Élni
Az ünnepélyen Harry vidáman ült le a szélesen mosolygó Neville mellé, aki az új auror egyenruháját viselte. Draco Neville másik oldalán, míg Sirius és Remus a Harry mellett maradt székeket foglalták el. A kviddics stadiont betöltő hangzavarban Harry épphogy csak ki tudta venni Hóborc örömkiáltásait, mikor bosszantó tréfái eltaláltak valakit. Azon tűnődött, meddig bírja még a Véres Báró cérnával, mielőtt a kísérteteknek fenntartott szektorba parancsolja a kopogószellemet, ahol egy sor látszólag üres volt. Harry és a kísértetek azonban jobban tudták. Mikor Harry arra pillantott, Lily Potter éppen a férjét szidta vehemensen, míg Fred és George Weasley a háta mögött leutánozta a mozdulatait.
Sirius megszorította Harry vállát.
- Most mit csinálnak?
- Apa valamivel felidegesíthette Anyát, aki most kiabál vele.
- Fogadok, hogy James segített Hóborcnak – mondta Remus elnéző mosollyal. – Akárcsak Sirius.
Az említett sértődötten fújtatott.
- Hagyni kell a kis gazfickót kibontakozni, különben tréfából ránk dönti otthon a házat.
- Tudod, bármikor visszaküldhetjük ide – mutatott rá Harry szórakozottan.
- Hát persze – horkantott Draco. – Ennyi erővel egyenesen hozzám is küldheted! – fintorgott az iskola új repülés oktatója.
- Te legalább valamennyire biztonságban vagy tőle – jegyezte meg Neville. – De gondolj a többi professzorra!
- Igenis gondolok rájuk, s olyankor mindig eltölt a káröröm felemelő érzése – biztosította Draco a griffendélest.
- Sziasztok! – köszönt rájuk Tonks, ahogy Kingsley-vel helyet foglaltak a Harryék mögötti sorban. – Miről maradtunk le?
- Azon kollégáim gúnyolásáról, akik nem mondhatják el magukról, hogy Harry barátai lennének – felelte Draco fellengzősen, mire Harry szórakozottan felhorkantott és Tonks felé fordult.
- Nem izgulsz?
- Dehogyis! – nevetett az auror. – Miután egy hónapig azt magyaráztam az újoncoknak, mi történt, és legalább száz jelentést megírtam arról a nyamvadt csatáról, már a könyökömön jön ki az egész. Te rendben leszel?
Harry elhúzta a száját. A Voldemorttal való harc után Harry már-már remeteként élt, hogy ne kelljen foglalkoznia a sajtóval. A csata másnapján elment a minisztériumba vallomást tenni, s azon kívül csak néhány látogatást tett a Szent Mungóban. Másfél hónap elteltével ez volt az első alkalom, hogy kimozdult otthonról.
Sirius újra megszorította a vállát.
- Nem lesz semmi gond Dorchával. Az újságíróknak úgyis fent kell maradniuk a lelátón.
Kingsley bólintott.
- Hidd el, a miniszternek is legalább annyira elege van belőlük, mint neked!
Harry megvetően horkantott.
- Ó, tehát mégis van valami, amiben egyetértünk Scrimgeourral?
A miniszternek feltett szándéka volt, hogy a Winzengamot elé citálja Harryt, amiért Dorchaként illegális sötét átkokat használt, nem beszélve a szökéseiről az Azkabanból. Azonban, az aurorok nem voltak hajlandók letartóztatni őt, a Winzengamot pedig megszavazta, hogy ne legyen tárgyalás ezügyben – elvégre egy korábban ártatlanul bebörtönzött háborús hősről volt szó.
– Ahhoz túl közkedvelt vagy, hogy ne értsen veled egyet, Harry – viccelődött Sirius, mire Remus az oldalába könyökölt, Harry a szemét forgatta, a többiek meg csak nevettek.
Egy nagy, kerek képernyőszerűség jelent meg a fejük felett, mely a Harryéktől nem messze lévő emelvényt mutatta a magasabb sorokban ülőknek. Ez, minden kétséget kizáróan, volt a jel, hogy hamarosan kezdetét veszi az ünnepély. Felpillantva Harry láthatta, ahogy a Báró a sértődött kopogószellemet rángatja a szektoruk felé. Ő maga hátradőlt, hogy még egyszer – talán századszorra azon a reggelen – elismételje magában a szövegét.
A stadion elcsendesedett, ahogy Dumbledore lassan elindult az emelvény felé. Botjára támaszkodva – a Voldemorttal vívott harca majdnem a jobb lábába került – pontosan annyinak nézett ki, ahány éves volt; hiába a mosoly vagy a megszokott csillogás a szemében, amivel végigtekintett az összegyűlteken.
- Barátaim – zengte -, köszönöm, hogy eljöttetek! Azért vagyunk itt, hogy számba vegyük nyereségeinket és veszteségeinket egyaránt. Igen, Voldemort elbukott, de ez a győzelem rengeteg bajtársunk életébe került. Az itt lévők közül senki sem mentes a gyász terhei alól – itt a mágus rövid szünetet tartott, hogy közönsége megemészthesse szavait. – Az eltávozottak listája valóban hosszú, de, barátaim, a társadalmat nem lehet újjáépíteni, ha a múlton kesergünk. Elvesztett szeretteink azt szeretnék ha tovább lépnénk, s egy jobb jövőből emlékeznénk rájuk. Győztünk, s ezt nekik köszönhetjük. A szeretteink elvesztésekor érzett fájdalom a mi erényünk, mely Voldemort bukásához vezetett – a közönség hangos üdvrivalgásban tört ki, mire rájuk mosolygott.
Harry megkockáztatott egy pillantást a kísértetek szektora felé, s látta, hogy mindegyikük szélesen mosolyog. Igen, ők tényleg azt akarták, hogy továbblépjenek – Luna és Ginny épp elégszer mondták már ezt neki az elmúlt hetekben.
Ahogy a zaj elült, Dumbledore bólintott.
- Emlékezzetek szeretteitekre, de az élőkről se feledkezzetek meg! Bátor aurorjaink és eltökélt gyógyítóink nélkül a Szent Mungóban még mindig háborúskodnánk. És mindenek felett, ne feledjük azt, aki megszabadított minket minden idők legkegyetlenebb gyilkosától: Harry „Dorcha" James Pottert!
A nagy éljenzés közepette, mélyet sóhajtva s még egy Sirius féle vállszorítást begyűjtve, Harry felállt és elindult az emelvényre. Dumbledore-ral kezet fogtak, majd az idős mágus elbicegett, s Harry átvette a helyét a pódiumon, amire már előzőleg feltették a sonorust. Megvárta, míg a tömeg elcsendesedik, s csak akkor kezdett beszélni.
- Köszönöm bajtársaim! Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre ismét békében élhetünk. Igen, legyőztem Voldemortot, de ha nem lettetek volna ott a Mungóban aznap, biztosan nem sikerült volna. Az a csata kész bolondokháza volt, nekem elhihetitek! És azt is hadd mondjam el, hogy nincs semmi dicsőség egy olyan szemét elpusztításában, mint Voldemort.
- Draco Malfoy egyszer azt kérdezte tőlem, ismerve a múltját, miért akarom megvédeni. Iskolás éveinkben a vér tisztaságáról és a pénzről eltérő nézeteink miatt folyton összetűzésbe keveredtünk, s ezen fikarcnyit sem segített, hogy ellentétes oldalon álltunk a háborúban. Kérdésére kérdéssel feleltem. Végignézte már egy másik ember halálát? Ölt már valaha? Élvezte, hogy szenvedést okozhat? Voldemort és megannyi követője mind igennel felelne ezekre. Ha ezekre képtelenek vagyunk, akkor különbbek vagyunk náluk.
Itt rövid szünetet tartott, majd folytatta:
- Az Azkabanban töltött évek alatt rengeteg időm volt azon merengeni, miért is kerültem oda pontosan. Akik ismernek, tudják, hogy sokszor panaszkodom a befolyásolható közvéleményről. Egy bölcs varázsló egyszer azt mondta nekem, hogy az emberek legtöbbször nem néznek a dolgok mélyére. Egyszerűen elhiszik, amit mondanak nekik, és többet nem törődnek semmivel. Mikor egy cikk a Reggeli Prófétában ezt vagy azt állít és még egy őrült elmebeteg is alátámasztja azt, akkor hajlamosak vagyunk az egészet készpénznek venni, akkor is, ha egyébként ismerjük azt, akiről szó van és tudjuk, hogy rá ez nem igaz. A lényeg tehát az, hogy legyünk szkeptikusak minden hasonló hírrel kapcsolatban, amíg meg nem győződünk annak valóságtartalmáról! A látszat legtöbbször csal.
- Még egy dolog, mielőtt átadom a pódiumot Scrimgeour miniszter úrnak. Sok időt töltöttem a holtakkal mind a Roxfortban, mind az Azkabanban. Életre szóló barátságot kötöttem néhány iskolai és minisztériumi kísértettel, ellenségre azonban egyre sem leltem közülük. Mikor az ember útmutatásra szorul, ők tudnak a lehető legjobban segíteni, mert nem ítélnek el senkit első látásra, hanem figyelmesen végighallgatják. Sőt, olyan dolgokat is meglátnak, amit álmunkban sem hittünk volna! Továbbá, erre a Véres Báró egyfolytában emlékeztet, kémnek sem utolsók. Befejezésül, hadd köszönjem meg még egyszer, hogy eljöttetek, s ezzel át is adom a szót a mágiaügyi miniszternek, Rufus Scrimgeournak! – mondta Harry, majd a köztük lévő - nem létező - szolidaritás színjátékaként kezet rázott a miniszterrel, aztán visszasietett a helyére.
Scrimgeour beszéde unalmas és terjengős volt. Lényegében ugyanazt mondta el, amit Dumbledore és Harry is, kiegészítve azzal, amit a Próféta már megírt a csata óta. Mikor befejezte, követte még néhány minisztériumi tisztviselő és egy-két a csatában is résztvevő auror, akik szintén bő lére eresztették mondanivalójukat. Mire Dumbledore és Scrimgeour együtt újra az emelvényen voltak, hogy kiosszák a Merlin díjakat, Harry már Sirius vállára hajtott fejjel bóbiskolt, míg barátai az ébren maradásért küszködtek.
Sirius oldalba vágta keresztfiát, mikor Dumbledore a pódiumra lépett.
- Folytassuk hát a díjakkal! Aki a nevét hallja, kérem fáradjon fel a bronz fokozatú Merlin díjáért! Dedalus Arnold Diggle, Filius Flitwick, Hestia Elizabeth Jones, Neville Frank Longbottom, Remus John Lupin, Minerva Aurora McGalagony, Sturgis Steven Podmore és Perselus Augustus Piton.
A felsoroltak szinte mind a Főnix Rendjének azon tagjai voltak, akik valamilyen oknál fogva nem vehettek részt a csatában. Rajtuk kívül még sok elhunyt rendtag és auror kapott díjat, amit vagy a még élő családtagjaik kaptak meg vagy a minisztériumban lesznek kiállítva egy későbbi időpontban. A díjazottak teljes listáját az aznapi Próféta közölte, ezenkívül az ünnepélyen megjelenteknek adott brosúrában is feltüntették.
Ezüst fokozatú Merlin díjat kaptak azok az aurorok, gyógyítók és civilek, akik résztvettek a végső összecsapásban. Rajtuk kívül még a miniszter és Hóborc is bezsebelt egyet. A kopogószellem magánkívül volt az örömtől, elvégre ő az első kísértet a történelem során, akit ilyen megtiszteltetés ér.
Mikor az ezüst fokozatokat mind kiosztották, Dumbledore átadta a szót Scrimgeournak.
- A következők példaértékű bátorságukról és lélekjelenlétükről tettek tanubizonyságot a Voldemort és csatlósai ellen vívott harcban. Kérem, aki a nevét hallja fáradjon ide, hogy átvegye arany fokozatú Merlin díját! Sirius Orion Black, Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore, Alastor „Rémszem" Mordon, Harry „Dorcha" James Potter, Kingsley Erasto Shacklebolt, Nymphadora Andromeda Tonks és Ginevra Molly Weasley.
Harry a barátaival együtt átvette a medálját, Ginnyével együtt, mivel a kísértet – Hóborcal ellentétben – nem tudott tárgyakat megtartani. Harryt már tájékoztatták, hogy a többi Weasley-nek szánt medál később érkezik majd meg a házukba. Ginny megjegyezte, hogy a családja jobban örült volna, ha Harry veszi át a díjaikat, hiszen őt is családtagnak tekintik. Mikor Harry indult volna vissza a helyére, Dumbledore maradásra intette, ezért Harry kissé megrökönyödve az igazgató mellé lépett, míg barátai újra elfoglalták a székeiket.
A miniszter biccentett Harrynek, majd beszélni kezdett.
- Tegnap este, mikor átnéztem a minisztériumi feljegyzéseket a Voldemort első rémuralmának végét ünneplő díjátadóról, rájöttem, hogy akkor valaki nem kapta meg az őt megillető elismerést. Ha Mr. Potter nincs, Voldemort tovább rombolt és pusztított volna, s így nem élvezhettük volna a visszatérése előtti tizenhárom békés évet. Mikor ezt megemlítettem Dumbledore professzornak, ő egyetértett velem, hogy Mr. Potter megérdemel egy medált ezért a tettéért is, annak ellenére, hogy utólag kiderült, a sötét mágus bukásáért Lily Marie Evans Potter ősi bűbája a felelős. Éppen ezért Mr. Harry „Dorcha" Pottert egy megkésett ezüst fokozatú Merlin díjjal jutalmazom.
Harry dermedten fogadta el a medált, miközben a stadion fülsüketítő éljenzésben tört ki. Dumbledore mosolyogva a vállára tette a kezét.
- Rengeteg jó dolgot tettél, Harry. Légy büszke rájuk, legalább annyira, amennyire mások büszkék rád!
Harry bólintott, s a sok-sok örömteli tekintetet nézte. Hátul egy sornyi vidám kísértet arcot is felfedezett és rájuk mosolygott. A családja büszkén pillantott vissza rá, és neki csak ez számított.
...+*+..+*+…
Harry sóhajtva ült le az asztalnál a Rita Vitrollal szemköztös székre, s hamisan elmosolyodott, mikor a nő zavartan pislogott rá. Pontosan olyan jelentéktelen külsőt választott magának, mint amikor Luciust is üldözte, hogy ne keltsen feltűnést.
- Rita – szólt halkan -, úgy hiszem, mostanra beszéltük meg az interjút.
A nő kék szemében megértés villant, majd ajkait somolyra húzta.
- Nagyszerű álca! Mindenesetre foglaltam egy szobát az emeleten, ahol magunkban lehetünk.
Harry bólintva felállt, és intett a riporternek, hogy mutassa az utat. Az ünnepélyes díjátadó után elárasztották a levelek, amikben különböző újságírók interjút kértek tőle. Egy hét elteltével azonban már lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni az egyre csak gyarapodó levélkupacot. Remus azt tanácsolta, válasszon egy riportert, adjon neki interjút, de hangsúlyozza, hogy többet nem teszi meg. Harry kelletlenül ugyan, de beleegyezett. Mikor átnézte a postáját rájött, hogy egy általa jól ismert újságíró nem írt neki: Rita Vitrol.
Természetesen Harry kíváncsi lett, hogy miért nem zaklatja őt a nő, ezért Draco segítségét kérte, aki kapcsolatainak köszönhetően biztosan választ talál majd kérdésére. Így is volt. Kiderült, hogy Rita öccsét egy évvel azután gyilkolták meg, hogy Harryt bebörtönözték. A tragédia után egyre rosszabb cikkeket írt, míg végül sehol sem jelenhettek meg firkálmányai. Pár hónappal később pedig teljesen eltűnt a közéletből, de Draco biztos volt benne, hogy még életben van.
Ezután Harry levelet írt az eltűnt riporternek, amelyben megkérdezte, hogy adhat-e neki interjút, amit majd a Próféta leközöl. Egy hétre rá kapta meg Rita csodálkozó válaszát. A nő röviden elmagyarázta jelenlegi helyzetét, majd azt javasolta, hogy válasszon más újságírót, akinek publikálják is az írását. Harry csak ennyit válaszolt neki: Én magát akarom, nem mást! Így hát megbeszélték, hogy a következő hétfőn délben találkoznak a Foltozott Üstben.
Mindezt figyelembe véve, Harry próbálta a most előtte haladó Ritát összehasonlítani azzal a nővel, akit a múltban ismert. Most egyfajta szomorúság lengte körbe őt, aminek régebben nyoma sem volt, s az arcán – Harry tapasztalatból tudta – a kialvatlanság és rendszeres rémálmok jele mutatkozott. Egykor tökéletes formájú szőke hajkoronája most sehogy sem állt, színe jellegtelen barnává változott, s néhol még ősz tincsek is keveredtek bele. A régebben őt fémjelező drámai külsőt is lecserélte egy konzervatív mugli kosztümre és egyszerű, fekete keretes szemüvegre. Még egyszer szemrevételezve a nő megjelenését, Harry úgy vélte, Rita a mugli világban rejtőzködött eddig, ahol könnyebben eltűnhetett szem elől.
Mikor beléptek a szobába, Harry feldobott pár némító és magánélet bűbájt az ajtóra, s csak azután foglalt helyet a kis asztalnál Ritával szemben. Miután visszaváltozott megszokott alakjába szomorú mosolyt villantott a nőre.
- Részvétem. Draco mesélt az öccséről, mikor maga után kutattam.
- Köszönöm – bólintott a riporter. – Ha erről tudomást szereztél, biztosan azt is tudod, hogy senkit nem érdekel, amit írok – Harry intett, hogy így van. – Akkor még egyszer megkérdezem: miért én? És igazán leköteleznél, ha ezúttal rendes választ adnál!
Harry sóhajtva dőlt hátra.
- Arról értesült, hogy a háborúnak vége, ugye?
Rita halvány mosollyal biccentett, mire Harry folytatta.
- Nos, ahogy az várható is volt, azóta folyamatosan zaklatnak egy interjúért. A házamban tornyosuló levélkupac már rettenetes méreteket ölt – kényszeredetten elmosolyodott, mikor a nő kuncogni kezdett. – Remus azt tanácsolta, válasszak egy újságírót és adjak egy interjút, de csak egyetlen egyet. Úgyhogy átrágtam magam a levélhalmon, de a maga neve egyiken se szerepelt. Ezért kértem meg Dracót, hogy segítsen megtalálni. Nem tudom, miért ragaszkodtam magához; talán azért, mert maga az egyetlen riporter, akiről kicsivel többet tudok a puszta nevénél. Borzasztó szörnyűségeket művelt, amíg Hermione el nem kapta a tusa után. Később viszont, mikor Voldemort visszatéréséről akartam interjút adni, szó nélkül megírta, holott a közvéleménynek teljesen ellent mondott, amit állítottam. Ugyanakkor, nem is adtunk sok választási lehetőséget...
- Így van – értett egyet Vitrol udvariasan. – Miss Granger remek munkát végzett.
- Így is mondhatjuk – nevetett Harry, majd sóhajtva komoly pillantást vetett a másikra. – Azt hiszem ezzel oda akartam kilyukadni, hogy maga az egyetlen újságíró, akit ismerek, tehát egyben az is, akinek a társasága nem feszélyez.
Rita meglepetten hajolt előrébb.
- Jól hallottam? A társaságom nem feszélyez?
- Igen, Rita – forgatta a szemeit. – Egyáltalán nem érzem kellemetlennek a társaságát. Merlin tudja, miért!
– Úgy látszik, egyszer mindennek eljön az ideje – rázta a fejét a nő. – Rendben. Tegyük fel, hogy megírom az interjút, de senki nem akarja publikálni. Akkor mi lesz?
- Az az ő bajuk – felelte könnyedén Harry. Rita nevetve újra megrázta a fejét.
- Értem. Tegyük fel, hogy publikálják. Ennek ellenére még mindig loholni fognak utánad interjúkért és egyebekért, hogy tudják, mi történik a magánéletedben.
Harry ingerülten fújta ki a levegőt. Dracóval már végigmentek ezeken a kérdéseken.
- Hogy ha valamiről olyan véleményem van, amit meg is osztanék – ami egyébként elég ritkán fordul elő, ugyanis a magánéletemet nem kívánom publikusan élni -, akkor csak magának mondanám el egy exklúzív interjú keretében, ha vállalja.
Vitrol döbbenten bámult rá.
– Nézze! Épp eléggé kiteregette már a Próféta a magánéletemet. Az egyetlen vágyam az, hogy csendben, békében élhessek a megmaradt barátaimmal és családtagjaimmal. Megértem, hogy legendának számítok a világunkban, és hogy mindenki tudni akarja, mikor mit csinálok, de az életem csak rám tartozik. Draco azt tanácsolta, hogy a legjobban úgy érhetem el a célomat, ha szilárdan kiállok mellette és egy-két riporterrel szerződést kötök, s ezentul csak nekik fogok bármit is elárulni. Ennek van értelme, úgyhogy ezt fogom csinálni.
- Úgy tűnik, te magad is remekül megoldod a dolgokat – nevetett hitetlenkedve a nő.
- Nem hiába vagyunk barátok Hermionéval – értett egyet Harry.
- Rendben. Tegyük fel, hogy megkötjük a szerződést. Mik a feltételeid?
- Ha azt mondom, nem nyilatkozom, akkor nem nyilatkozom. Ugyanez áll arra is, hogy „nem adok interjút" – Rita bólintott. – Továbbá, ha meglátom azt az átkozott pennáját, darabokra töröm! Aztán másik újságírót keresek.
- Még jó, hogy már akkor megváltam tőle, mikor a karrierem holtpontra ért – nevetett a nő. – Szóval ennyi lenne? Semmi „ne szaglásszon a dolgaim után" vagy valami hasonló?
Harry összehúzott szemmel méregette a másikat.
- A házam körül olyan védővarázslatok vannak, amik azonnal riasztanak, ha olyan animágus jár a közelben, akit nem ismer fel a bűbáj. Ha ennek ellenére bepróbálkozik, készüljön fel egy találkára az aurorokkal. Biztosíthatom, hogy Tonks, Kingsley és Neville előbb átkoz és aztán kérdez.
- Értem – rándult meg Vitrol, majd elővett egy mugli jegyzetfüzetet és golyóstollat, mire Harry felvonta a szemöldökét. Egy gyors bűbáj után a toll mindent leírt, amit mondtak. – Rendben, Harry. Menjünk végig az egészen egyszer, aztán majd belekérdezek az érdekesebb részekbe. Kezdjük azzal az incidensel, ami Azkabanba juttatott!
...+*+..+*+…
HARRY "DORCHA" POTTER: AZ ÉLŐ LEGENDA
írta: Rita Vitrol
Négyévnyi elzárkózás a közélettől valamennyire mindenképp csökkentette a népszerűségemet – nem úgy Harry Potterét, aki öt évet töltött az Azkabanban. Képzelhetik hát, mennyire meglepődtem, mikor két héttel az ünnepélyes díjátadó és megemlékezés után levelet kaptam, személyesen a Megmentőtől, Harry Pottertől. Azt akarta, hogy meginterjúvoljam. Én, nem más. Mikor rákérdeztem az okára, egyszerűen azt felelte – legnagyobb megdöbbenésemre -, hogy a társaságom nem feszélyezi!
Így hát, azt tettem, amit minden más újságíró is tett volna, ha van egy kis sütnivalója. Elfogadtam az ajánlatát, s megbeszéltünk egy találkozót a Foltozott Üstben, ahol le is bonyolítottuk az egészet.
Most, hogy újra beszélhettem vele, őszintén állíthatom, hogy Harry Potter egy élő legenda. De nem az a tündérmesékből ismert fajta, aki csak azért létezik, hogy megmentse a világot meg a királylányt, hanem az a fajta, akinek van személyisége és saját élete, amikor épp nem a gonosszal harcol. Annak ellenére, hogy mind elfordultunk tőle akkor, mikor Voldemort a legnagyobb csapást mérte rá, ő nem fordított hátat nekünk, mikor szükségünk volt rá. Sem Azkaban borzalmai, sem a szerettei elvesztése miatt érzett gyász nem tartotta vissza attól, hogy harcoljon értünk.
Míg börtönben volt, Harry gyakran kiszökött, hogy halálfalókat fogjon el, s ez akkor sem változott, mikor a minisztérium vérdíjat tűzött ki a fejére. Egyedül tanulta meg az animágiát és az elemi mágiát azon a szörnyű helyen, ahol egyetlen vigasza egy vérfarkas és egy – akkoriban – szökött fegyenc látogatása volt. Úgy tűnt, lehetetlen célt tűzött ki maga elé, mégis helytállt, s a törvényeket is olyan játszi könnyedséggel kerülte meg, hogy még én is megirigyeltem tőle.
Mikor Lucius Malfoy a fia biztonságáért könyörgött, Harry minden múltbeli sérelmét és ellenérzését félretéve megígérte neki, hogy megvédi Dracót. És így is tett. Az egykori mardekárost elrejtette Voldemort szemei elől, s lassacskán ő is a családja részévé vált. A későbbiekben pedig mindig gondoskodott az elfogott halálfalók családtagjairól is, amennyiben nem vették fel a Sötét Jegyet.
Amint Voldemort bukásával véget ért a csata, Harry első dolga volt ellenőrizni, hogy egy felsőbb kórteremben elzárt barátai biztonságban vannak-e. Ezután pedig csak Neville Longbottom csodával határos felépülése foglalkoztatta, akit ugyanaz a Bellatrix Lestrange juttattott az ispotályba, mint a szüleit.
Kérdésemre, hogy hogy érezte magát, mikor két Merlin díjat is kapott, a következőt felelte: „Nem tudom, tényleg megérdemlem-e őket. Első alkalommal anyám bűbája végzett Voldemorttal, nem én. Most pedig, mire szembe kerültem vele Dumbledore professzor már kimerítette egy kicsit. Ráadásul Dorcha álcáját viseltem, ezért nem is tartott fenyegetésnek. Ha Harryként állok elé, nem biztos, hogy legyőztem volna. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem örülök a medáloknak – Ginny, Sirius és Remus hamar meggyőztek az ellenkezőjéről -, csak nem hiszem, hogy ennek ekkora felhajtással kéne járnia, elvégre nem én voltam az egyedüli, aki harcolt. Igen, én öltem meg Voldemortot, de nem egyedül. Szeretném, ha az emberek emlékeznének mindenkire, aki harcolt, s ugyanazt a tiszteletet adnák nekik, mint nekem."
Végezetül arról érdeklődtem, hogy kívánja eltölteni azt a rengeteg szabadidőt, ami Voldemort eltűnésével rászakadt. „Egy ideig csak élvezem a békét a családom társaságában. De pár hónap múlva, mikor a semmittevés kezd unalmassá válni, szívesen utazgatnék a világban, vagy elvállalnék egy érdekes állást. Jelenleg azonban jól érzem magam így."
Ilyen lenne hát a Megmentőnk, Harry „Dorcha" Potter, aki az életét kockáztatva harcol a gonosszal, félretéve gyászát, hogy legalább mi békében élhessünk. Harry valóban egy élő legenda, méghozzá olyasfajta, mint Albus Dumbledore vagy maga Merlin. De ugyanakkor egyszerű ember is, aki még a legszörnyűbb ellene elkövetett tetteket is képes megbocsájtani. Ő olyan varázsló, akit méltán tekinthetünk példaképnek; de ne hősiessége, hanem inkább embersége elérésére törekedjünk.
A teljes interjúhoz lapozzon a hetedik oldalra!
Hogyan fogadta a minisztérium Potter interjúját? - a kilencedik oldalon kiderül
A szent mungói csata auror szemmel - a második oldalon
= VÉGE =
