VIII. Fejezet

Alfred akkor támolygott elő a hálószobából, amikor Francis leült a nappaliban. Éppen látta, hogy az amerikai nem a vendégszobából kerül elő.
- Helló, Francis, bocs, nem vagyok magamnál – mormogta, miközben elcsoszogott a férfi mellett.
- Neked is jó reggelt – válaszolta. Matthew viszont feddőn nézett a testvérére.
- Egy órájára szóltam, hogy kelj fel – jegyezte meg.
- Jó na, elaludtam. Van kávé?
- Az asztalon. – Elnézték, ahogy Alfred édes (Matt szerint keserű) párost alkot a bögréjével, és eltűnik a fürdőszoba ajtó mögött.
- Együtt alszotok? – érdeklődte a francia, mikor a kedvese leült mellé a kanapéra.
- Ühüm – biccentett. – Alfred nem szeret egyedül aludni idegen helyen – magyarázta. – Azért kollégista. Ő akkor nyugodt, ha motoz körülötte még húsz ember – megvonta a vállát. – Én a nyugalmat szeretem, de nincs baj az alvókámmal. Engem nem zavar, szeretek vele aludni.
Francis biccentett. Egyre erősebb körvonalakat nyert benne a gondolat, hogy odafent valaki elfelejtette őket valódi testvéreknek teremteni.

- Hé, Matt, hozol nekem egy kávét? – intett a büfé felé. Mielőtt a fiú ellenkezhetett volna, felsorakoztatta az érveit is: – Nem tudok franciául, és még szenvedek a fűzőkkel – bökött a jégkorcsolyára. Csak az egyik volt a lábán.
- Oké-oké – hagyta rá a fiú, és megindult. Kicsit óvatosabban lépkedett a jégre való lábbelikben a gumírozott padlón, de határozottan biztosabban tette, mint a legtöbben körülöttük.
- Köszi! – szólt utána vidáman a fiú, és visszatért a fűzőkkel való bajlódáshoz. Francis hasonlóan volt mellette, bár ő még ott sem tartott, ahol Alfred. Elmondása szerint évek óta nem volt jégkorcsolyázni. – Segítsek? – szólalt meg hirtelen, mire a francia érdeklődve pillantott a lábbelikre, a fiúéi tökéletes rendben voltak.
- Jó lenne, köszönöm – biccentett.
- Fene ezekbe, mennyit kell vacakolni velük… – mormolta maga elé, de a kezei közben pillanatok alatt ügyesen befűzték a megfelelő helyre, és erős csomót kötöttek a kemény tapintású, durva fűzőkre. – Egyszer beszakadt alattam a suli melletti tó jege, mikor koriztunk – kezdte mesélni, mintha csak hirtelen eszébe jutott volna. – Egy hétig lázasan fetrengtem, Matt meg hülyére aggódta magát, pedig annyira nem is volt gáz a helyzet.
- Matthew szeret téged – jelentette ki Francis.
- Naná, én is őt – nézett fel komolyan, tekintete igazolta szavait. Elnézett oldalra, de a büfénél sor volt, és a kanadai nem figyelt feléjük. – Most boldog, és ennek örülök.
- Persze, hogy boldog, hiszen itt vagy neki. – Meglepetésére Alfred megrázta a fejét.
- Nem csak miattam, hanem miattad is – mondta ki. – Oda meg vissza van tőled, ilyennek még sosem láttam. – Haloványan elmosolyodott. – Jó hatással vagy rá.
- Úgy gondolod?
- Igen. Talán most egy kicsit szocializálódik – biccentett. – Örülök, ha olyan dolgokat is megtapasztal, amiket én semmiképpen nem tudnék megadni neki. – Francis bólintással jelezte, hogy köszöni a szavakat.
- Hogyhogy ilyen távol éltek egymástól, ha egyszer ennyire rajongtok a másikért?
- Ez… egy hosszú történet, amit nem most fogok elmondani – válaszolta komolyan. – A lényeg csak annyi: lehetünk haverok egészen addig, míg nem bántod, amit már csak azért sem ajánlok, mert a vízi hullák nem szépek – mosolya, tekintete nem igazodott a mondanivalójához, és egy pillanat múlva már fel is pattant, hogy a testvére elé siessen. – Wiii, köszi, ez most életmentő – vigyorgott rá, felhajtotta a kávét, mint más a vizet issza, aztán kiadta a parancsot, hogy végre lépjenek a jégre.
Matthew bevárta őt, felmosolygott rá, tekintete tökéletesen tiszta és ragyogó. Semmi más nem kell, csak, hogy ez a szempár így ragyogjon rá, míg világ a világ…
- Ugye Alfred nem mondott neked semmi hülyeséget? – kérdezte halkan.
- Nem, dehogy. Csak aggódik érted – mosolygott vissza a fiúra.
- Ember, haladjatok már! – szólt rájuk Alfred, aki a pár fokos lépcső tetején ácsorgott már. A pálya légterében érezhetően sokkal hűvösebb volt, bár a fiúkon csak egy-egy vastag pulóver, sál és kesztyű volt, ő örült, hogy megtartotta a kabátját. Amint felértek, az amerikai elvigyorodott, szemei megvillantak. A kanadai mellette megfeszült, és szoros egymásutánban vetették magukat a palánk bejáratán a jégre.
Mind a ketten olyan magabiztossággal mozogtak a csúszós felületen, mintha világ életükben ezt tették volna. Villogtak a fém élek, egyetlen pillanat alatt gyorsultak fel lélegzetelállító sebességre, végigsuhantak a pályán, a korai időpont miatt alig voltak rajtuk kívül, így nem kellett embereket kerülgetniük, és a második körre már szoros verseny alakult ki közöttük, de olyannyira egymás mellett haladtak, hogy lehetetlen volt megtippelni, ki fog nyerni, még mikor visszafordultak a kezdőoldalra, akkor is. Teljesen egyszerre siklottak el előtte, és egyszerre fordultak oldalt, hosszan szántották fel a jeget a fékezéssel. Szinte meg sem mozdították a lábukat, úgy csúsztak vissza hozzá.
- Döntetlen – jelentette ki, még mielőtt bármelyikük kérdezhette volna. Összenéztek, és mind a ketten felnevettek.
Alfred elsiklott egy újabb körre, addig Matthew visszacsúszott a franciához. Kicsit kapkodta a levegőt, és arca is kipirult, a szemei vidáman ragyogtak.
- Jössz? – nyújtotta felé a kezét kedvesen mosolyogva, mire bólintott.
Francis túl óvatosan mozgott a jégen, ő megértően mosolygott csak rajta, Alfred azonban nem értette, hogyan lehet nem száguldozni, ha egyszer az egész erre van kitalálva – szerinte. Matthew-t nem érdekelték ilyen apróságok, ő csak jól érezte magát a szeretteivel, néha elrohant Alfreddel, mert addig cukkolta, míg versenyre kelt vele, olyankor mindenki rájuk figyelt, olyan könnyedén és olyan energiával karistolták a jeget, hogy még a néző számára is egyszerű, játszi könnyedségű sportnak tűnt.
A sokadik ilyen pályán keresztül-kasul rohangálás után Francist a pályán kívül, az egyik közeli padon ülve találták, elmélyülten rajzolt egy füzetnyi vázlattömbre. Ki tudja, honnan varázsolta elő. Alfred már vette a levegőt, hogy odaszóljon neki, ám Matthew lepisszegte.
- Hagyjuk békén egy kicsit – kérte halkan, mire a másik biccentett. A francia ekkor felnézett rájuk és elmosolyodott.
- Csak öt percet kérek, rendben? – kérdezte.
- Nyugodtan – intett felé a kanadai, és ők ketten tovasiklottak.
Dél környékén unták meg a jégpályát, addigra túl nagy tömeg is volt, ezért inkább elindultak haza. Kiérve az épületből a parkoló felé tartva Matthew megtorpant, előre nyújtotta kesztyűs kezét. Egy hópihe landolt rajta, majd még egy.
- Esik a hó – jelentette ki vidáman. Alfred elmosolyodott.
- Három, kettő, egy… – mire a végére ért, Matt elkapta a karját, és kérlelőn nézett rá.
- Menjünk este sétálni!
- Ilyen kéréssel nem a barátodhoz kéne fordulni? – érdeklődte elvigyorodva a testvére, mire érezte, hogy elpirul, és óvatosan Francisra pillantott. Találkozott a tekintetük, a férfi vidám volt, szemei ragyogtak, mosolygott.
- Ha szeretnétek, megmutatom nektek valamelyik karácsonyi vásárt – ajánlotta fel.
- Ó, nem-nem, nekem más dolgom van – rázta a fejét az amerikai.
- Miféle dolgod? – pillantott rá kérdőn.
- Meg kell csinálnom egy beadandót, tudod, a vizsgaidőszakot nem zavarja, hogy én eljöttem telelni – magyarázta. – De te menj csak nyugodtan, egyszerre úgysem tudunk a neten függeni. – Bólintott és visszafordult a francia felé.
- Én… örülnék, ha sétálnánk egyet az este – mondta visszafogottan, zavarában nyelvet váltva.
- Akkor rendben – biccentett, és mosolya még szélesebbé vált.
Magától mesélt a kocsiban ülve.
- Csütörtökön reggel Alfred megmutatta, hogy sütnek az amerikaiak palacsintát, nagyon finom volt. Aztán elmentünk moziba, pénteken meg sétáltunk egyet a városban – mondta. Francis küldött felé egy mosolyt, aztán a hátul ülő amerikaira pillantott a visszapillantó tükrön keresztül.
- Hogy tetszik Párizs? – érdeklődte.
- Nem egy Big Apple, de nem rossz – válaszolta a fiú. – Régi hely, ugye, megül a por a sarkokban.
- Kétezer kétszáz éves – biccentett a francia, és nem igazán tűnt úgy, hogy sértve érezné magát.
- Mondom én! – vigyorodott el, mint aki biztos az igazában.
- Én szeretek itt lenni – jegyezte meg a kanadai halkan. – Szerintem nagyon szép.
- Hé, nem azt mondtam, hogy nem szép, hanem azt, hogy öreg – horkant fel Alfred. – Amúgy is, Európában minden az. – A végszóra megérkeztek, és az amerikai úgy pattant ki a kocsiból, mintha nagyon sietne valahová. – Ideadod a kulcsot?
Matt bólintott, előkereste zsebéből a kért tárgyat, és átadta neki. Alfred az ő korcsolyáit is felkapta (elhozta őket Londonból még tavaly), aztán mosdóügyre hivatkozva bevágtatott a házba.
Francis odalépett hozzá, meleg kezével megcirógatta az arcát. Belesimult az érintésbe, elmosolyodott.
- Ugye nem baj az este? – kérdezte halkan.
- Már hogy lenne baj? – nevetett fel. – Nem mondtam volna, ha lenne más programom – mondta, és közelebb hajolt a fiúhoz, összetámasztotta a homlokukat. – Mikor jöjjek?
- Amikor szeretnél – válaszolta.
- Hat óra megfelel? – érdeklődte.
- Tökéletes – súgta, még mielőtt Francis megcsókolta volna. Varázslatos élmény volt, mint mindig, ahogy ajkaik egymáshoz érnek, és simítják egymást, ahogy a nyelveik találkoznak, és gyengéden összefonódnak. Szétváltak, és egy pillanatra összeölelkeztek.
- Akkor este – simogatta meg az arcát még egyszer.
- Este – visszhangozta búcsúzásul, és integetett, míg a férfi autója ki nem fordult az utcából.

Alfred vigyorogva dőlt az ajtófélfának, míg ő a kabátját és a csizmáját vette le.
- Valld be, hogy nincs semmilyen beadandód – mormogta maga elé.
- Most mi van, örülhetnél, elintéztem neked egy randit – válaszolta vidáman. Neki eszébe sem jutott volna randevúnak hívni az esti találkozót… – És amúgy de, van leckém.
- Rendben – biccentett.
- Eszünk valamit? – kérdezett rá.
Leültek enni, hogy utána Alfred egy kávéval felszerelkezve bevesse magát a laptopja elé, Matthew pedig… nos, ő nem tudott magával mit kezdeni. Tudta, hogy pénteken lesz egy vizsgája, amire tanulnia kellene, de még csak vasárnap van, az a péntek még olyan messzinek tűnt, ráadásul semmi kedve nem volt hozzáfogni. Így inkább átöltözött, és miután rendet rakott a konyhában, bedőlt az ágyába egy könyvvel, a kedvesen megsimogatta a macskát, mikor mellé bújt, és olvasni kezdett.
Amikor Alfred fél óra múlva felé fordult, már aludt. Elmosolyodva emelkedett fel a gurulós székből, finoman levette róla a szemüvegét. Amikor a kanadai megrezzent, végigsimított az arcán.
- Shh, aludj csak – súgta kedvesen, és betakarta a paplanjával. Elnézte még egy-két percig, aztán visszafordult a dolgához.

~*CrossRoads*~

- Iszunk forralt bort? – érdeklődte Francis, mikor már körbejárták a nagy téren tartott karácsonyi vásárt.
- Te vezetsz – jegyezte meg a fiú.
- Igaz is – kapott észbe. – Akkor is jólesne valami forró.
- Láttam teát és forró csokit – mondta elgondolkodva. – Nekem az is megfelel.
- Keressük meg, hol láttad – mosolyodott el, és húzni kezdte magával a fiút. Fogták egymás kezét, úgy andalogtak melegedőnek kirakott tüzekkel és a különböző árus bódék, sátrak lámpáinak sárga fényével megvilágított vásáron.
- Várj egy pillanatot – torpant meg hirtelen a kanadai egy bódénál, és odasietett az árus férfihoz. Francis utána lépdelt, rápillantott a cégtáblára. Kézműves csokoládé Saint Tropez-ból. A szemüveges akkor már leadta a rendelést, melyikből kér. – Az öcsénknek lesz – magyarázta rápillantva. – Mindig viszek neki édességet, és egyszer kaptam az egyik csoporttársamtól ilyet, otthonról hozta, nagyon finom volt.
- Miért nem veszel magatoknak is? – érdeklődte.
- Áh, kettőnk közül csak én vagyok édességfüggő, Alfred inkább a kávéért van oda – legyintett. Valójában fényűzésnek érezte volna, ha magára is költ, hiszen ilyesmire csak ritkán volt példa, különleges esetekkor. Fizetett, és megköszönte az édességet. Indult volna, de a francia ott maradt, és megvette a mandulás csokoládétábla maradékát, ami nagyjából kétszer annyi volt, mint amit ő vett. Amikor tovább mentek, Francis odanyújtotta neki a szatyrot, amiben az édesség volt.
- Igazán semmi szükség rá – rázta meg a fejét.
- De neked vettem.
- Nem kellett volna – suttogta. – Én ezt sehogy nem tudom meghálálni neked.
- Nem is kell – jelentette ki. – Vedd ajándéknak.
- Túl nagyvonalú vagy…
- Én nem így gondolom – csóválta a fejét. – Fogadd csak el.
Felnézett a férfira, szemei ragyogtak, ő nem igazán értette a rábeszélés súlyát.
- Rendben – egyezett bele végül, mire elmosolyodva adta át neki a szatyrot. Matthew mázsás súlyúnak érezte, de nem szólt róla.
- Akkor most keressünk valamit inni – indultak tovább. Szótlanul követte.
Őszintén nem arról volt szó, hogy nem akart Francisszal lenni, mert kifejezetten örült a társaságának, a csókjai bódítóak voltak, és a szemei gyönyörűen ragyogtak, amikor rá nézett. De ezeket a számára aprónak nem mondható kedvességeket, mint az, hogy aznap hozta-vitte őket, ráadásul este is elment érte, most meg egy hónapra elegendő csokoládét vásárolt neki csak úgy, nehéz volt elfogadnia. Túlzottan zavarta az, hogy tényleg nem tudta őket meghálálni, a szavakat túl kevésnek érezte, és nem volt abban a helyzetben, hogy bármi máson gondolkodni tudjon. Rettenetesen zavaró tényező volt, hogy adósnak érezte magát, hogy nem értette a nagylelkűség okát. Nem érezte indokoltnak ezt a fajta nagyvonalúságot, főleg nem önmagával szemben, elvégre kicsoda ő, hogy Francis ilyesmiket tegyen neki? Még akkor is, ha járnak (a gondolatra mindig megrándult a gyomra, és szörnyen zavarba jött, borzongató érzés volt, nem rossz értelemben, csak nagyon-nagyon furcsa), ez még nem jogosítja fel őt semmire, nem igaz?
Francis rumos kakaót vett neki, amit kénytelen-kelletlen fogadott el, mert szerette volna, ha a férfi boldog. Csendben haladtak tovább, míg a művész meg nem szólalt.
- Valami baj van?
- Nem – rázta a fejét, de nem nézett fel.
- Nyugodtan elmondhatod. – Némán nemet intett. – Ostobaságot csináltam azzal, hogy megvettem neked a csokoládét?
- Nem… – Vett egy mély levegőt. Talán, ha sikerül érthetően elmagyaráznia, akkor egyszerűbb lesz… – Nézd, én soha nem kaptam csak úgy senkitől semmit, és ha úgy vesszük, Alfred az egyetlen, aki tényleg meglep néha valamivel, de én is szoktam neki venni ezt-azt, amiről úgy gondolom, hogy tetszene neki. De most nem látom az okát, semmiféle indokot, hogy miért érdemelném meg a kedvességed, amikor semmit nem tettem, és ez engem borzalmasan zavar, kérlek, próbáld megérteni, nekem így nem tiszta a lelkiismeretem, hogy nem tudom rendesen viszonozni.
- De hát csak apróságokról beszélünk, Matthew.
- Nem érdekel.
- Téged valaki rettenetesen félrenevelt – jegyezte meg, mire ökölbe szorultak a kezei.
- Sajnálom – suttogta egészen halkan, remegő hangon. – Az én hibám. Én figyelmeztettelek előre.
- Figyelj, ha téged ennyire zavar, akkor ígérem, nem veszek neked többet semmit, amíg meg nem engeded, mert nem akarom, hogy rosszul érezd magad emiatt.
- De ha téged ez boldoggá tesz…
- Annak örülnék, ha te örülnél, de ha ilyen levert leszel attól, hogy kapsz valamit, ami megjegyzem, átlagos emberrel teljesen szembemenő, akkor megoldom máshogy, rendben?
- Sajnálom – szipogta, és gyorsan keresett egy zsebkendőt, hogy kifújja az orrát. Meglepetésére Francis átölelte, és megsimogatta a hátát.
- Nincsen semmi baj – nyugtatta halkan. – Úgyis megtalálom a módját, hogy boldoggá tegyelek. – Sírósan felnevetett a kijelentésre.
- Miért?
- Miért ne?
- Ez nem válasz.
- Mert különleges vagy. – Jól estek a szavai, bár igazán nem tudott nekik hinni.

~*CrossRoads*~

- És te kajakra kiborultál azon, hogy vett neked egy kis csokit?! Ember, nem vagy észnél! – akadt ki Alfred, mire Matt vetett rá egy sértődött pillantást, betakarózott és a fal felé fordult. Megölelte a medvéjét, és úgy döntött, alszik. – Héé, ne durcizz már – karolta át a testvére. – Figyelj, csak kedves akart lenni veled. Ez teljesen természetes, ha jársz valakivel. Örülnöd kéne neki. – Nem válaszolt. – Hé, Matt – szólította komolyan.
- Mi az?
- Én figyeltem ma. Már attól tökre örül, ha te rámosolygsz. Komolyan, úgy néz rád, mintha a csillagok közül pottyantál volna elé. Lehet, hogy neked ehhez több idő kell, de szerintem ő totálisan és menthetetlenül beléd van zúgva. Azért próbálkozik ennyire, értesz? Azért ilyen kedves, azért ilyen türelmes. Komolyan gondol téged, különben nem így viselkedne. Figyi, ha én le akarok feküdni valakivel, akkor leveszem a lábáról első körben és slussz-passz hali, nincs tovább. De Francis nem ezt csinálja veled, ő udvarol és még engem is kibír a kedvedért. Asszed nem tudtam, hogy elvagytok, mikor rátok rontottam a konyhában a múltkor? És ő még csak nem is nézett rám csúnyán utána. És te örültél, mikor elhívtam korizni, gondoltam, közben te is feloldódsz egy kicsit, és tényleg, ott ragyogtál neki, mikor jöttünk ki, és nem tagadhatod le, igenis jól esik a törődése, mert látszik rajtad, én látom, én ismerlek. Szóval ne nyűglődj baromságokon, mert csak magadat rágod vele, aminek semmi értelme, ezt már milliószor elmondtam. Csak élvezd ki a társaságát, örülj, hogy vele lehetsz és kész. Nem olyan nehéz ám. – Nem kapott választ, de a fiú megfogta a kezét és megszorította hálája jeléül. Elmosolyodott. – Jó éjszakát.