9. Újjászületés

Perselus holtfáradtan döntötte hátát a hideg kőfalnak. Órák, sőt, apróbb pihenőkkel már napok óta csak bájital-hozzávalókat aprított, üstök fölé hajolgatott, és különböző főzeteket kavargatott. Lassan kezdte úgy érezni magát, mint egy szerencsétlen elsőéves a bájitaltanórákon. Maga sem számolta már, hányadikféle variációit próbálta a legkülönbözőbb hozzávalóknak.

Sikertelen eredményei okozta hangulatát tovább rontotta, hogy a szokottnál jóval sűrűbben tévesztett. Más esetben komolyan elgondolkozott volna, helyes-e ilyen állapotban a labor közelébe mennie, de most nem tehetett mást. Vagy megtalálja a megfelelő receptet, vagy két nap múlva úgyis meghal. Ráadásul a rá váró „kezelésnél" talán még kellemesebb is lenne egy épület alá temetve meghalni. El-eljátszott ezzel a gondolattal az utóbbi napokban, főleg, hogy egyre kilátástalanabbá vált a Sötét Nagyúr gyengítő-bűbájával vívott harca. Pár órás alvási periódusaiból csak a legerősebb ébresztő-bűbáj segítségével tudott felébredni, s azután még percekig fetrengett ágyában, miközben elméjében a fáradtság ádáz csatát vívott az ésszerűséggel. Egyre hosszabb és egyre egyenlőtlenebb csatákat. Az elmúlt pár órában, mióta talpon volt, százszor is megfordult már a fejében, hogy inkább megy, és lefekszik aludni. Ezt a gondolatot azonban rendszerint azonnal követte egy másik, miszerint dehogy megy aludni!

Kénytelen volt beismerni, hogy gondolatai ide-oda csapongtak. Egyik percben még a tesztbájital hozzávalóit sorolta magában rendületlenül, a másikban pedig újra felmerült lehetőségként a labor felrobbantása. Ha már úgyis meghal, így teheti a legtöbb jót halálával. Pontosan tudta, miket kell összekotyvasztania, hogy az egész főhadiszállást a levegőbe röpítse, nagyurastul-halálfalóstul. De képtelen volt rá. Mindezt végiggondolva csak elhatározása vált erősebbé, hogy nem adja fel a harcot. Túlságosan is ragaszkodott az életéhez, ez pedig elég volt ahhoz, hogy addig ne dobja el, amíg a leghalványabb esélyt is látja a túlélésre.

Gyenge és határozott pillanatai váltogatták egymást, egyre lehetetlenebbé téve számára a logikus gondolkodást. Az azonban még az elmúlt napok ködfüggönyén keresztül is eljutott agyába, hogy mintha valami furcsa, kivételezett helyzetben lenne. Mióta kilépett a Nagyúrtól, befészkelte magát a lakosztályába, ki sem mozdulva onnan A különös az volt, hogy senki nem háborgatta őt, míg máskor szinte minden órában egy társa kopogtatott az ajtaján, valamilyen – természetesen nem gyógyító jellegű – bájitalért. Most viszont olyan egyedül lehetett, mint még soha. Nyilván a Nagyúr utasítására. De miért?

Perselus sejtette, hogy több van emögött, mint egyszerű jutalom legutóbbi „sikeréért", még akkor is, ha a Nagyúr komolyan hiszi, hogy az ő érdeme volt Mary elutazása. Visszaemlékezve, ahogy mestere az árulóról beszélt, Perselus megborzongott. Több mondata is személyesen neki szólt, s ezek egyértelműen arra utaltak, hogy mindent tud. Akkor nem is értette, miért nem játszik nyílt kártyákkal, s szinte már megnyugodott. Most már kezdte azt gondolni, ez csak a kezdeti hamis biztonságérzetét volt hivatott megalapozni. Később, mikor mindezt komolyan végiggondolta, Perselus is gyanakodni kezdett, de már túl késő volt. Gyenge volt. Mind fizikailag, mind – bár igyekezte nem beismerni még magának sem – szellemileg. Ez a kirakó csak egyféleképpen alkot értelmes képet. Mestere pontosan tudja, hogy ő jelenleg kétségbeesetten küzd, hogy megtalálja az ellenszert a gyengítő-bűbájra, mégis nyugodtan figyeli. Nem avatkozik közbe, nem zavarja meg, türelmesen kivárja a végét. Tulajdonképpen kíváncsi – gondolta Perselus, s önkéntelenül is elmosolyodott. Micsoda megtiszteltetés, hogy a Nagyúr nem öli meg azonnal, csak miután már felmérte a képességeit!

Újra, immár sokadszorra, elhessegette zavaró gondolatait, összeszedte minden erejét, és ellökte magát a faltól.


A halálfalók teljes létszámmal, hiánytalanul vettek részt a szombati gyűlésen. A Sötét Nagyúr értetlenül állt az események előtt, s Perselus, aki az elsők között érkezett, ezt látni is vélte az arcán. Igyekezte leküzdeni diadalmas mosolyát, mikor mestere már olyan feltűnően jártatta végig szemét mindnyájukon, hogy senkiben nem hagyott kétséget: arra számított, valaki nem jön el.

Aztán egyenesen őrá fordította tekintetét. De nem volt bizonyítéka ellene.

Azonban Perselus meglepve vette észre, hogy mintha nem is őt gyanúsítaná. A Nagyúr tekintete inkább volt kérdő, mint vádló.

- Híveim! – kezdte végül beszédét, szemét újra körbehordozva a halálfalókon – Bizonyára mindőtökhöz eljutott már McKinnonék sikeres szökésének híre – fordította tekintetét a reszkető Macnairre.

- Mindannyian tudjátok tehát, hogy áruló van köztünk. Az, aki figyelmeztette őket a támadásunkra, itt van, velünk egy teremben.

Halk suttogás támadt, a körben állók gyanús pillantásokkal méregették egymást. A Nagyúr várt, kiélvezte szavai hatását, s csak azután folytatta.

- De nem érte be ennyivel! Szégyenteljes árulása után még vette a bátorságot, és visszatért közénk! – kiáltotta – De most közlöm vele – jártatta végig villámló tekintetét a halálfalókon –, hogy nem menekülhet.

Tekintete találkozott Perseluséval, s a férfi megremegett.

- Hiába játszott ki eddig – folytatta halkan, farkasszemet nézve a Bájitalok Mesterével –, tevékenysége nem fog büntetlenül maradni.

Rövid, feszült csend telepedett a teremre.

- Perselus, beszélni akarok veled – mondta végül, parancsolóan – A többiek elmehetnek.

Pillanatok alatt kiürült a terem, s csak a Nagyúr és Perselus maradt. Valamint Macnair.

- Rád is vonatkozott, amit mondtam – vágta oda a Nagyúr immár kicsit sem türelmesen – Nem vagyok kíváncsi sem a mentegetőzésedre, sem a rágalmaidra. Ha majd érdekel a mondanivalód, hívatlak!

Macnairnek nem kellett kétszer mondani, azonnal elkotródott. Egy pillanat múlva Perselus azon vette észre magát, hogy immár valóban négyszemközt maradt a Nagyúrral.

- Nos, mit gondolsz? – fordult hozzá mestere.

Perselus meglepetten nézett rá. A Nagyúr egy halálfaló véleményét kéri? Ilyen se fordult még elő. És persze a legfontosabb: mit is kéne erre válaszolnia? Miről mit gondol?

- Az áruló brilliánsan kijátszotta a csapdát – folytatta, látva Perselus értetlenségét – Véleményed szerint hogyan tehette?

A Nagyúr és az ő játékai. Most megint igyekszik elhitetni vele, hogy nem tud semmit, holott egy perccel ezelőtt még kétértelmű utalgatásokat tett. Hát legyen.

- Minden jelenlévő halálfaló volt? – próbálta meggyőzően felvetni a véleménye szerint nevetséges kérdést – Nem lehetséges, hogy egyikük csak egy küldönc volt, aki a szerepet volt hivatott eljátszani?

- Figyelmen kívül hagytad a tényt, hogy rajtam kívül csak olyan léphet ebbe a terembe, aki az alkarján hordja a Sötét Jegyet.

- Valahogy kijátszotta – mondta ki Perselus a nyilvánvalót. Mármint, ami a Nagyúr állításából következett, nem, ami számára volt a nyilvánvaló megoldása mindennek. Neki eszébe sem jutott, hogy mást küldjön be maga helyett az oroszlán barlangjába. Helyesebben a kígyójéba. Talán, mert érte senki nem tett volna meg ilyesmit.

- Szerénység nélkül állíthatom, hogy ez lehetetlen – mosolyodott el. Bolond! Minden átok ellen van védelem, minden méreg ellen azt hatástalanító bájital és minden bűbáj ellen ellenbűbáj. Csak meg kell találni azt. De a Nagyúr magabiztosan folytatta – Inkább hiszem, hogy sikerült kiküszöbölnie a gyengítő-bűbájt, mint egy ilyen horderejű védelmet. Ez esetben pedig igen figyelemre méltó munkát végzett, tekintve, hogy alig egy páran tudtak a bűbájról. A kör tehát jelentősen szűkült.

Perselus igyekezte megőrizni nyugalmát.

- De, gondolom van javaslatod a kötelék megújítására. Mire jutottál az elmúlt napokban?

- Hogyan? – szaladt ki Perselus száján.

- Ugyan! Hát nem voltam elég világos legutóbb? Talán nem – mondta apró mosollyal, látva Perselus még mindig értetlen arcát – Ez esetben érdekes kérdés, mivel foglalkoztál az elmúlt napokban… De nyilván még mindig az előző feladatoddal. Ez a mostani azonban fontosabb. Olyan bájitalra van szükségem, ami képes betölteni a gyengítő-bűbáj szerepét. Megtiltom, hogy bárkinek is beszélj róla, természetesen csak a saját érdekedben. Ha az áruló képes lesz ezt is kiiktatni, a kör egy emberre szűkül.

- Hallgatok, Nagyuram – hajolt meg Perselus.

- Elmehetsz.

Perselus újból meghajtotta magát, és távozott.


Most, hogy amennyire tudta, megszilárdította helyzetét, Perselus igyekezte száműzni elméjéből az újabb potenciális veszélyhelyzet gondolatát. Végre volt egy kis ideje komolyan gondolkodni azon az éjszakán történtekről. Hogy lehetett egy régi szomszéd – jó, talán barát – olyan hatással rá, hogy elárulja mindazt, amiben addig hitt, s huszonnégy óra leforgása alatt véglegessé tegye ezt, megmentve egy ártatlant. Habár Marlene McKinnon nem feltétlenül minősül ártatlannak, de ez a lényegen nem változtat, méghozzá, hogy saját életét kockáztatva figyelmeztetett olyasvalakit az őt fenyegető veszélyre, akit előtte még sohasem látott. És mindezt nyilván az előző éjjel lezajlott beszélgetés eredményezte. Mit csinált ez a Marie Noir, hogy ilyen gyökeres változást idézett elő a jellemében?

Félresöpörve minden felmerülő kockázatot, úgy döntött, feltétlenül találkoznia kell vele. Még ma. Mary okozta ezt az ámokfutást, így vagy úgy kötelessége hát helyrerakni. Abba azonban Perselus nem gondolt bele, hogy a lány inkább rakja helyre úgy, mint így. Azaz, hogy ez a beszélgetés több lesz, mint egy egyszerű csevegés.

Amint a lakosztályába ért, azonnal a kandallóhoz lépett. Fölmarkolt a párkányon levő dobozból egy marék hopp-port, beszórta a lángok közé, majd bekiáltotta:

- Párizs, Mágiaügyi Minisztérium!

Nem volt jobb ötlete, hol máshol kereshetné. Akkor éjjel mondott valamit arról, hogy jelentést tesz a franciáknak – nyilván az ottani Minisztériumra gondolt –, s ez volt Perselus egyetlen kiindulópontja.

Kilépve a kandallóból hatalmas, kupolás körteremben találta magát, közepén korláttal határolt, padló nélküli végtelen mélységgel, ahol lenézve látni lehetett a lentebbi szintek körfolyosóit is. Perselus sosem járt még a francia Minisztériumban, az igazat megvallva még nem is hagyta el Angliát, ennek ellenére szinte egy pillantásra sem méltatta, sem ezt a szokatlan építészeti bravúrt, sem a korlát mellett található reneszánsz varázslóművészek csodálatos szobrait. Egy ideig figyelmesen tanulmányozta az útmutató táblát, majd a terem másik végébe, az információs pult felé vette útját.

- Marie Noirt keresem – kezdte köszönés nélkül.

Az idős boszorkány kissé összehúzta szemöldökét, mintha azt mérlegelné, hogyan leckéztesse meg ezt az udvariatlan fiatalembert, végül azonban tört angolsággal válaszolt:

- Egy órája távozott. Megtudhatnám, milyen ügyben keresi?

- Személyes jellegűben – mondta szűkszavúan. Ezt is mintha harapófogóval húzták volna ki belőle.

- Rendben, fiatalember – húzta föl kissé az orrát a nő – Hagy neki esetleg üzenetet, vagy annyira személyes az ügy, hogy…

- Igen, hagyok – vágott közbe Perselus – Szeretnék találkozni vele ma este, Roxmortsban, a Szárnyas Vadkanban. Ha nem tud eljönni, üzenjen a kocsmárosnak.

- Rendben – mondta a boszorkány, miután feljegyezte egy fecnire – És mit mondjak, ki kereste? Egy titokzatos fiatalember, még titokzatosabb, személyes ügyben?

Perselus ismét figyelmen kívül hagyta a nő mondatainak élét.

- Perselus Piton. Kérem feltétlenül adja át.


Ahogy a hoppanálás után kinyitotta szemét, az első, amit megpillantott, a Szárnyas Vadkan cégértáblája volt. A kis kocsma zsákutcájában állt. Egy pillanatig habozott, s ezalatt agya végigfutott a rá váró beszélgetés összes lehetséges kimenetelén, attól kezdve, hogy megérti és elfogadja a helyzetet, addig, hogy teste megtagadja az engedelmességet, és valami visszavonhatatlant tesz. Érdemes volt egyáltalán idehívni őt?

Végül nagy levegőt vett, és elindult a bejárat felé. Ahogy azonban nyitotta volna az ajtót, az magától nyílt ki, és egy részeg varázsló tántorgott ki rajta. Valami csigamártásról hablatyolt.

- Kotródj az utamból! – mordult rá Perselus, és félrelökte a fickót.

Belépett a füstös helyiségbe, és nem törődve az őt kísérő, gyanakvó pillantásokkal, a pult felé indult, hogy megkérdezze a kocsmárostól, megérkezett-e már Marie Noir. Annak nemleges válaszára aztán leült, és rendelt egy lángnyelv whiskyt. Csak miután megkapta italát, és a kocsma többi vendége is felhagyott a méregetésével, nézett körül kissé.

A pultnál egyedül ő ült, s ez furcsa ellentétet alkotott az asztalok körüli zsúfoltsággal. Az ajtó melletti zajos, és lassan egyre részegebb csoport úgy tűnt, összetűzésbe keveredett a mellettük ülő, jóval úribb társasággal. A kölcsönösen egymás felé kiáltott szitkok azonban hamar meggyőzték Perselust, hogy az „úribb" társaság sem annyira úri, mint ahogy az első pillantásra tűnt. A kocsma másik fele kissé csendesebb volt. Az ajtótól távolabbi sarokban egy magányos férfi üldögélt. Láthatólag tudomást sem vett környezetéről, nagy igyekezettel körmölt valamit az asztalára állított gyertya fényénél. Vele szemben, az ajtó melletti sarokban egy öt fős, fiatalokból álló társaság vitatkozott félhangosan a transzformációs bűbájokról. Egyikük sem zavartatta magát a mellettük ülő, kibogozhatatlanul egymásba gabalyodott párocska miatt.

Perselus felhajtotta maradék whiskyjét, és leküzdve késztetését, hogy kimenjen kiszellőztetni a hangzavartól hasogató fejét, inkább a pultoshoz fordult.

- Van szabad szobájuk?

- Szerencséje van, egy kivételével épp tele vagyunk – vigyorgott rá a fogatlan kocsmáros – két galleon, három sarló lesz.

Perselus igyekezte magába fojtani a magas ár miatti jogos felháborodását. Inkább előhalászta erszényét, és kiszámolta belőle a megfelelő összeget, majd átvette a kulcsot. Meghagyta a kocsmárosnak, hogy amint Miss Noir megérkezik, küldje fel hozzá, aztán a szobája felé indult.

Belépve csalódás érte. Ennyiért legalább egy normális ágyat várt volna, nem csak egy göröngyös heverőt! Arról nem is beszélve, hogy véleménye szerint akinek csak minimális érzéke is van egy szoba berendezéséhez, az olvasófotel mellé egy könyvespolcot is helyezne – még ha üresen is. Végül egy beletörődő sóhaj kíséretében becsukta maga mögött az ajtót, és leült a meglehetősen kemény karosszékbe.

Nem telt bele egy néma várakozással töltött perc, és rekedtes kiáltásra lett figyelmes. A szomszédos szobából jöhetett. Perselusnak hirtelen rossz előérzete támadt. Fölpattant, és kisietett az ajtón, hogy megnézze, mi történik. Azonban mielőtt még benyithatott volna a szobába, kezét megállította a kiáltást követő emelt hangú, szaggatott monológ:

- Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött... azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt... A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik... Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli...

Aztán hosszú, meglepett csend. Perselus keze még mindig a kilincs fölött volt. Nem volt azonban ideje az elhangzott szavak valószínű értelmén töprengeni, mert gyors egymásutánban több váratlan esemény is megzavarta.

Elsőként a kocsmáros érkezett a lépcsőház felől, és vonta kérdőre Perselust, aki ösztönösen ellépett az ajtótól, és felé fordult.

- Mit keres maga itt?! – kiáltotta indokolatlanul ingerülten – Miért nincs a szobájában?

Aztán, mielőtt még válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és egy vastag szemüveges, kendőkbe burkolózó nő lépett ki. Mikor meglátta a két férfit a folyosón, szemrehányóan végigmérte őket, majd gúnyos kacaj kíséretében távozott.

- Hiába próbálkoznak! – kiáltott vissza feléjük – Az állás már elkelt!

Rögtön utána kilépett egy újabb, ezúttal gondterhelt személy, s egy pillanatig értetlenül nézett a két varázslóra. Perselus elkerekedő szemekkel döbbent rá, hogy ez a személy Albus Dumbledore volt. Roxfort igazgatójának arcán is alig észrevehető meglepődés suhant át, ami pillanatokkal később derűs kifejezésnek adta át a helyét, és az öreg varázsló csaknem vidáman fordult a Perselust dühösen méregető kocsmáros felé.

- Köszönöm, Dan. Majd én beszélek a vendégünkkel – mondta, s egy bíztató mosoly kíséretében Perselusra nézett. Annak ettől csak nőtt zavara.

- Ahogy gondolja, professzor – mondta Dan kissé meglepetten, de engedelmesen. Még egy utolsó kétkedő pillantást vetett a párosra, s mikor csak egy újabb kedves mosolyt kapott feleletül a ki nem mondott kérdésre, kelletlenül megfordult, és lement a lépcsőn.

Perselus egyedül maradt a folyosón Albus Dumbledoreral. Aki azonban mégsem tűnt olyan félelmetesnek, mint az a halálfalók közt járta. Természetesen Perselus is ismerte még roxfortos korából, de a később hallott szóbeszéd jelentősen eltorzította a képet. Legalábbis úgy tűnt, Az Egyetlen, Akitől Fél nem akarja elfogni őt, de még megtámadni sem, holott bizonyára tisztában van a ténnyel, hogy Perselus halálfaló. Ehelyett valóban vendégként bánt vele: beinvitálta a szobába, és hellyel kínálta.

- Perselus Piton, ha emlékezetem nem csal – kezdte Dumbledore, miután ő is helyet foglalt Perselusszal szemben. Szemében már nyoma sem volt az előbbi vidámságnak.

- Gondolom fölösleges kérnem, hogy amit hallottál, ne add tovább senkinek – folytatta, mivel a másik nem volt hajlandó válaszolni. Habár kimondta, hogy senkinek, Perselus nagyon is jól értette: az igazgató egyetlen emberre célzott.

- Így van – mondta nyugodtan.

- Ez esetben kénytelen leszek a protokoll szerint eljárni, és átadni a Minisztériumnak.

- Csak tessék.

Csend. Dumbledore nyilván nem ilyen válaszra számított, ugyanis szemlátomást nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel. Végül mégis megszólalt, égszínkék tekintetét mélyen Perseluséba fúrva.

- Nem találkoztam még olyannal Voldemort követői közül, aki ennyire ne törődött volna a saját sorsával, vagy, ez esetben a megszerzett információ sorsával.

- Akkor mégiscsak van új a nap alatt – húzta mosolyra ajkait Perselus. Nem látta értelmét sem a tagadásnak, sem a menekülésnek. Ha Azkabanba zárják, vagy dementorcsókra ítélik, még az is jobb, mintha úgy kell tovább szolgálnia a Nagyurat, hogy már nem hisz benne. Pedig ha visszatér, ez vár rá. Habár valószínűbb, hogy kínok közt hal meg. És ezzel vissza is tértünk a jelenlegi helyzethez, amiben ugyanez lesz a sorsa. Csak talán kicsit gyorsabban és kevésbé fájdalmasan.

Meglepve vette azonban észre a Dumbledore tekintetén átsuhanó döbbenetet. De Perselusnak nem volt sok ideje ezen töprengeni, az öreg igazgató gyorsan folytatta a párbeszédet, bár egy furcsa témával.

- De ha jól sejtem, egy másik szemléletbeli különbség is kiemel az átlag halálfalók közül.

- Mire gondol? – kérdezett vissza Perselus értetlenül.

- Kevesen vannak, akiknek van elég bátorságuk hátat fordítani Voldemortnak – válaszolt Dumbledore komolyan – És még kevesebben, akik túlélik.

Perselus egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt. Ha bevallja a nyilvánvalót, hogy elárulta mesterét, az öreg talán megpróbálja a saját oldalára állítani. A kockázat csak még nagyobb lesz, a történet pedig ugyanúgy ér véget. Inkább töltené élete hátralevő napjait Azkaban hűvös celláiban.

- Én nem fordítottam hátat a Nagyúrnak – mondta rendületlen nyugalommal – Hűséges vagyok hozzá, akár a halálig is.

- Nem vagyok nagyon indiszkrét, ha megkérdezem, ez esetben miért nem igyekszel elmenekülni, hogy átadhasd a – legalábbis véleményem szerint – rendkívül fontos információt neki? – hunyorgott.

- Nem gondolhatja komolyan, hogy sikerülhet – válaszolt Perselus apró mosollyal.

- Talán igen, talán nem. De miért nem próbálod meg legalább?

Perselus lassanként kezdte elveszteni a játszmát. Dumbledore láthatólag meg volt győződve az árulásáról, és nem tűnt úgy, mintha bármi is megváltoztathatná a véleményét. Ennek ellenére tartotta magát a tervéhez, ameddig csak lehetséges.

- Több hasznára vagyok a Nagyúrnak élve, még ha börtönben is, mint holtan – mondta, hangjában jól megjátszott megvetéssel a második lehetőség iránt.

- De nem gondolod, hogy még több hasznára lennél, ha úgy térhetnél vissza hozzá, hogy birtokodban van egy számára veszedelmes jóslat teljes szövege, és még az én bizalmamat is elnyerted?

Perselus csapdába esett. Mit mondhatna erre? Jogos kérdés. Nyilván ez lenne a leghelyesebb döntés, ha ő valóban az lenne, akiről most beszélnek. Csakhogy ő, ezzel a bizonyos fiktív Perselus Pitonnal ellentétben elárulta a Nagyurat. Igyekezett megkeresni az esetleges réseket az őt fogva tartó érvek hálójában, de börtöne tökéletes volt.

- Rendben – adta meg magát végül – Győzött.

Dumbledore finoman elmosolyodott, amiért Perselus csak még jobban gyűlölte.

- Honnan tudta? – vetette oda a kérdést, felé sem nézve.

- Habár Marlene törölte az emlékeit az őt figyelmeztető varázslóról – fogott bele a magyarázatba további kertelés nélkül –, nyilván a te utasításodra, mégis nyilvánvaló volt, hogy a támadásról csak bennfentes tudhatott. Egészen máig azonban nem állt össze a tökéletes kép, csak mikor feltűnt ez – hogy őszinte legyek – a te esetedben elég irracionális viselkedés, és elkezdtem töprengeni az okán – fejezte be. Nyilván arra számított, hogy Perselus mond valamit erre, mert sokáig nem szólalt meg. A másik férfinak azonban semmi mondanivalója nem volt, így végül mégiscsak Dumbledore törte meg a csendet.

- Miért tagadtad? – kérdezte.

Perselus kelletlenül beszélni kezdett, a szavak mintha harapófogóval jöttek volna ki belőle:

- Mert, ha visszatérnék a Sötét Nagyúrhoz, egy héten belül halott lennék. Ennél előnyösebb választásnak tűnt, ha maguk ítélnek el. Véleményem szerint jóval humánusabbak az eszközeik.

- Örülök, hogy így gondolod. De a visszatérést illetően, azt hiszem, nincs más választásod.

- Már miért ne lenne? Azt hiszi, segíteni akarok maguknak? Nos nem, nem áll szándékomban – állt föl, azzal a határozott szándékkal, hogy itt és most lezárja ezt a beszélgetést.

- Még az ártatlan muglikon sem? – csendült egy női hang a háta mögött. Perselus megpördült, s ott látta az ajtóban a lányt, aki miatt idejött – Ők még megvédeni sem tudják magukat, pláne nem hibásak Voldemortnak a varázsvilágtól elszenvedett sérelmeiben.

- Miről beszélsz? – kérdezte meglepetten, teljesen elfeledkezve Dumbledoreról.

- Hát miért küldött téged hozzám? Mert attól félt, túl sok mindent derítek ki a múltjáról. De arra nem számított, hogy máris találtam érdekes részleteket. Jó estét, Dumbledore professzor! – kerülte meg a szoborként álló Perselust, hogy kezet rázzon az igazgatóval.

Dumbledore leültette a lányt, majd pálcája egy pöccintésével újabb széket varázsolt, és intett Perselusnak is. Az kelletlenül lépett közelebb a beszélgetőkhöz.

- Meglep, hogy ismeritek egymást – csodálkozott Dumbledore.

- Ó, ez még egy régi ismeretség – válaszolt Mary gyorsan, csevegő hangon, fölvállalva a mesélő szerepét, miután egy gyors oldalpillantással felmérte, hogy Perselus még mindig képtelen megszólalni – Még gyerekként egymás szomszédai voltunk, de nagyon rég nem találkoztunk, így egy héttel ezelőttig nem is tudtuk, hogy a másik is képes varázsolni – mosolyodott el végül.

- Akkor örülök, hogy te is itt vagy – mondta az igazgató csillogó szemekkel – Perselusszal ugyanis épp a jövőjéről beszélgetünk.

- Igen, hallottam – vetette közbe Mary összehúzott szemöldökkel.

- Szóval, ha befejezték a rólam való bájcsevelyt – fojtotta Perselus mindkettejükbe a szót, szavait főleg Dumbledorehoz intézve – Még mindig úgy gondolom, hogy nem éri meg a kockázatot.

- És mi az alternatívád a probléma megoldására? – kérdezte Dumbledore kíváncsian – Ezek után semmiképp sem engedem meg, hogy börtönbe zárjanak, főleg nem, hogy kivégezzenek. Elbújni pedig úgysem tudsz Voldemort elől, habár gyanítom, nem is áll szándékodban.

- Természetesen nem!

- Nem látom át teljesen a helyzetet – vetette közbe finoman Mary – Miért veszélyes visszatérned hozzá? Ha eddig nem ölt meg, már ne haragudj, akkor gondolom kiküszöbölted a problémát, és még mindig gyanún felül állsz, nem?

- Ez így nem teljesen pontos – adta meg magát Perselus egy sóhaj kíséretében – Sikeresen delokalizáltam ugyan az engem a Nagyúrral összekötő gyengítő-bűbájt, de erre természetesen ő is rájött. Azt hiszem, nem gyanúsít egyenesen engem, mindenesetre megkért, hogy főzzek egy összekötő-bájitalt. Ezt a tervét viszont csak velem tudatta, sőt, külön felhívta rá a figyelmemet hogy, ha az áruló ezt is kikerüli, én leszek az első gyanúsítottja – húzta el a száját – Tehát, mielőtt még javasolnátok azt a fantasztikus tervet, hogy főzzek hamisat, vagy vele egyszerre készítsek ellenszert is – nem, ez sem fog működni. Az egyetlen lehetőség tehát…

- … ha likvidálunk egy halálfalót, így utólag ráfoghatjuk, hogy ő volt az áruló – vágott közbe Mary.

- És mégis kire gondoltál? Már megbocsáss, de ha észnélküli fanatikust választunk, a Sötét Nagyúr nem fogja elhinni, hogy volt elég tehetsége és varázsereje egy majdnem sikeres áruláshoz, ha pedig valakit azok közül, akik a saját pecsenyéjüket sütögetik, nehéz lesz „likvidálni", ahogy kifejezted magad – vetette ellen azonnal Perselus.

- Legalább végiggondolnád kicsit, mielőtt azonnal elveted az ötletem – vágott vissza Mary.

Perselus már valami csípős válaszra nyitotta a száját, amikor Dumbledore egy pillantással beléfojtotta a szót.

- Valóban megfontolandó terv, Perselus. És figyelembe véve – emelte föl a hangját, figyelmeztetve, hogy még nem fejezte be –, hogy jobbat eddig még tőled sem hallottunk, azt hiszem, elfogadható.

- De mivel se magának, se neked – nézett Maryre – semmi köze az életemhez, úgy gondolom, az lesz, amit én akarok!

- Hallod magad, Perselus? – hüledezett Mary – Úgy beszélsz, mint egy…

Dumbledore azonban egy finom kézmozdulattal elhallgattatta a lányt.

- Nem tudom, belegondoltál-e, de tulajdonképpen én teszek szívességet neked mindezzel – mondta villámló szemekkel – Ha nem fogadnálak vissza a mi oldalunkra, máris mehetnél Azkabanba. És akármit is hiszel, az semmivel sem jobb, mint a Voldemort által használt fizikai kínzások bármelyike. Az egyetlen esélyed, ha együttműködsz velünk. Nem kényszeríthetlek, csak javaslatot teszek. Szabadon választhatsz.

Perselus csak hümmögött, és nem nézett rá. Tudta, hogy Dumbledorenak igaza van, de nehéz volt beismernie. Egy ilyen kioktatás után azonban végképp óvodásnak érezte volna magát, ha tovább védi saját, pesszimista álláspontját. Hiszen tudta, hogy Mary ezt akarta mondani.

- Jól van – adta meg magát – Mit kell tennem?