Nem csak Granger
written by FerPotter
translated by Eskies

Összefoglaló: Ez a nap Piton professzor számára kellemetlen találkozásokat tartogat. Van már valaki, aki ismeri Hermione titkát.

Köszönöm Maczynak és Nimbusznak, hogy különös gonddal nézték át ezt a nagyon fontos fejezetet!


9. Találkozások

A hajnal derengése beszûrõdött a gyengélkedõ ablakán, és a gyenge fény Hermione alakjára esett, aki a Nathan ágya melletti széken kuporgott. Nem várhatja senki tõle, hogy magára hagyja a kisfiát, amikor az a betegágyat nyomja. Majdnem egész éjszaka ott volt, vigyázta a gyerek álmát, és törte a fejét, mit kereshetett Nathan a Tiltott Rengetegben. Valaki felbíztatta? Vagy eltévedt? Talán menekült valaki elõl, aki bántani akarta? Reggel felé végül elaludt a kimerültségtõl.

Nathan kinyitotta a szemét, és hirtelen nem tudta, hol van. Körülnézett a szobában, és észrevette anyját az ágy melletti széken, amint félrebillent fejjel, kényelmetlenül összegörnyedve szendereg. Megszólította, majd inkább köhögött, hogy felébredjen.

- Felébredtél! Hála Istennek! – repesett Hermione. Átült az ágyra, megölelte a gyereket. – Annyira aggódtam érted, Nathan! Soha de soha ne csinálj ilyet többé!

- Sajnálom, mami – felelte Nathan. A hangja elfulladt az ölelésben.

- Hogy érzed magad? – Hermione elengedte a fiát, és végigtapogatta.

- Ne izgulj, mami. Jól vagyok! – bizonygatta Nathan.

- Igen, és szerencsés vagy, hogy így van! – mondta Hermione most már erélyesen. – Mégis, mit gondoltál, Nathan? A Tiltott Rengetegbe menni éjszaka, egyedül? – kérdezte, és próbálta mutatni, hogy mérges, pedig tulajdonképpen végtelenül megkönnyebbült, hogy Nathannak semmi baja. – Meg akartál halni? Majdnem sikerült!

- Igazán, nagyon-nagyon sajnálom, mami. Csak… - Nem tudta, hogy mondja el, miért ment az erdõbe. Most, hogy végiggondolta, olyan butaságnak tûnt. Tudhatta volna, mekkora hülyeség odamenni egyedül. – Sajnálom – mondta újra csendesen.

- Mit csináltál a Tiltott Rengetegben? – kérdezte Hermione?

- Csak… - Hogy mondja el? – Én…

- Gyerünk Nathan! Nem érek rá egész nap! – szólt Hermione szigorúan.

Nathan sóhajtott. – Egyszarvúakat kerestem – magyarázta.

- Miért, Nathan? Miért kerestél egyszarvúakat a Tiltott Rengetegben éjjel, egyedül? – Hermionének valóban fogytán volt a türelme.

Nathan tudta, hogy meg kell mondania. – Azért kerestem az egyszarvúakat, mert szõrt akartam szerezni. Tudtam, hogy kell Piton professzornak…

- Pitonnak! Miért foglalkozol örökké Piton professzorral Nathan? – szakította félbe indulatosan Hermione.

A gyerek az alsó ajkát harapdálta. – Most már tudom, hogy hülyeség volt! De annyira egyszerûnek látszott akkor. Sajnálom – tette hozzá újra.

- Igen, ez nagyon ostoba dolog volt, Nathan – mondta Hermione. Megdörzsölte a szemét, sóhajtott.

- Megmentett – szólt Nathan végül, mert kínosan hosszúra nyúlt a csend. – Piton professzor megátkozta az óriáspókokat, és kihozott az erdõbõl, mert nem tudtam járni – folytatta, és a saját kezét bámulta a fehér lepedõn.

- Rendkívüli ember – bólintott Hermione komolyan. – De… óriáspókok, azt mondod? Acromantulák? Nathan, tudod milyen közel voltál ahhoz, hogy meghalj? Kérlek, ígérd meg, hogy nem mész többé az erdõbe, akármilyen jó ötleted támad is! – Hermione szorosan megölelte a gyereket. – Kérlek! – esedezett, és a fiú tekintetét kereste, de közben nem engedte el.

- Nem fogok, mami. Tudom, hogy hülye ötlet volt. Nem leszek olyan lökött, hogy még egyszer odamenjek – ígérte meg Nathan.

- Jó. – Hermione cuppanós puszit nyomott a fiú homlokára. – Mert a butaság nem áll jól neked.

- Hát nem – értett egyet Nathan, és somolygott. Tudta, hogy anyja mérges volt, de azt is látta, hogy a megkönnyebbülése nagyobb, mint a haragja. Õ maga is megkönnyebbült. Anyjának igaza van: egy csoda mentette meg a haláltól, és a csodát Pitonnak hívják. Nathan örült, hogy szerencsésen megúszta a dolgot.

Zaj támadt a bejárati ajtónál, ez elterelte a figyelmüket.

- Felébredtél! – örült Harry, és az ágy felé tartott. – Akkor rajta, mondd meg nekem, mi az ördögöt csináltál a Tiltott Rengetegben egyedül?

- Hát… - Nathan nem akarta, hogy más is tudomást szerezzen arról, hogy milyen ostoba volt.

- Egyszarvúakat keresett. Szõrt akart szerezni valami bájitalhoz – válaszolt helyette Hermione.

- Azt már tudom. Ez volt az elsõ, amit megtudtam. Piton emlegetett valami beszélgetést Hagriddal, amit te is hallottál, és feltételezte, hogy az erdõben lehetsz.

- Piton professzor tudja, hogy miért mentem az erdõbe? – Nathant teljesen mellbe vágta a dolog. Szóval Piton tudja, hogy õ annyira hülye volt, hogy egyedül próbálta megszerezni az egyszarvúszõrt. - De ciki! Tiszta hülyét csináltam magamból! – kiáltotta, és a karjába temette az arcát.

- Hát bizony – értett egyet Harry –, de miért mentél egyedül? Ez az, amit nem értek. Nem tudtad, hogy a Tiltott Rengeteg veszélyes? Magaddal kellett volna vinni valakit, mondjuk egy barátodat vagy…

- Harry! – Hermione döbbenten meredt a férfira. – Ez a legjobb tanács, amit adni tudsz? Hogy vigyen magával valakit? A keresztapja vagy, nem a legjobb haverja!

- Oké. Szóval ne menj oda többé. Még a legjobb barátoddal se – visszakozott Harry. A gyerek a szemét forgatta.

- Már mondtam az elõbb, hogy nem fogok odamenni, oké? Nem fogok! – bizonygatta újra. Az, hogy Piton professzor tudja, milyen hülye voltam, elég büntetés, hogy tényleg eszembe se jusson többé – gondolta. Errõl eszébe jutott, hogy a házirend megszegéséért még nem büntették meg, és azt mondta: - Nem hinném egyébként, hogy akár a parkot is láthatom egész évben. Biztos egész nyárig büntetésben leszek.

- Ez valószínû – értett egyet Harry. Nathan sóhajtott.

Ekkorra már közeledett a reggeli ideje, s a kastély megtelt élettel, ahogy a gyerekek szállingózni kezdtek a Nagyterem felé. Se Nathannak, se a többieknek nem tûnt fel, hogy két gyerek settenkedik a bejáratnál, egymással sutyorogva. Végül Hermione vette észre õket.

- Madam Pomfreyt keresitek? – kérdezte tõlük Nathan ágya mellõl.

- Ö… nem – mondta Kevin idegesen. – Nathanhoz jöttünk, Ms Granger.

Hermione rámosolygott a fiúkra. – Akkor biztos ti vagyok Andy és Kevin. Gyertek be! – mondta bátorítóan.

- Sziasztok fiúk – köszönt Nathan, és a gyerekek lassan közelebb jöttek.

- Szia Nathan, csak benéztünk óra elõtt… - mondta Andy.

- Mami, ez Andy, ez pedig Kevin – mutatta be õket Nathan. – És õ az anyukám, Hermione Granger – tette hozzá szükségtelenül.

- Tudjuk, Nathan. – Kevin kinyújtotta a kezét. – Örülök, hogy megismerhetem, Ms Granger.

Andy is így tett.

- Hallottuk, hogy a Tiltott Rengetegben voltál éjjel – mondta Andy, és kíváncsiság bujkált a hangjában.

- Igen, ott voltam. De nem akarok róla beszélni – és Nathan anyja felé intett a fejével.

- De mit… Au! – szisszent fel Andy, mert Kevin jól oldalba bökte.

- Biztos fáradt vagy, értjük – mondta gyorsan Kevin, míg Andy az oldalát tapogatta.

Madam Pomfrey lépett a terembe, a gyengélkedõ melletti kis irodából. – Jó reggelt, Mr Granger. Sokkal jobb bõrben van, mint mikor utoljára láttam. – Az ágyhoz lépett, néhány pálcamozdulattal elvégzett egy-két vizsgálatot. – Sokkal jobban, valóban.

- Mennem kell a Nagyterembe reggelizni – mondta Harry Hermionénak, aztán a keresztfiára nézett. – Remélem, látlak az órán.

- Ha reggelizett, és azután is jól érzi magát – válaszolt Poppy. Nathan csak némán az égnek emelte a szemét.

- Jöttök velem, fiúk? – kérdezte Harry, mire két elragadtatott mosoly volt a válasz. Harry is mosolygott, egy gyors puszit nyomott Hermione arcára, és kiment a gyengélkedõrõl a két gyerekkel együtt.

Anya és fia együtt reggeliztek. Beszélgettek, míg várták, hogy Madam Pomfrey elengedje Nathant, ami meg is történt egy-két óra múlva. Hermione kis nosztalgiával ment folyosókon a fia oldalán. Hiányzott neki a Roxfort, második otthona. Megálltak a Kövér Dáma arcképénél, megölelte a fiát, és megcsókolta a feje búbját.

- Annyira hiányzol. Jó legyél, és ne keverd magad bajba! – intette, és játszott egy picit a gyerek fürtjeivel.

Nathan mosolygott. – Köszönöm, mami – felelte. Kimondta a jelszót, és eltûnt a Griffendél Torony bejáratánál.

Volt még valami, amit Hermione el akart intézni, mielõtt visszamegy Londonba. Fel kellett keresnie Perselus Pitont.

ooOooOooOoo

Nem akarta elismerni, de Miss Granger jelenléte jobban zavarta Perselust, mint gondolta volna. Emlékeket kavart fel, élete legrosszabb idõszakából. Mielõtt hazament volna, a pincében lévõ lakosztályába, órákat töltött a csillagvizsgáló toronyban. Elõször tette be ide a lábát azóta, hogy Dumbledore meghalt, arra a helyre, ahol megölte az öreg mágust. De most visszatért; csak állt, nézte a teliholdat, a csillagokat, és gyötrõdött azon, ami megtörtént, ami rég elmúlt, ami örökre elveszett.

Tehetett volna mást is? Valószínûleg igen. Egy tucat lehetõség járt az eszében, mi minden lehetett volna másképp azon az éjjelen, de mindegyik azzal végzõdött, hogy meghal. Nem Dumbledore, nem Potter, nem Malfoy, hanem õ. De õ teljesítette Albus kívánságát. Megölte azt az embert, aki egész lelkével bízott benne, s most õ becsülete is a fehér sírkõ alatt nyugszik, öreg barátjával együtt.

Nem sokkal egy évre rá felmentette a Wizengamot a bûncselekmény vádja alól. Pedig Potternek van igaza: az Azkabanban kellene lennie a maradék halálfalókkal együtt. Ott van az õ helye, ahol a hidegvérû gyilkosoké, nem egy iskolában, ártatlan gyerekek között!

És akkor jön Hermione Granger, aki végül is mindenrõl tehet. A lány akkor is megbízott benne, amikor más senki. Kereste vele a kapcsolatot, miután õ elszökött az iskolából azon az éjszakán. Hívta a Rend gyûléseire, magyarázta és bizonyította az õ Dumbledorehoz való hûségét, dacára az öreg varázsló halálának.

Mindennek ellenére újra bebizonyította, hogy a becsülete meghalt Dumbledore-ral együtt, mert hiába bízott benne a lány annyira, mint Albus is, õ elárulta ezt a bizalmat. Megkínozta; meg kellett tennie, hogy megmentse. Ó, mennyire gyûlöli magát és az átkozott döntését! Még akkor is, ha a lány sose hibáztatta, sõt ellenkezõleg, õ volt az, aki elõkészítette a védelmét a tárgyaláson. Õ, Hermione Granger, õ hozta ki õt az Azkabanból, pedig odavaló.

És itt van ez a gyerek is: Nathan Granger. Az anyja azt mondogatja neki, milyen tisztességes ember is õ, Perselus Piton, micsoda hõs volt, és a többi marhaságot. A gyereknek félnie kellene tõle, a hidegvérû gyilkostól, a pince rémétõl, és nem kellene jól éreznie magát az osztályban, a büntetõmunka alatt… és a karjában. A fiú olyan kétségbeesetten kívánta az elismerését, hogy képes volt kockára tenni az életét is azért, hogy õ megdicsérje. Õ, a zsíroshajú szemétláda! És mindez annak a nõnek hibája.

A csillagvizsgáló toronyból a gyengélkedõre ment, és ott találta õt, a fia mellett aludt. Nem lépett be az ajtón, nem, amíg õ is ott van. Csak a keskeny üvegen át figyelte. Itt aludt a Roxfortban, hogy a fiával lehessen, és ez pokollá tette az éjszaka még hátralévõ részét.

Még másnap reggel is elkerülte a nõt. Épp a dupla óra közepén jártak – pont azzal a csoporttal, amelyben Nathan is lenne, ha nem nyomná éppen az ágyat… miatta – tette hozzá gondolatban. Igen. Minden az õ hibája. Minden Hermione Granger hibája.

Egy mozsár zuhant a padlóra – ez felriasztotta tûnõdésébõl. Felállt a székbõl, rámeredt a kétbalkezes tanulóra.

– Úgy látom, túl komplikált tartani az eszközöket, míg használja õket, Mr. Bucknall. Öt pont a Mardekártól az ügyetlensége miatt!

Minden arcon meglepetés tükrözõdött.

- Mi baja van? – kérdezte suttogva Andy a mögötte ülõ Kevintõl.

- Nem tudom, és nem is akarom kitalálni, ha pontokat von le a Mardekártól, mint most! – suttogta vissza Kevin.

Az óra tökéletes csenden folyt tovább, és nem történt több baleset. Még normális esetben sem akartak ujjat húzni a bájitalmesterrel, nemhogy most, mikor ilyen pocsék kedve van!

- Tíz percük van, hogy idehozzák a mintát, feltakarítsák maguk után a mocskot, és eltûnjenek a szemem elõl – mondta nekik Piton az óra vége felé.

A gyerekek szót fogadtak, s olyan gyorsan végeztek, ahogy csak bírtak. Senki sem akart utolsó lenni, hogy egyedül kelljen maradnia Pitonnal, akit még sose láttak ilyen rossz hangulatban. Mikor az utolsó két tanuló is kisietett a terembõl, Hermione tûnt fel az ajtóban.

- Tehát még itt van – mondta Piton, mikor észrevette.

- Meg akartam keresni önt, professzor úr, mielõtt visszautazom Londonba. – Hermione belépett a terembe, és az asztal felé indult. A férfi felállt, az asztalon szanaszét heverõ fiolákat kezdte összeszedegetni.

– Megtalált – felelte szárazon.

Hermione csak nézte az elõtte álló férfit. Nem látta a minisztériumi tárgyalás óta, már több mint tizenegy éve – a gyermeke apját.

– Igen, megtaláltam – felelte egy kissé bizonytalanul, mert nem tudta, mit mondjon most, hogy egy szobában van vele.

Ez a bizonytalanság idegesítette Pitont. – Miért zaklat? – gondolta, de úgy viselkedett, mintha a nõ nem is volna jelen.

- Meg akarom köszönni, amit tegnap tett – mondta Hermione, és figyelte, hogy rámolja be a férfi a fiolákat egy dobozba.

Piton várta ezt a mondatot, mégis szíven ütötte. Abbahagyta a felesleges rakosgatást. – Nem kell megköszönnie. Kötelességem, hogy védelmezzem a tanulókat – mondta, s közben végig az asztalt nézte.

- Tudom, de akkor is meg akartam köszönni – erõsködött Hermione, és közelebb lépett.

Piton végre felemelte a fejét, az asszonyra nézett. Megváltozott mióta nem látta, ahogy már az éjjel is megfigyelte. Kínosan érezte magát, hogy a nõ csak áll ott és nézi õt, ezért elfordította a pillantását, és folytatta a pakolást. – Ha elmondta azt, amiért jött, elmehet. Sok a dolgom – mondta elutasítóan.

Hermione lehajtotta a fejét. Õ is feszélyezve érezte magát a férfi társaságában, de egészen más okból. – Akkor hagyom dolgozni. Viszontlátásra, Piton professzor – mondta, és kiment a szobából.

A férfi nem válaszolt, csak felnézett, és figyelte távozó nõt. Mikor eltûnt a szeme elõl, sóhajtott, és elengedte a fiolát, amit tudtán kívül görcsösen szorongatott. Elment.

ooOooOooOoo

A harmadik emeleten Nathan a barátaira várt a sötét varázslatok kivédése tanteremnél. Jöttek is már a folyó végén, már messzirõl mosolyogtak, és megszaporázták a lépést, hogy mielõbb odaérjenek hozzá.

- Hát visszajöttél – örült Andy.

- Igen, Madam Pomfrey azt mondta, most már járhatok órákra – felelt Nathan.

- Az jó. De mázlid volt, hogy megúsztad ma a bájitalt. Piton professzor igazán rémes volt ma – mondta Kevin.

Ez a kis információ elkedvetlenítette Nathant. – Tényleg olyan volt, Andy? – kérdezte.

- Teljesen! Látnod kellett volna, hogy bánt Bucknallal, mikor az leejtette a mozsarat! Levont öt pontot a Mardekártól, és ügyetlennek nevezte. Egy mardekárost! – mesélte Andy bosszankodva.

Hát, ez nem jó – gondolta Nathan. Anyja megígértette vele, hogy felkeresi Pitont, bocsánatot kér, amiért olyan ostoba volt, és õ meg is ígérte. Õ maga is bocsánatot akart kérni, még akkor is, ha tudta, megbüntetik majd. A pokolba is, mindig megérdemli a büntetést! – Ez nem jó hír. Meg kell majd õt látogatnom – mondta.

- Minek? – kérdezte Andy.

- Meg kell köszönnöm neki, hogy megmentett tegnap – magyarázta Nathan.

- Õ mentett meg? Azt hittem, Harry Potter volt az! – lepõdött meg Kevin,

- Nem. Piton professzor talált meg, és mentett meg az óriáspókoktól. Kihozott az erdõbõl, és a gyengélkedõre vitt, mert nem tudtam járni. Látnotok kellett volna, hogy átkozta meg a pókokat! – Nathan nem tudta leplezni a csodálatát.

- Na várj csak egy kicsit. Azt mondod, hogy Piton, az a Piton, aki bájitalt tanít nekünk, a mardekáros szörnyeteg, szóval hogy Piton megmentett téged? Egy griffendélest? Ez elég furán hangzik – mondta Kevin egy kissé összezavarodva.

Nathan a szemét forgatta. – Pedig Piton professzor volt, elhiheted – szögezte le.

Ebben a pillanatban Harry Potter lépett ki a tanterem melletti kis irodából. Látva, hogy Nathan ott ül barátai között, mosolygott, és azt mondta: - Örülök, hogy itt vagy, Nathan.

A gyerek visszamosolygott.

- Nem hinném, hogy szükséges bemutatkoznom - fogott bele Harry. - Kezdjük is mindjárt az órát. Néhány hátráltató ártást fogunk tanulni ma. Vegyétek elõ a pálcát! – utasította a gyerekeket. Az osztály nem mozdult, csak nézték õt feszült figyelemmel. Harry sóhajtott.

– Rendben, elõ a farbával! Mit akartok tudni? – kérdezte beletörõdõen. Mindig ez van, amikor idejön a Roxfortba Lupint helyettesíteni. Minden gyerek az õ hõsi tetteire kíváncsi.

- Milyen volt szembenézni Tudjakivel? – kérdezte egy kislány, és minden gyerek leste a választ.

- Meg kellett tennem, és megtettem. Voldemort úgysem hagyott volna békén, míg élek. Úgyhogy meg kellett ölnöm.

- Tényleg használta a halálos átkot? – kérdezte egy mardekáros.

- Igen – válaszolt Harry röviden.

Nathan tudta, hogy keresztapja nem szeret a háborúról beszélni, ezért feltette a kezét. – Igen Nathan? – lepõdött meg Harry.

- Miért hagyta abba a kviddicset, és lett inkább auror? – kérdezte Nathan.

Harry hálásan mosolygott keresztfiára. – Azt gondoltam, ideje használom mindazt, amit a sötét varázslatok kivédésérõl tudok, és ez az, amit nekünk is tennünk kell most. Pálcát elõ!

És az óra most már valóban elkezdõdött.

ooOooOooOoo

Piton nem jelent meg az aznapi étkezéseken a Nagyteremben, mert nem akart találkozni senkivel. Csak ült az irodájában, az alig derengõ fényben, és várta a takarodót, ami után majd körbejár a kastélyban, mielõtt lemegy a lakásába, és megpróbálja elfelejteni ezt az elátkozott napot.

Hermione hangja visszahangzott benne, ahogy köszönetet mond neki, és amit mondott róla elõzõ nap a gyengélkedõn. Természetesen nem kérdezné meg tõle, de teljesen összezavarta, hogy a nõ azt mondta: már megmentette egyszer a gyereket. Megpróbált visszaemlékezni minden egyes fiúra, akiknek segített ezekben az években. Nem voltak sokan, és meg sem próbálta kitalálni, hányan lehettek. Megrázta a fejét, mintha kiszórhatná a gondolatait. Nem akart foglalkozni ezzel az egésszel. Megpróbált újra a harmadévesek éppen javított dolgozataira figyelni.

Már végzett egy adaggal, amikor kopogtak az ajtón. Felemelte a fejét a pergamenbõl, és mérges volt, hogy megzavarták. – Szabad! – kiáltotta.

Kinyílt az ajtó. Odakint egy fiú alakját világították meg a folyosói fáklyák. Ahogy a gyerek bejött az ajtón, Piton megismerte. – Granger – morogta rosszkedvûen. Pont ez kellett még ehhez a pokoli naphoz. Egy újabb találkozás egy Grangerrel.

- Jó estét, Piton professzor – köszönt Nathan.

Piton meg akart a fiútól szabadulni, amilyen hamar csak lehet. – Mit akarsz? – kérdezte türelmetlenül.

- Bocsánatot akarok kérni – mondta Nathan csendesen. Bizonytalanul mozgott, zavarta Piton pillantása, a szeme szokatlan fénye, melyek elárulták a tanár indulatait.

Piton sóhajtott. Mi a baj ezekkel a Grangerekkel? – gondolta, de aztán észrevette a fiú zavarát. Talán szégyelli magát? Elhúzta a száját.

– Szégyellheted magad az ostobaságod miatt. Azt hittem, több vagy mint egy idióta, meggondolatlan griffendéles, de tévedtem. Te is csak egy tökfej vagy - mondta keményen. – Látta, hogy a fiú összerezzen. Azt hitte, meg lesz elégedve a fiú reakciójával, de nem ez történt. Összeráncolta a szemöldökét.

- Sajnálom - mondta Nathan lehajtott fejjel. - Ostoba voltam, és most azért vagyok itt, hogy megbüntessen, uram.

Büntetést akar? Ez egészen elképesztette. Még soha senki sem jött hozzám azért, hogy megbüntessem, hacsak nem küldték ide… vagy ide nem vonszolták…

- Ki küldött ide? - kérdezte.

- Senki, uram - Nathan felszegte a fejét, és zavartan nézte a bájitalmestert.

- Akkor miért jöttél? Azt akarod, hogy megbüntesselek? - kérdezte Piton, hangjában a szokásosnál is több éllel.

- Ez volna a leghelyesebb, uram - felelte Nathan határozottan. - Ön volt az, aki megmentett az óriáspókoktól, és a gyengélkedõre vitt. Logikus, hogy ön legyen az is, aki megbüntet - tette hozzá.

Erre a kijelentésre Piton felhúzta a szemöldökét. - Ötven pont a Griffendéltõl, és egy hónapnyi büntetõmunka - jelentette ki. Nathan nem tiltakozott. - Ez megfelelõ lesz? - kérdezte Piton gunyorosan.

- Ha azt kérdezi uram, hogy elegendõ-e ahhoz, hogy távol tartson a Tiltott Rengetegtõl, akkor igen. De ha azt kérdezi, elegendõ-e, hogy ellensúlyozza az ostobaságomat, akkor azt hiszem, az egész évet büntetésben kellene töltenem - mondta Nathan, és a szeme csillogott a kandalló fényében.

Piton akaratlanul is elismeréssel adózott a gyerek éles eszének.

- Ezek szerint elmaradhat a prédikáció - mondta, s mintha kicsit mulatott volna.

- Megkaptam a mamámtól, uram - biztosította Nathan a bájitalmestert.

- Talán. De õ csak az egyik szülõ. Mi a helyzet apáddal? - kérdezte Piton.

Nathan nyugtalan lett egy pillanatra, s elfordította a tekintetét. Piton észrevette ezt, és levonta a következtetést. - Szóval mugli. Értem.

- Nem, uram… - mondta Nathan vontatottan, mert nem tudta, hogyan magyarázza el. Talán mégis a legjobb kirukkolni az igazsággal. - Nem tudom, ki az apám - mondta nagyon halkan, s remélte, hogy Piton nem hallotta meg.

De Piton hallotta, és rosszallóan nézett. - Nem tudod? - kérdezte meglepve. Nem tudja, ki az apja? - Próbálta megemészteni ezt az információt. Miss Granger nem tudja, ki a gyereke apja? Az lehetetlen. Õ természetesen tudja - figyelmeztette magát. A kis mindentudónak tudnia kell azt is, ki a gyereke apja, hát nem?

Elkalandozó gondolatait Nathan térítette vissza.

- De mindig volt valaki, aki átvette a szerepét, amikor fegyelmezni kellett. Most például Harry bácsi volt az.

Piton csak ült, és bámulta a gyereket, alig palástolt hitetlenséggel.

Nathannak hirtelen kényelmetlen érzése támadt. Bár hozzá volt szokva ehhez a helyzethez, az elsõ pillanatok mindig nehezek voltak, mikor valaki az apja kilétét firtatta. Mintha olvasott volna Piton gondolataiban, megszólalt. - Persze a mamám tudja, hogy kicsoda, de nekem nem mondja meg.

Hirtelen eszébe jutott, hogy talán itt a lehetõség, és megtudhatja. Habozott egy kicsit, de végül megkérdezte a bájitalmestert. - Ön akkor is ismerte a mamám, amikor idejárt iskolába. Nem emlékszik uram, hogy járt volna valakivel, mikor hetedéves volt? - Aztán, hogy idegességét egy kicsit leplezze, hozzátette: - Tudom, hogy járt egy ideig Ron bácsival, de az biztos, hogy én nem vagyok Weasley.

Piton végignézett a gyereken. Az nem szólt többet, csak állt nyugodtan. Az egész olyan volt, mint egy rejtvény, s a bájitalmester szeretett rejtvényt fejteni. Nem. A gyerek határozottan nem Weasley.

Megnézte a fiút, mintha elõször látná. Nyúlánk termet, a korához képest magas. Hosszú ujjak. Tekintete felfelé vándorolt, a fiú kezérõl az arcára. Szögletes áll, telt ajkak, formás orr, szénfekete haj. Aztán a tekintete találkozott az övéhez oly hasonló fekete szempárral. Mintha tükörbe nézett volna. Hirtelen visszaemlékezett, mi minden történt ebben az évben, s rádöbbent, miért is bámulta olyan sokat ezt a gyereket. A szeme tágra nyílt. - Nem - felelte, és hangja alig volt több mint suttogás.

Nathan észrevette a tanár különös tekintetét, de csak annyit mondott: - Rendben van, tanár úr. Úgy tûnik, senki sem tudja, kivéve a mamámat. - Hirtelen feszült lett. Egy percig sem akart tovább itt maradni. Elfordult a rá meredõ férfitól, az ajtóhoz ment. - Viszontlátásra holnap, uram - mondta, és becsukta maga után az ajtót.

Piton merõn bámulta a helyet, ahol Nathan állt, mintha a fiú még mindig ott lenne. Lehunyta a szemét, és emlékeiben kavargott mindaz, amit saját maga és a gyerek hasonlóságából észlelt, mintha csak egy merengõben látná: Nathan, ahogy dolgozik a munkapadnál, ahol felhúzza a szemöldökét az asztalnál, Nathan szeme, a haja, a keskeny kéz… Nem. Nem! - NEM! – kiáltott, ahogy belévágott a felismerés, a döbbent bizonyosság: õ Nathan apja. A kezébe temette az arcát.

Hogy tehette? És miért? Megtartani egy olyan gyereket, aki… - Alig kapott levegõt. Mellébe mart a fájdalom, a szemét összeszorította. Felugrott az asztaltól, a széket is feldöntve. Felkapta a tintatartót. – Hogy tehette ezt meg velem? – ordította, és a tinta vörösen fröccsent szét a bejárati ajtón, ahogy az üveget odavágta.

Az asztalra támaszkodott, hogy egyáltalán állni tudjon, és lehajtotta a fejét. Hányinger kerülgette. Próbált lélegezni, de fájt. Fájt a lélegzet, fájt minden gondolat. Tönkretettem az életét. Nem bírta tartani a lába, térdre esett, azt asztal szélét markolva elfehéredõ izületekkel.

Visszagondolt az éjszakára, amikor Hermionét foglyul ejtették. Olyan élesen látta maga elõtt, mintha most történne. Egy csapat álarcos a karjánál szorosan tartva vonszolta be a lányt a Sötét Nagyúr által újra egyesített halálfalók közé. Hermione próbált szabadulni, de hiába. Õ maga alig bírta leplezni a rémületét, mikor a lányt durván a földre lökték. Látta a megelégedettséget Voldemort eltorzult arcán. „Potter egyik legjobb barátja… milyen kellemes meglepetés" – sziszegte kígyóhangján.

Piton õrülten törte a fejét, mit tegyen, hogy megmenthesse anélkül, hogy kém volta kiderülne. Eldöntötte, hogy megteszi, de semmit sem tudott kitalálni. Nehezen palástolt elszörnyedéssel figyelte, hogy a Nagyúr kimondja a Cruciatust, a sikolyok tépték a lelkét, és tudta, találnia kell valami módot, hogy megmentse.

Voldemort kijelentette, hogy immár semmi hasznát nem veszi a lánynak, miután – legilimensi képességeit használva – rájött, nem tud értékes információval szolgálni. Piton pedig rádöbbent az egyetlen lehetõségre, mikor egy halálfaló a nadrágját gombolva közeledni kezdett a lányhoz. Ha meg akarta menteni, cselekednie kellett. És õ cselekedett.

Kilépett a csoportból, és megszólalt: - Õ az enyém! – Emlékeztetnie kellett magát, hogy ez volt az egyetlen mód. Megoldotta az övét, kigombolta a nadrágját, és a lány mellé térdelt. Az ránézett könnyes szemmel, de õ elfordította a tekintetét, s próbált csak a feladatra figyelni. Meg kellett tennie, ez volt az egyetlen lehetõség, hogy megmentse.

Durván magához rántotta, a testük összeért. Beléhatolt, de minden lökésnél mintha a lelke egy darabja halt volna meg. A lány csendben maradt, csak a könnye csorgott. A halálfalók élvezték a látványt, s hogy vége lett, még többre éheztek.

Akkor megragadta Hermione karját, és talpra húzta. A Sötét Nagyúr elé álltak, és Piton azt mondta: - Magamnak akarom ezt a sárvérût, uram

A kígyóarcú szörnyeteg elgondolkozott egy pillanatra. A többiek némán várakoztak.

- Miért akarod õt? - kérdezte aztán a Nagyúr.

- Hat évig gyötört, Nagyúr. A rabszolgámnak akarom, hogy kellõen bosszút állhassak rajta – válaszolt Piton. Megszorította a lány karját, hogy mutassa, komolyan beszél.

Úgy tûnt, Voldemortnak tetszik ez. – A tiéd lehet Piton, de felelõs vagy érte. Ha megszökik, meghalsz.

- Természetesen, Nagyúr – felelte Piton, majd magával vonva a lányt mindketten meghajoltak, hogy megcsókolják Voldemort talárjának szegélyét. – Engedj eltávozni, uram!

Elhagyta a gyûlést Hermionéval együtt, s a Fonó soron lévõ ütött-kopott házába dehoppanált vele. Bevitte egy kis szobába a második emeleten, és megvizsgálta, van-e súlyos sérülése. A lány egy szót sem szólt. Õ ellátta a kisebb vágásokat, sebeket, s vigyázott, hogy csak annyira érintse meg a lányt, amennyire feltétlenül szükséges. Egy rongyos takarót terített a vékony testre, és kifelé indult a szobából. Már az ajtógombon volt a keze, mikor meghallotta a gyenge hangot:

- Köszönöm.

Elszörnyedt a meg nem érdemelt köszönet hallatán. Be kellett hunynia a szemét egy pillanatra, majd elhagyta a szobát, s csak addig tért vissza, míg hozott valami ételt, és könyveket, amivel a lány eltöltheti az idõt, amíg ott kell lennie. Nem tudott a szemébe nézni.

És mind e szörnyûségek következménye épp most hagyta el a bájitaltermet: a gyerek, az õ gyermeke, egy erõszakból született gyermek. A zsigereiben növekedett a kín, a látása elhomályosult, csak a düh csillogott a szemében, ahogy a tûzbe bámult. Felállt térdelõ helyzetébõl, s megpróbált úrrá lenni a fájdalmán. Azelõtt is érezte, hogy nem tud magának megbocsátani. De most egy vágya volt csak: bár lenne önnön becsületével és Albus Dumbledore-ral együtt eltemetve, örökre a tóparti fehér síremlékbe zárva.

ooOooOooOoo

Hermione íróasztalánál ült, a lakása dolgozószobájában, s mit sem tudott a Roxfortban dühöngõ férfiról. Nem sokkal az után, hogy beszéltek, õ visszatért Londonba. Egyetemi munkája elterelte a gondolatait, de most, hogy elcsendesedett körülötte a világ, már nem tudott nem gondolni arra, hogy mi is történt.

Perselus megmentette Nathant, anélkül, hogy tudta volna, a saját fiát mentette meg. A sort fintora - gondolta Hermione. Piton láttán olyan érzések támadtak benne, amelyekrõl azt hitte, nem léteznek már. Nehéz volt a közelében lenni. S a tény, hogy milyen súlyos titkot takargat elõtte, nem tette könnyebbé a dolgát.

Nem sokat változott azóta, hogy utoljára látta. Sem megjelenésében, sem magatartásában - ahogy Nathantól hallotta. Ahogy vele viselkedett a bájitalteremben, szintén ezt bizonyítja. Miért nem tudja méltányolni a hálát? - tûnõdött. Jön ezzel a „megtettem, mert a kötelességem" szöveggel. Megrázta a fejét.

Látta maga elõtt a kezét, ahogy a bájital fiolákat rakosgatja. Mennyire könnyed, gyakorlott minden mozdulata - gondolta. Visszaemlékezett, milyen volt a férfi, mikor elsõs korában elõször látta. A szenvedélyes szavak, a mód, ahogy a hozzávalókkal, az eszközökkel bánik… Annyira Nathanra emlékezteti. Sóhajtott. A titok nyomta a szívét.

A tény, hogy ennyi idõ után újra látta Pitont, felkavarta a múltat, és visszaemlékezett, milyen is volt az, amikor elfogták a halálfalók. Ez fájdalmas emlék volt, gyakran ébredt fel álmából emiatt, könnyek között. De ébren sosem rettentette az emlékezés. Hálás volt Perselus akkori jelenlétéért, tudta, hogy különben biztosan meghalt volna. A férfi a legbátrabb ember, akit valaha ismert.

És a bátorsága azon az éjszakán felülmúlta Hermione várakozását. Õ már beletörõdött, hogy megerõszakolják, aztán majd megölik, mikor meghallotta: „Õ az enyém!" Mikor mellétérdelt, már tudta, mire készül, de rémületében is bízott benne. Tudta, a férfinak éppoly kevéssé telt öröme az aktusban, akárcsak neki, de meg kellett tennie, ha meg akarta menteni. Hermione pedig hálás volt ezért.

Biztos volt abban is, hogy a férfi sajnálja a dolgot, tudta abból, ahogyan aztán késõbb bánt vele. Az alatt a kilenc nap alatt, amit vendégként a házában töltött, Piton alig szólt hozzá, nem is nézett rá, és be sem lépett a szobájába, csak ha feltétlenül szükséges volt, hogy elrendezzen valamit körülötte. Megengedte, hogy a használja a hatalmas könyvtárát, de õ maga sosem lépett be oda, ha a lány is ott volt.

Aztán vége lett a háborúnak, majd folyt a férfi tárgyalása, de akkor is alig-alig váltottak pár szót. Addigra õ már tudta, hogy terhes, és elhatározta: nem mondja el neki. Piton nem egyezett volna bele, hogy megtartsa, õ pedig akarta a gyereket. Ígéretet tett saját magának, hogy elmondja neki, amikor már nem lehet elhajtani a magzatot, de nem tudta összeszedni a bátorságát. Ugyanez történt, mikor Nathan megszületett, így a titok az õ lelkét nyomta egyedül.

De mindezek ellenére Nathan a legbecsesebb ajándék, amit az élettõl valaha is kapott. Halogatta a napot, mikor elmondja majd neki, ki az apja, és tartott attól, hogy az a nap már sosem következik be. Amit a Roxfortban látott, nem volt túl biztató. Piton - úgy tûnt - nem változott meg egyáltalán. Hogy nézhetne a szemébe? Nem tudta.

Az éjszaka, amit Nathan ágya mellett töltött, kimerítette. Fáradt volt, a háta is fájt. Felállt a székrõl, kiment a dolgozószobából, és a fürdõszobába indult egy jól megérdemelt fürdõre. Be kell pótolnia az elmulasztott munkát, ami mellõl elszólította McGalagony hívása. Holnap nehéz nap lesz - gondolta.

Egy ilyen fejezet után nem hagytok vélemény nélkül minket, úgye?