Beköszöntött a december.
Arra gondoltam, hogy karácsonykor kellett volna meghalnom. Gyönyörű évfordulókat tarthatnék. Aztán arra is gondoltam, hogy így azért pár ember ünnepét elszúrnám. Nem túl sokét, mondjuk, de egy halott a feldíszített fa alatt... lidércnyomás.
Csendes éj, drága, szent éj,
Mindenek álma mély.
Nincs fenn más, csak a drága, szent pár,
Néz, gyermeke alszik-e már.
Küldj le rá álmot, nagy ég!
Küldj le rá álmot, nagy ég!
Lefeküdtem a hóba. Kar, láb, kar, láb... Hóangyal. Felkeléskor ugyan kicsit összetapostam, de egészen tűrhetően sikerült. Tipikus forma lett, egy lélektelen másolat. Mint bármelyik.
Kibújtam a taláromból (hidegérzet híján nem számított), és elsöpörtem vele a művemet. Pár pillanat, és nyoma sem maradt. A fagyos időnek (mint azt a tudatom jelentette) hála hamar kihűlt... A bizonyos botra, amivel ütni lehet a már nem létező nyomot, nem találtam épkézláb mondatot.
Mi van?
A fejem elzsibbadt, és nem emlékeztem, mit akartam. Eredetileg. Vagy valamikor. Az életben. Halál után vagy előtt...
Karácsony.
Az emberek újabb tévedése?
Neville hirtelen fordult, alig tudtam fejest ugrani egy közeli hóbuckába. Megúsztam, hála az eltelt hetekben kiélesített reflexeimnek. Hetek? Jobban belegondolva, több, mint egy hónapja halott voltam. Elrepült felettem az idő, más kötötte le a figyelmemet... Lassan megszoktam, mint annyi mást. Vagy még mindig nem...?
Kiástam magam. A feleslegessé vált talárt egy hóemberre terítettem. Griffendéles hóember. Nálam lett volna a pálcám, hamar megszabadítom a hímzett jeltől. Egy angyalnak fő a világbéke. Mint a szépségkirálynőknek. Összegyűlnek a barátságépítő szellem nevében, miközben szívesen kitépnék a másik haját a győzelemért. Nevelőanyám szeretett egy filmet...
Megráncigáltam a hajamat. Nem akartam töprengeni. Inkább komótosan az iskola felé indultam. Neville várt, noha fogalma sem volt róla. A baj bármikor befuthat, mélázni később is lehet.
-
Csodálkoztam, hogy a múltkori tragédia után megtartották a roxmortsi kirándulást. Nem értettem. Végtelen naivitásukban azt hitték, a halálfalókat meghatja a közelgő karácsony? Vagy elfogadták az életveszélyt, annyira, hogy vállalva a kockázatot, mindenképp megpróbálták jól érezni magukat? Űzték a boldogságot, tudva, hogy milyen véget érhet?
Reggelinél néztem a bölcs, sokat tapasztalt tanárokat. Semmit nem mutatott az arcuk. Úgy értem, semmi különlegeset. Nem tűntek feszültnek, sem mesterkéltnek, csak a szemükön látszott az aggódás szikrája. McGalagony tekintete újra meg újra végigfutott a diákokon, Bimba is fürkészve pislogott körbe, Tonks haja kékes beütésű feketében pompázott...
Megborzongtam. A fiatal SVK tanár színeváltozása nem sok jót sejtetett. Nem tűnt félősnek, azt pusmogták, az aurorképzőn Mordon tanítványa volt (kizárt, hogy ő acélidegűeken és abszolút elszántakon kívül másokkal is foglalkozzon), ráadásul Dumbledore az iskola védelmét akarta vele megerősíteni. Ez utóbbi is csak pletykaként keringett, persze, de... Nem tűnt megalapozatlannak. Nagyjából két hónapig tanított, mégis sikerült legalább a frizurája alapján kiismerni magam a hangulatingadozásain.
Nem úgy Petersont. Újabban ő okította bűbájtanra a Roxfort népét (17 év alatt, naná), szegény Flitwick professzor helyett. Középkorú, érdektelen férfi, aki ügyes varázsló, megállja a helyét, de meglehetősen unalmas. Azon a reggelen se mutatott semmit az arca, inkább úgy tűnt, mintha tökéletesen hidegen hagyná a kiruccanás. Mint aki azt tervezi, hogy kihagyja az alkalmat. A szünet előtti utolsó lehetőség egy baráti vajsörözésre... legalábbis annak, aki hazautazik. Egy nap, amikor elintézhetik a karácsonyi bevásárlást.
Ajándék.
Vajon én adjak valamit Neville-nek?
Akármilyen személytelen apróságot a holmija közé csempészhettem volna. Leszámítva egy másik apróságot...
Ott álltam üres zsebekkel, szerencsétlenül.
Romantikus kalandregénybe illő jelenet lett volna elemelni valamit az egyik boltból, hátrahagyva az árát. Egyszerű vásárlás. Kár, hogy a pénztelenség akadályozott. Egyetlen fitying nélkül huppantam vissza a Földre.
Kasszafúró angyalka.
Ölni bűn. Lopni bűn.
Tehát Neville ajándék nélkül marad – részemről.
Roxmorts azonban nem csupán egy üzlet lehetséges kifosztását ígérte. Félre kellett tennem az ostobáskodást, hogy átvehesse a helyét a feszült figyelem. Legfeljebb egy órányi unatkozó bámészkodást jósoltam magamnak, aztán...
...aztán be is ütött, amit vártam. Vártam, de nem készültem fel.
Egyszer már átéltem egy támadást. Illetve... Belehaltam.
Ez kísértetiesen emlékeztetett az előzőre. Hirtelen bukkantak fel, álarcosan természetesen.
- Gyávák! – visítottam. Mivel nem hallottak, nyugodtan megtehettem. Szívesen hozzájuk vágtam volna egy követ, legalább annyit, de várnom kellett. Még tovább. Amíg kitör a kavarodás. Amikor fel sem tűnik már egy, a levegőben repkedő kő.
Pillanatok alatt elhatalmasodott a káosz. Az egyik percben még néma, döbbent csend uralkodott mindenütt, a következőben pedig kirobbant a ribillió. Átkok suhantak el, rohanás, kiáltozás...
Neville!
A vészcsengő szirénázott a lelkemben. Mint egy gyorsan dobogó szív... Forgattam a fejem. Nem láttam. Se fekve, se futva, se élve, se halva. Elkeveredett. Egy pillanatig nem néztem oda, és azonnal eltűnt.
Fiú, a halálfalókkal bújócskázz, ne velem!
Futásnak eredtem. Balra egy utca, jobbra egy utca... A bezárt Mézesfalás előtt váratlanul több képet kellett befogadnom, és feldolgoznom. Neville, amint befordul a sarkon, két halálfaló, amint átkot szór, egy földön fekvő, kiütött diák, egy megcsúszó diák, és Tonks, amint...
Hátba támadni valakit gyáva dolog. Túlerőben főleg. Ez azt jelenti, hogy elismered, mennyivel jobb a másik. Szánalmas és gyenge vagy hozzá képest, ezért folyamodsz ilyen aljas taktikához. Amikor felemeled a pálcád, és kimondod a varázsigét, semmivel sem érsz többet, mint egy lány, aki elbújik. Nem vagy bátrabb.
Nem hittem magam sebezhetetlennek. Mivel azonban életemben elég meggondolatlan voltam, és úgy látszik, halálom után se változtam meg... nekiugrottam a kék fénycsóvának. Forróságot éreztem, aztán hanyatt estem. Nem végeztem tökéletes munkát, a fiatal tanárnő karja így sem kerülhette el a találkozást, de legalább feleszmélt, és szembefordult a támadóival. A továbbiakban sima ügynek nyilvánítottam a harcot. A harcukat. Neville mögött azonban még mindig fényévnyi lemaradással törtettem előre.
- Stupor!
Fedezékbe húzódtam. Ez bárkinek is szólt, talán védencemmel fogok a következő pillanatban összefutni. Nem tudtam, hova rohant, és miért, de biztos nem menekült. Pár éve még nehezemre esett volna üldözőként elképzelni, de akkor...
Óvatosan körbekémlelődtem. Doris Glassom elkábítva feküdt a földön (mondanom se kell, továbbjutási vonalam kellős közepén, szinte a lábaim előtt). Ginny Weasley vaktában átkokat lődözött a halálfalókra. (Drukkoltam, hogy a rémdenevér-rontásából mindnek jusson.) Piton épp Mayve Resentful feje fölül hárított egy bűbájt.
Piton... Mit keres itt? Sose szokott lejárni a faluba. Bár... Azt mondják, már a múltkor se maradt a kastélyban.
Lehet. Akkor nem láttam. Talán azért, mert nem rohantam végig Roxmortson. Inkább egy helyben reszkettem.
De hogyan jutottál oda?
Szerettem volna emlékezni, ám nem ment. Meg aztán...
Neville!
A házfalakra tapadva indultam tovább. Sehol sem álltam meg. Távoli, homályos színfoltként érzékeltem McGalagonyt, Petersont, Hermionét, a halálfalókat, diákok tömkelegét. Mintha búra alá szorultam volna. Minden zaj, sikoly, kiáltás, nevetés tompán dübörgött felém. Lustán visszapattantak az események, a cselekvések egyetlen masszává olvadtak össze.
Őt mégis észrevettem. Egy zsákutca végén nézett farkasszemet az ellenfelével. Ahogy a zsákok, szeméthalmok és egyéb kacatok dombjai közt odalopakodtam, azt is láttam, kivel.
Bellatrix Lestrange.
Pocsék helyzetben vagy, fiú. Ha még arra sem vette a fáradtságot, hogy az arcát eltakarja...
Ez egy csapda. Téged akar, Neville. Őrült, de ravasz némber. Elhitette, hogy Te űzöd őt, aztán... Fordított. Miért? Honnan ez a végtelen gyűlölet?
Nyitottam a számat, hogy figyelmeztessem.
Aztán rájöttem, hogy már tudja.
Tudja, és mégis...
- Stupor! – kiáltotta, de a halálfalónő gúnyosan kacagva hárított.
- Azt mondod? Szerintem meg... Crucio!
Hihetetlen, milyen kevés idő alatt mekkora mennyiségű információ fut át az agyon. Egyetlen pillanat áll rendelkezésedre. Dönteni kell.
És az ember mindig dönt. Jól vagy rosszul, de kihasználja a pillanatot.
Tudtam, hogy ez nem a halálos átok. Persze, a kínzásba is bele lehet halni, de...
Mindig a szemet kell nézni. Az bármit elárul. A szem a lélek tükre. Közhely, de igaz közhely. Egy szoros percben csak kevesen tudják még a tekintetükből is kiölni a gondolataikat. Az érzelmeiket.
Lestrange nem mutatott semmi különöset. Semmi olyat, amit magamtól ki ne találhattam volna. Őrület és gyűlölet. Eszelős öröm. A vad pusztítás megtestesítője. Kegyetlensége minta lehet a halálfalók számára – ezen a téren. Ám nem egy precíz, gondolkodó gép. Még csak nem is precíz és gondolkodó. Az a néhány érzelem (düh, gyűlölet, a fekete mágia iránti imádat), ami él benne, könnyedén elragadja. Voldemort viszont gondolkozik is.
Jobban járt volna Pitonnal, mint a nővel.
Lehet. Talán. De az biztos, hogy nekem nincs jogom ítélkezni.
Furcsa, hogy ismerned kell sem igazán egy embert, mégis tehetsz különféle megállapításokat. Persze, ott az esély, hogy ezek tévesek... Néha bejönnek.
Neville szeme érdekesebb olvasmánynak bizonyult. Elszántságot mutatott, félelemnek nyomát se. Égett benne valami dac, ami harcra késztette. Bizonyítani akart.
Kinek?
Csendben megvárni, míg elér a zöld fény, nem harc. Ám bátran állni egy átkot, üzenve, hogy akármiféle legyen, Te folytatod utána... Holtan küzdeni. Új fogalom. Képtelenségnek hangzik, mégsem lehetetlen. Semmi sem lehetetlen, amíg van rá vállalkozó. Aki lát reményt, esélyt, hogy megvalósítsa.
Én azonban nem hagyhattam, hogy Neville kibontakozzon. Végignézni a kínzását nem védelem. Nem végzem a dolgomat. Egy őrangyal gondolkozás nélkül teljesíti a kötelességét. Lelkiismerete lehet, ami figyelmezteti a feladatára, más nem.
Ám a lelkiismeret néha tanácstalan. Szabad-e feladni mindent az ügy érdekében? A gondos rejtőzködést el lehet dobni? Létezik olyan az angyalok körében, hogy „a cél szentesíti az eszközt"?
Úgy döntöttem, létezik.
Előpattantam. Nem, nem csak előpattantam, de teljes súlyommal és lendületemmel Neville-nek csapódtam. Sikerült hátralöknöm, a vörös fény ártalmatlanul, célt vesztve enyészett el.
Mindketten elestünk, és egymással szemben ültünk a földön. A hóban. A hidegben.
Farkasszemet néztünk.
