A Mi Hamis Történetünk

[teljes rövidített verzió]

Tudni akarod, egy külföldi hogy változtathatja meg az életed? Vagy valaki, akivel épp csak összefutottál az utcán? Egyszerűen nem szabad, hogy kizárd a való világot az elmédből, környezeted minden apró rezdülésére figyelmet kell szentelj, mert a körülötted levő emberek örökre megváltoztathatják az életed.

2011 februárjában történt. Apa kitalálta, hogy jót tenne nekem, ha elmennék, és szívnék egy kis mediterrán levegőt és átélném a mediterrán nyüzsgést. És hol máshol találhatnánk meg mindkettőt, mint a Velencei Karneválon? Színes ruhák és vidám emberek mindenütt. Azt hiszem, valahogy kitalálta, hogy akkoriban cseppet depressziós voltam, de sosem beszéltünk róla.

Mint az előbb említettem, befelé forduló voltam akkortájt, színek és smink mögé rejtőztem, így senki nem láthatta, mi rejlik mélyen legbelül. Nagyritkán mentem csak ki a szobámból, csak gitároztam és írtam a dalaimat. A gitárom egy volt velem, csak neki nyíltam meg. Mindent elmondhattam neki, és kiadni magamból a dolgokat könnyebb volt, ha a beszélgetőpartnerem néma, mint a sír. Tudtam, hogy soha senkinek nem mondaná el a gondjaimat – és senki nem tudná elolvasni a sorokat – mint ha naplót tartanék. És most apám ki akart tépni ebből a szeretett állapotból.

Valójában nem akartam menni, úgy éreztem, jó nekem a kis zárt világomban élni anélkül, hogy bárkit beengednék, és féltem ettől az utazástól, ami ki akart szakítani a komfortzónámból. Vagy csak éreztem, hogy meg fogja változtatni az életem? Nem tudom. Nem is érdekel – ahogy akkor érdekelt. Minden erőmmel azon voltam, hogy kikerüljek ebből a csávából.

Először meg akartam betegedni. Ez lenne a legegyszerűbb, gondoltam, csak azt kéne mondanom, megfáztam, és otthon maradnánk. Ez mind rendben lett volna, de mikor értesítettem az állapotomról, azt mondta, ez még egy ok, hogy olyan helyre menjünk, ahol jobban lehetek. Apa : Yohio – 1:0.

Aztán megkértem a barátom, Sebet, hogy mondja azt, a szülei egyhónapos üzleti útra mennek, így nálunk kell aludnia. Nem gondoltam volna, hogy felhívja őket.

Aztán el akartam törni a lábam, de ez halott ötlet volt, már mikor kitaláltam. Mikor le kellett volna a kertünkben álló fa tetejéről ugranom, inkább úgy döntöttem, fel sem mászom rá. Féltem, hogy komoly bajom eshet, és ez a félelem nagyobbnak bizonyult, mint az, amelyet az emberek iránt éreztem.

A kirándulás napja vészesen közeledett, és ahogy teltek a napok, az állapotom egyre rosszabb és rosszabb lett. Először csak nem tudtam jól aludni, aztán már enni sem, mert egész nap görcsben állt a gyomrom. Aztán egy nap volt egy rémálmom, ami újra és újra előjött: egy gonosz boszorkány üldözött sikátorokon át, és nem akart elengedni. Minden megtett lépéssel közelebb és közelebb került hozzám, de minden egyes nap felébredtem, pont, mielőtt elkaphatott volna. Minden nap ugyan azon az úton mentem, és nem tudtam: ha megváltoztatom az irányt, elkapna, vagy elengedne?

Az utazás előtti éjjel nem is aludtam, nem akartam újra látni a boszorkányt. Egész éjjel gondolkodtam, és bár nem vagyok keresztény, megpróbáltam a keresztény istenhez imádkozni, hogy csak hagyjon békében élnem, és ne zaklasson ilyen álmokkal, de nem mertem elaludni.

Reggel hatkor a családom felkelt, és reggeli után elmentünk Stockholmba, hogy felszálljunk a Velencébe tartó repülőre. Valójában nem is tudtam, hogy Velencében van reptér.

Repülés közben egyszerűen megpróbáltam aludni, de sajnos nem sikerült, mert a mögöttem ülő nő magával hozta a zajos gyerekét, és az előttem levő láthatóan félt a repüléstől, szóval négy órán keresztül azért imádkozott, hogy egyben odaérjünk. Nagyon idegesítőek voltak, és mivel a fejhallgatómat otthon felejtettem, még zenét sem tudtam hallgatni, hogy pihentessen. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Amalia és Apu tudták, hogy nem sok kedvem van kommunikálni, szóval csak egymással társalogtak, nem kényszerítettek engem is bele.

Fél tizenkettőkor értünk oda, és a nagy tömeg mellett erős napsütés várt. Legalább a napszemüvegem nem felejtettem el magammal hozni. Ennek nagyon örültem. Megkértem Apát, hogy adjon egy kis költőpénzt és megpróbáltam megkeresni a város legkevésbé tömött részét. Nem érdekelt sem a San Marco tér, vagy a Rialto, nem is beszélve a sóhajok hídjáról a dózsepalotánál, de nem engedtek el anélkül, hogy megnézném. Aztán elengedtek egy egyszerű térkép nélkül, kétszáz euróval, és azzal a kikötéssel, hogy legyen nálam a telefonom.

Persze nem is én lettem volna, ha nem okozok galibát rögtön tíz perc múlva. Elváltunk egymástól és visszafelé sétáltam a Rialtón, keresve egy boltot, ahol vehetek fülhallgatót, mikor belebotlottam egy lányba, aki sietett, és mindketten a földön kötöttünk ki.

– Scusi, signorina (~ elnézést, hölgyem) – mondta lehajtott fejjel, és még a nem létező olasztudásommal is rájöttem, hogy azt hiszi, nő vagyok. Biztos a ruhám és a sminkem miatt.

– Hé – mondtam kissé dühösen, mire csodálkozva felnézett rám. Valójában meg akartam neki mondani, hogy menjen a pokolba, de mikor megláttam az arcát, azonnal meggondoltam magam. – Semmi baj, jól vagyok – mondtam végül, és megpróbáltam felsegíteni a földről. Csak a keze elengedése után vettem észre, hogy volt pár sérülése. – Vérzik a kezed – jelentettem ki.

– Nem mondod – reagált angolul, és mikor találkozott a tekintetünk, elnevettük magunkat. Még mindig nem tudom, mi késztetett nevetésre akkor, de úgy éreztem, jól esne.

– Nem akarsz hazamenni és kitisztítani ezt? – kérdeztem, miután abbahagytam a nevetést. Nem akartam, hogy komolyan megsérüljön, mert ez azt jelentené, hogy fizetnem kellene a kórházi számláit. És hogy megsérült miattam.

– Jaj, nem, nem tudok hazamenni, nem vagyok velencei. Csak egy turista – mosolygott zavartan – épp, ahogy én. – Azt hiszem, mennem kéne, meg akarom találni a csoportom. Nos, szia – integetett, és a mosolytól, amit felém intézett, elolvadtam.

– Hékás – kaptam el a karját, amikor el akart menni mellettem. – az én hibám volt, hogy elestél. Sajnálom. De kielégíthetnélek egy... például egy kávéval? – kérdeztem végül. Mivel még sosem ajánlottam fel semmi hasonlót egy lánynak sem, zavart voltam, és büszke magamra, hogy feleannyit dadogtam, mintha ismertem volna. Azt gondoltam, legrosszabb esetben azt mondja, nem, és elsétál, mintha mi sem történt volna. Egy hónap múlva nem is fog emlékezni erre.

– Öhm, igen, ha úgy gondolod – fogadta el. – Amúgy a nevem Beatrix, de mindenki csak Beának hív – mondta, és nyújtotta a kezét, hogy kezet foghassunk.

– Hello, Yohio vagyok – fogadtam el, és én is bemutatkoztam. Erős volt a kézfogása.

– Aszta, honnan jössz? Japán névnek tűnik, de te nem nézel ki annak... – nézte meg az arcom. Nagyon közel volt az arcomhoz, ami zavarba ejtő volt, és csodálkoztam, hogy nem említette, hogy elvörösödtem

– Ez valójában egy becenév, – eresztettem el egy apró kacajt – senki nem használja a valódi nevem. Még az apám is Yohiónak hív.

– Á, értem. Nos, hol a kávém? – mosolygott, és ezzel teljesen levett a lábamról; meg akartam ismerni.

– Az... öhm... – motyogtam, és biztosra vettem, hogy megint elpirultam. Csak mosolygott rám, és egy szimpla pillanattal később elkezdett egy irányba húzni. – Hé, mit csinálsz? – kérdeztem, amint észrevettem, mi történik.

– Pár perce találtam a közelben egy kávézót, ami százszor olcsóbbnak tűnt, mint a Piazza San Marcón levők. Gyere – engedett el, én pedig mellé siettem, mert akartam látni, amint keresi a helyet.

– Hé, előbb le kéne mosnod a kezed, nem gondolod? – kérdeztem, amint elértem.

– Van mellette egy szökőkút, szóval jó lesz ez így – nézett rám, és azt mondta, forduljak jobbra. Először nem igazán értettem, miről beszél, de mikor megint belém jött, rájöttem, azt akarja, hogy térjek be a tőlem jobbra levő utcába.

Elővett pár papírt, és megpróbálta lokalizálni, hol vagyunk, és hová tartunk. Káromkodott is a saját nyelvén, mikor elvétettünk egy sarkot, és majdnem fél órába telt, – hogy visszakerüljünk a Rialtóhoz.

– Nem hiszem el – sóhajtott, majd leült egy padra. – Áh, éhes vagyok – mondta, és elővett pár szendvicset a hátizsákjából. – Gyere, látom, hogy majd' felfalod a szemeddel.

Leültem mellé és elfogadtam az ételt. Őszintén megvallva reggeli óta nem ettem semmit, és mivel a gyomrom végre nem állt görcsben, úgy éreztem, hogy valami ehető nem ártana. Valójában nem voltam éhes, már akkor sem éreztem az éhséget, de egy kicsit gyengének éreztem magam, és pár perccel előtte majdnem ráestem, mert közel voltam az ájuláshoz – de ő nem tudta, mikor megérintettem a vállát, és rám nézett, csak azt mondtam, megbotlottam

– Hűha, ez fincsi – mondtam, amint beleharaptam a szendvicsbe, amit adott. – Ki csinálta?

– Hmm – mosolyodott el. – Anya volt, mert majdnem lekéstem a buszt, ami bevitt a városba, ahonnan jövök – mondta. – Notórius késő vagyok.

Csöndben ettünk tovább. Beszélni akartam hozzá, mert élveztem a társaságát, de láttam, hogy erősen gondolkodik valamin, így hagytam, hogy elmélyüljön a gondolataiban.

– Amúgy hova siettél? – kérdeztem az ebédünk után. Nagyon örültem, hogy újra beszélgetést kezdeményezhettem, mert miközben vele voltam, legalább nem éreztem egyedül magam, bár egy ideig nem beszéltünk. Furcsa volt, mert az egyetlen személy, akivel ezt éreztem, Sebbie volt; és most egy lány, akivel épphogy csak találkoztam, jobb társaságnak bizonyult, mint a saját családom. Ezzel elérte, hogy végiggondoljam az életem.

– Amint már említettem, elvesztettem a csoportom, és azt hittem, találtam valakit, de mivel beléd botlottam, elvesztettem őt – mondta, és egy apró pillanat múlva felállt. – Arra! – kiáltotta, és elfutott egy irányba. Nem tehettem mást, minthogy követem, ha nem akartam elveszíteni egy barátot, akit az otthonomtól távol találtam.

Nem telt sok időbe utolérni és lelassítani, de ennyi futástól is lihegtem és nehezen lélegeztem. A kezem a vállán nyugodott, amíg újra könnyen lélegeztem, és így éreztem, mennyire apró. Ránézve láttam, hogy alacsonyabb volt, mint az átlagos magasságú svéd lányok, körülbelül 160 centiméter, és a csontjai is vékonyak. Ezeket végiggondolva úgy éreztem, meg akarom védeni, de ez az érzés csak pár pillanatig pihent a szívem mélyén, aztán rájöttem, hogy nem is ismerem, és a gondolatom tovaszállt, mint egy szappanbuborék, ha elfújod – majd végül kipukkad.

– Itt – mondta közben, és ha nem szorítom meg a vállát, bement volna és hagyja, hogy térdre essek a fáradtságtól. – Jól vagy? – kérdezte aggódva, mikor rám nézett. – Nem nézel ki jól.

– Ha nem futottál volna, mindez nem történik meg – feleltem. Igazából nem is úgy értettem, de szerencsére nem értette félre, csak megsimogatta a fejem, és megígérte, hogy legközelebb nem fog futni. Teljesen együttérző volt, így elkezdtem gondolkozni: mi a rák lehet a hibája?

Mikor már meg tudtam állni a két lábamon anélkül, hogy valamibe kapaszkodnék, bementünk a kávézóba.

– Buongiorno! (~ jó napot!) – köszöntünk, és leültünk egy tetszőleges asztalhoz a kávézó belsejében. Ott sötétebb volt, és úgy tűnt, mindketten szeretjük a sötétséget.

– Buongiorno, signorine! Che vogliono? (~ jó napot, hölgyeim, mit hozhatok?) – jött oda egy pincérnő, hogy felvegye a rendelésünk. Természetesen semmit nem értettem belőle, és Bea sem akart fordítani. Megböktem a vállát, hogy jelezzem, nem értek semmit, és legyen szíves fordítani, de csak lesöpörte a kezem a testéről – ami kissé zavart.

– Hagyj beszélni, légyszi – mondta, és a pincérhez fordult, olaszul beszélve. – Psst! É un ragazzo (~ ő egy fiú) – mondta rám mutatva. Valójában nem értettem, mit mond, de azt ennek ellenére is észrevettem, hogy rólam van szó.

– Ah, scusimi, signore (~ sajnálom, uram) – nézett rám bocsánatkérő arccal a pincérnő, amire én csak mosolyogtam. Igen, megint zavarban voltam, mert emberekkel voltam körülvéve.

– Non é un problema grande (~ nem nagy probléma) – nevetett Bea, és a pincérnő csatlakozott hozzá.

– Miről beszéltek, srácok? – kérdeztem kicsit dühösebben, mint ahogy kellett volna. Egyszerűen zavart, hogy az emberek egy olyan nyelven beszéltek, amit nem értettem – rólam.

– Csak... semmi, csak válassz valamit, jó?

– Ö... mondjuk egy latte macchiato? – néztem meg az itallapot. Valójában semmit nem értettem, mivel minden olaszul volt.

– Annyira szereted a tejet? – mosolygott egy olyan aranyosan, ahogy csak ő volt képes.

– Akkor... csokis cappuccino, mint mindig. És neked? Megveszek bármit, csak mondd.

– Fehér csoki, de hadd rendeljek én – mondta, és miután bólintottam, a pincérnő felé fordult. – Signorina! Un cappuccino cioccolato per lui e un cioccolata biancha per me, per favore. (~ Kisasszony! Egy csokis cappuccino neki, és egy fehér csoki nekem, legyen szíves.)

– Nient' altro? (~ mást nem?) – kérdezett vissza.

– No, niente, grazie (~ nem, semmi, köszönjük.) – mosolygott rá megint. Jó volt abban, hogy másokra mosolyogjon.

– É cinque Euro ottanta. (~ öt euró nyolcvan)

– Un momento (~ egy pillanat) – Mondta Bea, és felém fordult. – Öt euró nyolcvan. Sokkal olcsóbb, mint a belvárosban, és hiszem, hogy még így is jó.

– Tessék, adj neki tízet. Megtarthatja a maradékot – vettem elő a pénztárcám, és odaadtam neki a pénzt.

– Cinque e ottanta per le beve... E quattro e venti per te. Hai una bellissima giornata! (~ Öt nyolcvan az italokért... És négy húsz neked. Szép napot!) – fizetett a csodálkozó pincérnőnek, és megint velem beszélgetett. – Nem hiszed, hogy túl nagyvonalú voltál? – hajolt közelebb hozzám, hogy halkabban beszélhessen. – Ki vagy te, hogy ennyit fizess? Én húsz euróval jöttem ide! Gyanús vagy, srác... – A szavai miatt elkezdtem félteni a személyiségem. – Á, hagyjuk, nem az én dolgom.

– Eccoli (~ tessék) – jött vissza a pincérnő az italokkal. Bea megköszönte neki, és egy ideig némán szürcsöltünk.

– Nos, mesélj magadról – mondtam, mikor befejeztük az iszogatást. Ahogy kimondtam, megbántam. Túl egyenes voltam.

– Hát... a nevem Beatrix, tizenöt és fél éves vagyok – kezdett beszélni, miközben a tenyerével tartotta a fejét. – És valójában nem vagyok olasz, hanem magyar.

– Tényleg? – meresztettem a szemem. Nem tudtam, merre van Magyarország, azt hittem, valahol Közép-Ázsiában, szóval meglepett, hogy a külseje ennyire... európai. – azt hittem, az vagy, mert könnyen kommunikáltál velük.

– Haha, vicces vagy – mosolygott rám. – csak iskolában tanultam.

– Azt mondtad, tizenöt és fél? Melyik hónapban születtél? – kérdeztem kíváncsian. Én is tizenöt és fél voltam, és nem állhattam volna, ha idősebb nálam.

– Június – mondta könnyedén, ezzel széttörve az álmaimat. Idősebb volt, így kisebbségi-komplexusom támadt. – Miért? – kérdezte.

– Egy hónappal idősebb vagy nálam – mondtam szomorúan.

– És? – kérdezett megint. – Ne zavarjon, nem foglak utasítgatni – nevetett.

– És... milyen könyveket és filmeket szeretsz? – kérdeztem, miután megvitattuk az ízlésünket az ételekben, színekben, illatokban, helyekben, és az időjárásban. Mivel már zenész voltam, ezt a végére akartam hagyni. Előbb tudni akartam, szereti-e azokat a dolgokat, amiket én.

– A kedvenc könyvem a Gyűrűk Ura-trilógia, tavaly kétszer is elolvastam, és a kedvenc filmem... nem tudom, főként a fantasy, a vígjáték és a romantika érint meg. És te, kedves még-mindig-nem-tudom-honnan-származol úr? – Tényleg, honnan származom? Még ezt is elfelejtettem, mikor pontosan azokat mondta, amiket én szerettem.

– Á, amúgy svéd vagyok. Nos, hiszed, vagy sem, de ugyanezeket szeretem – feleltem.

– Romantika? – kérdezte. Láthatóan nem hitt a fülének. Persze; nem minden férfi vallja be, hogy szereti a romantikát, pedig nagy része igen. Nekünk is vannak érzéseink, nemde?

– Igen, romantika, talán baj? – nevettem. És most... végül, de nem utolsó sorban... – És egy utolsó kérdés: zene?

– Zene? Hmm... – Nézett fel a mennyezetre, és most teljesen úgy nézett ki, mint egy béna angyalka, aki eltévedt. – Az elmúlt négy évben főként Tokio Hotelt és Cinema Bizarre-t hallgattam, de mostanában már inkább Nightwisht. Miért vigyorogsz ennyire? – kérdezte, mikor visszanézett rám, és észrevettem, hogy tényleg úgy vigyorgok, mint egy idióta.

– Semmi, semmi – mondtam. – Rég nem találkoztam senkivel, aki ugyanazokat a dolgokat szerette, mint én. Ö... – megint zavarban voltam. – Nem szeretnél sétálni menni?

– De – kelt fel, és elmentünk a San Marco térre. Egy olyan helyet akartam találni, ami nincs dugig zsúfolva emberekkel – és ő segített keresni. Fél órába telt odaérnünk, de megérte: megtaláltuk kábé az egyetlen helyet a városban, ami zöld volt – és aminek volt játszótere. Mindketten fotóztunk, de egy kép sem készült kettőnkről: nem hittük, hogy megint találkozunk, és egynyári szerelemnek, jobban mondva egynapos barátságnak akartuk hagyni ezt az egészet. És nem is mertük megkérni a másikat.

Mivel Apa még nem hívott, felajánlottam, hogy visszamegyek vele oda, ahol este nyolckor találkozott a csoportjával. Igen, együtt töltöttük az egész délutánt – és nagyon jól kijöttünk. Odaérve mindenki minket bámult. Megígértem neki, hogy megvárom, amíg felszáll a hajóra, ami visszaviszi őket a Lido di Jesoloban levő buszhoz, és mikor majdnem felszállt, adtam neki egy cetlit, amit akkor írtam, mikkor volt egy kis szabadidőm, és épp nem figyelt rám.

– Ez mi? – kérdezte, miközben csodálkozva nézett rám.

– Csak nézd meg később – mondtam, és adtam neki három puszit. Kissé csodálkozóan nézett rám, majd elmosolyodott, és megígérte, hogy csak majd a buszon, hazafelé nézi meg.

Hogy mi volt a papíron? Az MSN-címem és a facebookom, és hogy mindkettőn vegyen fel. Tudtam, hogy merészség kiadni a személyiségem egy ismeretlennek, de annyira élveztem az együtt töltött időt, hogy nem akartam elveszteni az új barátomat.

A hajó épphogy csak elhagyta a kikötőt, és én is épp, hogy abbahagytam az integetést, mikor megcsörrent a telefonom. Apa volt, és azt mondta, találkozzunk a dózsepalota előtt húsz perccel később. Csodálkozott, hogy magamban mosolyogtam, mikor odaértem, és hogy mikor megkérdezte, mi történt, nem válaszoltam, ám a mosoly az arcomon nagyobbra nőtt.

Később otthon végiggondoltam, mi a fészkes fene történt velem, és semmi más ésszerű magyarázatot nem találtam, minthogy egy mennyei angyallal találkoztam.

Másnap dél körül, miközben az MSN-em és facebookom nézegettem, barátfelkérést találtam mindkettőn. Ő volt – és amint elfogadtam, írt egy üzenetet MSN-en:

Hé, ember, nem abban egyeztünk meg, hogy ez egy egynapos barátság lesz?!

Azonnal videohívtam. Valójában látni akartam az arcát. Hiányzott, vagy valami?

– De te vettél fel, nem? – nevettem a kamerába. Örültem, hogy láthatom. Igazán.

– Mert le akartalak szidni! Most tiltalak... – mondta hűvösen, és biztos voltam benne, hogy megteszi, ha nem jut eszembe valami hasznos hamarosan.

– Ne! – Egy egyszerű Ne! Volt az egyetlen reakció, ami kijött a számon. Az aktív szókincsem szörnyű volt, ugye? Nem hagytam, hogy egyedül csinálja, én is szidtam magam...

– Mi az? Ha? – kérdezte kicsit idegesen, de megértettem. Azt akarta, hogy egynapos boldogság maradjak a számára, és nem akart csalódni bennem.

– É... én csak élveztem az időt, amit veled töltöttem. Nem lehetnénk... netbarátok? – Ez volt az egyetlen ötlet, ami eszembe jutott, de legalább jobb volt, mint a semmi.

– Nos... én is élveztem... – Pirult el. Biztos voltam benne, hogy elpirult. Vagy csak ezt akartam? Nem tudom. – Szóval épségben hazaértél... – Terelte a témát. Láthatóan nem tudott (vagy nem akart) még válaszolni nekem.

– Igen, és úgy tűnik, te is. – Elfogadtam, hogy nem akar beszélni róla. Már Velencében észrevettem, hogy ugyanezt csinálta, mikor egy olyan téma jött fel, amiről nem akartam beszélni. Eleresztette a füle mellett, és egy banális témáról kezdett beszélni, hogy megmentse a hangulatom. Kedves volt tőle, értékeltem ezt a jó tulajdonságát.

– Ja, de nem tudtam aludni a buszon, és most fáradt vagyok... szép napot, Mr. Volvo! – mosolygott kissé arrogánsan, és ezzel az egyszerű mondattal (és kifogással) ki is lépett. Az arroganciája kissé meglepett, de tudtam, hogy csak megjátssza.

– Hé... Ez a lány... Á! – dőltem hátra a székemben vigyorogva. Később, délután hatkor megint bejelentkezett, így biztos lehettem, hogy nem akar letiltani. Az udvariatlanságáért is elnézést kért, de mivel nem tudott aludni a buszon, nem akart semmi mást, csak bedőlni az ágyba, és aludni. Megértettem. Mesélte, hogy pár ember kérdezgette rólam, és azt kellett mondania, hogy egy régi barát vagyok, akivel végre találkozhatott; majd lényegtelen dolgokról beszélgettünk. Azon az éjjelen jobban aludtam, mint bármikor máskor, bár apám és Amalia később veszekedtek valamin.

Attól a naptól kezdve mindig beszélgettünk tanulás után, kibeszéltük az iskolát és az embereket, néha a könyveket, amiket olvasunk, vagy a filmeket, amiket nemrég láttunk. Valahogy visszahozott az életbe az interneten keresztül. Beszélgetés közben észrevettem, hogy nekünk Svédországban nem kellett keményen tanulnunk. Néha megmutatta a házi feladatát, és a mennyiség, és a minőség is meglepett. Olyan dolgokat tanultak, amikről még nem is hallottam, bár következő évben érettségiztem. Ettől már nem csak a korát, hanem az okosságát is tiszteltem. Néha úgy éreztem, túl sok mindent kell benne tisztelni. De még mindig nem akartam neki elmondani, hogy egy eléggé ismert svéd bandában játszottam. Még.

Szilveszterkor megfogadtam, hogy másnap bevallom neki, mi a munkám, de a vallomásom kevésbé lett fontos és szenzációs, mint az övé. De kezdjük az elején: a bandával és Sebbel ünnepeltem a városban hajnalig, szóval körülbelül reggel hatra értem haza. Nem voltam se részeg, se másnapos, csak teljesen kimerült. Nem akartam semmi mást, csak egy kényelmes ágyat és egy jólszituált takarót óriási párnával. Amint megkaptam ezeket, álomba merültem, semmire nem gondolva. Csak délután ötkor ébredtem fel, és ekkor egy üzenet várt:

Yohio, hívj azonnal, hatalmas hírem van! ;)

El nem tudtam képzelni, miféle hírei lehetnek. Mindigis áradozott valakiről, akiért odavolt az elmúlt pár hónapban, és azt mondta, elmegy egy bulira, ahova ez a srác is megy, de még mindig nem állt össze a kép.

Felhívtam MSN-en, és amint megjelent a boldog arca a képernyőn, akaratlanul is elmosolyodtam.

– Nos, hadd halljam azokat a hatalmas híreket! – mondtam üdvözlés helyett. Gyorsan túl akartam ezen esni, és magamról beszélni.

– Megkérdezett! Tényleg megkérdezett! El tudod képzelni? Két évig futottam utána, és múlt éjjel megkérdezett! Jaj, a szívem mindig hevesebben ver, ahányszor csak rágondolok...

– Ó, tényleg? – kérdeztem oda sem figyelve, mit mond, csak a meleg hangjára. Mindig elvarázsolt; nem is koncentráltam arra, amit mondani akartam neki.

– Nem örülsz neki? Többé nem fogok a plátói szerelmemről sírni neked! Soha többé! Ó, ez egy megvalósult álom, ugye? – nézett merengve a mennyezetre.

– Figyelj, mondanom kell neked valamit... – kezdtem a vallomásom. Úgy véltem, most vagy soha, mert biztosra vettem, hogy többet nem merem.

– Ah, azt hiszem, szeretem Ivort! – sóhajtott, és vigyorogva hátradőlt a székében.

– MICSODA? – kérdeztem hangosan. Végre észrevettem, hogy két malomban őrlünk. Amit az előbb mondott, szíven ütött.

– Nem figyeltél rám? – kelt fel a székből. – Á, férfiak, mind egyforma, mondasz nekik valamit, de még csak nem is tettetik, hogy figyelnek. De az én drágám más... Mit akartál mondani, amúgy? – ült le megint.

– Semmi érdekeset, én... én csak gratulálni akartam a kapcsolatodhoz. Remélem, sokáig tart majd, és boldoggá fog tenni. – A szívem egy apró pénzérmévé zsugorodott, miközben ezeket mondtam neki. – Figyelj, most mennem kell, szia! – integettem neki, és amint láttam visszaintegetni, kikapcsoltam a gépem, és szomorkodva dőltem az ágyamba. Mindenekelőtt gondolkodni akartam – és hol máshol lehetne jól gondolkodni, mint egy forró fürdőben? Azonnal forró vizet engedtem a kádba, és beleülve elkezdtem gondolkodni Beáról. Pár perc múlva hirtelen rájöttem, hogy nem is tudom, mit érzek iránta, és hogy nem tudom eldönteni, hogy örüljek, vagy ne a szerelmének. Mindigis szerette, nem? Régebb óta ismeri, mint engem, nem? Akkor miért volt a gyomrom és a szívem görcsben, mikor rájöttem, hogy szereti, és ő is meg akarja vele próbálni?

Visszagondolva azt hiszem, szimplán csak féltékeny voltam. De persze nem mertem bevallani magamnak sem – mert az azt jelentette volna, hogy szeretem – és nem akartam valaki olyat szeretni, aki ilyen messze él tőlem.

Ellenben valamiért úgy éreztem, megcsalt engem, a kapcsolatot, ami közöttünk volt. Ekkoriban született meg a Heartbreak Hotel első verziója – de csak betettem a fiókba, és bezártam. Nem akartam Seikének adni, mert a túl őszinte érzéseim voltak benne az Angyalom iránt. Faggattak volna, és nem tudtam volna válaszolni. Ki ez a lány? Hogyan találkoztatok? Mióta ismered? Miért nem említetted még? Mit érzel iránta? Ezek voltak azok a kérdések, amikre nem akartam, – vagy nem tudtam – válaszolni. Egyszerűen azt akartam, hogy ő az én kis titkom maradjon, amit nem osztok meg senkivel, de a dalszöveg túl konkrét volt ahhoz, hogy azt mondjam, hogy csak elképzeltem az érzést – ahogy régebben tettem.

Attól a naptól kezdve egyre több és több szöveget írtam a szerelemről. Nagyrészük kitalált cselekedetek voltak, de az érzések, amiket leírtam, igaziak voltak. Mindig megmutattam neki a szövegeket, amiket írtam, és mindig tetszettek neki. Időközben el tudtam mondani neki, hogy egy bandában zenéltem, és mikor mondtam neki, hogy ez a zenekar híres volt Japánban és Svédországban is, azt mondta, hogy már tudta, mert anno még Velencében mondtam neki, és azonnal ellenőrizte, ahogy hazaért; azt várta, hogy valljak. Nagy kő esett le a szívemről.

Másfél évig tudtam játszani a jó barátot, aki tényleg nem akar tőle mást, mint az igaz barátságát. Én voltam a lelki szemetese – ahogy ő az enyém. Ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, mikor magam alatt voltam, mikor végül nem nyertem meg a Melodifestivalent, és mikor problémák jelentek meg a Seremedy háza táján – és mikor végső soron feloszlottunk. Azt mondta, ne szomorkodjak, mert ezek mind formálják a személyiségem, megtanítanak veszíteni és hagynak időt, hogy gondolkodjak és még ennél is jobb dalokat írjak – és egy nap mellékesen hozzátette, hogy ezzel több ideig tudok vele foglalkozni, de aztán visszavonta a kijelentését.

Aztán egy nap nem válaszolt a hívásomra. Csak egy üzenetet írt, miszerint szüksége van egy kisidőre egyedül. Másnap elmondta, hogy az apja és a testvére meghaltak előző nap autóbalesetben. Nagyon szerencsés volt, mert ha iskolából egyenesen haza ment volna, már nem élne. Valahogy meg tudtam érteni a sokkot, amit át kellett élnie. Játszottam a lelki szemetesét, ahogy mindig, és egy kicsit jobban lett. Erős személyisége volt, ami nem hagyta, hogy összetörjön – még.

A tizennyolcadik születésnapja mindössze egy hónap múlva volt. Aznap is felhívtam, és mesélt a buliról, amit a barátai és családja szervezett neki... És hogy Ivor, az a szemét szakított vele. Miközben beszéltem vele, a szám együttérző dolgokat mondott, de a szívem táncolt a mellkasomban. Az elmúlt másfél évben ezeregyszer át tudtam gondolni, és mindig ugyanarra a következtetésre jutottam: nem lenne rossz, ha távkapcsolatban élnék. Nem vonná el a figyelmemet annyira, mintha időnként találkoznánk, mert nem arra gondolnék, mit akarok vele csinálni, hanem a munkára, amit otthon kell csinálnom. A rajongóim se tudnák könnyen elérni, de csak ha meg tudnám védeni a személyiségét; és ha nem is találkoznánk, fotók sem készülhetnének rólunk... Tökéletes terv volt, csak be kellett vallanom neki az érzéseimet – de nem mertem.

Következő héten elmesélte, hogy az anyja úgy döntött, Svédországba költöznek. El nem tudjátok képzelni, mit éreztem akkor. Mindenekelőtt mérhetetlen boldogságot, mert ez azt jelentette, hogy megint találkozhatunk, legfeljebb akkor, ha koncertem lesz abban a városban, ahova költöznek. Aztán úgy éreztem, hogy ha megint találkozhatok vele, nem az interneten keresztül kéne beszélnem neki az érzéseimről, jobb lenne szemtől szembe. És ekkor elkezdtem félteni a rajongóimtól. Teljesen azt éreztem, hogy meg kell őt védenem, így a boldogságom aggódásba fordult.

Sajnálatos módon Japánban dolgoztam, mikor a szeretett anyaországomba költözött, így nem tudtam üdvözölni, mikor landolt Stockholmban. És azon a bizonyos napon kaptam egy hívást. Azt hittem, csak informálni akar, hogy épségben megérkezett, de valami másról volt szó; – mivel mindig volt valami trükk a tarsolyában, most sem hagyta, hogy csalódjak benne – azt mondta, hogy az özvegy anyja újra akart házasodni egy olyan emberrel, akit az Angyalom előtte nem is ismert. Egyetértettem, hogy legalább elmondhatta volna, mert ez annyira sokkolta, hogy olyat láttam, amit soha nem akartam: Beát összetörve. Sírt, és alig értettem miről beszél, de lassan ki tudtam találni, mi történt vele. Végül minden érzés, minden fájdalom, ami benne lappangott kitört belőle, én pedig oda akartam rohanni, és simogatni a hátát, de túl messze voltam tőle.

Másnapra úgy tűnt, lenyugodott, így végül meg tudtam tőle kérdezni, amit már napok óta akartam:

– Pontosan hova költöztetek? – Konkrét és egyenes voltam, megtanultam, hogy ez a legjobb mód, ha beszélek vele, mivel nem gondolkodott olyan bonyolultan, mint a legtöbb nő.

– Hogy érted? – kérdezett vissza. Emlékszem, úgy nézett rám, mint egy kiskutya, aki nem érti, mit akar neki mondani a gazdi.

– Mi a neve a városnak? – kérdeztem kicsit másképp, hogy ezzel érthetőbbé tegyem a számára. – Vagy Stockholm az?

– Nem, messzebb van – mondta. Láttam, hogy ő már tud egy fontos információt, amit én még nem. – Valójában Sundsvall az.

A szemeim automatikusan kikerekedtek. Sundsvallban fog élni. Addig ismételgettem magamban ezt az egyszerű mondatot, hogy már majdnem elfelejtettem a jelentését. Biztosra vettem, hogy nem volt véletlen, hogy jelentett valamit. Talán a választ a dilemmámra?

– É.. és észrevetted már... – dadogtam az izgalomtól. Nagy esélyem volt rá, hogy találkozhatok vele, és ez a találka akár a saját lakásomban is megtörténhetett! – hogy ott élek?

– Igen – válaszolta elvörösödve. – De sosem vagy jó helyen, nem tudsz segíteni, ha szükségem van rád... Látod, akkor sem állítottál meg, mikor először randizni mentem Ivorral, és most is Japánban vagy. Áh... – fenyegetett meg játékosan az ujjával. Ez volt a másik dolgom, amit szerettem benne: minden nagy bajt banálisnak és megoldhatónak tüntetett fel.

– Ígérem, hamar hazaérek. Egyébként meg... – ÉS most: Yohio valami fontosat fog kérdezni. A szívem hevesebben kezdett el verni, érdekelt, mi a válasza. – Hiszel a véletlenben? Hogy a dolgok csak úgy történnek?

– Miért kérdezed? – kérdezett vissza megint. Rossz szokása volt, de nem igazán zavart.

– Csak kérlek, válaszolj! – sürgettem. El nem tudtam képzelni, mire kell ennyi idő.

– Nem, nem hiszek... – mondta végül lehajtott fejjel, és kikapcsolta a kamerát.

Nem vettem tudomást az utolsó tettéről, csak hátradőltem a székemben és... boldognak és békésnek éreztem magam. Csak egy volt a fontos: nem hitt benne. Én sem hittem. Ez azt jelentette... úgy vélte, a véletlenszerű költözése pont a szülővárosomba nem volt véletlen, ez a végzetünk...

Ez a nyár volt életem legmozgalmasabb nyara. Zenét csináltam, video klipet forgattam és színészkedtem Japánban, amire szerződésem is volt, így nem tudtam akármikor, amikor akartam, hazamenni, és tudtam, hogy a filmezés csak valamikor karácsony előtt fejeződik majd be. De ez történik, ha elfogadsz egy szerepet egy doramában. Aztán az Angyalom bejelentette, hogy tőlem nem túl messze fog élni Svédországban. És két hónap múlva... bejelentette, hogy az anyja is meghalt. Ez volt az a bizonyos pillanat, amikor nem bírtam tovább, és miután felkapartam magam a földről, megkértem apámat, hogy vigyázzon rá. Ez mindkettejüknek furcsa volt, mert eddig még nem találkoztak, és most velük fog élni, amíg haza nem érek. Úgy döntöttem, cselekszem, és ahogy hazaérek, hozzám fog költözni. Csak ezt kellett neki elmondanom.

Aznap, mikor beköltözött a régi szobámba, felhívott – 17:30 volt Svédországban, de 00:30 Japánban.

– Hé, ember, látom, fáradt vagy – mondta köszönés helyett. Szokásunk volt mindent in medias res, azaz a dolgok közepébe vágva kezdeni.

– Nem, nem vagyok – mosolyogtam. Valójában kimerült voltam a munka miatt, és öt kávét megittam, hogy ébren maradjak, miközben vártam a hívását.

– Oké, te tudod... – vont vállat. – Beköltöztem – folytatta, és megmutatta a kamerának az egész szobát. – Sokat változott, mióta egyedül élsz?

– Nem igazán – feleltem. – Figyelj... hogy érzed most magad? – kérdeztem végül. Lépésről lépésre akartam kilyukadni a végén.

– Mennyeien, olyan helyen vagyok, ahol előtte éltél... még azt is érzem, hogy – szippantott egy nagyot a levegőbe. – Fúj, egy zoknit hagytál egy tányér sajtkrémlevesben az ágyad alatt? – kérdezte undorodva. Fel is állt, hogy megnézhesse.

– Miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül. – Soha nem tettem ilyet!

– Mindegy, csak szívattalak – nevetett. – de érdekes látni, hol éltél, mikor találkoztunk. Áh, az én szobám rengeteget változott 2011 óta... – mondta elmélkedve. – De ez a hely barátságos, megtartom.

– Nem szeretnél... úgy értem... zavarna, ha... mikor hazaérek... – dadogtam zavartan.

– Mit akarsz mondani? Ha? – siettetett.

– Ha hazaérek, nem szeretnél a lakásomba költözni? – hadartam végül.

– Várj, ez most komoly? Tényleg megkértél, hogy költözzek hozzád? – nevetett, mintha csak vicceltem volna. Még nem értette. – Úgy tűnne, mintha egy pár lennénk.

– Zavarna? – kérdeztem egy rövid szünet után.

– Persze, hogy nem zavarna, ha hozzád kéne költöznöm, nem lenne furibb, mint az ismeretlen szüleidhez költözni a fennmaradó időre.

– És a másik... zavarna? – kérdeztem reményvesztve. Csak be akartam fejezni.

– A másik... micsoda? – meresztette a szemeit.

– Kérlek, ne tégy úgy, mintha nem értenéd! – mondtam idegesen. – Pontosan tudod, miről beszélek.

– Nos... évek óta nem találkoztunk, de... – úgy tűnt, végiggondolja. – De nem zavarna...

– Tényleg? – kérdeztem izgatottan.

– Á, mit képzelsz, miért egyeztem bele, hogy ideköltözzek? Simán visszamehettem volna egyenesen Magyarországra, csak nem akartalak itt hagyni – mondta morcosan. Még a hátát is a kamera felé fordította, kifejezve ezzel sértődöttségét.

– Szeretlek – mondtam végül, és azonnal ki is kapcsoltam a számítógépem. Fáradt is voltam, meg össze is voltam zavarodva. Másnap nem is emlékeztem, hogy a vallomásom tényleg igaz volt, vagy csak egy hallucináció, amíg nem hívtam – vagy ő hívott, nem emlékszem, de nem is fontos.

– Mondd újra – üdvözölt akaratosan.

– Neked is szia – reagáltam.

– Figyelj, nem tudom, hogy csak álmodtam-e, vagy tényleg mondtad, szóval mondd újra, hogy biztos lehessek benne – mondta ellentmondást nem tűrve.

– Oké, oké, nyertél – mosolyogtam rá.

– Á, nézz magadra, néha olyan rideg vagy, mint a fagyasztó, és most előhozod az angyali mosolyod. Ez nem ér! – nevetett rám.

– Nem, túl gáz kimondani... szeretlek – mondtam, mikor láttam az arcát elszomorodni.

– É... – mosolygott rám, angyalian zavartan elpirulva. – Én is szeretlek. – Hosszú szünet. – És most? – nézett rám kíváncsian.

– El nem tudod képzelni, mennyire meg akarlak csókolni... – néztem a kamerába. Büszke voltam, hogy ki tudtam mondani, amire gondoltam.

– Akkor gyere haza gyorsan – nevetet aranyosan. – És hozz nekem valamit Japánból, ha?

– Fogok, Angyalom – ígértem. Még nem tudtam, mit adhatnék neki, de valami emlékezetest akartam. Belegondoltam, és közben majdnem leestem a székről.

– Hé, látom, majd' elalszol, menj gyorsan aludni, és mától nem kell minden nap felhívnod, nyugi, nem foglak megcsalni – nevetett, én pedig megfogadtam a tanácsát, és aludni tértem. Még soha életemben nem aludtam olyan jót, még akkor sem, mikor először találkoztunk.

Az elkövetkező négy hónap során azon agyaltam, mit adhatnék neki. Még a kollégáimat is megkérdeztem, de túl... ázsiaiak voltak, és nem értették, mit akarok mondani. De mire számítottam, mikor magam sem tudtam, mit akarok? De az ott töltött utolsó nap megkaptam az isteni szikrát. Egy ékszerüzletben voltam, mert új nyakláncot akartam. Aztán rávetült a pillantásom. Azonnal tudtam, ez lenne a legjobb ajándék annak, akit évek óta nem láttam.

A Tokióból Stockholmba tartó repülőút alatt megpróbáltam aludni, de két órán keresztül nem sikerült, mert azon gondolkoztam, tetszeni fog-e majd neki az ajándék, amit adok, vagy sem. Aztán Stockholmban fél napot kellett várnom az erős havazás miatt. Egy utolsó fricska volt az élettől, mielőtt újra láthattam volna. Tudtam, hogy a reptéren fog várni, és úgy éreztem, igazságtalan, hogy évek után végül még tíz órát kellett várnom, hogy láthassam. Ideges lettem tőle.

Mikor az arca feltűnt a horizonton – megfagytam. Nem tudtam elhinni, hogy pár pillanaton belül megint megölelhetem. Évekig erről álmodtam. Álmomban végre férfi voltam, akire vágyott. Álmomban... tudom, hogy nyálas, és túl romantikus, és lányos, de... mélyen a legőszintébb álmaimban a feleségem volt. Lányos dolog, igaz? De a valódi gondolataim felnőttesebbek voltak általában. Álmomban...

Álmomban valódi szépsége megvakított, amint ránéztem. Olyan volt, mintha eddig sötétben éltem volna, és most kiléptem volna a fényre, és a színek, melyek élénken a szemem előtt táncoltak, olyan intenzíven akarnának a szemembe jutni, hogy szükségem lenne egy napszemüvegre, hogy messzebbről nézhessem őket. Védelmeznem kellett volna magam a szépségétől, de mindent olyan mohón akartam, hogy a vágyam majdnem megölt. Nem akartam a megfelelő időre várakozás izgalmát, az önmegtartóztatásét, és az örömöt, hogy lépésről lépésre ismerhetem meg, hanem annak az örömét akartam, hogy mindent egyszerre, egy időben kapjak meg. Ha nem állít meg, mindent megkapok, amit adni tud nekem, nem csak a félénk csókjait – melyek később szenvedélyessé váltak.

Ez volt az álmom. És most az álmom felém tartott. A szívem hevesebben vert, amint közelebb és közelebb jött; de mikor már csak egy méter választott el tőle, megállt. Megállt, és mikor egy lépést akartam felé tenni, képtelen voltam. Meg akartam fogni a kezét, megölelni, megcsókolni, meg... meg akartam érinteni, de nem tudtam magam rávenni, hogy egy méternél közelebb merészkedjek hozzá.

Ő volt az, aki megtörte a csendet, és javasolta, hogy menjünk haza. Fogtunk egy taxit, és hazamentünk. Még a kocsiban sem érintettem meg, mert nem mertem. Nem tudtam, mit engedne, mit tehetnék vele, bár négy hónapja együtt voltunk, és nem akartam megbántani.

Mikor hazaértünk, úgy gondoltam, bemegyek, és ledőlök az első dologra, amin aludni tudok, de persze a családom nem engedte, azt akarták, meséljek a munkámról. Fáradt voltam, és össze is voltam zavarodva, mert egy kis időt akartam tölteni az én Angyalommal. Még nem tudtam neki átadni az ajándékom, mivel azt akartam, hogy egy emlékezetes pillanat legyen. Két óra kérdezz, felelek! után végül vissza tudtunk vonulni a szobámba, hogy beszélgessünk.

– Hogy utaztál? – kérdezte, miután becsuktam az ajtót. Láthatóan beszélgetést akart velem kezdeményezni, mivel még nem is nagyon szóltunk egymáshoz.

– Hmm, először is hosszú volt, mert alig vártam, hogy láthassalak. De tényleg az utamról akarsz beszélni? – ültem közelebb hozzá. Ő nem akart messzebb menni – mert közvetlenül a fal mellett ült. Muhaha!

– Nem, én inkább... – jött közelebb hozzám, és a fejét a vállamra hajtotta. – Nem tudtam aludni a reptéren, miközben vártalak, szóval elképesztően fáradt vagyok.

– Ó, értem... – mondtam csalódottan. Azt reméltem, mást akar, de csak aludni szeretett volna. Örülhettem, hogy nem küldött ki. De legalább meglépte az első lépést, és megölelt, mielőtt én hozzáértem. – Hé, nem azt mondtad, hogy aludni szeretnél?

– Dehogynem – mondta, miközben ülő helyzetbe játszotta magát. – De még nem adtad oda az ajándékom, igaz? – nevetett rám, miközben a jobb karom szorongatta.

– Tényleg, az ajándékod... – álltam fel, és a szoba sarkába mentem, ahol a bőröndjeimet hagytam. Kinyitottam az egyiket, és egy apró doboz vettem elő. Aztán visszamentem az ágyhoz, leültem mellé, és odaadtam neki. – Kérlek, ne értsd félre, ez csak valami, amiről úgy véltem, tetszene neked.

Egy szó nélkül kinyitotta az apró dobozt, amit adtam neki, és kivette a gyűrűt, ami benne volt. Láttam a meglepődöttséget az arcán.

– Aszta, ez gyönyörű... – monda, miközben a tenyerében csodálta.

– Tetszik? – kérdeztem, és amint bólintott, segítettem neki felvenni. Jól nézett ki az apró kezén.

Miután mondtam neki, hogy jól esett látni rajta, csak némán mosolyogva néztünk egymás szemébe. Aztán egy egyszerű pillanat múlva az arcunk közeledni kezdett egymáshoz. A szívem hevesebben vert, amint megfogtam a derekát, ő pedig átkarolta a nyakam. Becsuktuk a szemünket, és amint az ajkaink találkoztak, lefektettem az ágyra. Igazán boldog voltam, hogy végül megkaptam őt, hogy az enyém volt. Úgy érezem, semmi másra nincs szükségem, mint rá magam mellett. Úgy éreztem, azt életem beteljesedett, mikor végre a karjaimban érezhettem a lányt, akit szeretek; és soha nem akartam őt elengedni.