Cím: Káprázat
Írta: ferler
Fandom: Bleach
Korhatár: 18 éven felülieknek (Adult ++)
Karakterek ebben a fejezetben: Kurosaki Ichigo, Urahara Kisuke, Byakuya, Renji, Ukitake, Rukia, Yoruichi, Tessai, Shinji, Hiyori, Lisa, Hacchi, Kensei, Karin, Yuzu, Benihime, Zangetsu, Shirosaki
Páros: Urahara Kisuke és Kurosaki Ichigo; Abarai Renji és Kuchiki Byakuya
Műfaj: dráma, akció
Jogok: Bleach és a hozzá tartozó jogok és karakterek Kubo Tite tulajdona. Nem származik anyagi hasznom a történet megírásából.
Állapot: folyamatban
Fejezet: 9/11
Figyelmeztetés: homoerotikus tartalom, angst, depresszió, OOC, durva szavak használata, fizikai erőszak, említett szereplőhalál, nyílt szexuális jelenet (BL), szexuális erőszak és végletekig csöpögősen romantikus
– Szóval így állunk! – mondta Yoruichi gondolataiba merülve.
– Nem egészen értem, miről is van szó – súgta halkan Yuzu Karinnak. – Kik is akarják elfogni Ichi-nii-t, és miért? Nem tett semmi rosszat!
– Nem arról van szó, hogy mit tett – jegyezte meg Rukia. – A 46-ok tanácsának az a fontos, hogy mit tehet. Ichigo veszélyt jelent rájuk nézve.
– Miért? – kérdezte Karin dühösen.
– Mert nem ők irányítják – mondta nyugodt hangján Byakuya. – Nem tartozik Soul Society fennhatósága alá: nem vonatkoznak rá a Gotei 13 szabályai, de nem vonatkozhatnak rá az emberi törvények sem. A két világ közt van, felelősségre vonás lehetősége nélkül.
– És ráadásul Ichigo nem csak egy egyszerű shinigami: ő egy vaizard, ami azt jelenti, hogy félig hollow – tette hozzá Ukitake. – Bármikor átveheti felette az irányítást a hollow-ja, és ez az, amitől igazából félnek, mert az nem csak egy egyszerű hollow lenne, hanem egy értelemmel és erővel rendelkező ellenfél, akit nem lehet könnyen legyőzni, és, aki képes lenne ellenük fordulni.
– De Ichigo soha nem engedné azt! – kiáltotta Karin. – Soha nem hagyná, hogy a benne lévő hollow felülemelkedjen rajta!
– A 46-ok tudomására jutott, hogy Ichigo nem tudja irányítani a hollow-ját, és ez adta meg nekik a lehetőséget arra, hogy legálisan megszabaduljanak az általa jelentett fenyegetéstől – mondta Byakuya.
– És van már tervük? – kérdezte mögülük egy nem várt hang.
Ichigo riadtan ébredt. Nem aludhatott többet pár percnél, de megijedt, hogy esetleg olyan mély álomba merülhet, mint az előtte való éjjel. Félt. Nem volt biztos benne, hogy kibírna még egy olyan álmot, nem most, mikor annyira békésnek és biztatónak látja a világot. De valami nem tűnt rendben, valami hiányzott.
– Kisuke? – kérdezte bizonytalanul. Nem érezte a másik reiatsuját. Lassan megfordult és látta, hogy a másik nincs mellette. – Hova mehetett ilyenkor? – törte az agyát. – Biztos csak pár percre ment el – gondolta. – Nem sokára visszajön – biztatta magát, – csak aludj, és mire felébredsz itt lesz.
–De mi van, ha mégsem? – hasított belé a gondolat, de abban a pillanatban meg is fedte magát, hogy lehet ilyen gondolata egyáltalán. Biztos, teljesen biztos volt Kisukében, de az a nyugtalanító hang, mely nem hagyta békén már hónapok óta, megint megerősödött benne.
– Meglátod, hazudott, semmi, amit mondott, nem volt igaz. El fog hagyni az első alkalommal, ahogy lehetősége lesz rá. Tényleg komolyan gondoltad, hogy akarhat téged azok után, amit elmondtál neki? Csak megsajnált, mert olyan szánalmas vagy!
– Ez nem igaz! – hallotta valakinek a hangját. Magas, kedves, de magabiztos női hang volt, és a következő pillanatban a belső világában találta magát. Az ismerős két alak mellett egy harmadik is állt: egy vörös ruhába öltözött tünemény. Hosszú, vérvörös haja a háta közepéig ért, alabástrom bőrén érzékien futottak le az esőcseppek. Arca gyönyörű volt és büszke, fejét magasra tartva, megismételte.
– Nem igaz, amit a hang mondott neked! Kisuke soha nem hagyna el téged. Szeret, és ezt soha nem vond kétségbe! – közelebb lépett hozzá, puha kezét rátette Ichigo arcára, és gyengéden végig húzta álkapcsán. – Oh, Ichigo, kicsi fiú, úgy sajnálok mindent – mondta kedves hangján, szemében végtelen szomorúság látszódott. – De bízz bennünk! Utána járunk, mi is történik veled. Az a hang, melyet hallasz, nem a saját tudatodból származik, sem Zangetsu, sem Shirosaki nem hallja, csak te és én. Elmondom Kisukének, mit tapasztaltam. Rá fog jönni, hogy mi is van a dolgok mögött.
Ichigo meglepődve nézett a kedvesen szomorú szemekbe. Ki lehet ez a nő a lelkében, hogy került ide, és mi köze Kisukéhez? Aztán eszébe jutott.
– Benihime? – kérdezte halk, bizonytalan hangon.
– Igen, Ichigo – felelte gyengéden. – Én vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. – S rámosolygott. Egyszerűen gyönyörű volt.
– De hogyan? – értetlenül nézett acélszürke szemekbe – Miért?
– Ah, kicsi fiú, majd megérted egyszer – mondta kedvesen, – ha valakik teljesen és feltétel nélkül szeretik egymást, ahogy ti szeretitek egymást Kisukéval, olyan dolgok válnak lehetővé, melyek máskor lehetetlennek tűnnek. Boldog vagyok, hogy végre talált valakit, akit szerethet. Olyan magányos volt sok száz évig. – Szomorú mosolya is ragyogó. Ichigo nem tudta levenni a szemét a szépségről.
– Igaz, amit a hangról mondtál? – kérdezte a fiú. – Biztos, hogy nem én, hogy én nem – nagy levegőt vett, – hogy ezek nem az én gondolataim? Mégsem kezdek megőrülni? – hangja reménykedő volt. Lehet, hogy még sincs az őrület szélén, lehet, hogy az egész csak egy otromba tréfa? Lehet, hogy csak játszanak vele? De miért?
– Ichigo! – nevének említése kilendítette révedezéséből. – Nem ismered fel a hangot? – Ichigo zavartan nézett rá.
– Nem tudom – felelte elmélázva – fel kellene? – kérdezett vissza.
– Semmi, nem fontos – terelte el a szót Benihime. – A kérdéseidre majd később keresünk választ. Szeretném, ha most felmennél a Shotenba, és kihallgatnál egy beszélgetést – mondta. – Sok kellemetlenséget megelőzhetünk, ha hallod, hogy miről is folyik ott a szó. Most megyek. De szólj azonnal, ha újra hallod a hangot! – Ezzel búcsút intve, elindult. – Ja, és ne felejtsd el elrejteni a reiatsud– mondta kaján vigyorral a szája szegletében.
– Hát Ichigo – vágta hátba Shirosaki. – Nem tudom, mit is csináltok Kisukével, de csak folytassátok. És, ha a hölgy többször is fel fog nálunk bukkanni, akkor semmi kifogásom az ellen, hogy itt maradjak szép csöndben. Azt hiszem, nagy kihívás lesz meghódítani – vigyorgott.
– Ne is álmodj róla! – mondta Zangetsu leereszkedően. – A hölgynek jobb ízlése van annál, mint hogy odaadja magát egy hollow-nak.
– Ah, ha nem ismernélek, még azt gondolnám, hogy magadnak akarod a hercegnőt! – nevetett Shirosaki, de egy pillantás Zangetsu arcára benn fagyasztotta a nevetést. – Hé, csak vicceltem! De mit gondolsz, benne lenne egy hármasban? – kérdezte, ahogy terveket szövögetve elment.
– Ichigo! – Ichigo felnézett az öreg arcába. – Nem tudom, mit akar Benihime, pont olyan titokzatos, mint a mestere, de azt hiszem, a legjobb az lesz, ha azt teszed, amit mondott.
– Persze, megyek – mondta a helyettes shinigami, és megrázta a fejét. – Azért nem hittem volna, hogy Benihime ennyire gyönyörű. Azt mondják, a zanpakutou-d a lelked egy része. Most mát csak azt szeretném tudni, hogy ha ez igaz, akkor nekem miért egy rébuszokban beszélő vénember a zanpakutou-m.
– Ezen már én is gondolkodtam – felelte Zangetsu. – Kisuke titokzatos, félelmetes, erős és bizonyos szempontból, gyönyörű, épp olyan, mint a kardja. De emellett Benihime kedves és törődő is, kiegészítve mesterét. Talán ez a helyzet velünk is.
– Igazad lehet, öreg – helyeselt Ichigo. – Na, megyek, utána járok annak a beszélgetésnek, amit ki kell hallgatnom. – Ezzel búcsút intve, elhagyta belső világát.
Gyorsan felöltözött, s közben végignézte magát. A sebe gyorsan gyógyult, már a heg sem volt olyan érzékeny. S megkönnyebbülésére az elmúlt időszak szenvedélyes egyesülései sem hagytak semmilyen fájdalmas következményt érzékeny testrészén.
Ahogy felnyitotta a Shotenba vezető csapóajtót, hirtelen nagy mennyiségű lélekenergia vette körül.
– Akkor sem vennék észre, hogy itt vagyok, ha nem rejtettem volna el a reiatsum – motyogta, ahogy az ajtót visszacsukva elindult a nappali felé, ahol a legerősebbnek érezte a koncentrációt. Az ajtó egy kicsit nyitva maradt, így megkönnyítette a hallgatózást. Valószínűleg, nem gondoltak arra, hogy valaki ki akarja lesni a megbeszélést.
Ahogy benézett, meglepődött a társaság összetételén. Ott volt Tessai és Yoruichi, a vaizardok, Byakuya Renjivel, Ukitake, Rukia, és a húgai.
– A húgaim? Mit keresnek itt? – kérdezte magától meglepetten. – És miért vannak itt Soul Society-ből? – Egyáltalán nem tetszett neki a csoport, ami összegyűlt.
– Tehát, amit eddig tudunk, az az, hogy a 46-ok tanácsa letartóztatási parancsot adott ki Ichigo ellen, azzal a szándékkal, hogy kinyomozzák, mekkora veszélyt is jelent létezése Soul Society-re – jelentette ki Ukitake.
– Nonszensz – mondta határozottan Yoruichi. – Aki ismeri Ichigót, soha nem állítana ilyet.
– Igen – vetette közbe Urahara, – de a tanács nem ismeri.
– Ez igaz – helyeselt a macskanő.
– Akkor meg kell velük ismertetni! – vágott közbe Karin. – Nem engedhetik, hogy Ichi-nii-nek baja essen! Maguk keverték bele ebbe az egészbe, most akkor húzzák is ki a bajból!
– Karin, az nem olyan egyszerű – mondta halkan Rukia. – A 46-ok tanácsa Soul Society bírósága, ők ítélkeznek felettünk. Seiretei nemeseiből áll, akik soha nem harcoltak, nem érthetik meg, milyen is katonának lenni, amilyen Ichigo.
– Gyáva és kicsinyes egyének, aki nem érdemlik meg a nemes jelzőt – mondta hidegen Byakuya, – és hataloméhesek. Már régen nem Soul Society érdekeit nézik. Nem látok sok esélyt arra, hogy Ichigót elengedjék. Én sem tenném az ő helyükben. A meggyőzés helyett más taktikával kell előállnunk.
– Mit javasolsz? – kérdezte Ukitake. – Lázadjunk fel ellenük, és ne adjuk át Ichigót?
– Nem. Azt javaslom, hogy adjuk át nekik, és majd meglátjuk, hogy mi történik – válaszolta. Mindenki döbbenten nézett rá.
– Nem mondhatod komolyan, nii-sama – suttogta Rukia. – Azt sem tudjuk, mit tennének vele.
– Bezárják Senzaikyū tornyába. A hatodik osztag vállalja az őrzését, persze titokban – mondta hidegen, ahogy Uraharára nézett. – Ennél nagyobb biztonságban nem lehetne sehol máshol sem.
– Igaza van – mondta Shinji. – Holnap Soi Fon eljön érte, és akár így, akár úgy, de a fiút elviszi. Sokkal jobban mutatna, ha önszántából menne, bizonyítván, hogy nincs mit rejtegetnie. Kisuke, te is így gondolkodnál, ha…
– Ha? – kérdezett vissza Urahara veszélyesen, tekintete ígérve, hogy a mondat befejezése sokba kerülhet a vaizardnak.
– Ha te kéred, megtenné – jegyezte meg Yoruichi.
– Ha te kéred, lemenne a pokolba és vissza, kérdés nélkül – vetette közbe fagyosan Byakuya.
– Ezen mit értesz? – kérdezte a bolttulajdonos kihívóan. – Ichigo önálló lény, azt tesz, amit akar! – Kuchiki összevonta a szemöldökét.
– Ezt magad sem hiheted – mondta Byakuya. – Akinek van egy csöpp esze is, az tudja, hogy Kurosaki mindig azt teszi, amit te mondasz, vagy amivel azt hiszi, hogy a kedvedben járhat. Nem hinném, hogy a zseniális Urahara Kisuke épp ezt ne vette volna észre, és használta volna ki.
A két kapitány mereven nézte egymást, s Ukitake, hogy elvonja a figyelmüket, megköszörülte a torkát. Urahara, realizálva, hogy kiesett a kedélyes bolttulajdonos szerepéből, mosolyt erőltetett az arcára.
– Hajjaj, Byakuya-kun - mondta játszott könnyedséggel, – azt hiszem, mindketten túl komolyan vesszük a mondottakat. Foglalkozzunk csak a jelen helyzettel. De – tette hozzá acélos tekintettel, – ha valami mondanivalód van, később állok rendelkezésedre.
A többiek értetlenül ültek, és szemlélték a kibontakozó jelenetet, majd pedig az alig leplezett kihívást Urahara szavai mögött.
– Igaz, ami a jelentésben szerepel? – tette fel a kérdést Ukitake. A válaszra mindenki kíváncsi volt. – Tényleg labilis az állapota?
Urahara hideg tekintettel nézett fel a nemesre.
– Hogy feltételezhet ilyet?! – kiáltott fel Renji. – Kapitány – tette hozzá zavartan.
– Ez egy fontos kérdés, Abarai. Habár a válasz nem változtat azon, hogy Kurosaki mellett állunk, de minden mást megváltoztat. Ha nem tudja uralni a hollow-t, akkor nem engedhetjük, hogy a 46-ok tanácsa elé álljon. De ha nem áll oda, akkor soha nem tisztázhatja a nevét, és bujdosva élheti le az életét.
– Ichigónak talán vannak problémái mostanában, de semmi olyan, amin ne tudna úrrá lenni – mondta Urahara.
– Ne felejtsd el, hogy majdnem megölt téged – jegyezte meg Lisa, – és mégis azt állítod, hogy Ichigo ura a helyzetnek?
– Igen – jelentette ki határozottan a bolttulajdonos.
– Kisuke – suttogta fájdalmasan Ichigo. Feje szédült a sok információtól. Miért akarja őt a 46-ok tanácsa, egyáltalán honnan tudnak róla, és arról, hogy mostanában nem volt önmaga? Miért van itt ez a sok ember? Mit akarnak tőle, mit tegyen? Mit tenne Kisuke? S ez a kérdés volt az, ami megvilágította, mit is kell csinálnia.
– Úgy látom, Urahara, hogy nem vagy eléggé tárgyilagos az ügyben – jegyezte meg Shinji. – Mindnyájan láttuk, mi történt. A hollow most valóban Ichigo érdekében harcolt, mert az egybe esett a sajátjával. Mi a biztosíték arra, hogy máskor nem fog épp ellenünk fordulni? – kérdezte.
– Én vagyok – hallották Ichigo halk, de biztos hangját az ajtó felől. – Talán engem is megkérdezhetnétek arról, hogy mi legyen a sorsom – mondta hidegen, karját összevonva a mellkasán. – Szép kis társaság gyűlt össze, hogy megvitassa pro és kontra, mit is kellene tenni velem.
– Ichigo – kérdezte halkan Yoruichi, – mióta vagy itt? – Hangján mintha szégyenkezés érződött volna.
– Elég régóta ahhoz, hogy tudjam, amit el akartatok titkolni – felelte. Urahara szomorúan nézett rá.
– Sajnálom, hogy… – kezdte, de nem tudta befejezni a mondatot, ahogy egy pillanatra látta Ichigo szemében is a szomorúságot, amelyet gyorsan felváltott az oly' ismerős elszánt tekintet. A bolttulajdonos felszisszent, mert megértette, mit is jelent ez a nézés. – Már döntöttél, ugye? – kérdezte.
– Holnap elmegyek velük, mikor értem jönnek – felelte nyugodtan, – és te elengedsz. Ez lesz a legjobb. Nem engedem, hogy harcoljatok miattam. Most nem.
Erősnek kell lenned, most nem visszakozhatsz, akárhogyan is néz rád! – biztatta magát. – Most nem hátrálhatsz meg, Ichigo. Ő is tudja, hogy ez a helyes döntés. Nem sodorhatod nagyobb veszélybe, mint amilyenben most van. Talán visszavonták az ellene szóló ítéletet, de nem engedheted, hogy most önként menjen száműzetésbe.
– Ez a helyes döntés, te is tudod – mondta, ahogy magabiztosan a szemébe nézett.
Urahara nagyot sóhajtott, tudta, hogy a fiúnak igaza van.
– Rendben – mondta végül. – De még meg kell beszélnünk pár dolgot ezzel kapcsolatban.
Ichigo már válaszolni akart, hogy ezen nincs mit megbeszélni.
– Később, Kurosaki-san, később – tette hozzá Urahara, ismét a szokásos könnyedséggel. – Most csatlakozzon hozzánk! Úgy sokkal jobb lesz, ha ön is itt van.
Ichigo leült Urahara mellé, s nézte az előtte lévő csészét. – Kisukéé – gondolta. – Ah, tea – mondta, ahogy felemelte, és ivott belőle. Épp olyan volt, ahogy az idősebb szerette, egy leheletnyit édes, de még érezni rajta a zöld tea markáns ízét. A nyelvével csettintett, és elmosolyodott a gondolatra: épp olyan, mint a férfi: édes és erős. Érezte, hogy nézik.
– Mi az? – kérdezte meglepetten.
– Jól vagy, Ichi-nii? – Yuzu hangja gyengéd volt, és aggodalommal teli.
– Jah, elég szarul nézel ki! – hallotta Karint, de a nyers szavak mögött érezte a törődést.
– Mostanában elég keveset aludtam, ennyi az egész – felelte.
– Hazudsz – jelentette ki idősebb húga. – Miért? – Ichigo meglepetten emelte fel a fejét. Karin állta a tekintetét. – Elég volt. Légy őszinte végre, csak a változatosság kedvéért!
– Karin! – figyelmeztette Yuzu kedvesen. – Mások is vannak itt.
– Ne védd folyton! – kiáltott a nővére. – Tudod jól, hogy nem vezet sehova, ha folytatjuk, hogy nem tudunk semmit! Itt és most tudni akarom, mi történt végre. Apa teljesen megbolondult, Ichigo is furcsán viselkedik.
– A kiscsajnak igaza van – vetette közbe Hiyori, aki eddig, szokásával ellentétben, csendben figyelte az eseményeket. – Ne add ezt az ártatlan maszlagot, túl sokat láttunk ahhoz, hogy elhiggyük, hogy jól vagy.
– Rendben! – felelte Ichigo. – Ahogy Urahara-san is mondta, semmi olyan nem történik, amivel ne tudnék megbirkózni. – Eszébe jutott beszélgetése Benihimével. – Ma reggelig valóban azt hittem, hogy kezdek megőrülni. Elég sok szarság ment végre a fejemben, emlékek, hangok, álmok, amik nem hagynak békén. Szóval, nem hazudtam: tényleg nem alszok jól mostanában. De kiderült, hogy amiről azt hittem, hogy a képzeletem, mégis valóság, és nem vagyok őrültebb, mint eddig.
– Mióta? – kérdezte Yoruichi aggódva. – Mármint mióta nem aludtál jól? És milyen hangok, álmok nem hagynak nyugton?
– Már régóta nem alszok jól, de ennyire elviselhetetlen csak úgy egy hónapja lett. – Idegesen felnevetett. – De most már térjünk rá a fontosabb kérdésekre, mint arra, hogy mikor és hogyan alszok, vagy miről álmodok.
– Ez fontos! – mondta Ukitake – Megmagyarázhatja, hogy miért viselkedsz így.
– Jah, hogy miért vesztettem el majdnem az irányítást az életem felett? – kérdezte nevetve – És öltem meg majdnem a szobában ülők felét?
Döbbent csend ült a teremre.
– De nekem is van egy kérdésem. Miért most? – kezdte. – Miért most akarnak letartóztatni? Pont ilyen veszélyes, sőt veszélyesebb voltam eddig.
Ukitake kelletlenül megköszörülte a torkát.
– Egy jelentés érkezett a 46-ok tanácsához hogy mentálisan labilis vagy, és ezzel veszélyt jelentesz mind Soul Societyre, mind Karakurára, ha esetleg hollow-vá válnál.
– Azt hiszem, most Shirosaki kisebb fenyegetést jelent, mint én. – Aztán eszébe jutott egy gondolat. – És ki volt a jelentő? – A szobában kézzel foghatóvá vált a feszültség, miután elhangzott a kérdés. – Nem tudta senki, hogy ilyen állapotban vagyok egészen mostanáig, csak Urahara és… – Megmerevedett. – Áh, tudhattam volna.
– Komolyan gondoltad, hogy bárki is szerethet?! – kiáltotta kárörvendően a jól ismert hang a fejében. – Ne mondd, hogy bevetted azt a sok hülyeséget, amit mondtak neked! Itt senki sem azért ül, mert szeret, vagy, mert segíteni akar. Csak meg akarják tudni, hogy mekkora fenyegetést jelentesz a számukra. Senki sem szeret, még imádott Kisukéd sem.
Ichigo becsukta a szemét. Nem fogom engedni, hogy tovább uralkodj a gondolataimon. Tudom, hogy nem az én szavaim ezek, és akár el is mehetsz, mert többet nem engedem, hogy megzavarjon a sok szarság, amit mondasz. Tudom, hogy nem igaz.
– Valóban? Akkor miért foglalkozol velem? Nem érzed az iróniát? Nem akarsz elfogadni, nem érdekel, amit mondok, de válaszolsz. Ez már magában is ellentmondás.
– Elképzelhető. Csak közölni akartam veled, hogy mostantól nem fogok tudomást venni rólad, akármit is mondasz. Elég volt a gyötrődésből. Túl sokáig engedtem, hogy befolyásolj!
– És mégis mi okozta ezt a hirtelen változást? – Nevetett a hang. – Attól, hogy nem fog válaszolni, még kevésbé leszel őrült!
– Lehet, de mások nem hallják a gondolataim, s ha nem figyelek rád, legalább képes leszek normálisan viselkedni ezután – felelte.
– Ichigo?Ichigo?! – De Ichigo nem válaszolt neki. Már túl sok forgott kockán, s mióta tudta, hogy a hang mégsem a lelkéből szól, megszűnt az a bizonytalanság, amit eddig érzett. Nem. Nem érezte jobban magát. Nem, nem gondolta, hogy kevésbé lenne őrült, mint eddig, de már volt oka, s így ereje ahhoz, hogy ne foglalkozzon vele.
– Ichigo?
– Kurosaki-san? – Hallotta az egyre nyugtalanabb szólongatásokat.
– Jeh? – kérdezett vissza, ahogy kinyitotta a szemét. – Mi van?
– Semmi, csak úgy tűnt, mintha valami baj lenne – mondta halkan Rukia.
– Miért? – Egy kicsit ideges lett erre.
– A reiatsud megváltozott egy kis időre. – Urahara felé pillantott. A férfi arca nem mutatott semmilyen érzelmet, de érezte kezét a combján az asztal alatt. Erősen szorította, s ebből megértette a riadalmat, amelyet okozott.
– Áh, nem történt semmi. Ne is foglalkozzatok vele – próbálta a feszültséget csökkenteni. – Többet nem kell aggódni – mondta, ahogy végigsimított Urahara kézfején, s egy megerősítő pillantást vetette felé. – Már nem. – Látta, hogy a másik szemében a kérdést. – Majd később – suttogta neki.
– De én még mindig nem tudom, ki volt az a szemét, aki elárulta Ichigót – mondta mérgesen Karin.
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, Ichigo felelt.
– Ne is törődj vele – mondta, – úgy sem ismered.
– De Ichigo! – kezdte Renji, azonban Byakuya alig észre vehetően megrázta a fejét.
– Akkor megbeszéltünk mindent? – kérdezte a hatodik osztag kapitánya.
– Addig úgy sem tehetünk semmi mást, míg a tanács fel nem fedi szándékait, vagy meg nem tudunk valami újat – jelentette ki Ukitake. – Hátha a többiek kiderítettek valamit. Tehát akár vissza is térhetünk Seireitei-be. Ichigo biztonságban lesz itt, míg Soi Fon érte nem jön. Aztán a hatodik osztag fog vigyázni rá titokban, ahogy megbeszéltük. És azt mondanom sem kell, hogy ennek a beszélgetésnek köztünk kell maradnia, legalábbis egy ideig biztosan. Ichigo – szólította meg a helyettes shinigamit. – Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de bíznod kell benne, hogy sok barátod van, és mindenki melletted áll.
– Jah, tudom – válaszolta Ichigo, – és nem felejtem el. – tette hozzá nyomatékosan. Üzenetnek szánta.
– Haha! Azt hiszem, ez volt a legnagyobb hazugság, amit valaha hallottam. – Semmi reakció. – Azt hiszed, elég erős vagy? Majd meglátjuk – mondta a hang. – Álmaidban még találkozunk.
Ichigo megmerevedett. A hangnak még ellent tud állni, de az álmok: újra élni a háború szörnyűségeit, aztán a legújabb, elviselhetetlen lenne újra
– Urahara-san, megnyithatjuk a senkaimont a gyakorlótérről? – kérdezte a tizenharmadik osztag kapitánya – ott nem fogják érzékelni.
– Hát persze – vette elő udvarias modorát a bolttulajdonos. – Jöjjenek utánam. Kurosaki-san, megvárna itt? – kérdezte a másik karját lazán megsimítva. Érezte, hogy milyen feszült a másik teste.
– Hm? – felelt Ichigó, nem is érzékelve mi folyik körülötte, csak az ismerős hangra reagálva.
– Mindjárt jövök, várj meg itt – mondta neki Urahara halkan. – rendben?
– Persze – felelte Ichigo. – Nem megyek sehová.
– Aztán vigyázz magadra, hallod? – vágta hátba Renji.
– Ja, ja! – próbált önmaga lenni, és tudata legmélyére nyomni a fenyegetést.
– De tényleg, Ichigo – hallotta Rukia aggódó hangját. – Ne csinálj semmi hülyeséget!
– Nem fogok – felelte. – Legalábbis nem nagyobbat, mint eddig. – Rukia erősen fejbe vágta. – Ah, ezt miért kaptam? – kérdezte felháborodottan, míg az ütés helyét simogatta.
– Csak, hogy emlékezz rá, mi vár rád, ha mégis eszedbe jutna valami – nevetett a shinigami lány.
– Megyünk mi is – állt fel Shinji.
– Aztán szóljatok, ha pár segget szét kell rúgnia Seireitei-ben. – tette hozzá Hiyori.
– Mindenképpen, Hiyori-san – nevetett Ukikate. – Mindenképpen.
Ichigo egyedül maradt az asztalnál húgaival, Tessai-jal és Yoruichivel. A kidou mester kimentette magát, mondván el kell még intéznie ezt-azt a bolt körül, s a vacsora ügyében is intézkednie kell. Ezután csend lett az asztal körül, mindenkinek volt elég gondolkodni valója. Ichigo azon mélázott, hogy miért nem vette észre hamarabb a nyilvánvalót, míg a testvérei próbálták megemészteni a hallottakat.
– Hm – kezdte Yuzu.
– Tessék, Yuzu? – kérdezte Ichigo. – Látom, hogy kérdezni akarsz valamit.
– Csak azt – kezdte – csak azt szeretném tudni, hogy most mi fog történni? – kérdezte bizonytalanul. – Azt értem, hogy most el fognak vinni a tiszta lelkek városába, de mi lesz azután? Mi fog történni? Mikor jössz vissza? ÉS ott van még az a másik dolog is…
– Milyen másik dolog? – kérdezett vissza Ichigo, de sejtette, hogy mit akar tudni.
– Mi történt közted és apa közt? – Hallotta Karin nyílt, és megkerülhetetlen kérdését.
– Azt hiszem, most jobb, ha megyek. – Állt fel Yoruichi. – Még van pár dolog, amit el kell intéznem. Vigyázz magadra, Ichigo, hallod? Ne okozz még több fejfájást valami hülyeséggel.
– Miért gondolja mindenki, hogy meggondolatlanul fogok viselkedni? – kérdezte egy kicsit mérgesen Ichigo.
– Mert mindig azt teszed – nevetett a lila hajú nő, azzal kiment a szobából.
– Nos? – Nézett Yuzu kérdően rá. – Mi a válasz?
– Jah, a kérdésre? – Ichigo remélte, hogy elfeledkeznek róla, de tudta, hogy nem fognak. Nagyot sóhajtott. Hogy is magyarázza meg? Még ő sem tudta, hogy pontosan mi történt. Sejtette, hogy apja nem fogja jól viselni, ha egyszer kiderül róla az igazság, de sohasem gondolta volna. hogy így fog reagálni az öreg. – Őszintén nem tudom – kezdte. – Megtudott pár dolgot rólam, amit nem akartam, s talán ezért – elakadta a magyarázatban. – De nem tudom az okát. Tényleg.
– De valami csak történt? – próbált segíteni Yuzu.
– Azt tudjuk, hogy megtudta, Shirosaki létezik – mondta Karin, – s hiába mondtuk, hogy nem jelent fenyegetést, nem hitt nekünk. Ezen kívül valahogy rájött arra is, hogy miért jártak hozzád a fiúk – mélázott tovább.
Ichigóban meghűlt a vér.
– Ti? Ti tudtátok? – Elcsuklott a hangja.
– Igen, Ichigo – mondta halkan és elpirulva Yuzu.
– Nem kellett hozzá nagy ész – vetette közbe Karin vigyorogva, – annyira nem voltatok halkak.
– Én nem… – kezdte. Meg akarta magyarázni, miért tette, de nem tudott többet mondani.
– Semmi baj, Ichigo – hallotta Karint, ahogy megpróbálta megnyugtatni. Odajött hozzá, s átölelte.
– Nincs mit megmagyarázni vagy megbocsátani – suttogta Yuzu, ahogy a másik oldalról ő is átkarolta. – Szeretünk Ichigo így, aki vagy.
A helyettes shinigami nem tudta, mit mondjon, csak ült ott húgait magához szorítva, s ahogy felnézett, az ajtóban Urahara állt. Arcán látta a ritka vendéget: a leplezetlen érzelmet.
A volt shinigami kapitány, amint a kapuhoz kísérte hívatlan vendégeit, máris sietett vissza Ichigóhoz. Kíváncsi volt, mi is okozta a hirtelen változást a fiatalabb viselkedésében, hova lett a tegnap még az összeomlás szélén lévő, ingatag lelkiállapotú szeretője, aki nem akarta elhinni, hogy valaki szeretheti őt is, aki nem akarta elhinni, hogy az általa olyan szörnyűnek tartott bűnök nem is szörnyűek, s nem is megvetendőek. Ahogy be akart lépni a szobába, ahol Ichigo tartózkodott, meghallotta az utolsó mondatokat, amelyeket váltottak. Megkönnyebbült, hogy a húgai tudják, kicsoda és mit csinált a bátyjuk valójában. És elmondhatatlanul hálás volt nekik, amiért így szeretik őt.
– Így sokkal könnyebb lesz – gondolta. – Végre talán elhiszi, hogy nincs egyedül.
Ahogy állt, látta, hogy Ichigo észrevette, s hogy a lányok is felé néznek. Úgy érezte magát, mintha meztelen lenne, mintha teljesen átlátnának rajta.
– Ah, ez a következmény, ha az ember elfelejti a kalapját és a legyezőjét – morogta magának, ahogy e kellemetlen érzés kíséretében megindult az asztal felé kíváncsi pillantásoktól kísérve.
– Esküszöm, olyan, mintha átlátnának rajtam. És a szemük, mintha mosolyogna. Áh, – intette magát.
– És tudunk róla is – suttogta Karin Ichigo fülébe elég hangosan ahhoz, hogy a másik férfi is meghallja, s Urahara felé mutatott.
A helyettes shinigami döbbenten ült, s egy nem kevésbé meglepett bolttulajdonos nézett vissza rá. Aztán Karin szemébe nézett.
– Karin? Miről beszélsz? – kérdezte szemöldökét felvonva. Talán a tagadás még segíthet.
– Azt hiszed, bármit is elrejthetsz előlünk? – erősítette meg nővére kijelentését Yuzu. – Biztosíthatlak, az lehetetlen.
A két lány csillogó szemekkel nézett egymásra, s aztán a két teljesen lesújtott férfira. Elnevették magukat.
– Ugyan már! – mondta nevetéstől csengő Karin. – Miért vagytok így meglepődve?
Ichigo megrázta a fejét, és elmosolyodott.
– Valóban nem tudok semmit sem elrejteni, igaz? – Nevetett.
– A testvéreid vagyunk. Az a feladatunk, hogy segítsünk egymásnak, nem? – kérdezte Karin komolyan. Szigorúan Ichigóra nézett, és teljes erejéből kupán vágta.
– Au! Ezt miért kaptam? – tiltakozott a helyettes shinigami.
– Hátha helyére rázódnak a gondolataid – felelte húga. Ichigo keze megállt a molesztált terület simogatása közben, és testvéreire nézett.
– Örülök, hogy ilyen húgaim vannak – mondta megkönnyebbülten. – Szégyellem magam, hogy így viselkedtem. Komolyan nem tudom elhinni, hogy bevettem azt a sok hülyeséget, amit – de aztán mégsem folytatta – Köszönöm.
– Ah! – kiáltotta fel Karin. – Elég ebből a nyálas viselkedésből! Inkább azt mondd meg, hogy mit teszünk most. Nem gondolhattad komolyan, hogy ilyen könnyen feladod magad!
Ichigo szomorúan elmosolyodott.
– Ez az én kistestvérem. Mindig harcolna. – Nagyot sóhajtott. – De most tényleg el kell mennem. Nem hagyhatom, hogy bárki megsérüljön miattam. Már így is túl sokan haltak meg.
– Ichigo – mondta enyhe dorgáló hangsúllyal Urahara.
– Ez csak egy ténymegállapítás volt – jelentette ki, ahogy dacosan a szemébe nézett. Tudta, hogy az idősebb aggódik, még ha nem is vallja be, hogy megint elvesztheti önmagát. De az nem történhet meg. Még egyszer nem.
– Szóval, mióta vagytok együtt? – kérdezte vigyorogva Karin, hogy leült bátyja mellé. Ichigo elpirult. – Ugyan már, mind felnőttek vagyunk. Szóval?
– De akkor is a húgaim vagytok – tiltakozott Ichigo. – Nem kellene ilyenekről beszélgetnünk.
– Ugyan már, Ichigo – vigyorgott Urahara – ne legyél ilyen szégyenlős. Hm, ha jól számolom, akkor nemsokára már három napja lesz, nem?
– Három nap? – hüledezett Karin. – És apa akkora felhajtást csinált körülötte, mintha évek óta titkolóznátok. –
Ichigo elszomorodott.
– Nem tudtuk meggyőzni, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy képzeli. És minden csak egyre rosszabbá vált. Amikor utoljára láttam, teljes szívéből gyűlölt.
– Ez nem igaz – mondta halkan Yuzu. – Csak aggódik érted. Nem érti, mi történik. Segíteni akar, csak nem tudja hogyan.
– Jah – csattant fel Ichigo, érezve a keserűséget, amit apja viselkedése okozott – azért kellett neki elmennie egészen…
– Ichigo – szólt közbe Urahara – mit szólnál hozzá, ha a lányok itt maradnának éjszakára? Nem tudni, mikor fogjátok legközelebb látni egymást. – Tudom, hogy nem akarod, hogy megtudják! – Nézett rá kérlelően.
– Ah, igazad van! – nevetett fel idegesen Ichigo a tarkóját simogatva.
– Mit szóltok hozzá? – kérdezte Urahara színlelt jókedvével – És itt megvárhatjátok, amíg Kurosaki-san visszatér Soul Societyből. Ururu biztos örülne egy kis társaságnak.
– És apa – titakozott Yuzu. – Azt sem tudjuk, hol van!
– Semmi gond – folytatta a bolttulajdonos – megkeressük, és szólunk neki, hogy itt töltötök pár napot. Biztos nem lesz kifogása ellene.
– Rendben – egyezett bele Karin, aki látta a két férfi közötti ideges pillantásokat. – Ha szerintetek ez a legjobb, akkor maradunk. De avassatok be mindenbe – hallotta, hogy Ichigónak elakad a lélegzete – majd, ha úgy gondoljátok, itt az ideje – tette hozzá halkan.
– Ah, Isshin szerencsés, hogy ilyen családja van – mondta Urahara, ahogy felállt. – Beszélgessetek, nekem van egy kis elintézni valóm. – Ezzel még egyszer végignézett a Kurosaki családon. – Ah, Isshin, – gondolta – megőrültél, ha bármelyiküket is el akarod lökni magadtól.
Urahara fáradt sóhajjal ült le íróasztalához a laborjában. Az asztalon, mint mindig, most is hatalmas káosz uralkodott: jegyzetek mindenfelé, egyik zavarosabb, mint a másik, legalábbis akkor, ha nem vagy Urahara Kisuke. Számára minden papírnak, minden félbehagyott mondatnak és lekapart képletnek teljes és nyilvánvaló jelentése volt. De nem tudott mit kezdeni az elmúlt napokban történtekkel. Nem volt rá megfelelő képlet, sem törvény, vagy csak szabály, hogy mit is kellene tenni, akkor, mikor valaki számunkra kedves az összeomlás szélére kerül. Mit lehet, mit kell ilyenkor tenni? Csak lenne rá valami iránymutatás, hogy merre is induljon. Most, hogy egyedül volt, és pillanatnyilag nem kellett aggódnia Ichigóért, próbált rájönni valami megoldásra. Valamire, akármire, amire eddig nem gondolt.
– Kisuke-sama! – Hallotta zanpakutouja csengő hangját.
– Tessék, hercegnőm – válaszolt neki, – mit szeretnél?
– Valami fontos dologra jöttem rá, míg Ichigo belső világában voltam – felelte.
– Ah, szóval ott jártál, míg nem éreztelek pár percig.
– Igen, mester. – Urahara érezte kardjának feszültségét.
– Mi az, ami ennyire nyugtalanít? – kérdezte.
– Hallottam a hangot, melyről Ichigo mesélt nekünk – kezdte Benihime. – Nem hallotta más, csak én és ő, tehát nem Ichigo tudatából származik. Mert, ha így lenne én nem hallottam volna, Zangetsu és Shirosaki igen. De ők nem hallották. Értetlenül állnak mesterük viselkedése előtt.
– Értem – mondta elgondolkodva Urahara.
– De mester, nem ez volt a legérdekesebb – folytatta a vörös hercegnő. – Hanem a hang maga, olyan volt, mintha ismerném a hangot.
A bolttulajdonos nagy levegőt vett. Volt egy olyan érzése, hogy tudja, mit fog a kardja mondani. De biztosnak kellett lennie.
– És kié volt? – kérdezte.
– Aizen Sosuke-é, Kisuke-sama – mondta Benihime. – De az nem lehetséges, ugye?
Urahara úgy érezte, hogy végre minden apró részlet a helyére került. Mindennek meg lett az oka, és Ichigo minden viselkedésének meglett a magyarázata.
– Nem tudom, Benihime – sóhajtott. Már nem volt ereje mérgesnek sem lenni. De még nem volt itt a pihenés ideje.
– Ah, nem érünk rá ilyenekkel foglalkozni! – mondta magának Urahara. – Ki kell találnunk egy tervet, mellyel megmenthetjük Ichigót, és így Soul Society-t is. Újból.
Hátradőlt székében, és mereven nézett a papírhalomra az asztalon. Egy kis színes képsarok vonta magára a figyelmét. Kiszabadította a lapok közül, és mosolyogva nézte. Emlékezett jól, mikor készült: évekkel ezelőtt. Ichigó leverte fejéről a kalapot, és diadalmasan állt előtte, míg ő duzzogva kérdezte, hogy miért zaklatja folyton a kalapját. Emlékezett a válaszra is. „Mert eltakarja az arcát ezzel és azzal az idegesítő legyezővel együtt, s úgy nem látom, mire gondol." Felelte akkor a másik, míg közel hajolt az arcához, s akkor készítette a képet Orihime a tudtuk nélkül. Csak miután elkobozta a képet, látta Ichigo arcán az őszinte vágyat arra, hogy valóban lássa, mi van a kalap árnyéka és a legyező mögé rejtve. De soha nem merte elhinni, amit a fénykép most olyan tisztán mutatott.
– Mekkora bolond voltál mostanáig, Urahara Kisuke – mondta magának. A képet félrerakva hátradőlt, hogy végiggondolja, mit is kell tennie.
– Megvannak még az Ichigo agyhullámairól készült szkennek? – S nagy keresésbe kezdett a fiókokban. –Itt kell lenniük valahol! Áh! Megvannak! Ezekkel könnyű lesz bebizonyítani, hogyan is változott meg Ichigo viselkedése. – Az ábrákat vizsgálgatta. – Csak egy szkenn a mostani agyműködéséről, és elegendőnek kell lennie. – Nem tetszett neki, merre haladnak a dolgok. Nem tudta, hogy mi a 46-ok Tanácsának szándéka, ha egyáltalán valóban az ő szándékukról van szó, s nem máséról – merült fel a kérdés. Egy éve. Már egy éve, hogy azt hitték, meghalt, de a jelek egyre erősebben mutattak arra, hogy lehet, tévedtek. De hogy lehetséges az? Mindketten, Ichigo és ő is látták, hogy Aizen részecskéi eltűnnek Hueco Mundo légkörében, miután a helyettes shinigami halálos sebet adott neki. Lehet, hogy az egész csak illúzió volt? Mindkettejüket becsapta volna Kyouka Suigetsu-val?
– Hm – gondolta tovább Urahara ismét kényelmes székébe merülve. – Nem sok mindent tudunk Kyouka Suigetsu képességeiről, csak annyit, amennyit Aizen elmondott róla, s neki biztos nem volt érdekében felfedni mindent. A kard képessége, hogy, illúziót használ, de csak láttatni tudja a dolgokat, valakit rávenni valami megtételére, arra nem képes. S ha igaz, amit feltételezek, hogy Ichigo hallucinációi és álmai mind Kyouka Suigetsu képessége miatt vannak, akkor tudjuk, hogy messzebbről is képes hatni. Elképzelhető, hogy Ichigo attól a másodperctől fogva Aizen hatása alatt áll, hogy azt hittük, meghalt? Ah! És lehet, én is. Akkor csak egy dolog van hátra, hogy ezt a lehetőséget minden bizonnyal kizárjuk: meg kell változtatnom a saját agyhullámaim frekvenciáját, hogy megtörjem a hatást. És ezt csak úgy lehet, ha elektromos áramot használok. Á, milyen fájdalmas megoldás, de mindenképpen meg kell tennem.
Ezzel átment a szoba másik részébe, ahol kísérleti tárgyait tartotta, s azok között volt egy régi elektrosokkoló is.
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer magamon alkalmazom ezt, önszántamból – mélázott. – Nézzük, működik-e még egyáltalán. – A tappancsokat felragasztotta a halántékára, áram alá helyezte a gépet, feltekerte fél percre a működési idejét.
– Ennyi időnek elégnek kell lennie. – S megnyomta a bekapcsoló gombot. A következő, amire emlékezett, hogy a földön fekszik, és iszonyatosan fáj a feje.
– Úgy látszik, működik – suttogta, ahogy tovább feküdt a földön.
– Benihime – kérdezte egy idő után.
– Igen, Kisuke-sama?
– Szóval jártál Ichigo belső világában? – tudakolta, csak, hogy elterelje a figyelmét hasogató fejfájásáról.
– Igen, mester – válaszolt kételkedő hangon a kard.
– És miért? – érdeklődött.
– Csak megkértem, hogy menjen fel a Shotenbe, és hallgasson ki egy beszélgetést, ezzel mindenki, főképp a mi helyzetünket megkönnyítve – mondta ravasz mosollyal.
– Mint mindig, most is igazad volt – felelete Urahara is egy kisebb mosollyal. Aztán sóhajtott. – És milyen volt? – tudakolta halkan.
– A belső világa? – kérdezett vissza Benihime, de pontosan tudta, mire is kíváncsi a másik. – Azt nem tudom, milyen általában, de most hideg volt, és esős. De majd mi változtatunk rajta, ugye? – hangjában egyértelmű volt az incselkedés.
– Mi az? – nevetett fel a bolttulajdonos. – Csak nem láttál valamit, ami tetszett?
– Ami azt illeti, mester–nevetett vele zanpakutou-ja – két valakit is láttam, aki tetszett. Mindkettőre ráfér egy kis boldogság.
– Elég, elég – intette a mestere, – ne is folytasd tovább. Azt eddig is tudtam, hogy érdeklődsz Zangetsu iránt, és már így is többet hallottam, mint szükséges. – Nagyot sóhajtott. – Csak néha jöjj vissza hozzám is. Magányos nélküled.
– Tudod, Kisuke-sama, hogy mindig te maradsz a legfontosabb a számomra– ezzel egy csókot lehelt mestere felé.
– Tudom, tudom – ásított a volt kapitány, aztán karjára dőlve motyogta – csak pihenek egy kicsit. Csak egy pár percet.
– Kisuke! – mintha valaki szólongatná. – Kisuke! Ébredj. Mit csináltál már megint?
– Hm? – ébredezett. – Kurosaki-san?
– Jah. De miért fekszel a földön? És ezek az elektródák? – kérdezte Ichigo idegesen.
– Ah, semmi, semmi. – próbált felülni Urahara, miközben a másik férfi leszedte róla a tappancsokat. – Csak kipróbáltam egy elméletet, ennyi az egész. – Látta a másik nyugtalan arcát. – Tényleg, nem kell aggódni. – Próbált mosolyogni. – Mennyi az idő?
– Este hét óra. Nemsokára kész a vacsora. Éhes vagy? – kérdezte, míg figyelte a másikat, hátha valami maradandó sérülést okozott magának. – Nem muszáj most felmennünk.
– Igen, igen. Csak előbb – állt fel a másik, s megszédült. – Szeretnék egy felvételt készíteni az agyműködésedről.
– Tessék?! – kiáltott idegesen Ichigo. – Miért? Engem is sokkolni akarsz?
– Nem, Ichigo, még nem – mondta a másik, míg szemével kereste az általa készített EEG készüléket.
– Még nem?! – esett kétségbe Ichigo.
– Ah, csak rossz volt a szóhasználatom, nem kell aggódni – mondta, ahogy előkapta a műszert.
– Ha azt mondod, nem kell aggódni, mindig ideges leszek – mormogta a helyettes shinigami. – És végül is minek kell megnézni az agyműködésem?
– Csak, hogy lássam, van-e még! – nevetett Urahara.
– Hé, nem vagy vicces! – mérgelődött Ichigo.
– Tudom – felelte komolyan a volt shinigami. – Csak bízz bennem.
– Máskülönben itt lennék? – kérdezett vissza a fiatalabb, míg megpróbálta kényelmesen eligazítani a madzagokat, míg lefeküdt a kísérleti asztalon. – Azt megtudhatom végre, hogy minek kell?
– Majd később, Kurosaki-san, majd később – mondta Urahara megerősítően. – A legjobb, ha a legkevesebbet tudod.
– Miért? – kezdett nagyon nem tetszeni neki a másik viselkedése. – Félsz, hogy elárulok valamit, amiről még magam sem tudom, hogy tudom?
– Pontosan! – S megcirógatta a másik kezét. – Csak ne aggódj semmi miatt.
– Szerencse, hogy nem a szívverésemre vagy kíváncsi – mosolygott Ichigo, ahogy megsimogatta a helyet, ahol Urahara hozzáért.
– Miért? – kérdezte az idősebb, míg üzembe helyezte a gépet.
– Mert az elárulná, hogy milyen nagy hatással van rám egy érintésed is, és nem adna hiteles képet az egészségi állapotomról – mondta.
– Ah, akkor a legjobb lesz, ha nem gondolsz rám, nehogy az agyműködésedet is lenullázzam – somolygott rá, míg lassan megcsókolta.
– Tudod, így nem segítesz – suttogta Ichigo a csók végén.
– Ah, ne is foglalkozzon velem, Kurosaki-san – nevetett Urahara, - csak csukja be a szemét, és lazuljon el. A gép megteszi a magáét.
– Utálom, hogy egyszer tegezel, aztán magázol, és eldönthetnéd végre, hogy hívsz – motyogta, ahogy egyre álmosabb lett.
– Ss, csak aludj, Ichigo. Minden rendben lesz – mondta, ahogy kisimított egy tincset az arcából.
– Kisuke-sama! – érdeklődött Benihime – miért altattad el?
– Már van képem az éber állapoti agyműködéséről –felelte Urahara, – s ha az elméletem helyes, akkor szükségünk lesz egyre arról, hogy hogyan változik meg, mikor álmodik. De ezen kívül, azt is bizonyítanunk kell, hogy az agyműködés változását külső tényező okozza. – Ezzel elővett egy másik műszert, s bekapcsolta azt is. – Ennek érzékelnie kell bármiféle bejövő hullámot.
– Ez azt jelenti, hogy várunk, hátha Aizen megint hallucinációt küld Ichigóra. Szegény fiú. – sóhajtott Benihime. – De Kisuke-sama, ha a 46-ok tanácsa Aizen irányítása alatt áll, akkor teljesen mindegy, hogy milyen bizonyítékkal rendelkezünk, a fiút halálra fogják ítélni, vagy még rosszabb. Te tudod a legjobban, mit tesz akár pár hét is a Maggot's Nest-ben.
– Tudom. De a bizonyíték nem is nekik kell, hanem neki, hogy mégsem vele van a probléma – válaszolta Urahara Ichigóra mutatva, – és azoknak, akik kételkednének benne, ha vannak olyanok.
– De akkor meg nem értem, hogy miért nem mondod meg neki, és töröd meg Kyouka Suigetsu hatását – gondolkodott tovább hangosan a vörös hercegnő.
– Azért, hogy aki ezt az otromba játékot játssza velünk, még ne jöjjön rá, hogy sejtjük, hogy valaki előidézi a gondolatokat, és emlékeket az agyában . Úgy látszik, hogy nem képes olvasni Ichigo gondolataiban, de azt tudja, amit a fiú elmond, lát vagy hall.
– Értem – felelete Benihime, – de akkor is sajnálom a fiút. Átmenjek, hátha tudok segíteni neki?
– Nem – tiltakozott Urahara, – azzal csak még gyanúsabbak lennénk. Így is felkelthettük az érdeklődést már. Nem mindennap készítünk EEG felvételt a szeretőnk agyműködéséről.
– Néha nagyon kegyetlen vagy. Ha tudna, sem ébredne fel az altató miatt. – Sóhajtott. Mindketten a monitort nézték, és Ichigo megmozdult álmában. – Kisuke-sama! A hullámok változnak!
– Üdvözöllek, Ichigo – hallotta az ismerős hangot, s a nevetést, amitől kirázta a hideg. – Komolyan gondoltad, hogy kizárhatsz az elmédből?
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte, ahogy körbenézett. A hídon volt megint.
– Már mondtam – felelte a másik, ahogy felé indult. – Bosszút. Ah, ne vedd zokon, veled tényleg nincs semmi bajom. Sőt, a múlt alkalommal kiváló képességekről tettél tanúbizonyságot. – Megsimogatta az arcát, ahogy ezt mondta. Ichigo mozdulni sem bírt, mintha valami láthatatlan kötél tartaná fogva. – De sajnos rossz társaságba keveredtél. – fejezte be Aizen játszott szomorúsággal. – Sajnállak érte, hogy neked kell fizetned egy százéves ellentét miatt, de mint mondtam, ha téged bántalak, az neki jobban fáj, mint akármi, amit ellene tehetnék. Szóval, bírd még ki ezt a kicsit.
– Nem akarom – suttogta Ichigo, ahogy érezte a másik ujjait a combján. – Egyszer megtetted, nem volt elég?
– Elég? Elég?! – kiáltotta Aizen, de aztán nagy levegőt vett, és folytatta. –Tudom, hogy élvezted legutoljára, ne is tagadd. Láttam az arcodon, mikor elmentél.
– Nem igaz – ellenkezett a fiatalabb. – Az nem lehet, hogy… – A következő pillanatban érezte a másik ujjait az arcán. Nem maga az ütés fájt, hanem a szégyen. Soha többet nem akarja ezt érezni. Soha többet.
– Ha ellenkezel, csak rosszabb lesz. De nem baj, nekem még élvezetesebb. – Arcára kiült öntelt mosolya. – Tudom, hogy figyel, és tudom, hogy tudja – nevetett. – Mit gondolsz, Ichigo? Megmutassuk neki, hogy milyen is, ha úgy kefélnek meg, ahogy egy ilyen kis kurva megérdemli?
– Ne – mondta a helyettes shinigami halálra vált arccal, – nem akarom. Még egyszer nem.
– Engem meg nem érdekel, hogy te mit akarsz! – kiáltott rá mérgesen Aizen. – Úgy vinnyogsz, mint egy kislány. Hol van az a nagyképű alak, aki azt hitte, hogy egy kardcsapással megölhet engem, ha? – Állát két ujja közé szorította olyan erősen, hogy Ichigo felszisszent. – Beképzeltség volt arra gondolni, hogy egy percig is előttem állhatsz egyenlő félként, és ezért most megfizetsz. – Másik kezével letépte a felső ruházatát. – Oh, ha nem vigyázok, még a végén megkedvelem ezt a testet. – S miközben ezt mondta, körmével végigsimította a fiatalabb férfi mellkasát. – De attól félek, hogy számodra nem lesz semmi jó abban, ha ez megtörténik.
Ichigo nem tudott ellenállni, olyan erők tartották mozdulatlanul, melyek ellen nem tudott mit tenni, s felébredni sem bírt. De nem hagyhatja, hogy játszanak vele, nem engedheti, hogy legyőzzék. Benihime megmondta, nem kezd megőrülni, s minden erejével, minden agysejtjével hinni akarta, hogy a zanpakutou igazat beszélt. Tehát nem fogja hagyni, hogy ez a kegyetlen őrült játsszon vele. Azt nem akadályozhatja meg, hogy azt tegyen vele, amit akar, de arról már dönthet, hogy hagyja-e, hogy megérintse a lelkét is. Igaz, csak álom, mégis olyan valóságos. Valószerű minden érintése, ahogy pénisze ismét behatol a testébe, ahogy az ujjai erősen szorítják csípőjét. Érzi, ahogy mozog: ki és be, újra és újra.
Kisukéra gondol. Úgy könnyebb. Segít elhinni, hogy önként van négykézláb. Segít elhinni, hogy minden, ami történik, az csak jó lehet. Már nem Aizent érzi, nem. Ha becsukja a szemét, látja. Látja a szürke szempárt, a férfi éles vonásait, érzi leheletét az arcán, ujjainak gyöngéd érintését. „Azt akarom, hogy lásd, én vagyok benned, nem más." S nem más. Sohasem más. Mindig csak ő. Mostantól, amíg csak él.
A másik hamar elélvezett. Vagy csak ő érezte úgy? Halványan észlelte, hogy kifolyik belőle a másik spermája.
– Már végeztél is? – kérdezte a földön fekve, teste ismét meggyalázva.
Aizen érezte, hogy ez most nem olyan volt, mint az előző alkalommal. Habár a fiú teste reagált az érintésekre, a tekintete messze volt. Tudta, hogy most nem érte el a fiút, és sejtette, hogy ezzel a módszerrel már nem is fogja.
– Kár – mondta Aizen. – Ez volt az élvezetesebb mód. A másik inkább csak számomra lesz szórakoztató. – Azzal belerúgott a fekvő shinigami helyettesbe. A másik teste akaratlanul is összerándult. – Tudom, hogy megtanultad kezelni a testi fájdalmat,de akkor is, jól esik így látnom téged. – Nevetett, ahogy folytatta a rúgásokat.
– Kisuke-sama – hallotta Benihime hangját – fel kellene ébresztened végre. Nem szereztünk elég bizonyítékot már? – kérlelte mesterét.
– Sajnálom, hercegnő, nem tehetek semmit – válaszolta Urahara szomorúan, ahogy Ichigo minden egyes rándulásával maga is megrázkódott.
{{{{{{{{{
– Renji? – kérdezte Byakuya, ahogy a másik férfi kihúzta ernyedt péniszét belőle. Valami nem volt rendben, benne volt érintéseiben, a módban, ahogy a hadnagy szeretkezett vele. Nem, ez most nem szeretkezés volt, csak egy rideg aktus, ami, habár fizikailag kielégítette, a lelkét érintetlenül hagyta. Renjire nézett, a gyenge fényben nem látta arcvonásait, de érezte a másik nyugtalanságát. Reiatsuja idegesen kavargott a szobában, mielőtt sikerült uralma alá vonnia. Felkelt a futonról, hanyagul magára öltötte yukatáját.
– Renji? – próbálta még egyszer Byakuya, de nem nézett kapitányára, csöndben kiment a hálószobából.
Byakuya nagy sóhajjal felkelt, s ő is felöltözött. Tudta, hogy a hadnagy viselkedésének köze van a ma történtekhez, de nem tudta, mi is aggasztja ennyire.
A szoba ajtaja a major belső kertjére nyílt, melyet sejtelmesen megvilágított a növekvő Hold fénye. Elindult a kis úton, mely a halastóhoz vezetett. Tudta, hogy ott fogja megtalálni szeretőjét, a pavilonban, ha valami nyomasztotta,mindig odament, s most sem tévedett. Ahogy közeledett, érezte a zaklatott reiatsut, mely betöltötte az egész teret. Megpróbálta a sajátjával lecsillapítani, de a másik visszautasított minden közeledést. Byakuya nagyot sóhajtva leült a Renjivel átellenben lévő padra, és várt, hogy másik kezdje a beszélgetést. Tisztában volt vele, hogy nem lenne semmi értelme erőltetni.
– Soha nem hívsz a keresztnevemen, csak, mikor az ágyban vagyunk – mondta halkan Renji.
– Mi a baj? – Hezitált, hogy hozzá tegye-e a nevét, – Renji? Másnak kell aggasztania, mint hogy mikor és hogyan szólítalak.
– Szereted? – kérdezte egy idő után a hadnagy, miközben a ruhája szélével játszott.
– Nem – felelte Byakuya, tudta kire gondol a másik.
– De szeretted – mondta bizonytalanul Renji.
– Nem – válaszolta halkan.
– Akkor miért? – puhatolta a másik elmélázva.
– Mit miért? – hangja halk volt és nyugodt.
– Miért vállaltad el, hogy megvédjük? – tudakolta. – Ha nem azért, mert még szereted? – Byakuya nagyot sóhajtott.
– Mert tudom, hogy a barátod. – Volt az egyszerű válasz.
– Csak ezért? – kérdezte Renji. – Nem tudok ellene is küzdeni, Byakuya! – A kapitány tényleg nem értette, mire utal most a másik. – Hisanát elfogadtam, mindig is szeretni fogod. De, hogy Ichigo is közénk álljon! Tudom, hogy a barátom, de nem tudom megállni, hogy ne legyek féltékeny rá! – Szeme tele volt fájdalommal, ahogy a szeretőjére nézett, akár a szíve.
– Az én hibám – mondta halkan Byakuya. – Lehet, már régen tisztáznunk kellett volna ezeket a dolgokat, de azt hittem, hogy értjük egymást, úgy tűnt, hogy tudod, anélkül is, hogy mondanám. Sajnálom.
– Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül Renji.
– Hisana sohasem szeretett engem, ahogy Ichigo sem – sóhajtott. – Hisana hálás volt, hogy megszabadítottam Rukongaitól, de a hála nem szerelem. És Ichigónak még ennyi érzelme sem volt irányomba. Soha nem értettem, hogy mi is volt az oka annak, hogy egyáltalán közeledett felém.
– Hm? – Most már semmit sem értett Renji. Byakuya felállt, s a hadnagy mellé ment, de nem nézett rá. A kertet nézte, az árnyékokat, ahogy a gyenge éjjeli szellő mozgatja a növények leveleit. Karját összekulcsolta a háta mögött, és folytatta a magyarázatot.
– Az első éjjel világossá vált számomra, hogy csak helyettesítem azt, akit valóban akar. Csak fizikai kielégülést jelentettem a számára. Nem tudtam meg soha, hogy mi elől is menekül, de azt értem, hogy szüksége volt a testi közelségre. De nem tőlem várta a megváltást, vagy, hogy könnyítsek azon, ami a lelkét nyomta.
– Mit értesz ezen? – akarta Renji tisztázni a szavak jelentését, mert így semmi értelmük nem volt. – Nem hiszem, hogy Ichigo ilyen hidegen kihasznált volna a saját szükségleteire.
– Oh, nem is – tette hozzá gyorsan a kapitány. – Nem volt tisztában vele, hogy mit is művel valójában. Csak menekülni akart a magány elől, mint, ahogy én is. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy egyáltalán ilyen közel kerültünk egymáshoz.
– Ah, nem hiszem, hogy valaki is ilyen keveset gondolna rólad. Magában megtiszteltetés, ha valakire ránézel, hát, ha még olyan közelről ismerhet meg téged, mint ő, vagy én – mondta Renji, ahogy felállt, s hátulról átölelte az idősebbet. – Ne is gondolj ilyet többé.
– Köszönöm, Renji, hogy ezt mondod - válaszolta halkan Byakuya, ahogy fejét a magasabb vállának támasztotta, – de elképzelhető, hogy elfogult vagy a megítélésemben. – Renji halkan nevetett.
– Lehetséges – felelte, – de egész életemben vak voltam, ha rólad volt szó. Hé – folytatta, – azt mondtad, hogy az első éjszakán rájöttél, hogy nem te kellesz neki. Miből? – Most Byakuyán volt a sor, hogy elmosolyodjon.
– Abból az egyszerű jelből, hogy mikor elélvezett, nem az én nevemet kiáltotta.
– Hanem kiét? – kérdezte hanyagul Renji, ahogy a kapitány ujjaival kezdett el játszani.
– Azt suttogta – felelte Byakuya maga is suttogva, - hogy Kisuke. – Csend következett, míg a másik tudatáig elért az információ.
– Haa?! Voá! – volt Renji reakciója, ahogy maga felé fordította szeretőjét. – Mint Urahara Kisuke?!
– Pontosan – erősítette meg a Kuchiki klán feje, szája szegletében mosoly játszadozott. Tudta, hogy hadnagya nem jött rá a titokra, s élvezte meglepődöttségét.
– Hát erre sohasem gondoltam volna – jelentette ki Renji. – Mármint elég nyilvánvaló, most, hogy belegondolok. – Látszott arcán, hogy végigjátssza az emlékeit, áruló nyomokat keresve. – De hogyan, mikor?
– Oh, a részletek nem ránk tartoznak, Abarai. – Aztán kijavította magát. – Renji. – Gyengéden megsimogatta az arcát.
– De ezután i folytattátok, nem igaz? – kérdezte.
– Igen – válaszolt Byakuya – én is kihasználtam őt. De minden alkalom után egyre erősebb lett a szégyen, és az undor magammal szemben, s ezért nem bírtam az aktus után soha ránézni, s voltam vele hideg.
– Ahogy velem viselkedtél az elején – emlékezett Renji.
– Igen – mondta halkan Byakuya. – Az egy dolog volt, hogy ő öntudatlanul egy másik férfi nevét motyogja álmában, de én tudatosan tettem, amit tettem. Ő sem tiltakozott, mikor közöltem vele, hogy vége. – Ezután hosszú csend következett, míg Renji feldolgozta magában az elmondottakat.
– Szeretek itt lenni veled, a kertben, kettesben - suttogta halkan. – Renji? – kezdte.
– Tessék? – Várta a folytatást, ahogy visszafordult felé.
– Tudod ugye, hogy szeretlek. És, hogy soha senki mást nem szerettem úgy, mint téged. Senkit, érted? – Nyíltan nézett a szemébe, hogy lássa a másik, őszintén beszél.
– Tudom – felelte halkan a vörös hajú. Butának érezte magát, hogy egy percig is kételkedett a másik érzéseiben. – De azért megnyugtató néha hallani is.
– Örülök. És ne kényszeríts ilyen beszélgetésekre. Nem szeretek beszélni az érzéseimről. – Renji elnevette magát.
– Rendben. – S lassan megcsókolta a másikat.
– Ezt már jobban szeretem – suttogta halkan Byakuya, ahogy a másik elengedte a csókból. – Soha többet ne szeretkezz velem szív nélkül. Abból már elegem volt egy életre.
– Tessék? – kérdezett vissza Renji.
– Azt hitted nem vettem észre? – vádlóan nézett rá.
– Ah, a ma este – sóhajtott a hadnagy. – Tudod, más volt a szándékom.
– Micsoda? – kérdezte türelmesen.
– Azt akartam, hogy – kezdte Renji, – szégyenlem, de azt akartam, azt hogy… – A kertbe nézett, hogy ne lássa a másik az arcát.
– Mit? – faggatta bátorítóan Byakuya, ahogy a másik haját simogatta.
– Hogy fájjon. Érezd magad olyan rosszul, mint, ahogy én éreztem ma magam. – Sóhajtott. – Lehet, hogy nem én vagyok a legokosabb Seireiteiben, de az még nekem is leesett, hogy valami történt köztetek ma Uraharával, s olyan hülye nem vagyok, hogy ne jöjjek rá, az okára. Teljesen rossz következtetést vontam le, és szégyellem magam miatta. De, egy olyan embernek, mint én, akinek semmije sincs a saját életén kívül, nem értheted mekkora áldás és átok is egyben, hogy magáénak tudhatja, még ha csak egy kicsit is, a nagy Kuchiki Byakuyát, és állandóan félek, hogy egyszer arra ébredek, hogy már nem kellek neked, hogy elveszítettelek Ichigóval, vagy bárki mással szemben. – Byakuyára nézett. – Akkor még nem tudtam, hogy Ichigo Uraharáért van oda. És, féltékeny voltam.
– Sajnálom, hogy így érzel. Talán sikerült enyhítenem a bizonytalanságodon. – Kezei közé fogta Renji fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Soha senkinek nem engedtem meg, amit neked, soha senki nem dominált, ez talán jelent valamit? Lehet, hogy a kapcsolatunk nem olyan mély, és még nem olyan erős, mint Ichigóé és Uraharáé, ami nagy valószínűséggel az én hibám, de az nem jelenti, hogy kevésbé szeretnélek. Érted? – kérdezte halkan és reménykedve, hogy végre lássa a másik, mit is jelent a számára.
– Értem – nyögte ki Renji végül. Az elmúlt két évben, mióta együtt voltak, nem beszélt vele ilyen nyíltan, vagy ilyen sokat a másik. Ez mutatta, milyen fontos kapitánya számára, hogy megértse, mennyire fontos neki. Erősen magához ölelte. – Sajnálom, hogy egy percig is kételkedtem. Soha többet nem fog előfordulni. És ez ígéret – jelentette ki, ahogy a másik homlokára nyomott egy csókot.
– Akkor jó, mert elég megalázó ilyeneket kimondanom – morgott Byakuya, de szavai mögött nem volt más, csak megkönnyebbülés.
Renji visszaült a padra, s lábai közé húzta Byakuyát, aki a hátát a másik széles mellkasának döntve végre úgy érezte, hogy megnyugodhat. Csendben nézték a kertet.
– Byakuya? – kezdte Renji?
– Tessék? – kérdezett vissza.
– Miről beszélgettetek Uraharával, mielőtt átlépted a Senkaimont?
– Oh, akkor? – merengett el a kapitány.
– Ah, Kuchiki-san csak egy szóra! – mondta joviális stílusában a bolttulajdonos.
– Urahara-san – bólintott felé hidegen Byakuya. A másik arcáról eltűnt minden mosoly, s legkomolyabb hangján folytatta.
– Remélem, hogy állja ígéretét.
– Nem férhet hozzá kétség – nézett a másik arcába nyíltan.
– Ugye tudja, hogy mit bízok önre? – viszonozta a volt kapitány a tekintetet.
– Igen – volt az egyszerű válasz, ahogy szeme Renjire tévedt.
– Csak azért engedem el, mert szavatolta a biztonságát. Ha bármi baja esik – s Urahara is a vörös hajú hadnagyra nézett – elveszem magától, azt, amit én elvesztettem.
– Értem – felelte Byakuya. – Teljesen értjük egymást. – Eszébe jutott, hogy miért is félte Uraharát mindenki, még maga Aizen is.
– Jó utat, Kuchiki-san – búcsúzott ismét könnyed stílusában.
– Nem tudom, miről volt szó, de a hideg is kirázott attól, ahogy rám nézett. – S ahogy ezt mondta, most is összerezzent.
– Semmi komolyról nem volt szó – próbálta megnyugtatni Byakuya, bár érezte, hogy hangja nem a legmeggyőzőbb – csak tisztáztuk prioritásainkat.
– Ha te mondod – nézett rá bizalmatlanul a másik.
– Kételkedsz a szavamban? – kérdezte, s szembe fordult szeretőjével, szemében megvillant a pajkosság, amit csak Renji láthatott.
– Eszembe sem jutna – nevetett a másik, ahogy végigsimította arcát.
– Mi lenne – kezdte Byakuya, ahogy a másik ölébe mászott, - ha most valóban szeretkeznél velem?
– Ahogy akarja, kapitány – egyezett bele Renji, hangja rekedt a vágytól.
{{{{{{{{{
– Ichi-nii jól van? – Yuzu kifejezetten aggódónak tűnt.
– Hát persze, nem kell aggódni! – Kihallotta a válaszból a volt kapitány bizonytalanságát.
– Biztos benne, Kisuke-san? – Ururu is nyugtalannak tűnt. – Akkor nem jönnek vacsorázni?
– Kurosaki-sannak pihennie kell, majd ha felébred, magunkhoz veszünk pár falatot, rendben? – A lányokat talán meggyőzhette mosolygós stílusával, de Ichigo tudta, hogy hazudik. Csak, megint, mi történt? Megpróbált visszaemlékezni. Lement szólni, hogy mehetnek enni, valami fura kísérlet közepébe csöppent, aztán elálmosodott, és az álom. Az az álom. Akaratlanul is felnyögött az emlékére. De most nem hagyhatja, hogy a bőre alá férkőzzön, hogy a lelke közelébe kerüljön. Átélt már rosszabbakat is, nem? Kapott nagyobb ütést, volt már durvább szeretője is.
– Ichigo? – Ahogy kinyitotta a szemét, szeretője arcát látta, amely lehet másnak nem árult el semmit, de már túl rég óta ismerte ahhoz, hogy ne lássa rajta a nyilvánvalót.
– Mi történt?– kérdezte. – Ah, a kísérlet. Sikerült?
– Igen, igen – felelte a másik, – azzal nem volt semmi probléma. Hogy érzed magad? – Hallotta a kérdésben is.
– Nincs kedvem játszadozni – mérgelődött Ichigo. – Megmondanád végre, most miért kérsz bocsánatot? – Urahara bűntudatosan elmosolyodott.
– Hajjaj, Ichigo, már semmit sem tudok elrejteni előled? – sóhajtott.
– Talán, ha akarnád, hogy ne lássam – felelte halkan, ahogy kisimította az arcába lógó tincset. – De remélem, az soha nem fog megtörténni.
– Túl bölcs vagy a korodhoz képest – kuncogott a szőke hajú férfi.
– Melletted muszáj volt valami belelátó képességre szert tennem, hogy jobban megérthesselek – mosolygott a fiatalabb.
– Nem vagyok én méltó az erőfeszítéseidre – mondta komolyan Urahara, ahogy kezébe fogta a másik kezét, és megcsókolta azt.
– Sokkal többre vagy méltó, csak nem veszed észre – felelt a másik teljes bizonyossággal.
– Nem, Ichigo – szomorodott el Urahara, miközben segített Ichigónak felülni. – Most is elaltattalak a beleegyezésed nélkül, hogy gyorsan elaludj, pedig jól tudtam, hogy milyen álmod lesz.
– Ezt hagyd abba! – szólt rá a másikra a helyettes shinigami. – Azt tetted, amit kellett.
– De attól még visszaéltem a bizalmaddal – erősködött a volt kapitány.
– Ah, éreztem az altatót a csókodon – mondta halkan Ichigo. – Ugyanaz volt, mint amit a háború alatt is belecsempésztél néha a teámba, ha nem tudtam aludni. – Látta a másik arcán a riadalmat. – De semmi baj. Egy dologban mindig is biztos voltam: amellett, hogy mindenáron meg akarod állítani Aizent, semmit sem tennél, amivel szükségtelenül ártanál nekem. Nem megmondtam? Bízom benned!
– Ah, Ichigo – nyögött Urahara, – most még inkább lelkiismeret-furdalásom van, mint ezelőtt bármikor.
– Ne legyen. Magam választottam az utam, mikor megkértelek, emlékszel, évekkel ezelőtt, hogy add vissza a shinigami erőmet. És nem térek le róla, soha, amíg mellettem vagy. – A szavak szépen hangoznak, s talán egy kicsit könnyítenek is a másik bűntudatán. De eltörölni? Azt nem tudják.
– Valahol szeretnek engem mégis az istenek, hogy az utamba küldtek téged – mondta halkan.
– Csak játszanak – felelte Ichigo. –Egyedül te vagy és én, és az út, amit választunk.
– Az én okos szeretőm – nevetett Urahara mégis megkönnyebbülten.
– Hé! – vágta vállba Ichigo.
– Tessék?
– Segítenél végre megszabadulni ezektől a vacakoktól? Meghalok az éhségtől. – S megerősítésként megkordult a gyomra.
– Hát persze!
– Szeretem Ururu főztjét – mondta Ichigo, ahogy jóllakottan állt Urahara mellett a hálószobájában, s érezte a másik kezét felfelé kúszni a hátán.
– Örülök – felelete szórakozottan a másik.
– Sokkal jobban élvezném az érintésed – suttogta – ha nem lenne az ujjad és a bőröm közt semmilyen ruhadarab.
– Én nem – tiltakozott Urahara, – én nem akarok semmit sem tenni, amit nem akarsz – fejezte be Urahara. – Akarsz beszélni az álmodról? – kérdezte egy kicsit bizonytalanul.
– Ha segíteni akarsz, akkor elfeledteted, s nem emlékeztetsz rá – súgta a fülébe, s gyöngéden beleharapott a cimpájába.
– Bármi, amit szeretnél. – S elmosolyodott. Lassan bontotta ki a másik ruháján a csomót, majd pedig gyengéden leemelte a válláról, kezével követve a karján lefelé, majd pedig a földre ejtette. Ott állt előtte teljesen fedetlenül a legszebb test, amit valaha látott. Ichigo felé fordult, mosolyogva. Ujjaival gyorsan kibogozta Urahara ruháját, és mellkasát végigsimítva finoman húzta le a nemakit a másikról, cirógatva annak bársonyos bőrét.
– Milyen selymes – suttogta.
– Hah, Yoruichi hozta ajándékba a testápolót, amit használok. S ki merne ellentmondani neki? – nevetett idegesen, ahogy eszébe jutott, hogy mit is akar felajánlani. – Ichigo – szólította meg a másikat. – Nem bánom, ha most te… engem…
– Sss – tette rá a fiatalabb a mutatóujját a szájára. – Tudom – suttogta. Az idősebb férfit kézen fogva odavezette a beágyazatlanul maradt futonhoz, s magával húzta, ahogy letérdelt. – Majd máskor – folytatta, – ha visszajöttem.
– Nem ha, Ichigo, hanem mikor, érted? – kérdezte a másik szinte erőszakosan.
– Mi lenne, ha most nem beszélgetnénk? – puhatolta halkan, s óvatosan megsimította a másik péniszét.
– Ah, te leszel a halálom egyszer – felelte a másik, ahogy felszisszent. – De nem intézhetsz el mindent szexszel.
– Nem is gondoltam – suttogta, ahogy ajkait hozzáérintette a másik ajkaihoz. Lassú érintéseik egyre szenvedélyesebbé váltak, Urahara nyelve, mint jól ismert hódító érkezett Ichigo szájába, aki halk nyögésekkel biztatta a másikat. Ahogy a fiatalabb hátradőlt, magával húzta a bolttulajdonost is. Egymástól elválva, nyelvével végigsimította álkapcsát, majd pedig nyakának puha bőrét borította nyelves csókokkal, épp ott, ahol tudta, hogy kifejezetten érzékeny: a füle mögött. Ahogy felnézett, látta a másik arcát, ahogy enyhén kipirulva nézett vissza rá. Érezte a másik merev hímvesszőjét, ahogy a combjához ért. Megemelte csípőjét, hogy tudassa szükségét a másik férfivel.
– Sss – nyugtatta Urahara, – arra is sor kerül nemsokára. Felült, hogy megkeresse a síkosító üvegét, s egy nagyobb mennyiséget nyomott a tenyerébe. Gyors mozdulatokkal eloszlatta a péniszén. Síkos ujjait aztán átvezette Ichigo testére, végig a jobb lábán felfelé, lassan körözte mellbimbóit, aztán elindult lefelé mellkasán, hasán, élvezve az erős izmok játékát érintése nyomán, s a fiatalabb férfi egyre szabálytalanabb lélegzését. Hímtagját kikerülve levezette mutatóujját nyílásáig, s a másik arcát figyelve, elkezdte az érzékeny rózsaszín kerületet simogatni.
Ichigo szélesebbre tárta lábait, hogy több helyet engedjen a másiknak. Érezte az ujjakat végigkúszni testén, nyomukban egyenként összehúzódni minden izmát, s nem tudta visszafogni a kéjes hangokat, melyek elhagyták, s a frusztrált nyögést sem, mikor a másik elhalad a figyelmet leginkább kérő testrésze mellett, s elkezdett játszani a nyiladékkal, mely lüktetett, hogy magába fogadhassa a másik legnemesebb szervét. Tudta, hogy figyelik az arcát, minden mozdulatát, s ez még jobban felizgatta.
– Ah, kérlek – nyögte – már nem bírom… áááh – sikított, ahogy a másik egyszerre nyelte el péniszét, s két ujját benyomta a testébe, melyekkel elsőre eltalálta a prosztatáját. A váratlan ingerlések hatására elélvezett Urahara szájába, azt erős mozdulatokkal magáévá téve.
Ahogy magához tért orgazmusából, a másikat kereste tekintetével, meg is találta: a lábai közt ülve, s őt figyelve.
– Le vagyok sújtva – mondta az idősebb férfi, de szemével mosolyogva. – Ez a baj a tinédzser testekkel, nem bírják a nyomást. – Ichigo szája kaján vigyorra húzódott.
– De gyorsan regenerálódik – mondta buján, ahogy a másik péniszét nézte, ahogy mereven mutatott felé. – Ne mozdulj! – Urahara kíváncsian nézte, hogy mire készül a másik. Ichigo négykézláb odamászott hozzá, s elé térdelt. Kezeit hátravezette, hogy megnézze, a másik meddig jutott a kitágításában. Épp eléggé ahhoz, hogy a volt kapitány is gyors kielégüléshez jusson, de már beférjen.
– Kényelmesen ülsz? – kérdezte, ahogy felállt a másik előtt.
– Mire készülsz? – Kételkedve nézte a fiatalabbat, ahogy combjaira ült s a lábait körbe fonta a derekán.
– Mindjárt meglátod – mosolygott Ichigo, ahogy hátradőlt, és elkezdte magába lassan befogadni a másikat, szabályosan lélegezve. Ilyen hamar nem fog még egyszer elmenni, de szeretőjét nem hagyhatja kielégülés nélkül.
Urahara nézte a nyúlánk testet, ahogy a combján végigfeküdve, lábaival őrjítően lassan magába húzza őt a szűk nyílásán keresztül. Érezte a selymes meleget, mely egyre nagyobb részét nyelte el. Alig bírta visszafogni magát, hogy ne hatoljon gyorsan és erősen a másikba. Látta Ichigo arcán, a koncentrációt, hogy ellazítsa izmait, tehát várt minden erejét összeszedve.
– Rendben – hallotta a visszafojtott hangot, s nem is várt több invitálásra, őrjítően közel volt már. Könnyedén mozgott ki s be, Ichigo halk nyögései még közelebb és közelebb vezették a beteljesüléshez. Nem tartott sokáig, míg maga is eljutott a csúcsra. Orgazmusa meglovagolása után, kimerülten esett Ichigo testére. Arra eszmélt, hogy gyengéden simogatják a haját. Felemelte fejét, s állát a másik mellkasára helyezte, úgy nézett fel a derűs szemekbe.
– Azt hittem, már soha nem élvezel el – mondta mosolyogva Ichigo.
– Nem volt szándékomban visszaélni a türelmeddel – felelte az időseb férfi.
– Semmi baj – erősítette meg a fiú, – szeretlek téged magamban. Isteni érzés, ahogy mozogsz. Attól el tudnék menni, hogy csak visszaemlékszem rá.
– Valóban? – mosolygott fel rá Urahara, ahogy csípőjével beljebb lökte magát a fiatalabb testébe.
– Áh – nyögött a fiatalabb. – Akármennyire is vonzó így tölteni az éjszakát, próbálhatnánk egy kényelmesebb pózt is, mert már kezdek elgémberedni. – A felül lévő férfi karjaira támaszkodott, s egy csókot nyomott a másik orrára.
– Nem is tudtam, hogy ilyen hajlékony vagy – kuncogott Urahara. – Nem semmi mutatvány volt, amit bemutattál. – mondta, ahogy kihúzta magát a fiúból. Ichigo nem tudta megállni, hogy ne érezze a veszteség érzését, ahogy a másik kicsúszott belőle. „Valaha el fog múlni ez az érzés?" – kérdezte magától, ahogy nézte a másik elvonuló alakját.
– A legjobb lesz, ha letisztogatjuk magunkat, mielőtt a kényelmesebb pózba vonulunk – nevetett Urahara, ahogy a másik felé dobott a fürdőszobából egy törülközőt.
Amikor Ichigo kijött a fürdőszobából tisztán, és egy laza alsónadrágba öltözve, a másikat az ablak előtt találta, nézve az enyhén megvilágított éjszakát.
– Mi a baj? – kérdezte halkan, ahogy odaállt mellé.
– Semmi – felelte Urahara. – Csak azon gondolkodtam, hogy mi történt ma. Akárhogy is próbáljuk elkerülni, a reggel el fog jönni, téged elvisznek Seireiteibe, mint egy közönséges bűnözőt, s én csak nézhetem. Aztán a 46-ok elé kell állnod, és őket nem fogja érdekelni, hogy mit tettél eddig.
– Sss, - mondta Ichigo csitítóan.– Ezen most nem kell gondolkodni. Gyere, feküdjünk le aludni.
Ichigo Urahara vállára tette a fejét, s kényelmesen az oldalába helyezkedett, míg a másik keze hanyagul simogatta hátát.
– Fel kell készülnöd lelkileg. – folytatta Urahara. – A nyakörv, amit rád tesznek majd, el fogja szívni minden erődet, a torony meg fog fosztani minden érzékeléstől, sem idő, sem reiatsu nem létezik azokon a falakon belül. Figyelsz? – kérdezte.
– Sem idő, sem reiatsu. Megjegyeztem. – felelte a helyettes shinigami.
– Az árnyak, amelyek kísértik az embert, erősebbek lesznek. A kétségek őrjítőek. A magány elviselhetetlen. Erre kell a legjobban felkészülnöd. Nem engedheted, hogy akár egy pillanatra is meginogj. Egy pillanatra sem. Ígérd meg nekem. – Hangja szinte kérlelő volt. – Ígérd meg, hogy kitartasz, míg ki nem hozunk onnan. – Ichigónak fájt a szíve. Még sohasem hallotta így beszélni a férfit. Bármi is történt, soha nem veszítette el hidegvérét.
– Ígérem – mondta elcsukló hangon. „Elképzelhető, hogy fontosabb vagyok számára, mint egész Seireitei és Aizen legyőzése összességben? – kérdezte magától. De nem kellett kutatnia a választ, mert biztosra tudta. – Biztosan nem lesz semmi baj.
– Már akartam kérdezni – kezdte Urahara vigyázva. – hogy mi történt? – Valóban aggasztotta a gyors változás. A fiú ugyanilyen hirtelen vissza is eshet előző lelkiállapotába, s az katasztrófa lenne.
– Bármit képes vagyok elviselni, míg látom magam előtt az arcod, érzem az érintéseid, tested a testemben. Amíg ezek velem vannak, senki más érintése nem hatolhat el a lelkemig. Amíg biztosan hallom Benihime gyönyörű hangját, addig nem hiszek el semmi mást igaznak – felelte halkan. – Már van mibe kapaszkodnom, s nem fogom elengedni soha a kezet, amit felém nyújtottál – mondta, ahogy kezébe vette a másik kezét, s összekulcsolta ujjaikat. – Van okom, hogy küzdjek.
– Soha ne hagyd abba – suttogta Urahara a fülébe. Törékenynek tűnt a kép, amely Ichigót a felszínen tartja, de hinnie kell, hogy elég erős lesz.
S a holnap könyörtelenül elkövetkezett…
A/N: Review?
