- Hm? - kérdeztem, hogy ezzel is húzzam az időt. Tudtam, hogyha nem állok elő valami rendes érvvel, akkor itt vér fog folyni... És ez a vér valószínűleg Rukáé lesz.

- Sál... Tudod mi az nem?

- De, persze, hogy tudom. - mondtam mosolyogva, miközben egy jó hazugságon gondolkodtam. Végülis azt mondtam, ami a legelőször az eszembe jutott. És persze, hogy olyat mondtam, ami nem jellemző rám. - Nem tetszik? - kérdeztem, miközben próbáltam csalódottan nézni.

- De, persze hogy tetszik, csak ehhez elég meleg van...

- De ez divatos. - jelentettem ki.

- Ha te mondod... De biztos, hogy nem történt semmi olyan? - kérdezte aggódva.

- Nem hiszel nekem? -kérdeztem, de belül nagyon lelkiismeretfurdalásom volt, mert hazudtam neki.

- Persze hogy hiszek, csak...

- Hát akkor meg? - odamentem hozzá és egy puszit nyomtam az arcára. - Ezek női dolgok, amit ti nem érthettek meg. Szia. - köszöntem végül el, majd szökdécselve mentem el.

Másnap este Aidou hangját hallottam a hátam mögött.

- Szia! Rég nem láttalak... Mi van veled? - kérdeztem.

- Szia. Láttalak Kanameval... és azt is tudom, hogy Ruka miatt viselsz sálat. - a döbbenet miatt nem tudtam megszólalni, így inkább csak hallgattam, és vártam a folytatást. - És... elintéztem, hogy Ruka békén hagyjon.

- De hogy? - nyögtem ki végül nagy nehezen. - És... miért?

- Elbeszélgettem vele egy kicsit. És azért, mert te sem szóltál Kanamenak, arról ami történt... Csak annyit akartam mondani, hogy Ruka többé nem fog zaklatni. - alig hittem először a fülemnek, aztán Aidou nyakába ugrottam. - Öhm... leszállnál rólam? - kérdezte kedvesen. - Nem szeretném kiszívni a véred. Mármint szerentém, de nem lehet... - az utolsó mondatot már csak sajátmagának motyogta, de így is hallottam.

- Köszi. - mondtam és leszálltam róla, de azért még atam neki egy puszit köszönet képpen.

Éppen a tükör előtt álltam és a hajamat igazgattam, mikor meghallottam Yori hangját.

- Yuuki... - kezdte álmosan. - Hova készülsz? Már mindjárt éjfél...

- Sehova... - füllentettem.

- Yuuki. Látlak. Attól, hogy sötét van, attól még nem vagyok vak!

- Csak az igazgató megkért rá, hogy beszéljek meg valamit Kurannal.

- Az este kellős közepén? Ilyen ruhában? - persze, gondolom azt pontosan nem látta, hogy mi van rajtam, de a körvonalait valószínűleg kivette. Egy fehér pántos felső és egy kék suoknya, ami kicsivel a térdem fölött ért véget.

- Nem találtam mást... És ha már itt tartunk, megkaphatom azt a sötétkék sáladat? - kérsztem szinte könyörögve. Nekem csak fekete van, és az nem illik ehhez a ruhához... Szerencse, hogy barátnőmnek egy egész kis sálgyűjteménye van, ahonnan nyugdtan elcsórhatok egyet-kettőt.

- Fel. Csak hagyj aludni... - nyöszörögte.

- Rendben, köszi! - mondtam, majd kivettem a sálat, és már indultam is.

Ügyeltem arra, hogy ne fussak össze senkivel, de a Hold Pavilon előtermében sikerült összetalálkoznom Aidouval.

- Gondolom Kanamehoz ilyen sürgősen igaz?

- Igen... Honnan tudtad? - kérdeztem, de már amúgy is tudtam a választ.

- Egyrészt nem szokásod csak úgy az éjszaka közepén erre sétálgatni, másrészt a ruhád...

- Nagyon rossz?

- Nem, éppen hogy nagyon jó...Kanamera úgyis ráférne egy kis vidámság, mert mostanában nagyon rossz hangulatában van...

- Mi baja? - kérdeztem félve.

- Reméltem, hogy te tudod. Rám meg különösen mérges, csak nem tudom, hogy miért. Menj csak nyugodtan, nem tartalak fel. Tudod merre kell menni nem?

- De, persze... - mondtam, majd fölsétáltam Kaname szobájába. - Szia. - nyitottam be hozzá.

- Szia. - köszönt, miközben fel sem nézett az iratai közül, amivel már megbántott.

- Mit csinálsz? - kérdeztem érdeklődve.

- Dolgozom. Nagyon sok a munkám... - válaszolt s még mindig irogatott valamit.

- Azt akarod, hogy inkább elmenjek?! - kérdeztem egy kissé hisztisen.

- Ha akarsz... - sóhajtotta.

- Most mi a bajod?! Elküldhetsz, de ezzel nem oldódik meg semmi... Feltéve, hogy velem van bajod. És ahogy a modorodból ítéltem velem van. De mi az?

- Láttalak... Aidouval. - mondta és először nem értettem, hogy mire akar kilyukadni, de aztán eszembe jutott az ölelés, meg a puszi.

- Nem mondod, hogy féltékeny vagy? - kérdeztem nevetve.

- És ha igen? - kérdezte durcásan. Pont úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Méghozzá a rosszabbik fajtából.

- Nincs semmi okod rá. - a háta mögé sétáltam, és hátulról öleltem át. - Semmi nem történt. - suttogtam a fülébe.

- Jól van na... Tévedni azért szabad, nem? - tette fel a kérdést egy kissé megenyhülvee, mire én elé álltam.

- És miből gondoltad ezt a baromságot? Mást is szoktam ölelgetni, de csak barátilag. - mondtam már én sértődötten. Persze csak játszottam az agyam. Elésétáltam.

- Jó, jó! Tévedtem. Ez nem nagy ügy. - mondta, és az ölébe húzott, majd gyengéden megcsókolt. - Megbocsátassz?

- Hát nem is tudom... Nagyon bunkó voltál velem. De... talán igen. - válaszoltam, majd én is megcsókoltam És ezt így folytattuk, mikor kopogatatás nélkül rontott be Aidou és megzavart minket. Persze rögtön felugrottam Kaname öléből.

- Aidou... Mondd, téged nem tanítottak meg kopogni?

- De... - lihegte. Valószínűleg nagyon futhatott. - Csak gondoltam, hogy valami ilyesmit csináltok és sürgősen szólnom kellett, hogy itt vannak a...

- Szervusz Kaname. - hallottam egy férfi hangját.