9. Harc a családért
A napok nagy részében Rika a birtokon sétálgatott. Virágokat szedet, énekelt, sütette magát a napon. Természetesen Sesshoumaru hagyott egy kis szabad teret, de azért a nyomában volt. A kismama egy fa árnyékában pihent.
- Ha már folyton követsz és figyelsz, akár le is ülhetnél mellém. Igaz, Sesshoumaru?
Belátva kudarcát kisétál a fa fedezékéből és párja mellett lepihent.
- Mondd Sesshoumaru, boldog vagy, hogy youkai lettem?
Válaszként csak egy felvont szemöldököt kapott. Folytatta.
- Boldogabb vagy, hogy már nem vagyok halandó, hanem egy inuyoukai mint te?
- Ne légy ostoba! Halandóként se volt veled baj!
- De te nem szeretted az embereket.
- Most sem szeretem. – felelte hidegen.
- Engem se szerettél?
- Te más voltál! - Rika mosolygott, hiszen sikerült zavarba hoznia a nagy daiyoukait.
Most már Sesshoumaru is megengedhette magának az alvást. Már hosszú ideje nem volt rá alkalma. vagyis inkább mersze. Békésen, egymás karjában aludtak. Az éjszaka közepén Sesshoumaru szemei kipattantak, izmai megfeszültek. Ismerős szagot érzett.
- Asuya! – felpattant.
- Mi történt Sesshoumaru?
- Maradj itt! - és már rohant is hogy végezzen vele.
Asuya a kapuban állt az őrség teljesen kiütve. Várt. Nem kellett sokáig.
- Meghalni jöttél Asuya?
- Jaj, milyen szívtelen fogadtatás, Sesshoumaru-sama! Megéreztem a kis Rika szagát. Megváltozott – beteg vigyorral az arcán
- Grr… Mi dolgod van vele?
- Már mondtam! Családi ügy! A családja az enyém ellensége volt. Őket már elintéztük. Rika sem lehet kivétel.
- Azt majd meglátjuk! – azzal neki esett.
Sesshoumaru folyamatosan, erőt nem sajnálva támadott. De szerencsére sikerült megőriznie hidegvérét. Természetesen Asuya sem volt rest. Amíg a két férfi harcolt egy árny suhant be Rikához. Energiáját és szagát elrejtve könnyen bejutott. A nőt elkábította és már vitte is.
- Ugyan! Add át őt és nem látsz többet!
- Ne nevettess! Azt hiszed, hagyom, hogy árts neki? Elfelejted, kivel beszélsz?
- Akárhogy… már hagytad is!
Asuya megkapta a jelet, hogy minden rendben és már indult is.
- Mára ennyi elég, Sesshoumaru-sama!
- Mit képzelsz hová mész?
- Meguntalak!
- Azt hiszed, elmenekülhetsz? Meghalsz! – de mire elérte volta Asuya a legutóbb is látott felhővel eltűnt.
Sesshoumaru egy pár percig dühösen az ellenség hűlt helyét figyelte. „… már hagytad is…"- suhant át az agyán.
- Rika! – de ő már nem volt sehol.
Dühösen a falba csapott, de ez sem volt elég. Haragját nem tudta csillapítani.
„ Bedőltem a csalinak! Ostoba voltam! Az orrom elől vitték el. Az nem lehet! Rika…"
Futásnak eredt. Abba az irányba, ahol Asuyát látta eltűnni. Nem tudta merre megy, a szagukat sem érezte. A düh teljesen elborította az elméjét. A fájdalom és félelem, amit érzett, hogy elveszíthet valakit, aki számára kedves, elviselhetetlen volt. Nagyobb, mint valaha. Az indulat annyira irányította, hogy már teljes youkai formájában rombolt az erdőben.
Ez alatt a palotában Rika kezdett ébredezni. Érezte maga alatt a hideg, kemény padlót, és a durva falat, aminek hátát támasztották. Kellett néhány perc, míg rendezte gondolatait, de még így sem tudta hol lehet. Lépéseket halott, végül az ajtón belépett Asuya.
- Nocsak, nocsak! ilyen meglepetésre nem számítottam! Bónusz ajándékot is kapok.
- Te… - tápászkodott fel dühösen, azonban a hasába nyilalló fájdalomtól térdre rogyott.
- Kár fáradnod. Úgyis enyém lesz az erőd, Sesshoumarué és a fattyatoké is – elhagyta a szobát
- Ts… - Rika csak a fájdalmával tudott törődni. „Ne… még nincs itt az ideje…" - Sesshoumaru… kérlek!
Nem sokkal később egy asszony ment be hozzá, hogy gondját viselje. Rika bármit kérdezett választ nem kapott, de mégis örült, hogy nincs most egyedül.
Már hajnalodott mikor egy katona jött érte. Csuklóit megbilincselve, egy lánccal vezette. Nehezére esett a séta az időnkénti fájások miatt. A palota ajtajában megállították. Mikor felnézett, kedvesét látta kivont karddal rohanni, szemeiben őrjöngő haraggal.
Sesshoumaruba villanásként csapott bele egy érzés. Egy pillanatra megérezte Rika illatát. Elindult felé, az sem érdekelte, ha ez egy csapda. Egy kisebb birtokhoz vezette őt. A kapuhoz érve kivonta kardját és egy csapással ledöntötte az előtte álló akadályt. A romok mögött katonák százai vártak, hogy útját állják. Ámokfutó módjára kaszabolni kezdte őket. Senkinek sem kegyelmezett. Brutalitásának köszönhetően egy karcolást sem szerzett. Mikor minden katonával végzett meg sem állt a palotáig. Asuya már ott várta. Néhány másodpercig álltak egymással szemben, de Sesshoumaru már készült a pusztító csapásra.
- Csak lassan a testtel. Nem örülnénk, ha baja esne, ugye? – rántott egyet a kezében tartott láncon.
Rika botorkált előre, a fájdalomtól alig állt a lábán. Sesshoumaru lélegzete egy pillanatra elakadt a látványtól.
- Sesshoumaru… - tört ki Rikából a sírás.
- Mit tettél vele?
- Oh, én semmit. Csupán a szülés indult meg. – kacagott.
- Ts… - legszívesebben szabadjára engedte volna dühét és erejét, de valószínűleg Rikának is jutna belőle.
- Sesshoumaru! Sesshoumaru! – sikoltozott kétségbeesetten.
Asuya parancsára Rikát visszavezették a szobába, ahol eddig is volt. A férfi szemével követte kedvesét. Mikor már elég távol érezte Asuyához fordult.
- Meghalsz! – azzal támadni kezdte.
Asuya a maradék katonáját is ráküldte, de Sesshoumaru egy csapással kivégezte őket. Újra támadta ellenfelét, aki már kénytelen volt maga csatába állni. Sesshoumaru kardjával, mérges karmaival, Asuya pedig botjával mérte a csapásokat. Kíméletlenül okozták és szerezték a sérüléseket. Már egy ideje így ment, de még mindig senki nem került fölénybe.
- Csak nem fáradsz? Sesshoumaru- sama!
- Ne nevettess! – kérkedett bár nagyon is fáradt.
- Itt kellett volna maradnia. Végignézhetted volna, ahogy megszületik a kölyköd, aztán megöltelek volna a szeme láttára. – hallatszott közbe az elmebeteg kacaj.
- Hallgass. – megszaporázta csapásait.
A szobába érve Rikát az asszony várta, hogy tovább ápolja. Nem volt már sok idő, a baba már úton volt.
- Ahhh… - kitartóan bírta a vajúdást.
- Tartson ki asszonyom! – bíztatta a nő – Mindjárt megvagyunk. – Segítői is ott sürögtek.
- Rendben.
Rika nyomott egyet, minden erejét beleadva. Mire feleszmélt, már gyereksírástól zengett a palota.
- Gratulálok! Kisfiú! – gyorsan mosdatták, bugyolálták.
- De örülök! Megnézhetem? Aahh… ! Mi történik? Ahh! Miért nincs még vége?
- Jön a következő baba! Úgy tűnik, ketten vannak! – lelkendezett az asszony.
- Hogy mi?
- Gyerünk! Nyomjon!
- Nem megy. Nincs erőm. Nem megy.
- Asszonyom tartson ki! Az ura mindjárt itt van önért és hazatérhetnek. Két babával! De most nyomnia kell!
- Re… rendben! – nyerve egy kis új erőt.
Néhány perc elteltével a másodok baba is megérkezett. Egy kislány. Rika a futonon feküdt teljesen kimerülve. Mellette babái pislogtak édesanyjukra. Gyönyörű szőke hajuk és arany szemük volt. Nem mindennapi látványt nyújtottak.
- Sesshoumaru… - szemeiből könnyek csorogtak, így aludt el.
Sesshoumaru és Asuya megérezte az első baba világra jöttét. Az apát az aggodalom kicsit össze is zavarta. Ellenfele természetesen ezt ki is használta és botjával egyenesen átszúrta Sesshoumaru vállát, aki mit sem törődve sérülésével támadott tovább. Már csak az érdekelte, hogy Rika és gyermekük épségben hazajusson. Egy érzés hasított beléjük, megtorpantak.
- Oh… még egy. Nagyszerű ajándékot adtatok nekem! – kacagott.
- Ne merd őket még egyszer a mocskos szádra venni!
Sesshoumarut teljesen elöntötte a düh, akárcsak korábban az erdőben. Már nem is akart uralkodni magán. Egy szempillantás alatt felvette valódi youkai formáját. A döbbent Asuyát álkapcsa közé fogta. Hatalmas erővel összeroppantotta testét majd egy fához hajította. Néhány másodpercig nézte, hogy biztosan halott-e. Újra emberi formát öltve felkapta ellenfele botját és azt testébe szúrva fához szegezte őt.
Rohamléptekkel Rikát kezdte keresni. Hamar meg is találta. Az ajtón berontva az alvó nő és mellette a két kis csöppség látvány fogadta. Halkan odasétál és letérdelt mellé. Az öklein támaszkodva, fejét lehajtva próbálta nyugtatni magát. Torkát egy különös érzés fojtogatta. Eltelt jó pár perc már a vállán a seb is lassan gyógyulni kezdett, mikor a babák sírására lett figyelmes. Zavarában nem is tudta mit tegyen, végül gyengéden megcirógatta arcukat. A csecsemők boldog kacagásba kezdtek, szorongatva apjuk ujját. Sesshoumaruból kifakadt egy őszinte halk nevetés.
- Sesshoumaru… - közben Rika is ébredezett.
- Most már minden rendben lesz. Menjünk haza!
- Jó.
A két gyermeket anyjuk karjába tette és mindhármukat felnyalábolta. Sesshoumaru az eget szelte, hogy minél hamarabb otthon lehessenek. Mielőtt Rika újra álomba merült volna:
- Mamoru és Manami.
- Tessék? – pislogott a nő
- A nevük. A fiú Mamoru, a lány Manami.
- Tökéletes. – mosolygott rájuk.
Az új tagokkal bővült család épségben megérkezett a palotához. A szolgálók megállás nélkül sürögtek körülöttük. Sesshoumarura és Rikára is bőven ráfért a pihenés. Az elmúlt 24 óra megviselte őket. Békésen pihentek szobájukba, nem is sejtve, hogy a neheze még csak most kezdődik. A kis ördögfiókákkal.
Vége.
Manami =gyengéd szeretet
Mamoru = véd, óv
