9. Ez egy rossz, rossz világ

Az elmúlt napokban Shuichi feltűnően keveset volt itthon. Még azt sem lehetett mondani, hogy énekesi pályája foglalja le ennyire. Minden időmet a gép előtt töltöttem, hogy minél hamarabb végezzek azzal az adaggal, amit a jövő hét folyamán le kell majd adnom. Figyelmemet így sem kerülte el a bejárati ajtó reggeli illetve esti be – és kicsukódása. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon hová mehet ilyenkor. Az igazat megvallva ritkán beszéltünk egymással. Sőt. Szinte egyáltalán nem is beszéltünk. Csak éltünk egymás mellett. Talán ha meséltem volna neki a közös múltunkról, lehet, hogy másként viszonyult volna hozzám. De nem akartam semmit sem ráerőltetni. Amúgy sem kedvelt engem. Ez az egész helyzet viszont rám nézve nagyonis rossz volt. Nemcsak a jellememen történt változás, hanem az egészségemen is. Amellett, hogy kezdtem újra a rideg és érzéketlen Yuki lenni, a hasfájás és az ezzel járó egyéb rosszullétek egyre gyakrabban törtek rám. Ismét magányosnak éreztem magam. Egyedül Tohma törődött velem. Többször is eljött meglátogatni, sokszor kajával a kezében. Jól tudta, hogy kávéból, alkoholból és cigiből nyertem mindennapi energiámat.

Ránéztem az órára. Este hét múlt pár perccel. Shunak már itthon kellett volna lennie. Felálltam, és kimentem a szobámból. Megszomjaztam, és gondoltam csillapítom ezt valami jó erőssel. Épp a konyha felé indultam el, mikor hallottam a bejárati ajtó nyitódását. Magamban felsóhajtottam, ám akkor…

- Gyere be nyugodtan – szólt vidáman Shu hangja. Nem láttam őket onnan, ahol álltam. Fogalmam sem volt, hogy kihez beszél a kölyök.

- Én… nem szeretnék zavarni… - hallatszott egy félénk női hang.

- Ne viccelj Midori! Tényleg nagyon szeretném, ha bejönnél! – Shu hangját egyre közelebbről hallottam, s végül megpillantottuk egymást. Szemeiben döbbent villanás jelent meg. A lány picivel később tűnt fel mögötte. Arcára látható pír ült ki. Én bámultam őket, és nem akartam elhinni. Shuichi… egész idáig vele volt? És most… képes volt idehozni őt a saját lakásomba…?

- Yu… Yuki… ugye nem bánod, hogy Midori itt van? Tudod, vele is a kórházban ismerkedtem meg, és pár napja véletlenül összefutottunk – hadarta zavarában ezt a pár mondatot. Nos, ha a szemeimmel ölni tudtam volna, akkor ők valószínűleg… szerintem ezt mondanom se kell. Kezeim ökölbe szorultak, körmeim már-már húsomat vájták.

- Tünés… - a dühtől nehezen tudtam beszélni, így ez a szó meglehetősen halkra sikeredett.

- Hogy? – kérdezte Shuichi. Látta rajtam, hogy valami nincs rendjén.

- Húzzatok el a fenébe!! – üvöltöttem, majd alig észrevehetően lihegni kezdtem a felindultságtól. – Unom már, hogy a lakásomat mindenki szállodának használja! Belőled kölyök pedig végképp elegem van! Tűnj el az életemből!

A lány remegve Shu háta mögé bújt. Nem gondolta, hogy a híres Yuki Eiri ilyenekre is képes. Shuichi-n még nagyobb döbbenet lett úrrá, de állta a tekintetem. A régi Shu ilyen szavakra már bömbölt volna, de az, aki most állt előttem, hang nélkül tűrte a támadásomat. Még néhány pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd Shu megfogta a lány kezét, és sietve eltűntek a lakásból. Számtalan érzés keveredett össze bennem. Féltékenység, düh, fájdalom. Azt hittem, soha többé nem fogok ilyesféle érzelmeket érezni. Egy tőlem nem messze lévő tárgyat vettem észre a földön. Shu bögréje oldalára döntve hevert az asztal mellett. Tettem felé pár lépést, lehajoltam érte, és felemeltem. Két kezemmel ide-oda forgattam, alaposan szemügyre véve minden részletét. Sorra villantak be az elmúlt napok képei. Az utolsónál – melyben Shu megfogta távozása előtt a lány kezét – végleg elvesztettem hidegvéremet, és a bögrét teljes erővel a szemközti falhoz vágtam. Hangos csörömpöléssel ért földet. Persze valahol mélyen lelkiismeret furdalásom volt azért, amiért így bántam a fiúval, de abban a percben úgy éreztem, megérdemelte azért, amit az elmúlt napokban velem tett. Igaz, hogy mindez annak volt köszönhető, hogy elvesztette az emlékeit. Ám a már kimondott szavaimon nem tudtam változtatni. Shu elment, és nem hittem, hogy a jövőben bármikor együtt lehetnénk. Ezután olyasmit tettem, amit csak ritkán szoktam. Felhívtam Seguchit. Arra kértem, hogy jöjjön ide, mert beszélni szerettem volna vele. Hangja meglepett volt, kissé aggódó is. Azt mondta, azonnal indul. Addig leültem az ágyra, és elszívtam egymás után két cigit. Már épp a harmadikra gyújtottam volna rá, mikor megszólalt a csengő. Mozdulatom félbe maradt, mikor az ajtóhoz léptem, hogy kinyissam azt. Seguchi állt velem szemben, arcáról leolvastam a rémületet. Miután belépett, újra visszatelepedtem az ágyra, ő pedig leült mellém.

- Eiri-san…

- Elment. Örökre – mondtam ki ezt a két szót, félbeszakítva Seguchi mondandóját.

- Mi?

- Kidobtam – mondtam egyszerűen.

- Miért..? – kérdezte óvatosan. Talán látott valamit rajtam, amit én még nem fedeztem fel?

- Nem kellek neki. Mást választott. Nem fogom magakadályozni őt.

- Eiri-san, te is tudod, hogy ő most nem emlékszik semmire.

- De miért…? Miért nem emlékszik rám? Miért…? – arcomat tenyerembe hajtottam.

- Ne aggódj… minden rendben lesz, és emlékezni fog rád – próbált barátom megnyugtatni. Hiábavaló volt próbálkozása. Azt hiszem, akkor fogtam fel igazán a történteket. Shu talált magának valakit, és semmi sem garantálta azt, hogy nem fogja őt szeretni azután, hogy visszatértek emlékei.

- Bárcsak az én emlékeim is eltűnnének így… ez olyan rossz – mondtam, majd Tohma erre közelebb ült hozzám, és magához ölelt. Összeszorítottam szemeimet. Nem akartam megint elbőgni magam előtte. Utáltam, ha valaki gyengének lát. De a tudat, hogy elveszítettem Shu-t, csak növelte a gombócot a torkomban.

- Nyugodtan, Eiri-san… - suttogta. Szavai hatására könnyeim lassan csordultak le arcomon, melyeket kezemmel gyorsan letöröltem. Kibontakoztam Seguchi öleléséből.

- Köszönöm – suttogtam. Csak ezt tudtam neki mondani.