9

9. fejezet: Sarokba állítva

A reggel fényesen és borzalmasan köszöntött Atlantiszra.

- Nagyon szép a kép, amit rajzoltál Rodney.

Heightmeyer hangjából sütött a komolyság. De Mckay nem vette be. Terápia egy nagy frászt! A pszichológus ahhoz túlságosan élvezi a helyzetet, meg ezt a béna gyakorlatot. És ez egyáltalán nem fer. Mert végül is, mért az ő hibája, hogy a nő három teljes óráig csücsült abban a kamrában, míg végül lenyelte büszkeségét és rádión segítséget hívatott?

- Mesélnél nekem egy kicsit a rajzodról? – folytatta Heightmeyer a gyermekpszichológiai előadást.

Mckay savanyú pillantást villantott feléje, majd ledobta a színes ceruzát, és mutatóujjával a vázlatra bökött.

- Ez – mondta – egy diagram, ami az egyik irányítópanelt ábrázolja. Egy olyan panelt, amelyet mindenképpen meg kell javítanunk, ha a legcsekélyebb esélyt is szeretnénk látni, hogy visszatérhessek a saját testembe, mielőtt elérem a pubertáskort.

- Értem – nyugtázta Heightmeyer, érdeklődve tanulmányozva tovább a rajzot – És mi a helyzet ezzel a kis vázlattal itt a sarokban?

- Az? Az egy kismacska – tette karját keresztbe Mckay, szúrósan meredve a nőre, hogy merjen csak mondani valamit.

Heightmeyer ajkait összeszorítva elgondolkodott. Mckay közben elfordult és a szobát kezdte tanulmányozni, ahová reggeli után azonnal száműzték. Világos, levegős helyiség volt, nyugtató pasztellszínekben pompázott, amelyek kellemesen elütöttek a szokványos fehéren fehér és azon még több fehér Atlantiszi dekorációs irányzattól. Az alacsony polcokon titokzatos, vidám színű tárgyak csillogtak.

Mckay az egyik alacsony, kerek asztalkánál ült a sok közül, amelyek szétszórva helyezkedtek el mindenfelé, olyan székben, amely tökéletesen megfelelt bármely 4 éves termetének. Heightmeyer is bepaszírozta magát egy ugyanilyenbe, látszólag nem törődve a ténnyel, hogy térdei csaknem az állát verik az alacsony alkotmányban.

A fiú a szemét forgatta, és most először vette észre, hogy az ablakokban elhelyezett színes mozaikdarabkák gyanúsan egy alakot formáznak… egy bárányét. Egy absztrakt bárányt, amely boldogan lavírozik a hasonlóan absztrakt hegyek között.

Be kellett volna lakatolnia a nőt abba az elhagyatott raktárba és el kellett volna dobnia a kulcsot. Hihetetlen, hogy képes volt bezárni őt egy Ős-óvodába!

Vicsorogva a számára túl nagy fejhallgatót felváltott kis kézi rádióért nyúlt. Zelenkát elérve részletes magyarázatba fogott az irányítópanel prototípusáról. A két tudós jó ideig vitatkozott, miközben Rodney narancssárga zsírkrétával jegyzetelt valamit az előtte heverő papírra. Csoportképe is újabb kismacskával gazdagodott.

- Rodney? Rodney?

- Huh? – figyelme gyorsan felrebbent a papírról, ahol éppen cirmos cicája bajszát próbálta tökéletesíteni. Egy pillanatig bambán, aztán elpirulva bámult a kezében tartott rádióra, amelyből Zelenka recsegő hangja aggódva szólongatta egy ideje. Heightmeyer, hogy a fene essen belé, összehúzott szemmel meredt rá.

- Igen – mondta, próbálva úrrá lenni zavarodottságán – Úgy, ahogy mondtam. Azt hiszem, tényleg le kéne mennem a laborba. Látnom kell a…

- Nem! – vágott közbe szinkronban Zelenka és Heightmeyer.

Mckay megdermedt.

- De… - szórakozottan a papíron látható vázlatok felé bökött.

Kate előrehajolt, és finoman magához véve a kérdéses holmit, precízen összehajtogatta és a zsebébe rejtette.

- Elintézem, hogy Dr. Zelenka megkapja a jegyzeteidet.

- Szerintem elég információt szolgáltattál ahhoz, hogy magunktól is elkezdhessük a munkát Rodney – recsegett Zelanka hangja az éteren át – TE most inkább pihenj. Amint bármiről be tudok számolni, megteszem.

- Pihenni? De nekem nincs szükségem pihenésre. Azt akarom, hogy…

- Hívni foglak, ha jutottunk valamire. Megígérem. De most rengeteg a dolgunk. Ha a segítséged kell, szólni fogok. Zelenka vége – és a kapcsolat megszakadt.

- Nem! – hajította el Mckay dühösen a közhelyeket ismételgető szerkezetet. Az leszánkázott az asztalról és egy reccsenéssel megállapodott a padlón. Mckay karba téve kezeit, lejjebb csusszant a székén, úgy duzzogott tovább.

Heightmeyer előrenyúlt, de a fiú arrébbvágta a kezét, mielőtt még megpaskolhatta volna a feje búbját.

- Dr. Mckay, értse meg kérem – nem büntetésképpen tartjuk itt – győzködte Kate, elhúzva a kezét – Úgy gondoltuk, sokkal jobban fogja érezni magát egy olyan szobában, ahol kényelmesen leülhet a méretének megfelelő bútorokon. És természetesen az itteni számítógépek is a gyerekek igényeinek megfelelően lettek kialakítva…

- Oh, igen! – csattant fel Mckay – Ez meg is magyarázza, miért akadok állandóan fickándozó báránykákba, amikor megpróbálok belépni az ős-adatbázisba! De persze annyira igaza van! A laboromban lévő székek túl magasak, a szobámban lévők túl puhák, de ezek itt… - rúgott egy isteneset zömök kis kék ülőalkalmatosságába -… ezek itt pont jók! Mért nem ballag el, Szőkeség, és csinál nekem egy kis zabkását?

Heightmeyer reménytelen mozdulattal felemelte kezeit, és morogva elhagyta a szobát.

Az ajtó egy kattanással becsukódott mögötte. Feles ajtó volt, vagyis egy felnőtt könnyűszerrel bekukucskálhatott felette, hogy ellenőrizze mit művel, minden négy láb magas, vagy annál alacsonyabb személyt viszont hatásosan a szoba falai közé zárta. Mckay szemezett vele egy darabig, azt mérlegelve, elpocsékolja e drága idejét arra, hogy megpróbálja felülírni gyerekzárral ellátott védelmét – mármint, ha el tudja érni egyáltalán (az ajtó külső felén voltak elhelyezve). Másrészről viszont, ez volt az első kedvező alkalma dolgozni anélkül, hogy olyannal kell közben küzdenie, aki felette tornyosulva őrködik, és alig bírja visszafogni magát egy kis arccsipkedéstől.

Miért akarják folyton a felnőttek megcsipkedni a gyerekek arcát? Ő sosem érzett kényszert, hogy megtegye… sőt semmilyen más testrészükhöz sem akart hozzányúlni. Elvégre ki tudja milyen bacikat, meg vírusokat hordoznak magukon? Azt sem tudta ép ésszel felfogni, miért viselkednek a felnőttek úgy a gyerekekkel, mintha azok kis idióták lennének. Ő ezt sem csinálta soha. Nem volt türelme hozzájuk, mert túl sokat kérdezősködtek, és közben az idegeire mentek. A gyerekek bosszantóak voltak. Ennek ellenére sosem társalgott úgy velük, mintha hülyék lennének, ahogy a legtöbb felnőtt tette. És most vele csinálják ugyanezt, annak ellenére, hogy pontosan tudják kivel beszélgetnek. A pokolba velük.

Sóhajtva előhalászott egy még tiszta papírt a kötegből és fütyörészve lefirkálta egy képlet pár sorát, ami talán polimerként hat majd az összetört kristályokra, azonban kis idő múlva észrevette, hogy figyelme el-elkalandozik.

Sarkai ütemesen doboltak a széklábakon, miközben nyughatatlanul mocorgott. Majdnem elfeledkezett a nyers energiáról, ami a gyermekkorral járt. Úgy érezte, köröket tudna futni Atlantisz körül. Köröket akart futni Atlantisz körül.

Nem volt ennyire felfűtve energiával, mióta… nos mióta Ford testőrei miatt a lidérc enzim el nem árasztotta a testét. Csakhogy ez nem valami drog volt. Ez a sejtjeiben száguldó erő Teyla életereje volt.

Elborzadva a gondolattól gyorsan felpattant és a polcokhoz vándorolt, hátha talál valamit, ami leköti a figyelmét.

Ujjai szórakozottan végigfutottak egy színes kocka lapjain, és ijedten visszaugrott, mikor egy oldalpanel elősiklott, a belsejében lévő dobozból pedig kisebb lavina záporozott a földre, mindenféle kezdetleges műalkotásokból. A halom tetején ezüstösen csillogó kerekded tárgy kellette magát – egy Ugró játékmodellje, minden arányában tökéletes kis játékszer. Keze érintésére azonnal életre kelt, és nemsokára ott lebegett centikkel az orra felett.

Mckay alig visszatartott örömteli sivítást hallatott, és a halomban kutatni kezdett távirányító után. A kis Ugró lendületet vett és saját hóbortjának engedelmeskedve, zuhanórepülésbe kezdett a tárgyak dombja felé. Mckay pislantott egyet és a szoba másik felére koncentrált. Az Ugró előreszökkent az egyik távoli sarok irányába. Gondolatban megpróbálkozott pár bonyolult manőverrel és majdnem táncra perdült örömében, mikor a kis szerkezet, dúgóhúzókat hányva és csigavonalakat leírva körberepült a szobában.

Vajon miféle további csodákat rejtettek az ősök a játékszerek közé? A halomra vetette magát - a kis Ugró szorosan a nyomában. Vagy erősödik az örökölt génje feletti uralma, vagy az ős játékok kevésbé finnyásak arra, ki irányítja őket.

Rövid időn belül a véletlen talált tárgyakat három kisebb csoportba szortírozta. Az egyik halomban tudományos kutatásra is érdemes tárgyak foglaltak helyet – a kis Ugró büszkén virított a kupac tetején. A szemétre való objektumok halma sokkal magasabb volt, tele mindenféle csecsebecsékkel, és csupán zajcsinálásra jó eszközökkel, plusz rajtuk trónolt még egy kisebb teás-szett.

A harmadik kupac felé nyúlt – amelyen az ismeretlen identitású, és rendeltetésű holmik foglaltak helyet. Szórakozottan ide-oda forgatott egy drágakő-szerű valamit pufók kis ujjai között. Kicsit hasonlított régi személyes védőpajzsára, csak épp piros és rózsaszín színárnyalatokban pompázott. Keményen koncentrált, és vállvonogatva zsebre rakta a holmit, mikor az megtagadta, hogy életre keljen.

Visszafordult a mostanra majdnem üres doboz felé, és kiemelt egy kis kitömött állatfigurát. Szürkészöld volt, pelyhes, és pont úgy festett, mint egy imádkozó sáska és egy jak keresztezése. Viszolyogva a szeméthalomra szórta. Az ősök még sosem hallottak játékmaciról?

Hirtelen fényt és melegséget érzett a zsebébe száműzött szerkezetből – a következő pillanatban pedig máris farkasszemet nézhetett egy barna játékmaci sötét üvegszemével, ami a semmiből bukkant elő.

Mckay megbökdöste a macit. Elég szilárdnak látszott. Felvette a földről és grimaszolt egyet, attól tartva, hogy mindjárt életre kel és lakmározni akar belőle. A maci csak bámult rá tovább, varrott szája ügyetlen vonalával mosolyogva.

Lassan, nagyon lassan előhúzta az ős-szerkezetet a zsebéből és egy ínycsiklandozó pulykás szendvicset képzelt maga elé. Egy enyhe puffanás - és a semmiből hatalmas, extra puha kenyérbe ágyazott, dupla adag majonézzel leöntött szendvics materializálódott.

Mckay csak bámult rá egy darabig. Aztán meg a rózsaszínen izzó szerkezetre. Szája spekulatív, széles mosolyra rándult.