Anglia békésen olvasgatta a mágiakönyvet az ágyában. Többre nemigen volt képes. Már járni sem tudott, és szinte minden köhögésnél vér is volt. Nem tudta mennyi idő telt el karácsony óta. Pár nap? Pár hét? Franciaország nem tájékoztatta, hogy újév van.

Összecsukta a könyvet, amikor a betűk táncolni kezdtek előtte. Megint olyan gyengének érezte magát. Az is már teljesítmény volt, hogy már lassan két órája ébren volt. Még Franciaországot is rávette, hogy egyedül hagyja egy kicsit. Nehéz volt, de leküldte a franciát azzal az indokkal, hogy enne valami főtt ételt. Ezzel legalább nyert egy kis szabadságot, amit kedve szerint tölthetett el. Belegondolva… Franciaország mennyit ülhet az ágya mellett? Kicsit ijesztő…

Anglia lehunyta a szemét és hátradöntötte a fejét. Megint kezd felmenni a láza. Franciaország reakcióiból ítélve gyakran volt magas láza, mégsem vitte kórházba. Anglia örült is ennek, utált kórházban lenni. Ő csak valami gyógyszert szeretett volna, ami lecsillapíthatja az egyre növekvő fájdalmat a mellkasában.

Anglia finoman megrázta a fejét. Meg fog gyógyulni, hát persze. Kis megfázás, mi? Igen, csak majdnem kilyukad közben a tüdeje.

Kinyitotta a szemét, amikor Franciaország belépett a szobába egy tálcával. Fenébe, tényleg főzött. Angliának semmi étvágya nem volt.

- Már nem vagyok éhes. – mondta.

- Kár. Megkóstoltam, isteni lett!

Franciaország leült Anglia ágyára és felvette Anglia öléből a könyvét.

- Jó könyv? – kérdezte.

- Te ezt nem értheted! –Anglia megpróbálta kivenni a könyvet a francia kezéből, de a másik gyorsabb volt.

- Két békaláb, egy pohárnyi temetőföld, 5 mol foszfor… - olvasta fel – és mit lehet ebből kihozni?

- Egy világító szellemet.

Franciaország becsukta a könyvet és visszaadta Angliának.

- Furcsa hobbid van, bár ezt mindig is tudtuk.

Anglia morcosan az ágy mellé tette a könyvet. Franciaország mosolyogva figyelte. Anglia mérgesen is aranyos. Így, betegen nem tűnik veszélyes ellenfélnek, de még lázasan is önmagát meghazudtolva képes neki visszavágni.

- Aludj egy kicsit.

- Nincs kedvem! – vágta rá a brit.

- Már egy kicsit keresztbe állnak a szemeid…

- Nem is! – dörzsölte meg a szemét Anglia.

- Ó, Angleterre, néha még mindig olyan vagy, mint egy nagy gyerek.

Anglia meglepve pillantott rá.

- Öreg vagyok. – jegyezte meg halkan.

- Ha belegondolsz, hogy még meddig fogunk létezni, nem is tűnik olyan soknak. Kiskorod óta ismerlek, és nem változtál olyan sokat. Makacs, önfejű és buta vagy, brutális főzőkészséggel és nulla humorral megáldva. A divatérzékedről ne is beszéljünk. De még így is egész aranyos vagy.

Anglia beharapta az ajkát, hogy elfojtson egy felháborodott kiáltást. Aztán egy kicsit lenyugtatta magát és ő is nekikezdett:

- Te is egy forrófejű alak vagy, aki túl sokat képzel magáról, mert azt hiszi, tud főzni, és csak mert az ő ruhái elterjedtebbek, holott a 11. században nőnek öltöztél! Azóta sem vágtad le a hajad! És én így se kedveltelek jobban meg.

- Miért lyukadunk ki mindig a főzésnél? – kérdezte mosolyogva Franciaország. Egyáltalán nem vette magára a hallottakat.

- Mert tudok főzni, és ideje lenne már elismerned!

- De nem tudsz, mon cher. – csóválta a fejét Franciaország.

- Igenis tudok!

Anglia duzzogva az oldalára fordult és magára dobta a takaróját. Franciaország megérintette a homlokát, mire Anglia morogni kezdett. Franciaország tett egy vizes rongyot Anglia fejére, aztán még üldögélt egy kicsit az ágyon. Biztos volt benne, hogy a brit sok fájdalmát elrejti. Pedig Franciaország olyan szívesen segítene neki! Ha tudna, persze…

Egy pillanat! Az orvosok nem segítenek, és Franciaország sem tud mit tenni. De mások…

- Angleterre… tegyük fel, hogy léteznek a képzeletbeli barátaid.

- LÉTEZNEK! – kiáltotta Anglia és a szó vége köhögésbe fulladt.

- Itt vannak valahol?

- Nem. A világért se jönnének hozzád.

Jó, akkor ők kiestek. Ha tudnának segíteni, már biztos megkeresték volna Angliát. Akkor körbekérdez az országok között. Talán kezd Mongóliával és Ukrajnával. Meg talán megkérdezi Brazíliát, ő elég messze él, talán tud valamit… És akkor már Seychelle-t is felhívja.

Franciaország felállt és az ajtó felé indult.

- Franciaország? – jött Anglia gyenge hangja.

- Oui?

- Hova mész?

- Csak körbetelefonálok. Öt perc az egész. – ígérte a francia.

Anglia csalódottan ejtette vissza a párnájára a fejét. Nem szívesen aludt el egyedül. Ha ébren volt, és Franciaország békén hagyta, azzal nem volt baj. De elalvásnál… Anglia gyorsan megrázta a fejét. Tényleg olyan, mint egy kölyök! Ezen gyorsan változtatnia kell!

Franciaország sietve lement a lépcsőn és a nappaliban előkotorta az országok telefonkönyvét és már tárcsázta is Ukrajnát.

Az ukrán nő azt mondta neki, kérdezze Belarust, de Isten óvja attól Franciaországot, hogy Fehéroroszországgal beszéljen. Így gyorsan továbblépett Mongóliára. Ő még a telefont sem vette fel. A francia ugrott Brazíliára, de csalódottságára a brazil sem tudott semmit mondani, azon kívül, hogy vigye kórházba Angliát, ezúttal hátha lesz valami.

Franciaország új számokat ütött be.

- Seychelles, mon cher, te vagy az utolsó reményem!

- Mi az, Franciaország?

- Angleterre nagyon beteg és gyógyszer kéne neki… vért köhög és lázas. Tudsz valamit?

A vonal végén csend volt.

- A hazámban nemigen volt még ilyen betegség… sajnálom, én nem vagyok jó orvos…

- Merci, Seychelles…

- Mindenkit kérdeztél? – kérdezte a lágy hang.

- Ukrajnát, Brazíliát. De nem hiszem, hogy mások tudnának valamit. A lányok vannak képben a gyógyítással.

- Liechtenstein?

- Ő még nagyon fiatal.

- Umm… ki van még… Magyarország?

- Hongrie! Tényleg! De… őt nem hiszem, hogy most kéne…

- Mi történt, Franciaország?

- Jól elvert a serpenyőjével, amikor Ausztriát csodáltam khmm… hallgattam a zongorázását.

- Ó, értem. Sok szerencsét Magyarországgal!

- Viszhall, Seychelles.

Franciaország hosszan meredt maga elé. Az Angliának ígért öt perc már rég lejárt, de nem vette észre. Magyarország… felütötte a telefonkönyvet és lassan beütötte a lány számát.

- Igen? – szólt bele valaki. Egyáltalán nem Magyarország hangja volt.

- Hongriet keresem. – mondta a francia.

- Franciaország? Miért keresed Magyarországot? – kérdezte a hang. Franciaország Ausztriát vélte felfedezni a vonal végén.

- Kérdezni szeretnék tőle valamit. Gyógyszerügyben.

- Most nincs a közelben. Próbálkozz később, vagy gyere át.

- Holnap odautazom. – döntött gyorsan a francia.

- Várunk. – tette le a kagylót Ausztria.

Franciaország még gyorsan felhívta Amerikát, hogy holnap át tudna-e jönni, vigyázni Angliára, majd visszasietett a brithez.

Anglia elaludt, viszont nagyon rosszul nézett ki. Arca sápadt volt, az ajka lila, a homloka mégis lángolt. A párnája, és néhol a takaró is véres. Tényleg azalatt a tíz perc alatt alakult ki ez az állapot, amíg Franciaország telefonált?

A francia kisöpört Anglia arcából a csatakos tincseit és újranedvesítette a rongyot Anglia homlokára.

- Ó, Angleterre… - suttogta a francia.

A brit résnyire kinyitotta a szemét.

- Fáj… - köhögte.

Anglia újabb vérfoltot hagyott a takarón.

- Hol fáj, Angleterre? Fázol? Meleged van? Mondj valamit!

Anglia megérintette a mellkasát és újra köhögött.

- Fázom…

Franciaország hozott egy vékonyabb takarót és ráterítette. A brit hálásan beleburkolózott. A francia nem próbálta meg leplezni az aggodalmát. Anglia egészsége talán most érte el a legrosszabb pontját? Olyan szánalmas és szomorú volt így látni Angliát. Ahogy küzd minden egyes levegővételért és ébren töltött pillanatért…

- Pihenj, Angleterre… Franciaország bátyus vigyázni fog rád.