Ahogy meghallottam Vörös Halál üvöltését már tudtam, hogy nincs menekvés. Sajnos a vikingeknek ez későn tűnt fel és próbáltak küzdeni, de ezzel csak még jobban felhergelték az Alfát. Végül, mikor belátták, hogy nincs esélyük, visszavonulót fújtak, de ekkor már késő volt és ahogy Vörös Halálnak feltűnt mit akarnak és lángba borította az összes hajót. Akik fent voltak azoknak esélyük nem volt, szinte mind egy szálig meghaltak.

- Segítség! – kiabáltam mert menekülni akartam, de nem tudtam és a lángok egyre jobban közeledtek felém.

Láttam, ahogy a legtöbb viking menekül és végül csak Pléhpofa és Bélhangos maradnak és ők próbálják legyőzni a legnagyobb sárkányt. Láttam azt is ahogy Vörös Halál készül lelőni az alatta ugráló két vikinget. Segíteni akartam nekik, főleg Hablaty miatt, de nem tudtam. Idióta láncaik fogja voltam... Ám akkor ismerős hang csapta meg a fülem, a következő percben pedig azt láttam ahogy egy tűzcsóva fejbe találja az Alfát.

- Hablaty! – kiáltottam boldogan ahogy megláttam a fiút sárkányháton.

Itt volt ő és minden barátja, akik sárkányháton lovagoltak. Boldogság öntötte el a szívem két okból is, egy, mert a barátai is megbíztak a sárkányokban, kettő, valaki itt volt, aki segített nekem. Figyeltem ahogy megbeszélik a tervet és örömmel láttam az emberek és a sárkányok összhangját. Amikor azonban a Siklósárkány hátán Hablaty és Asztrid elrepültek felettem nem vettek észre.

- Itt vagyok Hablaty! Segíts! – kiáltottam és hála égnek, meghallották.

A következő pillanatban Hablaty leugrott a sárkány hátáról, egyenesen elém a "vezetést" pedig Asztrid vette át.

- Segíts a többieknek! – kiáltott Asztridnak, majd felém fordult. – Jól van pajti, tarts ki! – próbált kiszabadítani.

A fiatalok közben próbálták lefoglalni Vörös Halált, ami nem volt egyszerű feladat, mert ami nekünk a gyengénk volt, az neki nem igazán...például az Alfának nem igazán volt vakfoltja, és hát, jóval erősebb volt, mint ők és bármely sárkány. Ez a megzavarás addig fajult, mígnem rá nem lépett a hajóra, ezzel el nem süllyesztve engem és Hablatyot. És Hablaty hiába tudott volna menekülni, visszajött értem. Próbáltam segíteni neki és nem mocorogtam, de nem ment...gyenge volt a láncok eltépéséhez. Sajnos nem bírta sokáig a víz alatt és elájult az oxigénhiánytól, majd a következő percben valaki kirántotta a vízből.

- Hablaty! – kiáltottam utána, ezzel értékes oxigént veszítve.

Sajnos nekem sem volt kopoltyúm és éreztem, nem bírom már sokáig. Talán ezt érdemeltem a sok galiba után...a szemeim kezdtek lezáródni hisz már alig volt levegőm. Ám ebben a percben Pléhpofa úszott elém. Kíváncsian néztem mit akar és legnagyobb meglepetésre kiszabadított. Én sem voltam rest viszonozni a szívességet, megfogtam és kirepültem vele a vízből…amennyiben azt a pár szárnycsapást lehet repülésnek nevezni. Egy nagyobb sziklára álltam és a fejemmel jeleztem Hablatynak, hogy jöhet. Ő pedig jött, de az apja megragadta a kezét.

- Hablaty…én sajnálom ezt az egészet… - kért elnézést Pléhpofa.

- Igen, én is… - sóhajtott Hablaty.

- Nem kell ám felmenned oda… - folytatta az apja.

- Vikingek vagyunk, foglalkozási ártalom. – vont vállat mosolyogva Hablaty.

- Büszke vagyok, hogy a fiam vagy. – mosolygott Pléhpofa is és hátrébb lépett.

- Kösz apa. – mosolygott vissza Hablaty, majd megkapaszkodott és tudtam, ez azt jelenti, hogy indulhatunk.

Nem voltam rest, elrugaszkodtam a földtől és szálltam. Repültünk jó magasra.

- Asztrid bajban van! – kiáltott hírtelen Hablaty.

- Ó, nem sokáig! – feleltem és felvettem a támadóállást, majd siklottam a levegőben magma gömbömet formálva. Most újra olyan volt, mint azon a bizonyos napon…csak most nem az emberek ellen küldtem a gömböt, hanem az emberek védelmére.

- Éjfúria, hasra! – hallottam az emberek kiáltását.

Elégedett voltam és mikor elég közel értem elengedtem a plazmagömböt, ami telibe találta az Alfát. Asztrid zuhanni kezdett, de eldöntöttem elkapom mielőtt földet ér. Szóval fordultam egyet és nem sokkal később el is kaptam a szőkét.

- Elkaptad? – kérdezett rá Hablaty.

- El hát! – ezután lepillantottam a mancsaimban lévő lányra. – Szia! – mosolyogtam rá és ő is vissza mosolygott rám.

Mikor elég közel értem a földhöz leraktam őt és elindultunk Hablattyal az Alfa felé.

- Ennek szárnya van… - jegyezte meg Hablaty. – Rendben, lássuk repülni is tud-e!

Helyeseltem és visszafordultam és mikor elég közel értem, elengedtem egy plazmagömböt. A következő pillanatban az Alfa fájdalmasan felüvöltött és felborult. Fél siker! Aztán a Vörös Halál kitárta szárnyait és feltápászkodott.

- Vajon ez elég volt? – pillantott hátra Hablaty.

És amint ezt kimondta, Vörös Halál szárnyra kapott.

- Hát, tud repülni… - jegyezte meg Hablaty.

- Nem mondtál újat… - morogtam.

Össze-vissza keringtem, hogy kikerüljek Vörös Halál látószögéből, de nem sok sikerrel. Neki nem kellett keringenie, mindent rombolt és úgy követett minket. Közben a szárazföldön a vikingek nézték a csatát köztünk és az Alfa közt.

- Jól van Fogatlan, ideje eltűnni! – nézett rám Hablaty.

Bólintottam és már szálltam is a magasba, a felhők fölé. Az Alfa pedig jött utánam. Párszor majdnem sikerült elkapnia vagy megperzselnie, de amint a felhők fölé értem már nem volt annyi esélye. Picit köröztünk körülötte, majd lesből támadtam…újra és újra. A földről valószínűleg szép látványt nyújtott. Mivel fekete voltam, így nem volt nehéz a rejtőzködés a sötét felhők közt. Emellett gyors is voltam, így azzal se volt gond, hogy hamar irányt váltsak, ha arra került sor. Hablaty hol suttogott nekem, hol a kezével mutatta az irányt, hogy a nagy sárkány ne vegyen minket észre. Igazi csapatmunka működött köztünk. Pár hónapja még, ha valaki ezt felhozta volna, hogy harcoljak velük, jól kiröhögtem volna, ma meg én mutatom meg a sárkányoknak, hogy igenis, az emberekben meg lehet bízni! S mindemellett a csapatmunka remekül működik köztünk.

Aztán Vörös Halál megunta a plazmagömbjeim és körbevette magát tüzével. Úgymond, felgyújtotta a felhőket és néha igencsak nehéz volt kikerülni. Sajnos végül engem is elkapott a láng, hiába figyelmeztetett Hablaty, hogy vigyázzak. Emiatt meggyulladt a protézisemen az anyag…ez baj…

- Jó, itt az idő! Lássuk működik-e! – mondta Hablaty, majd visszafordultunk az Alfa felé. – Gyerünk, csak ennyit tudsz?

- Gyere te idióta behemót! – hergeltem én is mire ő elindult utánam.

Amilyen sebesen lehetett a föld felé tartottam. Sajnos a protézisem egyre jobban elégett és egyre nehezebben tudtam tartani magam a levegőben.

- Rendben pajti jók vagyunk, bírd ki még egy kicsit… - próbált nyugtatni Hablaty.

- Igyekszem Hablaty, igyekszem! – válaszoltam picit idegesen.

Egyre jobban közeledett a talaj, de még nem támadhattam.

- Várj Fogatlan… - beszélt halkan Hablaty, majd megéreztem a jellegzetes gáz szagot, amivel a sárkányok gyújtják meg tüzüket. – Most! – kiáltott Hablaty.

Én pedig megfordultam és egyenesen belelőttem a gömbömet az Alfa szájába. Kívülről pedig akármilyen tűzálló is volt, belülről, már nem volt az. Próbált menekülni a végzetétől és elrepülni, de szárnyai elégtek, így teljes erőből a földbe csapódott, aminek egy hatalmas robbanás lett a következménye. Amilyen gyorsan csak lehetett, megpróbáltam Hablattyal elmenni onnan, főleg az ő érdekében. De sajnos nem sikerült, mert egy felénk zuhanó kő utunkat állta.

- Ne! Nem! – kiáltott Hablaty.

Sajnos nem tudtam kikerülni a sziklát, mert a protézisem letört, így neki mentem és a fiatal viking lezuhant a hátamról.

- Hablaty! – kiáltottam rémülten utána és azonnal utána vetettem magam.

Amennyire gyorsan csak tudtam utána szálltam és próbáltam elkapni. Nem hagyhattam a legjobb barátomat meghalni…Ő sem hagyott, amikor olyan helyzet volt kiállt mellettem, én sem hagyhatom meghalni! Aztán az utolsó pillanatban elkaptam és szorosan magamhoz öleltem, hogy megvédjem. Még a szárnyaim is köré csavartam. Így csapódtam be a földbe vele.

Nagyjából 2 perc múlva már csak a por és a füst vett minket körül, de nem mertem elengedni a barátomat…féltettem.

- Hablaty! – hallottam Pléhpofa hangját. – Hablaty! Fiam!

Ekkor láthatott meg minket mert a következő percben már mellettem volt és engem figyelt. Szerintem nem sejtette, hogy nálam van Hablaty.

- Ó fiam… - rogyott térdre szomorúan. – Az én hibám…

Nem igazán bírtam megmozdulni vagy megszólalni, hogy jelezzem Pléhpofának, a fia rendben van…mindenem fájt. Éreztem az aggodalmat a vikingek közt és az ott lévő sárkányok közt. Nagyon lassan végül sikerült felpillantanom.

- Pléhpofa… - néztem a férfit.

- Fiam, ne haragudj… - nézett üveges tekintettel rám a törzsfőnök.

- Bocsánatkérés elfogadva… - mondtam halkan és felemeltem a szárnyaimat.

Hablaty még mindig a mancsaim közt szuszogott. Gyenge volt, de élt és ez volt a lényeg!

- Hablaty! – vette át tőlem azonnal fiát Pléhpofa. Azonnal ellenőrizte, hogy lélegzik-e és meghallgatta a szívverését is. – Életben van! – kiáltott izgatottan. – Megmentetted az életét! – nézett rám hálásan.

- Hisz erre valók a barátok… - mondtam a magam nyelvén.

- Köszönöm, hogy visszahoztad… - simította meg a fejem a törzsfőnök.

Ez jól esett mivel tudtam, hogy bízik benne. Boldogan hajtottam le a fejem és pihentem. Végre talán eljön az idő ami a vikingekre és a sárkányokra is nagy hatással lesz...végre talán szövetségesek lehetünk és együtt élhetünk békességben...