Amennyiben Roxfort diákjai tudatában lettek volna az eseményeknek, furcsa látványnak lehettek volna szem és fültanúi. Két ember állt egy lánymosdó előterében. Két férfi. Morcosan, gyűlölködve, bizalmatlan tekintettel méregetve egymást.

Fél órával korábban

Ron bejelentése után némileg magukba roskadva üldögéltek hosszú percekig, Piton megunta a semmittevést, és felpattant.

- Úgy ülünk itt, mint egy rakás szerencsétlenség. - A két fiatal griffendélesre nézett. - Miss Granger, Mr. Weasley, köszönjük az érdekes felvetésüket. A többi a mi dolgunk. Gondolom, mondanom sem kell, hogy az itt elhangzottakról nem beszélhetnek senkinek.

A két tizenéves már nyitotta a száját, de Dumbledore fürgébb volt.

- Perselus, kérlek... - szólt finoman a tanárra. - Miss Granger és Mr. Weasley segítsége nélkül még mindig nem lenne támpontunk. Talán arra is lehet még ötletük, hogyan jussunk be, anélkül, hogy megsérüljenek a kastélyt védő bűbájok - tette hozzá halkabban.

Piton szeme egy másodpercre felpattant, de végül nem mondott semmit. Mindig elgondolkodott, Dumbledore honnan sejti meg, mi jár a fejében. Abban ugyanis száz százalékig biztos volt, hogy az igazgató nem alkalmazta legilimencia tudását. Pedig az öregnek most is igaza volt. Gondolatban már azokat az átkokat gyűjtögette, melyek elégségesek lehetnek ahhoz, hogy lerombolják akár az egész harmadik emeleti folyosót.

Halkan vitatták meg a lehetőségeket, miközben Dumbledore tekintete egyre jobban veszített csillogásából, és Piton végre meglátta az ősz szakállú férfi pillantásában azt a belenyugvást, amit az agg varázsló csak ritkán engedett látni. A lemondást, hogy bármennyire is szeretné, nem sikerül békés úton, rombolás nélkül lejutni a Titkok Kamrájában. Piton lélekben már odalenn járt, és az egyik kezével magához ölelte a másikkal fojtogatta volna a kis Túlélőt.

A szoba másik végén a két hetedéves fojtott hangú vitát folytatott, de amikor Piton elővette szokásos fenyegető, mogorva tekintetét, még halkabban folytatták. Arra figyeltek csak fel, hogy a két felnőtt kiegyenesedik és ellép egymástól.

- Akkor tehát mindent megbeszéltünk - mondta megtört hangon az igazgató. - Indulj előre. Én szólok Minervának, Pomonának és Filiusnak. Szükségünk lesz rájuk később - sóhajtott mélyen.

Hermione gyanakodva nézte az előtte álló két embert.

- Igazgató úr, megkérdezhetem, mire készülnek? Hogy hozzák ki Harryt?

Piton már épp felcsattant volna, hogy megállítsa a mindenlében-kanál leányzó további kérdés özönét, de a lány mindent tudó arccal, kerekre tágult szemmel folytatta.

- Be akarják valahogy robbantani - suttogta rémülten, és szája elé kapta a kezét. - De hát az azzal jár, hogy meggyengül vagy akár meg is törik a Roxfort védelme! Mi lesz, ha Voldemort megtudja? - Utolsó mondatát már alig lehetett hallani, mintha attól félne, az említett varázsló máris ott hallgatózik a közelben.

- MI - ellentétben egyesekkel - pontosan tisztában vagyunk tetteink következményeivel! - Piton a lány fölé tornyosult. - Ha nem lett volna olyan ostoba Potter, hogy pont odamenjen, akkor most mi sem lennénk ebben a kényszerhelyzetben.

- És ha maga nem szekálta volna, akkor ő sem rohant volna el. Ha valami baja lesz Harrynek, én... én... esküszöm, - képtelen volt rá, hogy befejezze. - Szóval ne adja a kétségbeesett, segítőkész tanárt, amikor pontosan tudja, ez is a maga hibája. - Ron nem bírta magát, kitört belőle az összes feszültség, és rákiabált a tanárra. Piton arca előbb elfehéredett, majd elsötétedett a haragtól.

- Ötven pont a Griffendéltől - sziszegte halkan. - Én azonnal menjenek vissza a körletükbe. És most-

- Perselus! Mr. Weasley! - Dumbledore halk ám figyelmeztető hangja megtette a hatását. A tanár elhallgatott, csak utálkozó arccal méregette az előtte álló vörös képű, vörös hajú hetedévest. A fiú szavai tüskeként martak bele, hisz a fiú pont annak adott hangot, ami őt is kínozta belülről. Ha valami baja lesz Harrynek, azt sosem fogja magának megbocsátani. Pont ezért akarja siettetni Albust, hogy menjenek már.

Ron már fordult volna, hogy kiviharozzon, de Hermione megfogta a karját és visszatartotta.

- Igazgató úr, talán lenne másik mód, hogy lejussunk oda. - Ronra nézett. - Mondd el nekik - unszolta. - Az egy jó ötlet.

Ron vörös arca a másodperc tört része alatt váltott halottsápadtba.

- Én... én... - kezdte habogva - neeeem hiszem, hogy az olyan jó ötlet lenne - motyogta végül.

- Jaj Ron, ne légy már olyan kishitű. Te vagy az egyedüli, aki tudhatja, mit mondott Harry. Semmit nem veszíthetünk vele, ha kipróbálod. Legalább próbáld meg! – nógatta Ront Hermione visszafogott hangon.

-Miss Granger, Mr. Weasley, megtudhatnánk mi is, miről van szó? - Dumbledore hangjából egyértelmű türelmetlenség és feszültség hallatszott.

- Igen, nyögje már ki, Weasley. Akármennyire sajnálom, be kell vallanom, hogy bármilyen ötlet - még ha az történetesen éppen magától származik is - kapóra jöhet. Úgyhogy, ha tényleg meg akarja találni a barátját, itt az ideje, hogy elmondja.

- Talán megpróbálhatom kinyitni én - motyogta a fiú alig hallhatóan.

Dumbledore meghökkenten nézett rá. - Miből gondolja, hogy sikerülne?

Ron az egyetlen, aki hallotta Harryt, amikor kinyitotta a Titkok Kamráját. Arra gondolt, megpróbálja utánozni. Ron nagyszerű hangutánzó, ezt mindenki tudja a Griffendél Toronyban - vette át a szót Hermione, hogy egyből el is piruljon, mikor eszébe jutott, hogy a minap Ron épp az előttük álló Pitont utánozta, méghozzá olyan fergeteges módon, hogy maga a tanár is megirigyelhette volna.

Piton gyanakvóan nézte a két diákot.

- Meg tudja tenni? Vissza tud emlékezni? - reccsent a vöröshajúra.

- Csaknem öt éve volt - mormogta a fiú -, de sosem tudnám elfelejteni. Hátborzongató, mikor Harry párszaszóul beszél. És ráadásul ott volt Lockhart is, aki törölni akarta az emlékeinket. Hogy is tudnám elfelejteni? - Ron hangja egyre magabiztosabban csengett.

- Megpróbálhatom, ha gondolja, igazgató úr - nézett egyenesen Dumbledore szemébe.

***

Piton egyre türelmetlenebb volt, bár külső szemlélő ebből nem sokat vehetett észre. Szorosabban összeszorított száj, ökölbeszorított kéz, összeszűkült, mélyen ülő szénfekete szempár. Ha nem lett volna a híres-hírhedt önfegyelme, már biztos, hogy félretolta volna a „szerencsétlenkedő" griffendélest, hogy maga vegye kézbe a dolgok irányítását. Ám így csak egyre sötétülő szemmel nézte, ahogy Ron Weasley már harmadszor sziszeg értelmetlenségeket egy tekergőző, kígyót ábrázoló csapnak. Ami persze meg sem moccan. iMiért is tenné... /i Az sem hatotta meg, hogy a vöröshajú - láthatóan egyre inkább kétségbeeső - fiú minden erejét megfeszítve küzd, hogy visszaidézze az évekkel ezelőtt hallott hangot. Akár még érdekes látványt is nyújthatott volna, hogy a máskor annyira felületes fiú jól láthatóan meg AKAR felelni az elvárásoknak. Ám Perselus fejében egyre csak az járt, hogy vajon mi várhat rájuk odalenn, ha végre túljutnak az első akadályon. Mert afelől nem volt kétsége, hogy túljutnak, csak azt nem tudta, mikor.

- Sssassszeehha – sziszegte egyre kétségbeesettebben Ron. – A fene vigyen el, nyílj már ki. – Hesshassszha…

- Elég ebből az ostobaságból, Weasley. Állj félre! – Odalépett, hogy félretolja a fiút, és maga vegye kezébe a dolgokat, amikor a csap felizzott, és forogni kezdett. A következő pillanatban az egész mosdó megmozdult - pontosabban elsüllyedt a falban, és a helyén egy cső szája jelent meg, egy akkora csőé, amibe egy ember is könnyen belefért.

Pitonnak minden erejére szüksége volt, ne maradjon tátva a szája. Alighogy felizzott a csap, kivont pálcával előrepattant, és a háta mögé tolta a Weasley gyereket. Óvatosan előrelépett a cső szájához, és a mélybe nézett. Nem látta az alját.

Ron Weasley diadalmasan elmosolyodott, és lopva megtörölte a homlokát. Maga sem bízott benne teljesen, hogy sikerülni fog, de minden erejét latba vetette, hiszen a barátja – ebben teljesen biztos volt - odalenn van. És ha eddig még nem jött onnan fel, szinte biztos, hogy valami baja van. Nem is értette, Dumbledore miért ezt a nagyra nőtt denevért küldte el kísérőnek vele. Hiszen mindenki tudja, hogy Pitonnak nem szívügye, hogy mielőbb megtalálja Harry Pottert. Mégis meglepő volt számára, hogy a bájitaltanár zokszó nélkül beleegyezett Dumbledore utasításába, és még akkor sem tett megjegyzést, mikor az igazgató nyomatékosan megkérte, hogy legyen vele türelmes. Na, ja – gondolta magában Ron – megjegyzést ugyan nem tett, de az a tekintet, amit vágott magáért beszélt.

Nem is igazán értette, Harry hogyan képes együttműködni vele, és az utóbbi időben megvédeni a griffendélesek előtt, de úgy gondolta, most ezen ráér később is eltöprengeni, amikor felhozzák odalentről Harryt.

Ron kilépett a tanár mögül, és ő is a cső szájához lépett. Felnézett a tanárra.

- Előremegy, vagy menjek én? – kérdezte sürgetően, mivel Piton még mindig mereven bámult a sötét mélységbe.

Piton elszakította tekintetét a koromfekete sörétségtől.

- Legutóbb hogy jutottatok le?

Ron – nem tehetett róla – egy pillanatig elvigyorodott az emlék hatására. – Hááát…. – kezdte -, belelöktük Lockhartot, hogy lássuk, milyen mély. Aztán persze mi is utána ugrottunk – vonta meg a vállát. – Előremegyek – döntött Ron, amikor türelmetlensége és izgága idegessége elérte azt a határt, ahol a józan ész már nem uralkodott. Ám nem bírta ki, hogy hozzá ne tegye. – Legyen olyan jó, és várjon egy kicsit, mielőtt utánam jön. Csak annyi ideig, hogy legyen időm arrébb menni. Nem szívesen kapnám a nyakamba.

És mielőtt Pitonnak lett volna ideje vagy lehetősége válaszolni, vagy akár pontokat levonni, egyszerűen beleugrott a csőbe. Az őrült csúszás közben fényt gyújtott a pálcája hegyén, hogy legalább lássa, mikor éri el a cső másik végét. Néhány perces eszeveszett utazás után keményen landolt a földön. Fájó fenekét tapogatva kecmergett arrébb, és még pont időben tápászkodott fel, hogy eltátott szájjal meglássa, amint Piton a csúszda végére érve finoman lefékezve megáll, és kiugrik csőből. A férfi gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Egyesek, Weasley, már hallottak a fékezésről – közölte, majd elindult a fiú előtt egy szélesebb folyosón. Ron néhány lépéssel lemaradva, fejét rázva követte.

Piton, pálcáját maga előtt tartva lassan haladt, éberen figyelve minden neszre. Ám a talpuk alatt megreccsenő zajokon kívül minden csendes volt.

Az alagút jobbra-balra kanyargott, és a férfi egyre lassabban haladt. Időnként hátranézett, hogy griffendéles kísérője követi-e még, majd folytatta útját, míg az egyik kanyar végén nem találta magát szembe egy tömör kőfallal. A falon két tekergődző kígyót látott, és pálcájának fénye visszaverte a kígyók szemét díszítő smaragdkő fényes csillogását, amely akarva-akaratlanul, de Harry szemének tündöklését idézte fel benne. Néhány pillanatra volt csupán szüksége, hogy rájöjjön, újabb ajtó előtt állnak. Szó nélkül félreállt, és hagyta, hogy Ron ismét elővegye „párszaszó-képességét", és elsziszegje a bejáratot feltáró „tárulj" szót. Ezúttal második alkalomra sikerült, és Perselus magában megállapította, hogy a legfiatalabb Weasley fiú valóban tehetséges hangutánzó. A mély búgó sziszegésben szinte maga előtt hallotta Harry Potter zengő hangszínét.

A hosszú félhomályos terembe érve csodálkozva nézett szét. Áhítattal bámulta a kígyófaragványokkal díszített oszlopok sorát, hogy amint végignéz rajtuk, még nagyobb döbbenetben legyen része. Lenyűgözve nézte a szeme elé táruló látványt. A terem első részében óriási termetű – teremnyi méretű – szobor magasodott, és a Mardekár-ház házvezetője önkéntelenül hajtott fejet házának alapítója, Mardekár Malazár előtt. Főhajtása végén meglátta a szobor lábánál fekvő mozdulatlan testet. Azonnal lerázta magáról a kábulatot, és a fiúhoz igyekezett. Ám Ron még nála is gyorsabb volt. Mihelyt észrevette, hogy barátja ott hever a hideg kőpadlón, nem törődve Pitonnal és a lehetséges veszéllyel, otthagyta a mereven pislogó férfit, és futva indult Harry felé. A fiúhoz érve térdre rogyott, és már éppen azon volt, hogy megfordítsa az arccal a földön fekvő barátját, mikor Piton utolérte, és a vállára tett keze megállította.

- Ne mozdítsd meg! – Piton hangja még saját maga számára is rekedtnek tűnt. Ron mellé térdelt, és ujját óvatosan Harry nyaki verőerére nyomta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Él – nézett a mellette térdeplő aggódó, barna szempárba. – Segíts megfordítani, hogy megvizsgálhassam. A fejét vedd az öledbe – utasította Ron Weasleyt, aki sietve teljesítette a férfi kérését.

Piton titkon irigyen nézte, ahogy Ronald Weasley magától értetődő módon ül le az ujjnyi vastag porba, és miután óvatosan megfordították az eszméletlen Harryt, ölébe vonja annak fejét, és finoman kisimítja haját az arcából. Ron Harry arcáról tanára felé fordította fejét.

- Ugye, nincs komoly baja? Rendbe jön? – kérdezte halkan, és ismét az ölében nyugvó arcot fürkészte.

Piton párszor végighúzta pálcáját Harry teste fölött, mielőtt válaszolt.

- A varázsvilág egyik legnevesebb javasasszonya áll a Roxfort rendelkezésére. Rendbe fogja hozni Pottert – majd látva a továbbra is nyugtalan vörös hajú fiút, hozzátette. ­– Nincs különösebb baja, csak kimerült. – Megtörölte nedves arcát, és felkapta a fejét, mikor éles, csikorgóan fenyegető hangot hallott valahonnan a magasból, egyenesen a fejük fölül. Gyanakvóan emelte fel a fejét, hogy felkutassa a hang forrását, és azt, honnan cseppent rá a víz. Pálcáját a magasba emelte, hogy szinte azonnal vissza is kapja.

- Milyen gyorsan tud futni, Weasley? – kérdezte sürgetően halkan. - Fogja Harryt, és amilyen gyorsan csak tud, kezdjen szaladni arra, amerről jöttünk. Világos? – Ron, aki hűen követte Piton mozdulatát, némán és sápadtan bólintott. Egyik kezével a fiú térde alá, másikkal a válla alá nyúlva felemelte barátját, és felállt. Ő is észrevette a hosszú vastag repedést a terem tetején, amelyből most már nem is csepegett, hanem vékony sugárban folydogált a víz. Pálcáját körbejártatta a terem falain, és megállapította, hogy oldalt is végig van repedve a fal. Idegességében észre sem vette, hogy Piton a keresztnevén nevezte barátját.

- Merlinre! Ezt Harry csinálta, igaz? – kérdezte félelemmel átitatott hangon. Piton csak bólintott, de a szemét nem vette le a mennyezetről. Ő is elképedt attól az erőtől, mely ezt a rombolást művelte. Enyhén reszkető kezekkel levette nyakából a láncon lógó zsupszkulcsot, és Ron Weasley nyakába akasztotta.

- Ez egy zsupszkulcs. Ha nem érem utol magát két percen belül, az aktiváló jelszó: Roxfort. – Nem törődött vele, minek tűnhet tette a jelenlevő griffendéles szemében, kezével kinyúlt, és lágyan végigsimított az alélt fiú sápadt arcán. - Vigye ki innen Harryt! Induljon! – nógatta a fiút, és a vállánál megfogva a kijárat felé lódította. A recsegő hang egyre erősödött, és a víz mostanra több helyről is elkezdett folyni.

Ron hatalmasra tágult szemmel bámulta tanárát, mielőtt egy sürgető lökést érzett a vállán, és engedelmesen megindult. Harry könnyebb volt, mint amire számított, de azért érezte a súlyát. Teljes erejéből igyekezett, hogy mielőbb kiérjen erről az átkozott helyről, miközben a víz mellett kövek is elkezdtek potyogni a magasról.

Piton, miután látta, hogy a két griffendéles egyre jobban távolodik, figyelmét a terem falára irányította. Pálcáját a magasba emelve halk, dallamos hangon latin kántálásba kezdett. Pálcáját újra és újra végighúzta a repedés vonalán, és mágiája nyomán a rés lassan, de biztosan elkezdett összezáródni. A vízfolyás abbamaradt, de a csikorgó-recsegő hangok nem csitultak. A Titkok Kamráját továbbra is az összeomlás fenyegette. Perselus tisztában volt, hogy csak átmeneti haladékhoz jutott. A lehullott szikladarabokat gyors egymásutánban támasztékokká transzformálta, és felállította a bezárult repedés alatt. Az újabb oszlopokká varázsolt sziklák recsegtek-ropogtak, de kitartottak. Körülnézett, és megállapította, egyelőre ennyit tudott tenni. Már így is sok idő telt el. Talán Albusnak sikerülne… - gondolta futásnak eredve, és igyekezett nem arra gondolni vajon hogyan fog kijutni innen.

A cső szájához érve megdöbbenve látta, hogy Ron Weasley a falnak támaszkodva vár rá. Karjában Harry, akinek kezét már rászorította a medálra.

- Mit keres még itt? – Piton, hogy elrejtse meghökkenését, ráordibált a fakó színű, poros, koszos griffendélesre, de Ron csak kábán megrázta a fejét.

- Nem hagyhattam itt. Soha többé nem tudtam volna Harry szemébe nézni – suttogta alig hallhatóan. – Piton megmerevedett, szeme tágra nyílt. – Harry megérdemli, hogy boldog legyen. Valamikor azt hittem, a húgom lesz az, akinek oldalán megtalálja ezt. De ő már nincs – szorult ökölbe a keze. – Lehet, hogy én nem vagyok olyan okos, mint Hermione, de ismerem Harryt. Amikor nem figyel oda, olyan csillogás ül a szemében, amit már régen nem láttam. És az a csillogás magára irányul… Mit mondtam volna neki, ha maga nem jön ki? - Ron utolsó szavait szinte már nem lehetett hallani. Mintha Ron maga elől is megpróbálná eltitkolni a súgva elhangzottakat. Ám Perselusnak nem csak a szaglása, de a hallása is kitűnő volt. Megértette a halk mormogást, és nem akart hinni a fülének. Ám arcizmai rezzenéstelenek maradtak.

- Fogalmam sincs, miről beszél, Weasley, de ez most nem a legmegfelelőbb hely és idő a barkohbázásra. – Közelebb lépett a két griffendéleshez, és Harry keze mellé helyezte a sajátját, majd megvárta, míg a vörös hajú is így tesz, mielőtt kimondta a jelszót, és a következő pillanatban a gyengélkedő előterében álltak. Amikor felnézett, Weasley győztesen és mindent tudóan megvillanó szemével találta szemben magán. Akkor vette észre, hogy úgy fogta meg a medált, hogy közben Harry kezét is átfogta tenyerével.

Gyorsan elengedte, és hátralépett. Pont jókor, mert az ajtóban megjelent Albus Dumbledore.

- Jól van? – volt az igazgató első kérdése, ahogy közeledett feléjük, és mindenki megértette, hogy kérdése Harryre vonatkozott.

- Igen. Mágikus kimerültség.

Piton odalépett az egyik ágyhoz, hogy a javasasszony távollétében előkészítse a fiú számára, ám Dumbledore a fejét csóválva megállította.

- Nem hiszem, hogy Harry számára most ez a legmegfelelőbb hely, Perselus. – Piton már éppen tiltakozásra nyitotta a száját, ám Dumbledore nem hagyta. – Draco Malfoy és Blaise Zambini épp a szomszéd szobában vannak. Poppy épp most látja el őket. – Piton felkapta a fejét. – Úgy néz ki, egy kis verekedés tört ki a hetedéves mardekárosaid között, Perselus. Semmi maradandó, egy kis orrvérzés, egy felrepedt szemöldök, néhány kezelhető átok és persze az önbecsülésükön esett csorba. Most indultam, hogy elbeszélgessek velük, de azt hiszem, jobb, ha te is jelen vagy. Még nem tudjuk a pontos okokat, de azt hiszem, a jelen körülmények között jobb, ha nem látják Harryt, amikor távoznak a gyengélkedőről.

- És akkor, ha megtudhatnám, hol szándékolod elhelyezni Pottert? – kérdezte Piton, és szíve kicsivel gyorsabban kezdett verni a megszokottnál. Nálam pont megfelelő helyen lenne - gondolta, ám azt is tudta, hogy mindezt nem fogja hangosan is kinyilvánítani.

- Arra gondoltam, hogy nálad jó helyen lenne – mondta ki Dumbledore a férfi titkos vágyát, egyből hozzátéve. – Természetesen, legrosszabb esetben is csak néhány napról lenne szó. Míg Harry magához tér, és erőre kap.

- Azt is megmondanád, Albus – tiltakozott erőtlenül és pusztán a formaság kedvéért Piton -, mégis, mit fogsz mondani a többieknek Potter tartózkodási helyéről? Mihelyt kiderül, hogy nem jár órára, rajongói klubjának összes tagja a gyengélkedő kilincsét fogja egymásnak adni. Arról nem is beszélve, hogy a lakosztályom nem a griffendéles aranyifjú kimagasló igényeihez igazodik. Tudta ő, pontosan tudta, hogy Harry nem igényli a luxuskörülményeket, de Ron Weasleyvel az oldalán nem fog örömtáncot lejteni, csak, mert néhány napot kettesben tölthet Harry Potterrel. Még akkor sem, ha most úgy érezte, szinte képes lenne rá. Szinte…

- Te is tudod – zökkentette ki gondolataiból Dumbledore -, hogy Harrynek nincs semmilyen különleges elvárása. Legfeljebb az, hogy emberszámba vegyék. – Ronhoz fordult. – Mr. Weasley, Miss Grangert visszaküldtem a klubhelyiségbe, és gondolom, mostanra már szörnyen aggódik mindkettejükért. Talán, az lenne a legjobb, ha megnyugtatná.

Ron kelletlenül bólintott, és a még mindig a kezében tartott Harryre pillantott. Most kezdett benne tudatosulni, hogy a barátjának súlya alatt kezd leszakadni a karja. Nem tiltakozott, amikor a bájitalmester „kelletlen" arccal átvette tőle.

Ron mindkét felé biccentett és a kijárat felé indult. Piton hangja az ajtónál indult.

- Remélem, nem kell külön kihangsúlyoznom, hogy a történtekről, valamint Potter átmeneti tartózkodási helyéről senki nem szerezhet tudomást.

- Miss. Granger kivételével – tette hozzá Dumbledore. Megvárták, míg a vörös hajú fiú elhagyja kórházi szárnyat, mielőtt egymásra néztek.

- A kandallón keresztül egyenesen a szobádba juthattok. Kérlek, gondoskodj Harry kényelméről, aztán várlak, hogy elbeszélgessünk a fiaiddal.

***

Perselus körülnézett lakosztályának nappalijában. Egy röpke pillanatig hálószobájának ajtaja felé pislantott, de letett róla. Ez nem a legjobb ötlet. Határozottan nem. Ugyanakkor a nappaliban levő kanapét sem találta megfelelőnek. Túl rövid és túl keskeny volt. És pontban vele ott volt a kandalló. Ismerte a fiút annyira, hogy tudja: ha Harry véletlenül idő előtt magához térne és felébred, első dolga lenne, hogy meglép innen.

Egy újabb vágyódó pillantást vetett a másik ajtóra, majd döntött. Letette Harryt a kanapéra, és elővette a pálcáját. Egy mozdulattal meghosszabbította és szélesebbé tette az ülőalkalmasságot. Még egyszer megvizsgálta a fiút, hogy biztosan meggyőződjön róla, jól van. Magához hívott egy takarót, betakarta vele. Mielőtt kiegyenesedett, egy bűbájjal körülvette az ideiglenes fekhelyet, hogy jelezze neki, ha mégis úgy adódna, hogy Harry a vártnál hamarabb tér magához. Minden eshetőséget számba véve lezárta a kandallót, és egy sóhajjal elindult, hogy mielőbb lerendezze Draco és Zambini ügyét, valamint tájékoztassa az igazgatót az odalenn történtekről. Az ajtónál még visszafordult az eszméletlen fiú felé.

- Harry Potter, mikor tanulod meg végre, hogy nem vagy egyedül és tudsz kitől segítséget kérni?

---------

Ron a Gyengélkedőről egyenesen a Griffendél klubhelyiségébe ment, ahol már csak Hermione várta a kandalló előtti egy fotelben összegubózva. Amint belépett, a lány felpattant, és kérdőre fonta a vöröshajú fiút. Ron lerogyott a fotelbe, Hermione pedig a fotel kartámlájára ült, majd a lány sürgetésére mindent elmesélt neki, és végül hozzátette, hogy Harry Pitonnál tölti az éjszakát.

Hermione nagyra tágult szemekkel és a kezét tördelve hallgatta Ron Weasley beszámolóját. Amikor a fiú ahhoz a részhez ért, amikor Ron kezében az eszméletlen Harryvel futásnak eredt, rámarkolt a fiú combjára, és kipirult arccal, izgatottan csüngött annak minden szaván. Hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében, amikor végül megtudta, hogy Harrynek a kimerültségen kívül más baja nem esett. Visszafordult a tűz felé, és szótlan megkönnyebbüléssel meredt a lángok közé.

- Mondd Hermione – szakította félbe Ron a meghitt csendet néhány perc múlva -, te is észrevetted, hogyan néz Harry Pitonra mostanában?

Hermione halványan elmosolyodott.

- Ó, igen. Csak azt nem tudom, ő maga tisztában van e azzal, mit is érez. Végül is Pitonról van szó. Miért kérded?

Ron elvörösödött.

- Tudod, odalenn a kamrában, Piton Harrynek szólította Harryt. És még csak észre sem vette. És később úgy fogta meg a zsupszkulcsot, hogy közben átfogta Harry kezét is. Mintha csak azért tenné, hogy érezhesse. Persze letagadta, amikor mondtam neki.

Hermione eltátotta a száját.

- Ron, eszednél voltál? Mégis mit mondtál Pitonnak?

A fiú zavartan megvonta a vállát.

- Semmi különöset nem mondtam neki. Miközben a fal mellett álltam Harryvel, és azon tűnődtem, mit tegyek, elgondolkodtam. Lehet, sőt biztos, hogy nem bírom Pitont, de csak a vak nem látja, hogy Harry számára jelent valamit az a tetű. Fogalmam sincs, mit eszik ugyan rajta, de nem hagyhattam magára Pitont. Nem tudtam volna Harry szemébe nézni, és azt mondani, hogy bocs, de otthagytam Pitont a Titkok Kamrájában, hadd rohadjon meg ott, ahol van. Még akkor sem, ha tényleg megfordult a fejemben. Szóval csak azt mondtam neki, hogy nem hagyhattam ott, mert Harry számára fontos. Na, persze, közölte, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Mégis volt benne valami különös, ahogy mondta. Szerinted elképzelhető, hogy Pitonnak van szíve? És ha van, akkor képes vele érzésekre is? Mármint a gyűlölködésen kívül? Olyan jó lenne, ha végre Harry is megtalálná a boldogságot. Még akkor is, ha az történetesen Piton oldalán lenne. – Egy öklendező hangot adott ki. – Na, annyira azért nem jó, de elviselném…

Hermione válasz helyett lehajolt és megcsókolta a fiút. – Ó, te nagy mamlasz – suttogta -, szeretlek.