9. A Szentélyben
Cheydinhal városa hatalmas napra ébredt. A város urának fia aznap ünnepelte születésnapját. A Dunmer ifjú a kilencedik születésnapját ünnepelte, a kastélyban épp ezért hatalmas volt a forgalom. Mindenki, aki számított megjelent az összejövetelen. Llathasa és férje Andel minden luxust megengedtek a nagy napon. Farwil már nem örvendett annyira a nagy felhajtásnak, jobban szeretett volna inkább a várkapitánnyal edzeni. De az anyja aznapra elhalasztotta fia kiképzését.
Farwil így sóhajtozva könyökölt a várfal egyik bástyáján, és álmatagon nézett le a városra.
Cheydinhal köznépének is sokat számított ez a nap. A pékségben már javában sütötték a finomságokat, az őrök a szokásostól eltérően több szekeret is beengedtek, melyek a várba tartottak, különböző portékáikkal, melyeket a házaspár rendelt.
A szekerek egyikén egy lány is helyet foglalt, aki alighogy elérték Arkay Templomát, a hölgyemény leszökött a bakról, és kevés séta után betévedt egy elhagyatott ház udvarára.
Farwil még biztos figyelte volna egy darabig, de levette róla a szemét, amikor meghallotta az anyja hangját. Gondolt egyet, és miután odaszaladt a nőhöz, kézen fogta azt, majd a falhoz szaladt, majd a templom irányába mutatott.
- Anya! – kiáltotta. – Megtaláltam az eltünt lányt, akit már jó ideje keresel! Ott van, nézd!
De hiába mutatott az elhagyott ház udvarára, ott már nem volt senki. Llathasa elsőre nem szólt semmit, hanem ő is jól szemügyre vette a helyet. Azonban hosszas keresés után sem talált rá a teremtésre. Meglátott azonban egy barna hajú északi lányt, aki távolról olyan magasnak tünt, mint Lucia, akit ő már égen-földön keresett.
- Tévedsz Farwil – mondta –, az ott – mutatott a lány felé –, nem Lucia! De kedves tőled, hogy még a születésnapodon is a kedvemben szeretnél járni.
- De én nem őt láttam... – rázta meg a fejét a fiú. Anyja ekkor lehajolt hozzá, és megcsókolta fia homlokát.
- Hála az isteneknek, hogy ilyen vagy! – mosolygott rá Llathasa. – Büszke vagyok rád, kisfiam!
Átölelte a fiút, mire a gyerek teljesen belepirult. Kinőtt ő már abból a korból, amikor az anyja még nyíltan puszilgathatta, gondolta, így hát gyorsan kibújt anyja karjai közül, és megpillantva a várkapitányt, gyorsan az impériai után szaladt.
Llathasa ekkor utoljára lenézett a városkára, majd sóhajtott egyet, ami után elindult a fia után.
Odalent a városban, abban a bizonyos lakatlan házban épp abban a pillanatban nyílott ki egy óriási piros ajtó, melyen egy koponya volt látható. Egy huszas éveibe lépő leányzó lépett be a gyertyák világította terembe. Kezében egy pergament tartott. Lépteit hosszan visszhangzották a falak, s a hosszú folyosó, mely folyton árnyakat vetett. Úgy érezte magát, mintha megannyi szem leste volna, és talán nem is tévedett...
Az egész hely kihaltnak tünt, s csak akkor derült ki, hogy nem lakatlan, amikor az ebédlő közelébe ért. Hangokat hallott abból az irányból, hát arra vette ő is az irányt. Még el sem érte a résnyire nyitott ajtót, ami mögött a tizenkét főt maga köré engedő ebédlőasztal húzódott, amikor váratlanul elélépett valaki. Egy magas Breton férfi állta útját.
- Téged még nem láttalak erre! – állapította meg egyszerűen a férfi.
- Vicente Valtierit keresem! – nézett a férfi szemébe Lucia.
- Ó, és mondd... nem félsz attól, hogy kiszívja a véred, kishúgom?
- Lucien Lachance parancsát hozom, tehát áruld el, hogy merre van, vagy állj el az utamból!
- Kishúgom – mosolyodott el a férfi. – Add ide azt a parancsot. Majd én átadom annak a vámpírnak!
- Mathieu Bellamont, Lucien meghagyta, hogy ezt a levelet csak és kizárólag Vicente Valtierinek adhatom át! Még Jürgen Trail sem veheti el tőlem!
- Ó... tehát ismersz, kishúgom...
- Breton vagy, férfi vagy, csak te lehetsz!
- De miből gondolod, hogy én nem Valtieri vagyok. Elvégre, ha ennyi mindent tudsz rólunk, azt is tudnod kell, hogy ő is egy Breton, és meglepő mód ugyancsak férfi!
- Csak onnan, kedves testvérem, hogy neked nincs vörös szemed, Vicente Valtierit pedig amellé is ismerem!
- Gyönyörű és eszes, sőt még a gyilkosösztön is árad belőle... Egy igazi Északi vagy, nem vitás!
- Hmpf... – Lucia megpróbált gőgösnek mutatkozni, de azért megtette hatását a bók. Az ifjú leányzó fülig pirult. S alighogy megérezte, hogy kezd veszteni tartásán, máris faképnél hagyta a mosolygó bérgyilkost, akinek eszébe jutottak vezetőjük, Jürgen szavai, aki bizony a férfiak társaságában igen merészen nyilatkozott a kisasszonyról. És valóban, még neki is beindította a fantáziáját. Nem csodálta hát, hogy Jürgent sem hagyta hidegen a csinos teremtés.
Lucia a megfutamodása után már nem mert visszamenni az ebédlő közelébe, pedig meg kellett, találja a vámpírt, hisz az üzenetet minél előbb át kellett, adnia. Emlékezett rá, mit mesélt neki Jürgen a Szentélyről, s arról, hogy melyik pontját kell elkerülje, ha nem szeretne a vámpírral találkozni. Most viszont Lucia pontosan arrafelé tartott. A Szentély végéig menetelt, ahol balra fordulva egy tölgyfaajtó elé érve bekopogott. Odabentről nem hallatszott ki válasz, Lucia ettől függetlenül viszont megnézte, hogynyitva van-e az ajtó, s mikor látta, hogy be tud nyitni, hát belépett a viasz szagot árasztó szobába. Egy csonkig égett gyertyát pillantott meg az asztalon, tőle jobbra pedig egy ágy hevert, amin meglepő mód, a déli órák ellenére, egy férfi feküdt. A félhosszú hajú, igencsak sápadt illető csendesen aludt ágyában, s miután arra sem ébredt meg, hogy kopogtak az ajtaján, akkor sem ébredt fel, amikor Lucia árnyéka ráesett.
Lucia most nézte meg először jobban rémálmai alanyát. Emlékezett rá szülei halott gyilkosának lekaszabolása után. Furcsa mód azonban rájött, hogy biztos nem ismerte volna fel, ha elmentek volna egymás mellett. Ő nem arra a csontos, beesett arcú illetőre emlékezett, hanem egy vörös szemű, legjobban Daedrákhoz hasonlító rémre, akinek méretes agyarai kilógnak a szájából.
Dehát végtére nem is csoda, hogy ilyen képet alkotott a vámpírról, hisz csak egy pillanatra látta, rémálmaiban pedig a vámpírok inkább hasonlítottak daedrákra, mint hétköznapi emberekre.
Lucia bár a torkában érezte dobogni a szívét, vett egy mély levegőt, és a férfit a nevén szólítva el kezdte ébresztgetni. Csak egyszer szólt, mire Valtierinek kipattantak a szemei, és fajtájára jellemzően egy pillanat alatt felült, és rásziszegett a lányra. Immár látott agyarakat, szép, hosszú metszőfogakat, melyekről a nyál még csöpögött, Lucia pedig csak remélte, hogy nem ő lesz, kinek vére mindjárt bepirosítja őket.
Vicente hamar észhez kapott, és kezével eltakarta száját.
- Bocsánat, húgom... – szólalt meg kis idővel később. – Nem viselem jól, ha felébresztenek...
- Lucien Lachance üzenetét hozom... – mondta a lány, s azzal a férfi lábára dobta a magával hozott pergament.
Vicente magához vette a feltekert üzenetet, majd vett egy mély levegőt, azt követően pedig ismét a lányra nézett.
- Lucia vagy ugye, ha nem tévedek – mondta.
- Te pedig az, aki elvette tőlem a jogot, hogy végezhessek a szüleim gyilkosával!
- Lucien mesélte, hogy orrolsz rám emiatt. Bocsáss meg, húgom, nem tudtam, hogy a te áldozatod volt! Tilos helyen tartózkodott, gondoltam, vérével csillapítom az étvágyam. De hallom, végtére mégiscsak a Testvériség tagja lettél. Ennek szívből örülök!
- Lemészárolt családom után ez... nos a Testvériség kicsit nehezen megemészthető számomra...
- Jürgen szerint már a Fekete Kezet szolgálod, ez pedig hatalmas előrehaladás! Keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy egyek legyenek közülük!
- Te ismered a Fekete Kezet?
- A Fekete Kéz teljesíti az Éjanya akaratát, ők az összekötő köztünk és matrónánk közt.
- Régóta dolgozol már a Sötét Testvériségnek?
- Már több, mint háromszáz éve monghatom őket a családomnak. Szavakba nem is tudom önteni, hogy mennyire örülök annak, hogy befogadtak. Nélkülük valószínűleg nem lennék több egy átlagos éjgyermeknél, aki vad pusztításba kezd, ha leszáll az éj. Persze, ha egy vadász azóta le nem vadászott volna...
- És a többiek... a többi lakó nem tart tőled?
- Betartom az Öt Tant, s ha vérre szomjazom, Lucien gondoskodik róla, hogy megfelelő megbízatást kapjak. Most egy ilyet hoztál el nekem!
Lucia a pergamenre nézett, s bár már tudta, hogy biztos valakinek a halálos ítéletét hozza, mégis megborzongott, belegondolva, hogy ő adja a hóhér kezébe a pallost!
Bár kellemetlenül érezte magát, meglepte, hogy milyen kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult a vámpír. Sosem hitte volna, hogy egyszer majd egy vérszívóval fog társalogni, és a végén még szimpatikusnak fogja tartani a szörnyet.
Az idilli beszélgetésnek aztán hamar vége lett, amikor váratlanul betoppant Jürgen.
- Lucia! – lépett a lány elé. – Mondta Mathieu, hogy itt vagy!
- Igen... – fordult szembe a férfival az Északi leányzó.
- Ha befejezted a mi sármos vámpírunkkal a beszélgetéseteket, akkor gyere majd az ebédlőbe. Szeretnélek bemutatni a többi testvérednek! Ocheeva amúgy is már nagyon vár!
Lucia szeme felragyogott, meghallva az argóniai nevét. Vicente erre így szólt:
- Ha gondolod, ezt a beszélgetést majd később is folytathatjuk!
Lucia erre bólintott, majd Jürgenre nézett, aki szintúgy bólintott egyet, majd elindult kifelé. A lány még utoljára a vámpírra nézett, azután viszont Jürgen után ment.
A Némítón akkor nem a szokásos fekete köpeny volt, hanem a Sötét Testvériség átlagos bérgyilkos öltözete. A feszes ruhadarabok jól kiemelték testalkatát. Izomfelépítése, magas, derék termete, széles válla, és ki ne felejtsük, kellemes megjelenését, mind északi származását bizonyították.
Lucient is látta már testhez símuló ruhákban, de a Közlő kicsivel vékonyabb volt, kevesebb izommal. Bár a feneke... az mintha a Közlőnek jobb lett volna, gondolta Lucia, mire kezét a szája elé kapva elkuncogta magát. Jürgen erre hátranézett.
- Oszd meg velem is, hogy min szórakozol olyan jól, húgom.
- Magamon nevetek, bátyám! – mosolyodott el Lucia.
- Mi okod rá? Mert rettegtél az egyik testvéredtől, akiről kiderült, hogy lelke mélyén ő is csak egy átlagos ember, még akkor is, ha embervérrel csillapíthatja csak étvágyát?
Lucia bólintott, de alig bírt komoly maradni. Jürgen hátsóján bár volt alakítani való, a kockahasa azonban merőn maga mögé utasította Lucien lapos hasát. Érdekelte is őt abban a percben Vicente Valtieri meg a holtsápadt, beesett arca...
Ahogy a folyosón meneteltek, a homályból váratlanul előlépett egy khajiit.
- Csak nem a híres Árnygyűjtő!? – kérdezte a nagyra nőtt macska.
- Lucia – mondta Jürgen, a lány vállára téve kezét készülve bemutatni a két bérgyilkost egymásnak –, ő itt M'raj-Dar, Szentélyünk egyik lakója.
- Tehát Lucia – méregette a lányt a Khajiit. – Valahogy másnak képzeltelek el. Tudtommal Lucien inkább a szőkékre bukik... – azzal mogorván a lány mellett álló Némítóra nézett. – De ő tudja... – azzal fogta magát, és elment.
- Örvendtem a szerencsének... – jött ki Lucia száján.
- Ne vedd szívedre a szavait. A lovamat azért neveztem el drága testvérem után, mert eleinte, mikor felültem rá, mindig megpróbálta a lábamat egy fának vagy falnak nyomni.
- A lovad? De hisz az olyan jámbor, mint egy birka!
- Ó, azóta ilyen, mióta bemutattam őkegyelmét a druszájának. A macska pont előtte falta fel a lovát. És bizony megtette a hatását, hogy félórára kettesben hagytam őket...
Lucia elmosolyodott, viszont az a mosoly nem tartott sokáig. Alighogy átlépték az étkező küszöbét, Lucia hat testvérét is megismerhette, egyszerre. Ezek közül kettővel már találkozott előtte. Egyikük az argóniai bérgyilkosnő volt, Ocheeva, míg másikuk a Breton, Mathieu. Jürgen bemutatta neki mindannyiukat. Ocheevával kezdte, aki egy hatalmas öleléssel köszöntötte testvérét, majd hasonlóképpen fogadta a másik Árnyékpikkely, Teinaava is. Mathieu következett, aki belevágott Jürgen szavába azzal, hogy már megismerkedett a hajadonnal, erre az Északi továbblépett, és már a következő férfi előtt állt, maga mellé húzva Luciát. A Dunmer kézfogással üdvözölte a lányt, majd egy birodalmi következett. Az idős férfi, fél szeme el volt takarva, és bizony mint kiderült, meglett kora ellenére addig ő volt a „család" legújabb tagja. Egy másik impériai került ezután Lucia elé, egy fekete hajú nő, aki kísértetiesen hasonlított Lucienre. A hatodik, és egyben legutolsó illető, akit Jürgen bemutatott Luciának, egy Altmer varázsló volt. Az elf gőgösen méricskélte addig is a lányt, és bizony a többiekkel ellentétben, ő sehogy sem üdvözölte. Félrevonta inkább a női Lucien hasonmást, hogy kérdezzen valamit tőle. Hogy Lucia és Jürgen kettesben maradtak, a lány közelebb hajolt a férfihoz, és így szólt.
- Ha lesz lovam – súgta a férfi fülébe –, már tudom, mi lesz a neve...
- Csak nehogy kanca legyen – felelte a férfi –, mert azért a Solimon az eléggé férfiasan hangzik...
Az Altmer bérgyilkos, mint kiderült, igen jól hallott azzal a két hegyes fülével. Szembe fordult a tőle távolabb álló személyekkel, lenéző pillantásokat vetve Luciára.
- Szereztél egy rajongót! – állapította meg Jürgen, mire a fent említett elf sarkon fordult, és szép nyugodtan elhagyta a termet.
- Ejnye-ejnye... – hallatszott M'raj-Dar összetéveszthetetlen hangja, mire minden bent maradt felé fordult. A férfi az ajtó mellett támasztotta a falat, miközben a fejét csóválta. – Azt hittem, hogy mindenkit bemutatsz, erre kihagyod a Testvériség legöregebb tagját! Jürgen, gyere csak be!
Kiáltására odakintről egy megtermett patkány döcögött be. A pufók állat láttán Lucia tett hátra két lépést, Teinaava hangjára azonban visszajött a bátorsága.
- Ő itt a Szentélyünk egyik őrzője!
- Ez az egy nevezte el! – büszkélkedett a Khajiit. – Addig mindenki csak büdös patkányként emlegette! Illik rá a neve, ugye?!
- Sithis kegyelmével a druszája is elérheti akár ennek az aggastyánnak a korát! Ugye, Jürgen!?
A Jürgenek találkozásából egy jó patkánysimogatás lett, a kisebb termetű legény nagy örömére. Csak úgy bazsalygott a rágcsáló, úgy örült a kényeztetésnek. Lucia szívébe is hamar belopta magát a megtermett patkány. Fehér foltos szőre olyan volt, mint a selyem, hatalmas vörös szemeiben pedig Lucia tükröződni látta saját arcát.
Lucia tehát ilyen körülmények között ismerkedett meg a cheydinhali Szentély lakóival, új családja tagjaival...
