Önismeret
…
Hosszú percek múltán, mikor a lánynak végre sikerült abbahagynia a sírást, Fury finoman eltolta magától és a szemébe nézett. A lány óvatosan emelte rá fájdalmas tekintetét.
- Döntöttél? – kérdezte Emily, bár legbelül nem vágyott a válaszra.
- Emily… - kezdte az igazgató.
- Igen?
- Segítesz nekem megvédeni a Földet?
Ennyi lenne? – gondolta Emily. Tehát minden feltétel nélkül megbocsát neki? Ezt nem tudta mire vélni.
- Emily! Segítesz megállítani a Tanácsot és megmenteni a világunkat, ha szükséges?
- Ez azt jelenti, hogy te…?
- Nem, nem volt szép, amit tettél és ez természetesen nem tesz boldoggá. De megértem, hogy miért tetted, és egyszer majd megbocsátok neked. Viszont most mindennél fontosabb, hogy megakadályozzuk a katasztrófát, és ehhez szükségem van a segítségedre.
- Tehát még mindig megbízik bennem?!
- Igen! Tudom, hogy még egyszer nem követed el ugyanazt a hibát! – Emily lesütötte a szemét.
- De hogy képes még mindig…még ezek után is…?
- Úgy érzem ezt te nem igazán szeretnéd. Talán enyhítené a lelkiismereted súlyát, ha ellened fordulnék?! Nem, Emily, az csupán a te önzésedet szolgálná! Ha bűnhődni akarsz, hát rajtam ne múljon! – jelentette ki Fury nagyvonalúan, miközben felállt a lány mellől. – Nem könnyítem meg a dolgod!
- De…! – ellenkezett a lány.
- Az lesz a büntetésed, hogy számítani fogok rád, te pedig segíteni is fogsz nekem mindenben! Én adok neked egy utolsó esélyt és továbbra is megbízom benned. Ezt próbáld meg nem eljátszani!
- Nem hiszem, hogy képes leszek rá… - sóhajtotta Emily.
- Akkor próbálkozz! – vetette oda Fury, miközben elindult a kijárat felé, ám a zárt fémajtó előtt megállt. – Lennél szíves! – kérte a lányt, mire a zár felpattant és az ajtó kinyílt. – Fent várlak a hídon! Ne maradj soká!
Emily némán bámulta, ahogy alakja eltűnik a folyosón, majd visszazárta az ajtót. Magányra volt szüksége, hogy mindent végiggondolhasson.
Hogy képes még mindig megbízni bennem?! – tette fel magának a kérdést. – Szörnyű dolgokat tettem…Most már tényleg egy szörnyeteg vagyok… És ő mégis…ahelyett, hogy ellökött volna magától közelebb húzott, és hagyta, hogy a vállán sírjam ki magam. Ezt… nem értem…
Talán olyannyira szüksége van a segítségemre, hogy emiatt még a bizalmatlanságát is képes félretenni? Ekkora lenne a baj? Vagy tényleg úgy véli, maradt még bennem valami, amit érdemes megmenteni? Amiért érdemes megbíznia bennem?
Tényleg azt hiszi, hogy a hasznára válok? Hogy megváltozhatok? Hogy nem fogok újra ölni, ha úgy adódik, hogy sarokba szorítanak? Vagy lehet, hogy valójában tényleg a lelkiismeretem megkönnyítése végett akarom ennyire, hogy eltaszítson? Ha ez igaz, akkor nagyon önző lennék…De nem lehetek az!
Azok után, amit tettem, nem lehetek önző vele, …sem az emberekkel! A legkevesebb, amit tehetek, hogy segítek neki, segítek az embereknek. Nem számít, mennyire mar a bűntudat, ha a szemébe kell néznem…! Nem számít, mennyire bánt a lelkiismeret, ha arra a percre gondolok…! Még az sem érdekel, milyen kínzón hasít belém, ha embereket látok, hogy talán százakkal végeztem…! Kötelességem segíteni nekik! A fájdalom pedig minden percben emlékeztet majd rá, hogy mi az, amit soha többé nem szabad megtennem – elveszíteni az önuralmam!
Erőt kell vennem magamon! Felmegyek Furyhoz, elé állok és válaszolok a kérdésére, mivel az imént csak szánalmas és oktalan hallgatásra voltam képes.
Viszont volt még egy kérdés, ami foglalkoztatta, amit még el kellett rendeznie magában, mielőtt újra Fury szemébe néz. Ez pedig nem volt más, minthogy minek tekintse magát akkor? Embernek, vagy sem?
Félt a gondolattól, hogy talán nem ide tartozik, de ha ez van, akkor muszáj lesz előbb-utóbb elfogadnia a tényt. Viszont ott vannak a szülei, a rokonai…ők mind emberek. Az nem lehet, hogy ő teljesen más…hiszem ő egész biztosan itt született. Talán meg kéne békélnie azzal, hogy ő egyszerre két fajhoz is tartozik?
Hiszen szereti az új erejét, a múltkor már teljesen eggyé vált vele! Ám az élete többi részétől sem tud elszakadni! Talán ezt kellett megértenie: Hogy bármi történik is, ő részben mindig ember marad, ám részben meridián is lesz? Egy ismeretlen, mégis valami titokzatos erő által összetartozó, kivételes erejű közösség tagja, amire büszkének kell lennie!
Emily-n ekkor furcsa és kellemes bizsergés futott át, ami a feje búbjától a lábujjáig átjárta az egész testét. Melegség és a legtisztább energia. Ekkor hirtelen lenézett a kezére és majdnem sokkot kapott.
A kezén, a karján és egész testén ismeretlen mintázat rajzolódott ki, körkörösen végigfutva a törzsén és végtagjaim, mint szőlő a karón. Sötét, kacskaringós mintázat pontokkal, körökkel és amorf formákkal díszítve. Mint egy mitikus rajt, vagy ősi, titkos írás.
Nem tudta miért, de végtelenül szépnek találta. Úgy érezte, ez köti össze a Földdel és a többi meridiánnal…Csak épp elolvasni, vagy megfejteni nemtudta. Majd egy napon – gondolta. Ekkor szokatlan ötlete támadt. Miért ne lehetne? Hiszen tárgyakat is tud felemelni…
Most ébredt rá igazán, hogy az energia felhasználási módjának tulajdonképpen csak a fantázia és kitartás szab határt. Három dolog volt, amit minél előbb meg akart tanulni. A többi meg majd jön magától – gondolta. De ez a három nagyon fontos volt számára. Három dolog, aminek még hasznát veheti, talán a legnagyobbat!
Repülni akart, átmenni a tárgyakon és gyógyítani. Az utolsót a legjobban, de ez volt a legbonyolultabb is egyben. Úgy döntött, az elsővel kezdi.
De hogy is fogjon hozzá? Talán tegyen úgy, mint amikor tárgyakat emel fel, csak most magát képzelje a helyükbe? Koncentrált, majd néhány perc múlva történt valami. Lábai néhány centire elváltak a talajtól, de ennyi. Ráadásul nagyon rossz érzés volt. Mintha valaki felfelé húzná a levegőben, és közben felfordult a gyomra is. Most már tudta, milyen érzés lehetett azoknak az embereknek, akiket ő emelgetett és taszított el.
Akkor mi legyen? Érzi, hogy nem adhatja föl! Menni fog, csak másképp kell próbálkoznia! Eszébe jutott valami: egy történetben látta egyszer hogy a főhősnőnek akkor sikerült repülnie, amikor boldog volt, amikor végre elfogadta és megérezte önmagát. Emily ekkor azokra a boldog pillanatokra gondolt, amit az ereje adott neki.
Engedte, hogy az energia átjárja a testét…és nemsokára megint jött az a különös bizsergés. Ezután lehunyta a szemeit, hogy jobban tudjon koncentrálni az érzésre, de hamar ki is nyitotta, mert szokatlan fényességet látott. Ez hirtelen arra a fényre emlékeztette, amit az első alkalom előtt látott. De ami a legjobban meglepte, hogy a fény belőle áradt.
Az írások a testén élénk, világos aranyszínben felragyogtak, s még a ruha alól is kilátszottak. Fényesebb volt, mint a Nap, de nem vakította el a lányt, aki tisztán látott. Belülről melegítette, biztonsággal és magabiztossággal töltötte el. Emily világított, mint egy csillag, és minél erősebben izzottak fel a szimbólumok, annál nagyobb fényár vette körül, annál nagyobb melegséget érzett…és boldogságot.
Azután hirtelen sokkal könnyebbnek érezte a testét, minden gondtól mentesnek. Olyan volt, mintha abban a fénytengerben lebegett volna, amely most már úgy vette körül, mint fáklyát a fénye. Akkor lenézett.
Tíz méterrel a föld felett volt, azaz a központ padlója felett. Lebegett. Nem is valós fény vette körül. Talán az egészet csak ő látta. Mintha a saját belső fényét fedezte volna fel. A saját erejét. Önmagát. A fény nem volt más, mint az az energia, amit kibocsátott. Tehát az energiája arany színű.
Eddig fogalma sem volt róla, de mostantól bármikor láthatja, ha szeretné. Csak rá kell gondolnia! Mikor újra vizualizálni kívánta az erejét, elég volt körbenéznie magán és megint meglátta. A sárga fény most már csak néhány centis aura formájában vette körbe a testét és halvány sárgára színezte a bőrén a mintákat. Lenyűgöző volt.
*És a Midgard fénye végre magára talált! – gondolta Heimdall, aki már egy ideje le nem vette a szemét a lányról. – Nemsokára létrejöhet a kilencek szövetsége is…*
Emily most megpróbált mozogni is a levegőben. Először azonnal kibillent az egyensúlyából és zuhanni kezdett, de utána könnyebb lett. Tíz perc múlva már sólyomként cikázott a raktár légterében. Aztán gondolt egyet és felemelt néhány tárgyat magához. Most látta, ahogy az az aranyszín energia kiárad a testéből és körbeveszi őket, összekötve őt a tárgyakkal.
Ezután megpróbált pajzsot létrehozni. Egy sűrű, üvegszerű, aranyszínű burok alakult ki körülötte, ami meglepően tökéletesen átlátható volt. Csúcs!– gondolta.
Most következett a másik dolog. Emily a terem közepére mozdított egy nagy konténert és először most sem tudta, hogyan fogjon hozzá. Bátraké a szerencse! – gondolta és elindult a fémtároló felé. Persze nagy robajjal neki ütközött. Eleresztett egy kiadós káromkodás, miközben sérült homlokához emelte egyik kezét. A meleg vér vörösre színezte az ujjait.
Mit is képzeltem? Hogy csak úgy átsétálok rajta, mintha addigra elszublimált volna?! És még most ez a seb is! Fury biztos gyanút fog majd… Talán egyenlőre be kéne érnie a tanultakkal, és a felfedezéssel, hogy az ereje mégsem határtalan…de legalább látható. Vagy mégsem? Hiszen ott van a harmadik dolog.
Emily újból a homlokához emelte a kezét és arra gondolt, ahogy az energia a kezébe áramlik, majd a homlokába, és begyógyítja a sebet. Percekig próbálkozott, mire végre történt valami. A seb elkezdett összehúzódni, de ehhez rengeteg energiára volt szüksége. Ezt még sokat kell gyakorolnia, hogy könnyebben menjen. Annyi energiát használt fel, mint amennyi egy lakóház ledöntéséhez is elegendő lett volna! Ráadásul a művelet cseppet sem volt fájdalommentes...
Nick Fury ezalatt a hídon járkált fel-alá és elgondolkodva parancsokat osztogatott az embereinek. Már azelőtt eldöntötte, hogy megbocsájt a lánynak, mielőtt az megosztotta volna vele a véres igazságot. Nem csupán azért, mert a lány már kétszer is megmentette az életét, amiből már egyet sikerült törlesztenie, hanem mert kezdettől fogva számos lehetőséget látott benne.
Okos, intelligens, talpraesett, elhivatott, független gondolkodású, rugalmas, kitartó, kemény, mégis kedves és odafigyelő, általában pedig őszinte, önzetlen és felelősségteljes. Nem utolsó sorban pedig különleges képességekkel bír. Kitűnő bosszúálló válna belőle. És bár néhány rossz tulajdonsága közé tartozik a makacsság, pimaszság, néhai tiszteletlenség és udvariatlanság, engedetlenség, túlzott szabadságvágy és az ő bosszantása, még úgy is megfelelő társ az emberiség megmentésében. Valójában Emily erényei nagyságrendekkel túlszárnyalták azt a pár hibát, ha igazából megismerte őt az ember.
Az igazság pedig az, hogy Furynak mindennél jobban szüksége volt rá. Szüksége volt a lányra, aki talán nem is ember, mégis emberibb mindannyiuknál. Persze, hogy megbocsát neki! És az is természetes, amit az imént tett. Annak a szegény, összetört és magányos lánynak, aki akkor Emily volt, szüksége volt egy lelki támaszra. Valakire, aki érezteti, hogy mellette áll, hogy nincs egyedül a kétségbeesésben. A végén még szétrobbant volna a feszültségtől, hogy aztán szilánkokra hulljon szét.
Fury azt tette, amit tennie kellett és ez egyszer a szívére hallgatott, legalábbis belevette a döntésbe. Ám most már elég időt adott Emilynek gondolkodni. Amúgy is tudta már a választ az elején. Mindketten tudták. A lánynak túl sokat jelent ez a világ ahhoz, hogy veszni hagyja. Még ha önmagára dühös is, Emily túl jó volt ahhoz, hogy ezért az ártatlanokat cserben hagyja. Hiszen még akkor is másokon segített, mikor a saját életét kellett volna védenie.
Fury magához intett négy egyenruhás őrt.
- Menjetek le a lányért a nyolcas raktárba, és vezessétek elém! Azt üzenem neki, hogy ideje lenne beszélgetnünk! Ha nem jön magától, akkor hozzátok erővel! Megértettétek? – kérdezte Fury, bár tisztába volt vele, hogy az utóbbi elég nehézkesen menne.
- Igenis! – tisztelegtek a katonák és eltűntek a folyosón.
Emily a levegőben volt, mert szerette volna újból megtapasztalni a repülés csodáját, amikor nehéz lépteket hallott közeledni. Gyorsan leereszkedett, nehogy bárki meglássa. Egyenlőre szerette volna biztos, ami biztos, eltitkolni új képességét. Négy egyenruhás nyitott be, mivel a lány a feltűnés elkerülése végett még korábban kioldotta a zárat.
- Fury igazgató hívatja! Azt üzeni, hogy ideje lenne elbeszélgetniük! –adta át az üzenetet az egyikük. – Kérem, kövessen! - Emily jobbnak látta eleget tenni a kérésnek.
- Hivatott uram? – kérdezte, amikor belépett a hídra. Fury felé fordult.
- Mi ez a nagy távolságtartás, Emily?
- Ugyan, csak viccelek, Nick! – mosolyodott el és Fury is megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Emilynek láthatóan sikerült elrendeznie a dolgokat magában. – Egyébként ki mással tegeződnél a fedélzeten, mint velem?
- Na ez az, szükségem van rád! – mosolyodott el az igazgató is, hosszú idő után először.
- Még nem válaszoltam a kérdésedre… - lépett a férfi mellé, szemével körbepásztázva a termen, nehogy idő előtt Fury szemébe nézzen.
- Na és mi a válaszod? – kérdezte a férfi tettetett kíváncsisággal. Emily ekkor ráemelte mély, barna tekintetét, amiből most fájdalom helyett már csak őszinteség sugárzott. Fury úgy egy jó fejjel lehetett magasabb nála, így lenézett a lányra. – Segítek neked megvédeni a Földet és az embereket, segítek bármiben! – válaszolta határozottan. – De csak két feltétellel…
- És mi lenne az első? – Fury mintha számított volna erre.
- A családom és a rokonságom biztonsága!
- Ez csak természetes! A második?
- Az embereké… - sütötte le a szemét a lány.
- Ha valami őrültségre készülnél, megállítalak, mielőtt megtennéd. Erre céloztál?
- Igen…csak nehéz volt kimondani…
- Megértem. A szavamat adom, hogy megállítalak.
- Köszönöm.
- Holnap után szeretnélek bemutatni valakinek – mondta Fury, miután Emily-vel és néhány emberével együtt órákig tárgyalták a vészhelyzeti mozgósítás és mentési tervek részleteit.
- És szabad tudnom, kinek? – Kérdezte Emily őszinte meglepettséggel. – Remélem nem egy tanácstagnak!
- Nem, isten őrizz! – forgatta a szemeit Fury, mire Emily elnevette magát. – Egy ismerősömnek, aki szintén segít nekünk ebben a jelenleg mindenek felett elsőbbséget élvező ügyben, és bizalmasom is egyben…bár kissé lobbanékony természetű…
- Na és hogy hívják? – Emily nem hagyta kitérni a válasz elől.
- Ha elárulnám, már nem lenne annyira izgalmas.
- Elég volt az izgalmakból mára!- Emily hajthatatlan volt, de Fury is, és ugye makacsságban az utóbbi volt a nyerő…egy orrhosszal.
- Érd be annyival, hogy egyszer már találkoztál vele. Csak nem éppen olyan minőségedben, mint most vagy. Fél New York és a világ legerősebb páncélja az övé…de már ezzel is túl sokat mondtam.
- Tehát akkor, akivel találkozni fogok, az maga…
- Csss! Én ilyet nem mondtam!
- Jól van, jól van…
- Jó éjt, Emily!
- Jó éjt, Nick!
Emilyi izgatottan feküdt lel húsz perccel később. Igaz lenne? Nem tudta elhinni! Találkozni fog magával, Tony Starkkal! Újból! Az egyetlen emberrel, akivel akkor is félt volna kiállni, ha a férfi egyedül küzd ellene. Hihetetlen! Másrészt, mivel korábban meggyőződhetett róla, hogy valóban olyan lángész, amilyennek mondják, már tudta, hogy jól fognak szórakozni. Lenne pár tudományos kérdése Starkhoz, ami már régóta foglalkoztatja, és amire csak a milliomos tudhatja a választ, ha az létezik.
Furynak viszont más tervei voltak mindkettejükkel, mint hagyni, hogy órákig elcsevegjenek. Tony biztos szívesen csapná a szelet Emilynek, amekkora nőcsábász… Még Peppert is elfelejtené egy időre… De Fury ehelyett valami hasznosabbat és kevésbé parázna dolgot tervelt ki.
A lányban még lehet pár kiaknázatlan lehetőség. Stark pedig segíteni fog felszínre juttatni őket! Az a nagy dumás macsó talán még élvezni is fogja… Na és a lány? Az nem számít, ő megígérte, hogy bármiben együttműködik.
A következő nap eseménytelenül telt. Fury megint kiselőadást tartott a helyzet komolyságáról, majd elment ellenőrizni a Tesserac-on dolgozó tudósok munkáját, köztük Eric Salvig-et is. Emily kihasználta ezt az időt, hogy gyakorolja a lebegés és a gyógyítás képességét. Ez utóbbi elég nehezen ment, mert alig volt beteg ember a hajón, aki ráadásul meg is ígérte, hogy hallgat.
Így a lánynak önmagát kellett megsebesítenie újra és újra, amíg a művelet egy szinttel könnyebbé vált. Három szintnél tovább nem jutott. Most egy vágás begyógyításához már csak egy kisebb robbanás ereje volt szükséges…de a komolyabb sérülésekhez… Ráadásul az a sok fájdalom, amivel járt...sokszor a sebek begyógyítása rosszabb volt, mint okozása. A lány a végén nagyon kimerült.
A nap végén pedig, amikor Fury beszámolt, hogy semmi különösre nem jutottak az emberei, eszébe jutott egy régi találkozás. Az az emlék, amelyben a playboy rajongó Tony Starkkal töltött el pár órát, kezdetben önszántából, majd Tony szántából, most hirtelen aktuálissá vált. A milliomos megtalálta a módját, hogy sarokba szorítsa…még páncél nélkül is… Na és ami utána történt...
Emilynek megint jutott elég gondolkodni való éjszakára.
Nos mára ennyi, de holnap töltöm is fel a következőt, amely egy Flashback rész lesz Tony és Emily első találkozásáról. Puszi mindenkinek :)
