Kellemetlen ébredés

心の火 - Kokoro no Hi
by Arvael

VIII. fejezet: Kellemetlen ébredés

– Nhn... – jelentette ki Toriko, mikor rájött, ébren van. Túl fáradtnak érezte magát még ahhoz, hogy akár egy ujját is megmozdítsa vagy kinyissa a szemét. Elméje viszont már kezdett ébredezni.

Csönd van." állapította meg. „De ez a szag..." fintorba torzult az arca.

– Nee-chan? – hallatszott egy bizonytalan hang bal felől.

– Hm? – ez már inkább sóhajtásként jött ki belőle.

– Végre ébren vagy!

Mintha mosolyogna a hangja... várjunk... egy hang nem tud mosolyogni..." sóhajtott magában, eldöntve, hogy még mindig nem tért annyira magához, hogy összefüggő, normális gondolatai legyenek. Azonban végre sikerült kinyitnia a szemét.

Beletelt egy pillanatba, mire visszatértek az érzékei és rájött, hogy hanyatt fekszik. És egy fehér plafont bámul. Megint.

– Hogy érzed magad, nee-chan? – úszott be a nagy fehér képbe valami élénksárga. Toriko pislogott és próbált fókuszálni, aztán, mikor végre visszanyerte eredeti látását, meglepve ismerte fel az alakot:

– Naruto?

– Igen – vigyorodott el a fiú, aztán megismételte kérdését:

– Hogy érzed magad?

– Jól – jött az ösztönös válasz. – Jobban... azt hiszem... legalábbis... megvagyok... ööö... igen.

– Biztos? – váltott át szkeptikusra a tinédzser arckifejezése.

– Öö... aha?

– Hmm... – elgondolkozva húzódott vissza, állát az ujjain pihentetve.

– Mit keresek itt? – kérdezte aztán egy idő után a nő.

Épp ekkor nyílt ki a kórterem ajtaja, mire Toriko – némi erőfeszítés után – arrafelé fordította a fejét és meglátta az éppen belépő Kakashit. Ha lehet, hát még jobban meglepődött ezen.

– Yo – köszönt a férfi, mire Toriko csak továbbra is pislogott.

– Nem emlékszel? – kérdezett vissza Naruto.

– Hát... – összeráncolta homlokát, ahogy koncentrálni próbált. – Az a kis dög megszökött... aztán... ahogy kerestem az erdőben, belefutottam három... oh, mamám...!

Úgy tűnt, végre utolérték az emlékei. Elméje leghátsó zugában egy fejfájást érzett készülődni, így odaemelte bal kezét. Azonban valami nagyon nem volt kényelmes a könyökhajlatában. Lesandított és csak egy hatalmas adag akaraterőnek köszönhette, hogy nem sikoltott fel azon nyomban.

De rögvest felült – gyorsaságával megszégyenítve az állapotot, amiben volt és kissé megijesztve a két másik embert a helyiségben – és elborzadva nézett a karjára, ahol az infúziós tű volt. Próbált viaskodni a pánikkal, ám így is megremegett a hangja, mikor megszólalt:

– Valaki... kiszedné ezt... belőlem...?

– Mi? Csak az infúzió – pillantott rá Naruto. – Két napig fel sem ébredtél, szükség volt rá.

– De most már ébren vagyok. Szedje. Már. Ki. Valaki! – szűrte a fogai közt a fiatal nő.

– Jól van, jól van... – csitítgatta Kakashi. – Nem kell mindjárt hisztizni.

– Én nem hisztizek! – csattant fel Toriko. – Nem vagyok oda az orvosokért. A kórházakat utálom. A tűket pedig egyenese-ÁÚRGH! KI NEM ÁLLHATOM; NEM LEHETNE FINOMABBAN?!

Csend uralkodott el a helyiségen, csupán Toriko erőltetett lélegzése volt hallható. Úgy lihegett, mintha legalábbis lefutotta volna a maratont, mindenféle előkészület és víz nélkül.

– Nem tudom, miért kell annyira felkapnia a vizet – nézett rá unottan Kakashi. – Tele volt tűkkel, mikor megtaláltuk.

Toriko hirtelenjében nem tudta eldönteni, miért érez nagyobb dühöt: hogy a férfi emlékeztette a dologra, vagy pedig amiatt, hogy mindezt olyan nemtörődöm-módon tette, hogy azt már nem is fejezi ki eléggé a „felháborító" szó!

Végül úgy határozott, ez lényegtelen. Inkább az a fontosabb, hogy hogyan ölje meg a jounint. És természetesen abban is biztos akart lenni, hogy mindeközben a kínok kínját állja ki a férfi...

– Hohó! Nem kell úgy rám nézni, mintha most gyilkoltam volna le a fél családját! – lépett egyet hátrébb Kakashi a vérszomjas tekintet tüzében.

Ám úgy tűnt, megint csak a rossz dolgot mondta, mivel Toriko tekintete csak még jobban elsötétült.

– Van még valami hasonló kellemes dolog, amire emlékeztetni akar, vagy mára befejezte, Hatake Kakashi? – a nő hangja vészjóslóan hangzott és csak úgy csöpögött a szarkazmustól. A jelenlévők figyelmét pedig egyáltalán nem kerülte a hirtelen feltörő gyilkos indulat.

– Öö... vaníliafagylalt? – próbálkozott enyhíteni a légkört a férfi, mire Toriko szemei megvillantak.

– EZ AZ! – igyekezett minél hamarabb kimászni az ágyból a nő. – MOST MEGÖLÖM!!

Már épp kergetni kezdte Kakashit, mikor az ajtó elhúzódott és egy feldúlt Tsunade lépett be rajta.

– Mi ez a nagy lárma?! – kiáltozott.

Tsunade ba-chan... te is legalább ugyanakkora lármát csapsz..." jegyezte meg magában Naruto, rásandítva ülőhelyéről. Ám a hangerő csak emelkedett.

– ÉS MIÉRT NEM PIHEN?! MI A BAJA?!

– Ő A BAJOM!! – mutatott rá Toriko dühösen és sértetten az éppen láthatatlanságot vágyó Kakashira. Most már két nő égető tekintetével találta szemben magát.

– Mit csináltál, Kakashi?! – rivallt rá a Hokage.

– Semmit, Tsunade-sama – bizonygatta a férfi, ám látta, ez kevés. – Csak kihúztam az infúziót belőle.

– Mit tettél?!

– Én kértem – vágott közbe Toriko, mire az idősebbik nő döbbenten tekintett rá. – Akkor meg mégis mire fel ez a nagy hajcihő?

– De kábé annyi érzéssel szedte ki belőlem, mintha legalábbis egy tűpárna lennék! És ezek után még emlékeztetett is rá, hogy annak néztem ki az éjjel!

– Mondtam már, hogy két napja... – motyogta Naruto.

– Az mindegy! – vágta rá a nő.

Csend honolt a szobában.

– Végzett? – kérdezte aztán Tsunade, mire Toriko elgondolkozott, majd végül bólintott.

– Jobban érzi magát?

– Igen – a válasz sóhajba burkolózott.

– Az remek. Ugyanis el kell le kell tisztítanunk a karját a vértől.

– MICSODA?! – pillantott le Toriko oda, ahol a tű helye volt. Lassan, de biztosan csordogált a vér az apró sebesülésből.

Hirtelen megszédült, ahogy az adneralinszintje visszatért a normálisra, s teste emlékeztette rá, két napig használaton kívül volt, infúzión és ráadásul igen, folyamatosan vért is veszít.

– Woááá...! – emelkedett fel a hangja a végére, ahogy érezte, zuhanni kezd hátrafelé, s össze-vissza kapálózott, hátha sikerül valamibe belekapaszkodnia, mielőtt elesik. Ám ujjai csak a levegőt markolászták.

Tudta, nincs menekvés. Felkészülve a kemény érkezésre, Toriko összeszorította szemét-fogát és várta az elkerülhetetlent, behúzva a nyakát. Ám a rideg padló helyett úgy érezte, mintha a levegőben maradt volna. Aztán megérzett két kart a hónapja alatt.

Meglepve nyitotta ki szemeit, feltekintve egy égkék szempárba.

– Jól vagy, nee-chan?

– I-igen – bökte ki Toriko, nagy nehezen felocsúdva. – Köszönöm, Naruto...

A fiú segítségével aztán feltápászkodott és elsétált az ágyhoz, ahol végre leülhetett. Ott aztán Tsunade letisztította a vért. Toriko nem akart tudomást venni a dologról, így igyekezett mással elfoglalni magát – ami ezúttal az „égessünk-lyukat-a-tekintetünkkel-Hatake-Kakashiba" cselekvésben merült ki. Mikor a Hokage végzett, megállapította, hogy a vérzés már elállt, de azért megkérte Torikót, hogy még néhány napig kímélje magát.

Aztán egy finom kórházi ebéd ígéretével kisétált az ajtón. Toriko úgy nézett rá, mintha legalábbis még egy feje nőtt volna Tsunadének. Ugyanis a „finom"-at egy kijelentő mondatban képtelen volt elképzelni a „kórházi ebéd" kifejezéssel. Részéről az egész egy nagy oximoron volt, de úgy tűnt, a Hokage nem osztja ezt a nézetet.

Végül sóhajtott egyet és magához húzta szegény karját, amiből olyan érzéketlenül kirántották az infúziós tűt. Apropó, még mindig nem sikerült lyukat égetni Kakashiba. Tekintete visszavándorolt oda, ahol legutóbb a férfit látta, azonban a jounin úgy eltűnt, mintha a Föld nyelte volna el. Toriko gyanakodva összehúzta szemeit.

– Gyáva alak... így megszökni... – motyogta, mielőtt még Naruto hangja figyelmeztette volna, még mindig nincs egyedül a szobában.

– Még egy kicsit sápadt vagy – jegyezte meg.

Toriko bólintott.

– Sejtettem – fulladt ez a mondata is egy sóhajtásba. – Azt hiszem, ledőlök egy kicsit.

A fiú bólintott és megértette a célzást. Az ajtóhoz ment, míg mögötte Toriko bebújt a takarók alá.

– Aludj jól, nee-chan – fordult vissza félig a kijáratból Naruto, mire a nő elmosolyodott és megköszönte. Azzal a szőke hajú, mindig energikus fiúnak már nyoma sem volt.

ˇ

– Sensei! – kiáltott integetve egy lány a tömegben, próbálva felhívni magára tanára figyelmét. – Kakashi-sensei!

A jounin végre megfordult – természetesen hűséges könyvsorozatának egyik példányával a kezében –, s meglepve vonta fel a szemöldökét.

– Á, Sakura! – ismerte fel. – Rég láttalak.

Tényleg olyan soknak tűnt, hiszen amikor még frissen kikerültek az akadémiáról és az ő felügyeletére bízták az edzéseket meg a küldetéseiket, akkor szinte mindennap látták egymást. Persze rengeteg minden történt azóta – Sasuke elment, Naruto is, de más okból és azzal a különbséggel, hogy utóbbi nemrégiben vissza is tért. Azonban a kis csapat felnőtt és már nem is volt szükségük rá, hogy nap mint nap a körmükre nézzenek. Így aztán volt, hogy napokig, esetleg hetekig nem is találkoztak.

– Megvizsgáltam a folyadékot, amit adtál, sensei – kezdett bele Sakura, mire Kakashi teljes figyelme ráirányult. A könyv becsukódott egy halk csattanás meg egy bíborvörös madártoll kíséretében.

– Tudom, előbbre ígértem, de... találtam néhány ismeretlen összetevőt is. Így aztán... – a lány a szája szélét harapdálta, mintha nem lenne biztos, jól tette-e – végül elmentem Tsunade-samához és...

– És...? – Kakashit nagyon érdekelte az eredmény, ugyanakkor a gyanakvása ismét az egekbe szökellt.

– És úgy tűnt, érdekli meg emlékszik valamire, de azt mondta, inkább még ő is megvizsgálja, mielőtt bármit mondana.

– És...?

– És épp most hívott, hogy elmondja, mire jutott – magyarázta Sakura. – És mivel te kérted, Kakashi-sensei... gondoltam, érdekelhet az eredmény.

– Jó gondolat volt, Sakura – dicsérte meg a férfi, s egyetlen látható szeme mosolyra görbült. – Menjünk is.

– Rendben van! – azzal a két alak sietősre vette a lépteit, s nem telt bele sok időbe, mire már a Hokage irodájában álltak.

ˇ

– Á, Sakura, Kakashi – nézett fel papírjai közül Tsunade, majd félretolta a pakkot és előhalászta a kis fiolát, ami a vizsgálat tárgyát képezte.

– Tsunade-sama – köszöntek az érkezők is.

– Nem is húzom tovább az időt – döntött a Hokage. – Ami ebben van – emelte föl és rázogatta meg kicsikét az üvegcsét –, nagy ritkaság. Nem is voltam biztos a létezéséről, míg saját magam meg nem tapasztaltam az imént.

– Miért, mi ez, Tsunade-sama? – érdeklődött Sakura, mielőtt még a mellette álló jounin kinyithatta volna a száját.

Az asztal mögött ülő nő mélyen belenézett mindkettejük szemébe, aztán lassan kimondta a választ, figyelve a reakciójukat.

– Egy főnix könnycseppjei.

– Hogy micsoda? – pislogott tanítványa.

Kakashi látható szeme elkerekedett. S tudta, ha a másik nyitva lett volna, az is úgy tett volna.

– A főnix... – kezdett bele bizonytalanul Sakura, ahogy meglátta a férfi döbbent arcát, s Tsunade komoly tekintetét. – Az valami... valami olyan mint a... kyuubi...?

– Nem teljesen – válaszolta a Hokage. – Mint tudod, a bijuuk démonok. Hatalmas chakrával rendelkeznek, ami irányíthatatlan. Ellenben a főnix... – Tsunade hangja elhalkult.

A szobában jelenlévő jounin azonban már valamennyire magához tért meglepettségétől, így aztán folytatta a magyarázatot a lánynak:

– A főnix is mitikus lény, azonban nem egy irányíthatatlan, démoni chakratömeg, ahogy általában a bijuukat leírják. A legendák szerint általában jó szándékú, azonban ereje a kyuubiéval vetekszik és hatalmas pusztításra képes, ha feldühítik. Így aztán egyszerre veszélyes és veszélyeztetett.

– Honnan...?

– Egy könyvben olvastam még régen – válaszolt Kakashi vigyorogva.

– Hű... – képedt el Sakura, ahogy felfogta a szavak értelmét. – És hogy néz ki egy főnix? Biztosan nagyon szép lehet!

– Egy hatalmas madarat képzelj el – felelt ezúttal a Hokage. – Mindig vöröses színnel ábrázolják; itt-ott némi fehéres-aranyos színne... miért néztek így? – vonta fel értetlenkedve a szemöldökét Tsunade.

– Sakura... – szólalt meg végül a jounin, a lány felé fordulva. – Arra gondolsz, amire én...?

– Azt hiszem, igen, Kakashi-sensei – biccentett a kérdezett, ha lehet, még meglepettebb arcot vágva.

– Mi ütött belétek?

– Tsunade-sama – fordult felé végre a férfi. – Emlékszik, mi történt nagyjából három hónappal ezelőtt?

A Hokage bólintott, így Kakashi folytatta:

– A lényre, ami előkerült a dimenziók közti repedésből... tökéletesen illik a leírása.

– Azt mondod, valami kapcsolat lehet közte és e között a dolog közt? – pillantott rá Tsunade gyanakodva az előtte türelmesen ácsorgó fiolácskára.

– Nem tudom, Hokage-sama – vonta meg a vállát a férfi. – De a főnix könnye... az mire jó? A legendák nem említettek mást, csak amit elmondtam.

– Van a gyógyítók közt egy mese.

– Mese? – nézett rá értetlenkedve Sakura.

– Pontosan – bólintott Tsunade, a szeme elé emelve a sűrű folyadékot. – Hogy a főnix hatalmas gyógyerővel bír és képes olyan sérülésekkel, betegségekkel is elbánni, amin a tudományunk már nem tud segíteni. Az egyik ilyen képessége a könnyeiben rejlik.

– Persze – a Hokage szórakozottan hátradőlt székében –, ez egyáltalán nem biztos, hiszen nincsen rá példa, hogy valaha is megtörtént volna hasonló eset. Tulajdonképpen így az sem biztos, hogy ez egy főnix könnye, azonban a találgatások szerint valami ilyesminek kell lennie.

– Nem biztos benne? – nézett rá meglepve Kakashi.

– Nem; viszont a gyógyító hatása magas fokú, azt meg tudom állapítani.

– Értem.

A Hokage feléje nyújtotta az üvegcsét:

– Bárkitől is kaptad, Kakashi – jegyezte meg elgondolkodva a nő, a jounin elfedett sharingan-ja felé pillantva –, komolyan a gyógyulásodat kívánja.

ˇ

Kohona gyönyörű, napfényes reggelre virradt. A nyár végi napkelték egyikére, amikor a hajnalban már ott rejtőzik a csípős, hideg levegő, azonban hamar eltűnik, hogy az utolsó meleg, nyári napokat még kiélvezhessék az ország lakói.

Toriko az ablakpárkányon üldögélt, kezében egy bögre forró, jázminos zöldteával, figyelve az ébredező falut. Késő délután ébredt fel és szerencsére már elég jól érezte magát ahhoz, hogy hazasétáljon. Így aztán felöltözött szokásos ruháiba és kényelmesen kisétált az épületből, nem bánva, hogy kihagyta a Tsunade által ígért „finom kórházi ebédet". Hazaérve ismét aludni tért, azonban amikor pár órája ismét felébredt, egyszerűen képtelen volt visszaaludni.

Így inkább szerényen megreggelizett, s úgy döntött, megnézi a napfelkeltét. Utóbb kiderült, hogy jól tette, hogy kinyitotta ablakját, mivel alig kezdett el pirkadni, amikor egy álmos madár reppent le mellé, egy tekercset cipelve. Toriko megszabadította terhétől, aztán útjára engedte őt.

Most, az ablakpárkányon ülve, teáját szürcsölve gondolkozott az ölében pihenő, kibontott tekercs tartalmán. Bögrét tartó keze egy pillanatra megremegett, azonban ez hamar elmúlt. Egy hörpintésre kiitta a maradékot, majd kisvártatva lepillantott az írásra.

Izgatottan olvasta át még egyszer, míg végül egy félénk mosoly meg nem jelent arcán. „A legelső küldetésem Konoha szolgálatában..."

Folytatása következik...

yo: nem éppen a legudvariasabb köszönési forma; általában férfiak szokták használni