9. Fejezet – A ballagás, avagy Imayoshi Shōichi egyetlen őszinte pillanata
Elérkezett a ballagás napja. A Tōō Akadémia tanulói kivonultak az iskola udvarára, hogy végleg búcsút vegyenek tőle. Az alsóbb évfolyamosok feldíszítették a teret, szívüket-lelküket beleadták a műsor elkészítésébe, és izgatottan várták, hogy végre egyedül ők lehessenek az akadémia urai. A végzősök izgatottan ébredtek; voltak, akik már alig várják, hogy elhagyják ezt a helyet és vannak, akik még maradnának. Ez a két ellentétes érzés volt meg hőseinkben is: Minori már alig várta, hogy elkezdhesse a jogász akadémiát, és végre megszabaduljon a fiútól, aki az utóbbi időben bosszantóan sok időt töltött a gondolataiban. Ezzel szemben Imayoshi még maradt volna, hogy szórakozzon a csapattal, és hogy elérje a célját, amiért az utóbbi két hónapban küzdött. De az idő kegyetlen, és nem kíváncsi az emberek érzéseire, akiket magával sodor, csak megy szüntelenül, megállás nélkül.
A ballagók felsorakoztak az udvaron. A fiúk szmokingban álltak, a Tōō Akadémia nyakkendőjével kiegészítve, a lányok pedig szoknyában, fehér blúzban és az akadémia blézerében. Minden tanulónál mázsás virágcsokor és egy emlékekkel megrakodott tarisznya volt, amikkel útjukra bocsátották őket. A közönség soraiban szülők tömkelege tapsolt, sírt, fényképezett. Egy különösen feltűnő alak is volt közöttük, egy testes, szakállas férfi, akinek a könnyeivel el lehetne árasztani az egész várost.
„Kedves Végzősök, most még egyszer utoljára járjátok körbe az iskolát, nézzetek végig minden kedves emléket, és búcsúzzatok el!", mondta a műsorvezető diák, és ezzel a műsor véget ért.
Minori odaszaladt, hogy megvigasztalja az apukáját, akinek a kicsi őzgidája túl gyorsan vált érett, gyönyörű példánnyá.
„Még szeretnék visszamenni a terembe, otthagytam a táskámat." mondta Minori.
„Rendben, kicsim. Addig mi hazamegyünk, apád fejedelmi ebédet készített elő." válaszolta az anyja.
„Oh! Hozd azt a Shōichi gyereket is!", szipogta az apja.
„…Inkább nem…" forgatta a szemét a lány. Valamiért az apja tényleg megkedvelte a hátborzongató rókát, és ez egyáltalán nem könnyített Minori összekuszálódott érzésein, de gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, és elindult a terem felé.
Semmi perc alatt oda is ért a teremhez, amiben annyi minden történt, annyi érdekes dolgot tanult és annyi szép emléket szerzett. És ami most valamiért túlontúl üres volt… Itt kéne lennie az egész osztálynak, hogy nosztalgiázzanak meg minden, akkor miért nincs itt senki?
Belépve az ajtón, Minori megkapta a választ a kérdésére:
„Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim…" lépett elő az üres tanterem árnyából Imayoshi.
„Mit akarsz?" Minori már meg sem lepődött. A rémkapitány lépten-nyomon körülötte volt, bár az utóbbi időben mintha eltűnt volna. Viszont egy percig sem kételkedett abban, hogy vissza fog térni.
„Emlékszel a kis fogadásunkra?"
„Persze…" Hogy felejthetné el?! „Amit most veszítesz el?", kérdezte egy halvány vigyorral.
„Elveszítem? Ezt miből gondolod?"
„Nos, miután innen hazamegyünk, nem látjuk egymást többé, és teljesen biztos vagyok abban, hogy egyáltalán nem kedvellek." jelentette ki Minori határozottan, bár ez a határozottság alábbhagyott, mikor Imayoshi közeledni kezdett felé. A jellegzetes vigyor, ami olyan kiszámíthatatlanná és hátborzongatóvá teszi jobban jelen volt az arcán, mint eddig bármikor.
„Teljesen biztos vagy benne?", kérdezte kinyitva a szemeit, amivel teljesen földhöz szegezte a lányt.
„…igen." válaszolta Minori, de a habozása nem maradt észrevétlenül.
„Teljesen biztos?", ismételte Imayoshi, és Minori szomorúan vette észre, hogy a további hátrálásában megakadályozza egy pad, Imayoshi kezei pedig két oldalról zárják el a menekülési útvonalakat.
Miért kell ilyen kitartónak lennie? Miért foglalkozik egy ilyen jelentéktelen dologgal még a ballagás napján is? Miért férkőzött a családja bizalmába? Miért akar pont vele jóban lenni? Rengeteg kérdés cikázott a lány fejében, de volt közöttük egy, amelyik különösen hangosan zúgott: Miért nem akarom, hogy vége legyen?
Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott benne, megtörtént, ami már a barlangi este óta bennük volt.
„Utállak." morogta Minori, miután véget ért a csók.
„Oh? Tehát te így érted, amikor azt mondod utász? Ez így nem fair, Minori-chan, akkor tulajdonképpen már réges-rég nyertem." vigyorgott Imayoshi, akinek bár minden a számításai szerint alakult, valamiért mégis nagyon meglepődött, mikor elérte a sikert.
„Nem! Komolyan utállak. Idegesítő vagy, ijesztő, manipulatív és tönkre tetted a legjobb barátom életét-"
„Az Hanamiya volt."
„És! Tudom, hogy soha többé nem fogsz békén hagyni, ha most megkapod, amit akarsz."
„Minori-chan, kérlek, döntsd el, hogy most meg akarsz csókolni vagy meg akarsz fojtani, mert hamarosan elszakad a nyakkendőm, és egyikre se lesz lehetőséged." fuldokolt Imayoshi.
„Oh…" Minori elengedte a nyakkendőjét.
Shōichi egy ügyes mozdulattal felültette Minorit a padra, ő pedig átkarolta a derekát. Szimplán azért tette ezt, hogy lássa a lány vöröslő arcát, de e helyett Minori a nyakára tette a kezét, és sóhajtott egyet.
„Mivel most találkozunk utoljára, azt hiszem, elmondhatom, hogy nyertél."
„Hű, erre nem számítottam!", vigyorgott a fiú diadalmasan. „Akkor mi lenne, ha meghosszabbítanánk az időnket, és a barátnőm lennél?"
„Nem ugrálok az ötlettől…"
„Fogadunk, hogy úgyis igent mondasz?"
„És kezdjük elölről ezt az egész tortúrát? Még csak az kéne!"
„Nos, megkönnyítheted mindkettőnk dolgát, ha itt és most igent mondasz."
„… Egy feltétellel!" Minori szigorúan nézett.
„Mi lenne az?"
„Azt akarom, hogy most őszinte legyél velem."
„Komolyan?" Imayoshi nem kicsit lepődött meg a lány különös kérésén. Bár több mint örömmel volt hajlandó teljesíteni a kívánságát.
Minori bólintott.
„Szeretlek."
Egy szó, nyitott szem, nyitott szív – Minori mindent látott, amit látni akart, és megbizonyosodott a döntéséről. Valami a vadászat közben megváltozott, és már egyikük sem tudta, ki is a vadász és ki is a préda, de egy valami biztos: egy rendkívül érdekes jövő kezdődött el kettejük között, aminek senki sem látja a megoldását. Talán ez a kapcsolat megszakad az egyetemi nyomás alatt, talán megszakítja egy újabb elem a táplálékláncban, de talán még az is megeshet, hogy örök lesz, akár az erdő, amely hatalmasan, méltóságteljesen áll a város mellett; jöhet hóvihar, eső vagy aszály, semmi sem képes megtörni.
VÉGE
Baby, én mindig látlak ám
Levadászlak nemsoká
Úgy mint állatok, állatok, mint állatok-tok
Miért hiszed, hogy elbújtál?
Érezlek méterekről már
Úgy mint állatok, állatok, mint állatok-tok
