9. rész
Kira bevágta a szobája ajtaját maguk mögött, és a mellkasára tenyerelve tolta egyre beljebb Villét.
- Vegyük ezt le, kiscica. - megragadta a férfi pólóját, és olyan hevesen tépte le róla, hogy nem úszta meg az anyag... reccsent, ők pedig nevetve dobták a sötétzöld textilt a sarokba.
Hanyattdöntötte, és csábítón kúszott fel a testén. A leopárdkirály uralkodóhoz nem méltó módon, teljes mértékben felkínálva magát pihegett alatta, nyújtogatta a nyakát, hogy elérje a lány vörös ajkait. Átvetette egyik karját Kira derekán, és szorosan magához húzta a testét. Ő adott neki egy forró csókot, de nem hagyta, hogy a hatalmába kerítsék a csillogó zöld szemek. Az óceánkék vámpírszemek épp eléggé elbűvölték, és pofára is esett, úgyhogy egy ideig most köszöni szépen, de nem kér a varázslatból. Kihúzta magát a hosszú karok közül, felemelkedett négykézlábra, és ráült Ville csípőjére. A macska csak mosolygott. A lány belevájta hosszú körmeit a mellkasába, végigkaristolta a testét, és a nadrágja szegélyénél megállt. Ville alig szisszent fel. Lenézett magára, vörösen világítottak a barázdák hószínű bőrén.
- Nem fertőzött meg véltelenül valahol egy tigris? - huncutkodott.
- Nem olyan könnyű minket megfertőzni. - búgta a fülébe a boszi - Elméletileg nem lehetetlen, de én nem hallottam még olyanról, hogy egy boszorkányból alakváltó lett volna. Szóval nem kell visszafognod magad. - mosolygott sokat sejtetően - Azt teszel velem, amit csak akarsz... cica... - újra végigszántotta a mellkasát, most kicsit gyengédebben, és hosszadalmasabban - Gyere, dorombolj nekem. - súgta.
Ville ijedten a lány csuklói után kapott. Megszorította őket, és eltartotta a kezeit a mellkasától.
- Ezt ne csináld. - mordult rá.
- Mit? - csodálkozva nyitotta óriásira a szemeit a lány.
- Nem tudom, hogy csinálod, de mintha megsimogatnád bennem a szörnyeteget. Fel akar ébredni. Azt akarja, hogy túrj bele a bundájába az ujjaiddal.
- Hm... a múlt éjjel olyan gyorsan elszaladt, hogy nem cirógathattam meg... - súgta csábítóan, anélkül hogy belegondolt volna mit beszél. Csak egyet akart. Kiverni a fejéből a vámpírmestert ennek a gyönyörű macskának a segítségével.
- Nem! - szorította meg még jobban a csuklóit.
Kira felnevetett, és mivel kezei élő bilincsben voltak, a fejét hajtotta le, és hosszú hajával cirógatta tovább a félmeztelen férfit. De ő ledobta magáról a lányt, és felpattant a franciaágyról.
- Ne szaladj el, cica... - mosolygott Kira magabiztosan, és próbálta tovább fűzni Villét. Végigsimította a hasát, ujjait bebújtatta az anyag alá, és belekapaszkodott a nadrágjába.
- Nem leszek cica, felejtsd el! - hátrált az alfa, miután lerázta magáról a lány kezét.
Amikor egy-két órája még Tuomasszal viccelődtek a dologról, úgy gondolta akár tetszene is neki egy perverz boszorkány, aki egy igazi húsvér (vagy inkább bunda-tűfog-és-karom) leopárdkirállyal hajlandó ágyba bújni. De amióta Kira kézen fogta, egyre inkább veszítette el az önbizalmát, úgy érezte itt nem ő irányít, és semmi kedve nem maradt az alakváltáshoz. Nem akarta kiszolgáltatni magát. Annak ellenére sem, hogy jól tudta, leopárd alakban egy mozdulattal végezni tudna a lánnyal. Vagy nem esne nehezére felülkerekedni, ha eldurvul a helyzet. Önmagában is ellentmondás, de mégis kiszolgáltatottnak érezné magát. Csak amióta ez a négy halványsárga fal veszi őket körül, jött rá, hogy tulajdonképpen nem is ismeri ezt a boszorkányt, hogy bármennyire is szeretne, nem tud még bízni benne. Mégcsak nem is sejtette, hogy nemsokára a lány bizalma lesz próbára téve, nem az övé.
Kinyitotta a szoba ajtaját, és menekült is volna azonnal, de Kira hamar észbe kapott, olyan gyorsan ott termett, mintha tényleg tigrisvér csörgedezne benne a boszorkányvérbe vegyülve. Visszacsukta az ajtót, és egy határozott mozdulattal a falnak lökte Villét.
- Nem akarom, hogy kiszőrösödj, ne félj már tőlem ennyire! Mi ez a para? Sokkal erősebb vagy nálam. - húzta el a szája sarkát, és Ville szájára tette a kezét, amikor az meg akart szólalni - Egyszerűen csak szeretlek cicának hívni... - orra hegyét macskásan végigdörgölte a leopárd arcán - Hát cica vagy, nem? - mosolygott a tőle telhető legédesebben, és most már Ville is visszmosolygott rá - Ha nem tudnám, hogy ki vagy, akkor is így hívnálak, a gyönyörű macskaszemeid miatt... - egy futó csókkal kezdte visszaédesgetni az ágy irányába - ...a mozgásod miatt... - újabb hízelgő csók - ...a karcsú tested miatt... - végre elérték újra az ágyat, most már kicsit gyengédebben fektette a fiút a hátára, mint első alkalommal, rásimult a testére, és tovább csókolta; aztán amikor már biztos volt a dolgában, és félreérthetetlenül érezte, hogy ez a cica bizony nagyon szeret ott lenni, ahol most van, hirtelen felült, és a mellkasára támaszkodott a tenyereivel - ...de ha nagyon zavar, akkor nem hívlak így többet.
- Nem zavar... - nyögte Ville. Abban a pillanatban az se zavarta volna, ha Hamupipőkének hívja, csak szabadítsa már meg attól a túlszoros nadrágtól. Telhetetlenül visszahúzta a lányt, ő pedig gyengéden a nyakába harapott, és mint egy gondolatolvasó, a még megmaradt ruhákat is gyorsan leszaggatta róla.
Olyan vadul szeretkezett a macskával, hogy nem telt sok időbe, mire semmi nem maradt az ágyon. Az összes paplan és párna a földre került. A lepedő pedig cafatokban lógott a szoba minden pontján, egy része az ágyon, a többi a padlón, vagy épp a legfurább helyeken… például az ablakpárkányon. Utólag már Kira sem tudta, hogyan kerülhetett oda a finom textilcsíkocska. De épp kapóra jött, amikor egy röpke pihenő után, a következő menetben már a szőnyegen fekvő párnák közé döntötte le az alfát.
Ville csípőjén ülve fogta a párkányon csüngő lepedődarabot, ráhasalt, és a mozgásképtelenné tett leopárd kezeit az ágy lábához kötözte vele. A macsek felmordult, és megpróbált szabadulni a kötésből. Persze a likantrópok extra erejét nem vetette be, akkor nem lett volna nehéz dolga, csak jelzésként rángatta meg egy kicsit a bilincseit. De a lány csak démonian mosolygott, és Ville karjain lassan végighúzva kezeit folyamatosan ingatta a fejét, így az inkább hagyta magát alárendelni, mielőtt még elveszi a tüzes kis boszorkány kedvét mindentől.
A leopárd talán azt képzelte, Kira az előző percekben kiélte dominanciavágyát, és a következőben ő irányíthat. Mekkorát tévedett! A boszorkány – bár konkrétan eszébe se jutott a vámpírherceg, amíg a macskával volt – tele volt indulattal, egy percre sem engedte ki kezei közül az irányítást. Mintha csak üldözött volna valamit. Tudat alatt talán meg akarta mutatni a vérszívónak, hogy mit szalasztott el. Hátha van olyan szoros kötelék közöttük, hogy láthassa, mit művel a hívóállata.
Nem volt. Sean semmit nem érzékelt, ha Ville nem akarta. Nem volt az alattvalója. A szövetségese volt, ha ránézésre azt is gondolta mindenki, hogy a hatalom egyedül a vámpír kezében van, és a néha bolondos alfa csak a csatlósa. Persze amikor szembekerültek a leopárdkirály erejével, akkor rögtön megváltozott a véleményük. Előfordulhat ugyan, hogy Sean uralma alá tudta volna hajtani őt, ha nagyon akarja, de jobban szerette, hogy jó viszony van köztük, ha néha meg is nehezítette ez a dolgait. Kevés barátja lehet egy ilyen hatalmas vámpírúrnak, nagyon meg kell becsülnie, ha valakit annak nevezhet. Furcsa dolog a szentimentalizmust egy vámpírkirállyal párhuzamba állítani, nem is sűrűn adott rá okot. Ezt már Kira is tapasztalta.
Az emeleti szoba darabokra szedése közben a medenceparti parti is kezdett hamar hálószobapartivá válni, úgyhogy a másik boszi-cicus páros úgy döntött, hogy zárt ajtók mögé likvidálják magukat.
A szállodában nem volt már nagy élet - bár a forróvérű alakváltókra és a mindenben évszázados tapasztalattal rendelkező mestervámpírokra gondolva nagyon is jól lehetett tudni, mi zajlik a szobákban éppen - csak a recepción pislákolt egy lámpa, mellette félálomban kuksolt a mázlistának nem nevezhető éjszakás recepcióslány. Ő húzta a rövidebbet a sorsoláson, ergo szegényke ma éjjel kimarad a farkasbundacirógatásból és dörgölőző kismacskákból. Amint érzékelte a párocskát, felvillantotta kötelező "istenhoztaönöketszállodánkban"-mosolyát, ami majdnem röhögésbe csapott át, mikor már szemeit is képes volt teljesen kinyitni.
Mira haja eléggé viharvert volt, sminkje nem kevésbé, a ruhája meg... hát a következő boszibálban nem valószínű, hogy ebben jelenik meg. Tuomas se festett jobban, feszes farmerje a térdéig vizesen felgyűrve, fekete ingje kigombolva, száján halvány nyomokban elkenődve Mira vörös rúzsa. Mindkettő mezítláb. Kábé úgy néztek ki, mint két bohóc, akiket most rúgtak ki a helyi cirkuszból.
Tuomas vele nem óhajott bájcsevegni, úgyhogy gyorsan elkérte a kulcsát. Igaz, Mira jobban szerette volna, ha az ő szobájába mennek, de aztán mégsem szólt semmit, végülis teljesen mindegy hol, a lényeg, hogy a cicával akar lenni, nincs több rinya.
Megcélozták a liftet, de a lány közölte, hogy sajnos meghibásodott, szíveskedjenek a lépcsőt használni. Szerencsére a macska szobája a második emeleten volt, ahová egyébként hamar fel lehetne érni. Nem is az eddig már legyalogolt távolság, hanem Mira folyamatos botladozása hátráltatta ebben őket. Tuomi ment elől, hisz ő tudta merre van a szobája, kitűnő rálátást biztosítva ezzel a vöröskének pompás hátsó felére meg formás virgácsaira, és mikor Mira épp orra esni készült, még az inget is majdnem sikerült lerántani róla. A leopárdvezér ekkor már inkább kézenfogva húzta maga után.
Aztán végre felértek, s mikor ajtót nyitott, Mira újra meglepődött, az éjszaka folyamán már ki tudja hányadszorra. Most éppen azon, hogy míg az ő szobája ugyan tágas és jól felszerelt volt, de legalább annyira barátságtalan és hideg is, mint egy börtöncella, addig ez... valami elképesztő. Bincius elég rapszodikus természet volt, úgy látszik a szobákat is aktuális kedélyállapotának megfelelően rendeztette be. A lakosztály így inkább nézett ki Madame Récamier budoárjának, mint egy pasi hotelszobájának. A barokkos, már-már rokokóba hajló óriási ágy viszont kifejezetten jó ötletnek tűnt.
Elmélkedése közepette észre sem vette, hogy a leopárd eltűnt valamelyik ajtó mögött. Mira már épp elindult, hogy jobban körülnézzen, amikor elétoppant Tuomi feszes kis nacijában, valami kis dobozkával a kezében, már ing nélkül. Ahogy újra végignézett rajta, Mirának rá kellett jönnie, hogy ilyen ennivaló, szépséges cicó még nem volt az étlapon, és a nagy mozizásban már jól rá is harapott ajkaira, de eszébe villant, hogy talán meg kéne látogatnia a mosdót.
- Kérsz? Nekem nagyon melegem van itt, enélkül tuti nem bírnám. - nézett ártatlanul, és már nyújtotta is felé a kis műanyag doboz izét, ami csokifagyi volt.
- Persze, csak előbb rendbe szedném magam.
Az igazat megvallva fogalma nem volt, hogy miért húzza az időt, már eldöntötte mit akar, mégsem tudott kivetkőzni önmagából.
- Jó, de siess, arra van. - mutatta az irányt jobb kezével, és kecsesen leheveredett az óriáságyra.
Elég nehéz volt otthagyni, de muszáj volt. Beért a fürdőbe, ami külön megért egy misét, de most inkább nem ámuldozott, hanem belenézett a tükörbe, gyorsan kis hidegvízzel felfrissítette az arcát, megigazgatta pár tincsét, a rúzsmaradványokat is eltávolította, de a ruciját nem dobta le. Nem bizony. Dolgozzon csak meg érte a macsek.
A szobába visszérve Tuomas helyett egy jóllakott óvodás várta. Lehunyt szemekkel, száját nyalogatva, karjait széttárva feküdt a kis párduc, aztán hirtelen hasra vágta magát, és válla fölött hátranézve legvadítóbb pillantásával hívogatta a lányt, akit túl sokáig persze nem kellett bűvölgetni. Az ágyhoz lépve nemes egyszerűséggel csípőn ragadta a macskát és a hanyatt fordította, hogy a matracra feltérdelve beférkőzhessen a fiú felhúzott lábai közé.Tenyerével egyre lejjebb haladva simogatni kezdte az izmos combokat, és elmélyülten gyönyörködött az elé táruló látványban. A leopárd hagyta, hogy a lány kiterítse, s szégyenlősen fordította oldalra fejét, így könnyen dús, hullámos hajzuhatagába rejtőzhetett.
Mira egyenlőre továbbra sem tudta elhinni, hogy mindez az övé. Végigfuttatta tekintetét a le-fel emelkedő mellén és apró pociján, majd a vékony, de épp megfelelő mértékben izmos karokon, végül pillantása a fiú jobb kezében tartott üresnek tűnő dobozon állapodott meg.
- Elnyalogattad az egészet mi? - kérdezte a lány tanárnénis szigorral a hangjában.
- Neeem... van még egy pici. - fordult felé, és a maradék jéghideg finomság máris a mutatóujján virított. Mira erre már hajolt volna közelebb, de a szemtelen macska gyorsabb volt, és az egészet a pucér mellkasa közepére mázolta, helyes csokiösvényt húzva majdnem a köldökéig.
Hát ez szórakozik velem - gondolta Mira, és pimasz tűz éledt a szemeiben - Na jó, akkor legyen ahogy akarod, cicukám.
Elengedte a leopárd lábait, hogy a derekára támaszkodhasson, és nyelvével lassan elindult a kijelölt úton, miközben a fiút is szemmel tartotta.
Fini volt a fagyi is, de Tuomas íze, forró bőre és elégedett arckifejezése mindennél többet ért. Amint kicsivel feljebb ért, már érezte, hogy a macska szíve egyre sebesebben ver, hogy egyre izgatottabb lesz. Tuomi a lány haját simogatta, a csoki pedig nyomtalanul eltűnt. Mira nem hagyta abba, tovább araszolt fölfelé, és már a fiú nyakát puszilgatta, finom illatával pumpálta tele a tüdejét, jobb tenyerével pedig önkéntelenül is köröket kezdett leírni a mellkasán. A macska ekkor hirtelen megdermedt, és elhűlve meredt a lányra.
- Kérlek ne... érzem, hogy te is képes vagy rá, de kérlek... légyszi ezt ne csináld...
Mivel Mira nem nagyon reagált, kénytelen volt elkapni a csuklóját.
- Mira hallod amit mondok? -szólt rá mostmár erélyesebben.
- Nem, soha nem akarnám erőltetni, hidd el, eszembe se jutott. - tért magához Mira, és rögtön el is húzódott a fiútól - Tudom, hogy önszántadból is megmutatod majd magad, ha kedved lesz. Én azt hittem, ennél azért... kicsit már több van köztünk... hogy valamennyire bízunk egymásban, kiscica. - szontyolodott el teljesen a lány, és nem is gondolta volna, hogy a nővére szobájában is valami hasonló történik éppen.
- Igazad van, én is így érzem... Sajnálom, hogy azt hittem, hogy... Ne haragudj jó? - pillantott felé tonnányi megbánással a szemeiben, miközben mindkét kezét a lány felé nyújtotta, hogy visszahúzza magához.
Ugyan, hogy tudott volna haragudni rá, amikor még a nevét is elfelejtette attól, ahogy a macska csak ránézett. Válaszként, szavak helyett inkább rásimult a testére és lágyan szájon csókolta a leopárdját, aki hosszan viszonozta és közben elkezdte a derekától fölfelé húzni a lány felsőjét.
Mira ekkor újra feltérdelt, hogy könnyebben kibújhasson a fránya blúzból. Lenézett,és látta, hogy jól érezte a macskán fekve az előbb, a közjáték nem különösebben hervasztotta le egyikőjüket sem. Megsimizte bolyhos kis alhasát, és egy jól irányzott mozdulattal az összes gombot kioldotta a helyéről. Tuomas elvigyorodott, és kissé megemelte a csípőjét, ahogy Mira az alsójával együtt húzni kezdte lefelé a nadrágot. Néhány pillanat múlva ugyanott dekkoltak a gatyók, ahol a blúz és a fagyisdoboz, vagyis valahol a szőnyegen elszórva. Mira nem akart nagyon feltünően bámészkodni, így csak fél szemmel pillantgatott az imént kibontott csomagocska irányába. Gondolta még húzza picit a cicót, és a kezét veti be. Ez olyan jól sikerült, hogy pár perc múlva már ő kérlelte, hogy csinálja még, vagy most hagyja abba. Aztán valahogy csak lekerült minden fölösleges gönc Miráról is. A két dinka teljesen elmerült egymásban, egész éjszaka játszadoztak, míg a fiú egy kis pihenőt nem kért a folytatáshoz. Beszélgetés közben el is szundikált, a lány pedig hagyta aludni a leopárdkirályt.
