított az ágynak és az ajtóban várta meg a szolgálatost.
- Gyújtsd meg a gyertyákat. Rakj tüzet. Hozd ide a kötszert. – utasítgatta a fiút.
Aztán együtt lemosták a lány lábát, és bekötözték a sebeit. Balzsamot kentek a kezeire és az arcára. Amikor a lány felsóhajtott, és megrebbentek a szempillái, a Kapitány elküldte a Gárdistát egy pár csizmáért. Elvégre holnap is lesz kiképzés.
Vizet öntött egy pohárba, és megfogta a lány vállát, hogy ülő helyzetbe segítse. De Bai He fájdalmasan felsikoltott, és képtelen volt visszatartani a könnyeit. Megpróbált egyedül felülni, és eltolta a férfi kezét magától. De a pohár vizet elfogadta.
- Enned kell. – szólalt meg halkan, de a lány megrázta a fejét.
- Nem vagyok éhes.
- Nem fogsz tudni felkelni holnap reggel, ha nem eszel. És tudod, mi történik a Jelöltekkel, akik nem jelennek meg a Szemlén?
Bai He idegesen visszanézett rá. A Kapitány nem tudta, örüljön-e annak a lázasan csillogó elszántságnak a lány tekintetében, ami most felszárította a könnyeket.
- Kérem a tálat. – motyogta a lány, és fészkelődött egyet. Ezúttal csak felszisszent.
- Meg kell néznem a válladat.
Bai He szája tele volt rizzsel, de elszántan rázta a fejét.
- Tudod, mi történik a Jelöltekkel, akik nem bírják el a gyakorlókardot? – mondta a Kapitány, mire a lány kényszeredetten bólintott. Xi Wang megcsóválta a fejét. – Bárcsak tudnám, mi értelme van folyton életveszélybe sodornod magadat?
- Az én dolgom, kiért teszem kockára az életemet… Uram. – vágott vissza a lány, elnémítva ezzel a férfit.
Mire Bai végzett a rizzsel, és leöblítette egy újabb pohár vízzel, a szolgálatos visszatért a csizmákkal. A Kapitány nem bocsátotta el a fiút, neki is végig kellett néznie, ahogy a lány kigombolta az ingét és szabaddá tette a vállait. Xi Wang megköszörülte a torkát, mielőtt még mondott volna valamit, amit nem kéne, amikor meglátta a zúzódásokat és a véraláfutásokat.
- Kend be a sebeidet Ci Bei balzsamával naponta kétszer. Nem hanyagolhatod el a kötelességeidet. Szolgálatos, mikor van a sorakozó a reggelihez?
- Napfelkeltekor, uram. – vágta rá a Gárdista.
- Napfelkeltekor. – bólintott a Kapitány, és intett a fiúnak. Jobbnak látta nem hátra nézni, amikor elhagyták a barakkot.
Amint azonban a fiú becsukta az ajtót, odafordult hozzá:
- Mi is a neved, Gárdista…? Pei?
- Igen, Uram, Pei Pei.
- Nos, Pei Pei, rád bízom, hogy holnapra ez a jelölt megfelelő felszerelésben jelenjen meg a gyakorlótéren. Értetted?
- Igen, Uram.
Jian Ming már a kezében fogta a takaróját, amikor a bátyja megjelent. A lány szándékosan nem kezdett el veszekedni vele, nem volt rá szükség. A Kapitány így is pontosan tudta, milyen gondolatok keringenek a villámló tekintet mögött. Nekidőlt a falnak az ajtó mellett.
- Mi a szándékod? – kérdezte a húga, amikor megunta a várakozást.
- Segítek neki. – közölte Xi Wang, mintha az olyan egyértelmű lett volna. – Ha Gárdista akar lenni, hát legyen.
- Nem kivételezhetsz senkivel.
- Nem kell idézned a Szabályzatot, húgocskám. De amit megtehetek, azt meg fogom tenni.
- Akkor is, ha tudod, miért akar Bai He gárdista lenni?
- Akkor is.
Jian Ming felsóhajtott. Felnőtt férfi volt a bátyja, mégis bármit megadott volna érte, hogy megvédhesse őt a rá váró kínoktól.
- Itt maradok. – mondta végül.
- Arra semmi szükség. – tiltakozott a Kapitány.
- Ne hidd, hogy miattad, bátyám. Csakis Bai He miatt. Szükségetek lesz valakire, akiben még van egy csöppnyi józan ész.
