Kilencedik fejezet: Igazság

Harry dübörgő fájdalommal a mellkasában, éjfekete sötétségben zuhant, zuhant lefelé, aztán… hirtelen ott találta magát kiterülve, háton fekve Dumbledore szobájának padlóján, ahogy a fölé hajoló Remus arcába bámul.

– Lily – zihálta Harry. Lupin meglepetten kapott levegő után.

– Harry? – A férfi gyengéden megrázta a vállát, mire zavartan felpislogott rá, és bizonytalan mozdulatokkal feltámaszkodott. Remus segítségével sikerült felülnie, s bár gyomra összeugrott a félelemtől, máris Pitont kereste a tekintetével.

A bájitalmester Dumbledore egyik párnázott székén ült görnyedten, arcát két nagy kezébe temetve. Az általában mindig összeszedett McGalagony szája aggodalmasan megrándult, miközben bizonytalanul bóklászott kollégája körül. A férfi látszólag észre sem vette, hogy mások is vannak a szobában rajta kívül, csak ült csendesen, meg-megremegő vállal. Harry nagyot nyelt, próbálva eltüntetni a torkában képződött gombócot.

Örülök ennek – győzködte magát elszántan. – Hát persze, hogy boldog vagyok, hiszen Piton mégsem az apám. James és Lily a szüleim, ahogy mindig is gondoltam. Ugrálnom kéne örömömben. De akkor miért… – tette fel magában a kérdést –, miért érzem, hogy minden végtagom megbénítja valami belülről jövő, mély üresség?

– Harry, mi történt? – Remus hangjára Harry végre képes volt elszakítani pillantását a bájitalmester görnyedt alakjától.

A szavak hamarabb hagyták el az ajkát, minthogy visszatarthatta volna őket. – Piton nem az apám. Az egész hazugság volt. James az apám, ő volt az mindvégig.

Arra számított, hogy Remus majd értetlenkedve ránéz, és magyarázatot követel erre az összefüggéstelen halandzsára… ehelyett azonban szeme összeszűkült, s amikor megfordult, hogy Pitonra nézzen, vágásokkal szabdalt arcán együttérző, sajnálkozó kifejezés suhant át.

– Remus? – Harry hangja először zavartan csengett, de szinte rögtön vádló színezetet öltött. – Te tudtad? Tudtál mindenről? – kérdezte felugorva, tekintetében pedig dühös tűz égett, ahogy barátjára pillantott.

Most már Dumbledore és McGalagony is őket nézték, s amikor Harry meglátta a szomorú csillogást az igazgató szemében, rögtön rájött, hogy a mágus is be volt avatva a nagy titokba. A fiú keze ökölbe szorult, teste rázkódott a visszafojtott indulattól. Egy, a Dumbledore íróasztalán álló kis üveggömb vad remegésbe kezdett.

Remus gyorsan megragadta Harry mindkét karját, és éles hangon rászólt. – Harry! Szedd össze magad! – A fiú minden ízében reszketett, dühe olyan hevesen vibrált a testében, hogy legszívesebben rekedtre üvöltözte volna magát, Remus viszont eltökélten kapaszkodott belé, és amikor Harry belenézett barátja féltő, barna szemébe, lassan sikerült úrrá lenni indulatain. Mikor megint képes volt egyenesen állni, Remus eleresztette.

A fiú érezte, hogy reszket a szája széle, ezért kétségbeesetten ráharapott, de még így is sikerült alig hallható hangon feltennie a kérdést. – Miért nem mondtad el?

Remus felsóhajtott. – Nem lett volna értelme, Harry – felelte fáradtan. – Semmin nem változtatott volna, ha tudod.

– Elmondhattad volna, hogy az anyám Piton felesége volt.

Remus tátott szájjal bámult rá. – A felesége? – visszahangozta elképedve. Most Harryn volt az értetlenkedés sora, de Lupin közben megperdült, és már Pitont fixírozta.

– Hogy lehet, hogy nem tudtál erről? – követelte a választ Harry.

– Elég. – A bájitalmester végre összeszedte magát annyira, hogy felálljon a székből, és bár hangja határozottan csengett, mégis hiányzott belőle a szokásos él, s az arca is hamuszürke volt.

Harry azonban közel sem végzett. Utálta, amikor több a kérdés, mint a válasz, pedig lassan nagyon is ez volt a helyzet. – Mégis mennyi hazugság keringett itt az idők során? – tört ki, a szoba összes jelenlévőjéhez címezve a kérdést. – Mennyi? – ismételte durván, Piton azonban nem nézett rá.

A bájitalmester vészjósló vicsorgással elfordult, és az ajtó felé indult.

– Maradj még kérlek, Perselus – kérte őt Dumbledore higgadtan.

Piton megpördült, úgy sziszegte az igazgató arcába. – Nem fogok erről többet beszélni, Albus – jelentette ki, miközben mindkét keze ökölbe szorult.

Dumbledore összehúzott szemmel, s minden indulatot nélkülöző hangon leszögezte. – Itt fogsz maradni.

Piton állkapcsa megfeszült, Harry pedig önkéntelenül lépett egyet hátra a tekintetében megjelenő gyilkos kifejezés láttán. Az igazgatót azonban nem hatotta meg a dolog, kitartóan állta a bájitaltan tanár pillantását, aki pár pillanat múlva dühös-lemondóan elfordult, és lobogó talárral a kandallóhoz vitorlázott. Minden mozdulatából sütött a neheztelés.

– Minerva, megbocsátana nekünk pár percig? – Az átváltoztatástan tanárnő száját összeszorítva, hangtalanul kiment, Harry pedig örült, hogy Remust nem szólították fel távozásra. Nem akart még emiatt is vitába szállni az igazgatóval. Amint az ajtó becsukódott a nő után, Dumbledore Harry felé fordult. – Megpróbálok elmagyarázni mindent, és szeretném szavadat venni, Harry, hogy szó nélkül végighallgatsz.

– De… – tiltakozott volna a fiú, az igazgató azonban megrázta a fejét.

– Add a szavad, Harry – követelte az idős mágus, Harry pedig tudta, hogy felesleges lenne vitatkoznia. Beleegyezően bólintott hát, és összeugró gyomorral várta a beszámolót.

Dumbledore fájdalmas tekintettel a fal felé forduló Piton hátára nézett, majd komoran Harryre pillantott, és megszólalt.

– Azt hiszem, neked is tudomásod van róla, hogy a szüleid, és Piton professzor egy évfolyamba jártak a Roxfortban annak idején – mondta, s megvárta a fiú bólintását mielőtt folytatta. – Édesanyád és Piton professzor mindvégig nagyon jó barátságban voltak egymással. Úgy tudom, Lily hetedévben egyszer elment Jamesszel egy randira, de a dolog rosszul sült el, s ennek hatására édesanyád és Piton professzor nagyon közel kerültek egymáshoz. Össze is házasodtak, miután elvégezték az iskolát. Ennek azonban titokban kellett maradnia, nehogy a professzor szülei megneszeljék a dolgot.

Remus alig hallhatóan megnyikkant, de Harry nem rá figyelt, hanem Pitont nézte, aki az igazgató szavaira észrevehetően összerándult. A fiú szemöldökráncolva megpróbált újra Dumbledore-ra koncentrálni.

– Voldemort akkoriban volt hatalma teljében, Piton professzor apja, Tobias, pedig már viselte karján a Sötét Jegyet. Mielőtt azonban a fiát is ugyanerre kényszeríthette volna, meghalt. Piton professzor anyja ragaszkodott hozzá, hogy a fia, apja példáját követve, szintén hagyja magát megbélyegezni. – Dumbledore itt kis szünetet tartott. – Ő tudta, hogy Piton professzor ellenzi a dolgot, és a fia Lilyvel kötött barátságával is tisztában volt. Azzal fenyegette a fiát, hogy megöli Lilyt, amennyiben nem engedelmeskedik az akaratának.

Remus és Harry szinte egyszerre hördültek fel. Dumbledore pár pillanatra abbahagyta az elbeszélést, és ismét Piton hátát tanulmányozta. Minthogy a kandallóban pislákoló tűz alig-alig világította meg őt, a bájitalmester arca félig árnyékban volt, s ebben a furcsa megvilágításban még sápadtabbnak látszott, mint eddig bármikor. Harry szívében sajnálat ébredt professzora iránt. A saját anyja képes volt megzsarolni…

– Piton professzor végül belement a dologba, de Lily bűbájt bocsátott rá, mielőtt hagyta magát megbélyegezni a Sötét Jeggyel. Édesanyád így próbálta meg csökkenteni Voldemort befolyását a professzor felett. – Harry majdnem megkérdezte, hogy ez pontosan hogyan sikerült neki, de Dumbledore jelentőségteljes pillantással emlékeztette korábbi ígéretére, így engedelmesen becsukta a száját; nem szerette volna, ha az igazgató most abbahagyja.

– Valójában Piton professzor a Főnix Rendjének kémkedett, s pont, miután megkapta a Jegyet tudta meg, hogy édesanyád babát vár… téged, Harry. – A fiú elfintorodott. A két, egymásnak ellentmondó emlék képei kavarogtak a fejében, s az utolsó olyan élénk nyomot hagyott benne, hogy még most sem igazán tudta eldönteni, vajon a saját fájdalmát érzi-e, vagy valaki másét.

Az igazgató immár a szemközti falat bámulta, s amikor újra megszólalt, Harry még sosem hallotta ennyire szomorúnak a hangját.

– James beleegyezett, hogy eljátszik egy szerepet… a szerepet, miszerint ő az apád és Lily férje… Igen, James még ekkor is nagyon törődött édesanyáddal. A gyógyítónő kivételével, aki világra segített téged, senki másnak nem mondták el az igazat. Ők hárman, veled együtt persze, majdnem két évig éltek együtt Piton professzor házában. Csaknem tizenöt hónappal a születésed után, Lily – itt újabb pillantást vetett a kandalló felé, de amennyire Harry meg tudta állapítani, a férfi azóta sem mozdult –, közölte Piton professzorral a hírt, miszerint nem ő a vér szerinti apád, hanem James.

– Nekem azt mondta… hogy nem biztos benne, ki az apa – szólalt meg hirtelen Remus. – Ő és James… – Hirtelen elhallgatott, nyilván a még mindig a szobában tartózkodó Pitonra való tekintettel, de Harry így is felfogta, mi lett volna a mondat vége.

– De hát Dumbledore professzor azt állította, hogy senki sem tudott róla – jegyezte meg kissé értetlenül Harry, mert néhány zavaró képet szívesen száműzött volna az elméjéből.

– Lily eléggé… maga alatt volt Perselus távozása után, James pedig azt gondolta, én talán segíthetnék neki. Végül megtudtam, hogy nem épp a legszerencsésebb indokkal házasodtak össze ők ketten, de egészen mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy ez a házasság egyáltalán nem is létezett.

Harry összeszoruló szívvel gondolt az édesanyjára, de még ezt az érzelmet is annyira háttérbe szorította az egész helyzettel szembeni zavarodottság, hogy végül megkérdezte.

– De akkor sem értem. Nem lett volna egyszerűbb már jóval korábban elmondania Pitonnak… Piton professzornak? – javította ki magát gyorsan, mert valamiféle belülről fakadó ösztön hatására úgy érezte, muszáj tiszteletet mutatnia a férfi iránt. – Miért csinálta végig ezt az egészet, ha már a születésem előtt elmondhatta volna neki? – kérdezte félrebillentett fejjel, és kíváncsian várta Remus válaszát.

Lupin remegő ajakkal, fájdalomtól eltorzult hangon, suttogva megszólalt. – Mert szerette őt.

Egy kéz nagyot csattant a kandallópárkány kövén, mire Harry összerándult ijedtében, és megperdülve egy dühtől felhevült arcú, a másik három varázslót gyilkos tekintettel bámuló Pitonnal találta szemben magát.

– Elég volt ebből! – üvöltötte, meg sem próbálva visszafogni magát. Dumbledore nyitotta volna a száját, de a bájitalmester vészjósló mordulással elhallgattatta. – Nem, Albus! Nem fogom ezt újra átélni! Ő nem a fiam, és ez az egész már nem számít, érti? Már semmi sem számít! – ordította, teljes erőből rávágva a mellette álló székre, ami hatalmas robajjal a padlón kötött ki, égnek meredő négy lábbal.

Harry ösztönösen elhátrált pár lépést, s közben alig vette észre, hogy Remus óvatosan maga mögé tolja, mintha így akarná megvédeni mindentől, amit Piton jelenlegi állapotában képes lenne megtenni vele.

A mozdulatra Piton olyan vad hangon hördült fel, hogy már-már ijesztő volt, aztán, mielőtt Harry felfoghatta volna, mi történt, a bájitalmester eltűnt. A fiú már csak a kandalló előtti hűlt helyét bámulhatta.

A csend lágy takaróként borult Dumbledore irodájára, Harry pedig, ostobának érezve magát gyávaságáért, gyorsan előbújt Remus háta mögül. A férfi nem nyúlt utána, hagyta, hadd menjen, amerre akar. A fiú két karjával szorosan átölelte magát; úgy érezte, mintha hirtelen fagyos fuvallat járná át a helyiséget. Mikor meglátta a másik két varázsló aggodalmas pillantásait, felsóhajtott.

– Jól vagyok – mondta fáradtan.

Remus látszólag nem hitt neki, de megérthette, hogy a fiúnak mire van szüksége, mert nem tette szóvá, csak bólintott egyet. Végül elkomorodva megszólalt. – Sajnálom, hogy nem mondtam el, Harry, de ahogy Piton professzor is állította, nem lett volna sok értelme.

Bár a fiú tudta, hogy mérgesnek, vagy legalábbis idegesnek kellene éreznie magát Remusszal szemben, egyszerűen képtelen volt rá. Elvégre volt abban valami, amit a férfi mondott; ez a szerencsétlen esti beszélgetés senki számára nem hozott megkönnyebbülést. Biccentéssel jelezte Remusnak megértését, amit a másik szomorú mosollyal vett tudomásul.

– Harry, szerintem nagy szükséged lenne egy kiadós alvásra. Amúgy is késő van – indítványozta Remus, és a fiú nem ellenkezett. Igen, az alvás most nagyon jó ötletnek tűnt.

– Akkor jó éjszakát – köszönt el a két varázslótól kimerülten.

– Jó éjszakát, fiam.

– Jó éjt, Harry.

Ezzel Harry, már másodszor két napon belül, hagyta, hogy a csigalépcső visszaszállítsa a folyosóra.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

A hatodéves fiúk mind aludtak, amikor Harry még mindig ébren ült az ágyán, morcosan bámulva az éjjeliszekrényre állított merengőt.

Hát ennyi volt, vége. Nincs több hazugság, ami felforgathatja az életét… de akkor miért érzi belül ennyire feldúltnak magát?

Bár korábban még a gondolat is elborzasztotta, most mégis bánja, hogy Pitonról kiderült, nem ő az apja? Nem, valahogy biztos volt benne, hogy ennél többről van szó. Egyszerűen nem volt elégedett a kapott válaszokkal, mintha elsikkadt volna egy apró, de nagyon fontos részlet. És ekkor… hirtelen megértette. Hermione korábbi szavai visszhangzottak a fejében.

Egy merengő nem csupán egyetlen emléket képes tárolni.

Ez az! A merengő. A részlet, ami teljesen érthetetlen a Dumbledore irodájában történtek után. Ki tehette a kőtálba azokat az emlékeket, és miért pont ezeket, ha csupán hazugság volt minden?

Hacsak… lehet, hogy Hermionénak mégis igaza volt, és a merengő tényleg tartalmaz még más emlékeket is – gondolta Harry megdobbanó szívvel. Talán ez a kőtál rejti a magyarázatot mindenre. Hiába ígérte meg az igazgató, hogy mindent elmesél, a magyarázata korántsem volt kielégítő. Valami nagyon nem stimmelt vele…

A fiú a lehető leghalkabban, hogy a többieket fel ne riassza, felállt, és lassan megtette a merengőig a két lépés távolságot. Sajnálta, hogy Ginny nem lehet vele; az ő társaságában legalább nem egyedül kéne szembenéznie félelmeivel… de végül összeszedte magát, és belemerítette arcát az ezüstösen kavargó emlékek közé. Jeges közegben zuhant lefelé, míg egyszer csak talpra esett egy kandallótűz által megvilágított, barátságos nappali kellős közepén.

Eszébe jutott, vajon most miért nem a Szent Mungós emlékkel kezdődik a visszaemlékezés… Talán a merengő tudja, hogy legutóbb hol hagyta abba? Reggel meg kéne kérdezni erről Hermionét – gondolta feleslegesen.

Lassan körbenézett, de a szobát üresnek találta. Nem maradt azonban sokáig egyedül; pár másodperc múlva belépett James Potter, egy kisbabával a karján. Harry torka összeszorult. Ez hát a bizonyíték? James valóban a vér szerinti apja?

– James? – kiáltotta egy női hang, valahonnan a ház távolabbi részéről. James óvatosan kivett egy félig megcsócsált kekszet a kis Harry kezéből, majd átszólt a válla felett.

– A nappaliban vagyunk! – rikoltotta, de a hang azonnal fájdalmas jajdulásba fordult, amikor bébi Harry – talán a keksze alattomos elkobzása miatt – megragadott egy tincset a férfi fekete hajából, és erőteljesen megrántotta.

A mellettük álló tizenhat éves Harry elvigyorodott kisebb alteregója viselkedésén, és apja fájdalmas fintorán.

– Nem, Harry, nem szabad húzgálni James haját – magyarázta a kisfiúnak, aki nyüszítve ismét ellopott keksze után kapkodott.

Lily, nagy halom könyvvel megrakodva pont akkor lépett a szobába, amikor James, meglehetősen kevés sikerrel, újfent megkísérelte kicsi Harryt megfosztani félig elfogyasztott csemegéjétől. A nő fejcsóválva letette terhét a dohányzóasztalra, majd pálcát húzott, és fiából fülsértő visítást előcsalogatva, teljesen eltüntette a keksz maradványait. Az öregebb Harry összerezzent, mert kisebb verziójának hangja lassan a fájdalmas tartományokat súrolta.

– Más se kellett, James – csóválta a fejét Lily dorgálóan, és hanghordozása annyira hasonlított Hermionéra, hogy a fiúnak mosolyognia kellett. – Nem a legjobb ötlet keksszel tömni őt vacsora előtt.

James pajkosan megvonta a vállát, majd fogta Harryt, és elkezdte őt fel-le dobálni a levegőbe, a kisbaba legnagyobb derültségére; boldog visongásából arra lehetett következtetni, már nem is fáj neki annyira annak a bizonyos keksznek az elvesztése.

– James! Ezt azonnal hagyd abba! – szólalt meg hirtelen egy mély hang, melynek hallatán az idősebb Harry megperdült. Pitont látta a szobába masírozni, összeráncolt homlokkal, szigorú kifejezéssel az arcán.

James a bájitalmesterre vigyorgott, és az épp lefelé szálló ágban lévő Harryt elkapva, karjai biztonságába emelte. A bébi szája egy pillanatra megint lefelé görbült, de amikor meglátta, ki áll az ajtóban, kis arca örömteli, fültől fülig mosolyba rándult.

– Apucii! – visongta vidáman, mire Piton megrovó pillantást vetett az ártatlan arccal álldogáló Lily felé. – Apuci! – szajkózta megint a kisfiú, és türelmetlenül ficeregni kezdett James karjaiban, jelezve, le akar szállni. A férfi engedelmesen leeresztette a földre, kis Harry pedig, egy ilyen korú baba ügyetlenségével, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel, Pitonhoz totyogott. Amint odaért, várakozóan a magasba emelte karjait, Piton pedig gyengéden felemelte, és magához húzta őt.

Amint Harry meghallotta magát „apuci"-nak szólítani Pitont, mozdulatlanná merevedett. Lenyűgözve bámulta, ahogy a morózus bájitaltan tanár lehajol, és apró puszit nyom kis Harry homlokára. A bébi piciny tenyerét kinyújtva, óvatosan megpaskolta a férfi arcát, mire Piton ajkán olyan gyengéd, szeretetteljes mosoly jelent meg, hogy Harry egyszerűen nem hitt a szemének.

A bájitalmester kicsit távolabb tolta magától a gyereket, és szótagolva magyarázott neki. – Apa vagyok. Mondd szépen, hogy a-pa, Harry.

– Apuci! – ragaszkodott igazához a fiú, és szavait nyomatékosítva, jól megrángatta Piton haját. A férfi lemondóan felsóhajtott, majd szemrehányóan Lilyre nézett. A nő felnevetett; a hang csilingelve szárnyalt a levegőben.

– Fogadd el, Pers, mostantól apuci vagy.

Piton egyfajta morcos morranást hallatott, de aztán összeborzolta kis Harry szanaszét álló, szénfekete haját, arcán pedig elnéző, szeretetteljes kifejezés jelent meg.

– Gyere, Harry. Ideje vacsorázni. – Ezzel megfordult, és kivitte a fiút a konyhába, aki pici karjaival végig Piton nyakába kapaszkodott. Lily és James követték őket kifelé az ajtón.

A jelenet hirtelen változott, Harrynek pedig pislognia kellett, hogy hozzászoktassa szemét az új, kissé homályos környezethez, ahová került. Az egész olyan volt, mint egy ütött-kopott kocsma; a levegőben vágni lehetett a füstöt, és a Lángnyelv whisky illata olyan erősen megülte a helyiséget, hogy a fiú undorodva összeráncolta az orrát. Sietve körülnézett, Lilyt keresve a tekintetével, feltételezve, hogy ennek a jelenetnek is ő lesz az egyik főszereplője. Igaza lett.

Édesanyja és James az egyik kis, kerek asztalnál üldögéltek; a nő arca különösen sápadtnak és megviseltnek látszott. Az asztallapon nyugvó kezei néha meg-megrándultak az idegességtől. James kinyúlt, és kezét lágyan Lilyére borította, majd gyengéden, biztatóan megszorította. A nő hálás mosolyt villantott rá.

Harry közelebb oldalazott. Ez lesz hát a pillanat. Az anyja most fogja elmondani Jamesnek az igazat, hogy Harry valójában az ő fia. Felkészületlenül érte, amikor egyszer csak egy magas, jól öltözött nő tűnt fel a párral szemben. Ahogy a fiú felnézett rá, látta, hogy arcán mesterkélt, és némiképp undorodó kifejezés ül.

– Arra kértem, hogy egyedül jöjjön, Ms. Evans.

– Csak mondja el, mit akar – dörrent rá James olyan mély utálattal, hogy Harry egészen meglepődött.

A nő szeme összeszűkült, a fiú pedig – akinek szörnyen ismerősnek tűnt ez az arckifejezés – alaposan megnézte magának. Ez az – tisztára olyan képet vág, mint Piton szokott. Ez lehet tehát az anyja. Harry érezte, hogy fellángol benne a harag, ahogy ránézett.

– Rendben, legyen így – mondta a nő jéghideg hangon, és elegáns mozdulattal helyet foglalt Lilyékkel szemben. – Tudok róla, milyen kapcsolatlan áll a fiammal, és arról is, hogy ő az apja annak a kis fattyúnak, akit maga szült.

James arca megrándult a dühtől. – Hogy merészeli? – kérdezte szinte suttogva, nyilván, hogy ne keltsen a kelleténél nagyobb feltűnést a zsúfolt helyiségben.

Piton anyja megvető pillantást vetett rá, majd folytatta. – Terveim vannak a fiammal, Ms. Evans. De ezek között nem szerepel egy sárvérűvel kötött házasság. – James ökle megfeszült, de Lily gyorsan kinyúlt, hogy lecsillapítsa, mielőtt valami meggondolatlanságot ejtene ki a száján. Amikor a magas nőre pillantott, arca határozott volt, bár szemében fájdalom égett.

– Perselusnak megvannak a maga tervei – felelte szilárd hangon.

A nő egyik keskeny szemöldöke megemelkedett. – A fiamnak azonnal meg kell szakítania magával minden kapcsolatot – jelentette ki, tekintete pedig Lilyébe mélyedt.

– Ezt nem fogja megtenni – mondta Lily ugyanolyan hangon.

– Akkor maga lesz az, aki elhagyja őt, különben mind a férje, mind a fia hamarosan meghal, Ms. Evans – közölte, s arckifejezése kétséget sem hagyott afelől, hogy komolyan gondolja.

Harryvel megfordult a világ. Ez a nő képes lenne megölni a saját fiát?

– Ha Harrynek akár csak egy haja szála is meggörbül, én…

– Te nem fogsz tenni semmit, gyáva alak! – csattant fel a nő, szikrázó pillantását Jamesre szegezve, aztán ugyanolyan vehemensen fordult ismét Lily felé. – Odaáll a fiam elé, és kijelenti, hogy a gyerek nem az övé, majd pedig meggyőzi róla, hogy már nem szereti őt. Ismerem a fiam, és egy valamiben igaza volt… nem fog lemondani a feleségéről, hacsak nem ő maga az, aki ellöki magától.

Piton anyja felpattant, de zárszóként még odavetette a másik kettőnek: – Három napot adok, Ms. Evans. Ha Perselus addigra nem hagyja ott magát, mindkettőjüket megölöm. Őt is, a gyereket is.

James, aki látszólag eljutott arra a pontra, hogy nem érdekli a helyiségben lévők véleménye, felugrott, és a nő után kapott, de az megperdült a sarkán, és a következő pillanatban már sehol sem volt. Lily kétségbeesetten felzokogott, s ahogy James karja után kapott, egész teste reszketett a visszafojtott érzelmektől. Harry szíve majd' összetört, mikor látta, hogy James visszaül, és gyengéden magához húzva a nőt, hagyja, hogy az kisírja magát a vállán.