Néhány nappal később Patrick egy este a kollégáival elugrott sörözni. Aznap estére épp nem beszéltek meg semmit Shahirral, de azért felhívta, megpróbálta elcsábítani egy kikapcsolódós estére, de Shahir még a hosszas rábeszélés ellenére is visszautasította a lehetőséget, így Patrick végül csatlakozott a többiekhez, és elindultak.
Jó ideje partiztak már, jó hangulatban ment az ugratás, mikor a csapat nagy része elsétált a pulthoz egy újabb italért, és Patrick majdhogynem egyedül maradt az asztalnál. Egy perccel később egy srác állt meg mellette.
Patrick Curtis? – kérdezte.
Igen? – nézett rá Patrick meglepetten.
Szánnál rám pár percet?
Oké, te tudod, hogy én ki vagyok… - méregette a másikat Patrick, mire az sóhajtott.
Victor Reis – nyújtott kezet.
Áh – hajtotta le a fejét egy pillanatra Patrick, aztán a másikra mosolygott, és megszorította a kezét.
Végre megismerhetlek. Sokat hallottam már rólad.
Gondolom – tűnt fel egy félmosoly Victor arcán is. – Szóval? Meghívlak egy sörre.
Oké – bólintott rá Patrick, így beszerezték az italukat, aztán megegyeztek abban, hogy ha normálisan akarnak beszélgetni, akkor jobb, ha kimennek az utcára.
Körülnéztek, hogy hova telepedhetnének le pár percre, aztán végül a kocsma mellett kis utcában a műintézmény hátsó bejáratának lépcsőjére ültek.
Szóval… te jársz most Shahirral – fürkészte a másikat Victor, mire Patrick elmosolyodott.
Igen.
És minden rendben? Jól megvagytok?
Milyen választ vársz erre a kérdésre? – mosolygott maga elé Patrick.
Leginkább őszintét – komolyodott el Victor.
Igen, minden rendben, és jól megvagyunk.
Mégsem hoztad magaddal ma este.
Hívtam, de nem akart jönni. A hétvégén voltunk Zach házavató buliján, azt hiszem, az egy időre lemerítette a bulizásra szánt kapacitását.
Na igen – nevette el magát Victor. – Az már szép teljesítmény, ha oda el tudtad csalni.
Kis rábeszélésbe került – nevetett vele Patrick is.
Sejtettem – bólintott rá Victor, és pár másodpercre elhallgattak.
Tényleg sokat mesél rólad – pillantott Patrick Victorra, mire az zavarba jött.
Nézd, ő ezt nem úgy… ő nem tudja, hogy ez neked akár rossz érzés is lehet… - mentegetőzött Victor, mintha bizony az ő hibája lenne, hogy Shahir folyton az ex-pasijáról beszél.
Tudom – nyugtatta meg Patrick. – És igazából nem rossz érzés. Eleinte kicsit féltékeny voltam, de már nem. Tudom, hogy milyen fontos voltál neki, három évig része voltál az életének. Neki ez nagyon nagy dolog.
Tudom. Nekem is az volt. Ő volt a leghosszabb kapcsolatom… nagyon… nehéz volt feladni. Ezért is…
Aggódsz érte – állapította meg Patrick.
Igen – ismerte be a másik. – Tudod, ő… érzékeny és sebezhető. Még akkor is, ha elsőre nem tűnik annak. Annyira megközelíthetetlennek tűnik, de… ez alatt annyira sérülékeny, hogy nem is gondolnád.
Még mindig szereted?
Ő… egy kicsit mindig… itt lesz a szívemben – ismerte be Victor.
De akkor miért? Miért hagytad el? Szerettétek egymást… - nézett rá értetlenül Patrick.
Milyen választ vársz erre a kérdésre? – vette kölcsön Patrick szavait Victor.
Őszintét – mosolyodott el Patrick.
Nem működött tovább. Amúgy… közös döntés volt – húzta el a száját Victor, ami azért némi bűntudatot sejtetett a dolog miatt.
Ezt nehéz elhinnem – rázta meg a fejét Patrick.
Ő is látta, hogy már nem vagyok olyan boldog, mint korábban – sóhajtott Victor. - Érdekes, kevés dolgot vesz észre magától, de ezt látta. Nem tudom, hogy, de tudta. Tudta, hogy valami nincs rendben.
Elmondod?
Hogy miért nem voltam boldog? Elmondhatom, de… a szavak alapján egy önző dögnek fogsz tartani.
Azért próbáljuk meg – bíztatta Patrick.
Tudod… egy jó kapcsolat… általában attól működik… hogy mindkét fél tesz bele… időt, energiát, odafigyelést, törődést, bármit. És így mindketten tudnak belőle meríteni is, ha szükségük van rá. De amikor csak te pakolsz bele, te adod bele a szívedet, a lelkedet, és csak alig-alig tudsz kivenni belőle valamit… ez egy idő után nagyon… nem is tudom… lemerülsz, mint egy akkumulátor, és nincs semmi, ami feltöltene. Persze ez nem egyik hétről a másikra következik be, csak… évek alatt… úgy, hogy észre sem veszed, csak… amikor már talán késő.
De ezt már az elején is tudtad. Hogy vele sokkal nehezebb… hogy ő nem úgy kezeli ezeket a dolgokat, mint más. Hogy egy kapcsolat vele… máshogy működik, mint általában.
Igen. De más dolog tudni, más dolog beszélni róla, és más benne lenni. És más dolog rövidtávon, egy flört erejéig, és más éveken keresztül, esetleg egy életen át. Bocs! Nem akarom elvenni a kedved – csóválta meg a fejét Victor. – Jó látni, hogy te ilyen lelkes vagy. Mintha a régi önmagamat látnám. De… remélem, hogy te messzebbre jutsz ezen az úton, mint én.
Mindent megteszek – ígérte Patrick.
Tudod… szép volt az a három év – merengett el Victor. – Voltak csodálatos időszakok… olyan napok… amikre mindig szívesen fogok emlékezni. Például, ha elmentünk valahova kirándulni. Shahir mindig imádta. Már napokkal korábban csupa izgalom volt és lelkesedés. Mindig megtanult mindent arról a helyről, ahova mentünk, és olyan kiselőadást tartott, hogy a helyi idegenvezetőt lesöpörte volna a pályáról. Rengeteg képet csináltunk ilyenkor. Tudod, hogy szeret fotózni?
Nem, ezt még nem tudtam – mosolyodott el Patrick.
Jobb képeket csinál, mint egy profi fotós. Szóval – komolyodott el újra Victor -, hazudnék, ha azt mondanám, hogy csupa rossz volt az egész. Shahir egy csodálatos ember. Nagyon… szerettem. Tudod… az első két évben… két és félben… mindent elnéztem neki. De szó szerint mindent. Persze sokszor kiakasztott, ezt nem tagadom. Elvégre… olasz vagyok, hevesen reagálok mindenre. Ez benne van a véremben. De… soha nem tudtam sokáig haragudni rá, és ezt ő is tudta.
De akkor mi változott?
Nem tudom, Patrick – rázta meg a fejét Victor. – Én is már csak azt vettem észre, hogy… kevesebb türelmem van, hogy… jobban bántanak az apró dolgok, mint korábban. Hogy jobban hiányolok bizonyos dolgokat, mint korábban… hogy már nem győzködöm olyan vehemensen, hogy jöjjön el velem akárhova. Azt hiszem… egyszerűen csak… belefáradtam. Belefáradtam abba, hogy… kérnem kell dolgokat, amiknek evidensnek kéne lenni… hogy magyarázgatnom kell, hogy miért szeretnék egy puszit, ha találkozunk vagy elköszönünk. Hogy… könyörögnöm kell egy ölelésért, mikor magam alatt vagyok. Hogy hiába próbálom magyarázni, miért bánt annyira, hogy nem akar bemutatni az anyjának. Téged majd biztos bemutat neki, elvégre te orvos vagy. Mindegy, felejtsd el! Mondtam, hogy önzően fog hangzani. Biztos úgy tűnik, mintha csak azért lettem volna vele, mert kapni akartam tőle dolgokat.
Nem, Victor, egyáltalán nem. Megértem. Megértem, hogy vágytál olyan dolgokra, amiket tőle nem… vagy csak nehezen kaphattál meg. De… nekem baromi szerencsém van.
Miért?
Mert ezekből a dolgokból rengeteg mindent megtanítottál neki. És ezt sosem fogja elfelejteni. Megépítettél nekem egy olyan alapot, amire már… könnyebben építkezhetek tovább. Köszönöm!
Pfff… most erre mit mondjak? – nézett egy fintorral Victor a másikra.
Nem tudom – tűnt fel egy félmosoly Patrick arcán. – Csak akartam, hogy tudd… hogy hálás vagyok érte.
Oké – bólintott rá Victor.
Amúgy… honnan tudtad meg? – nézett kíváncsian Patrick a másikra. – Három különböző kórházban dolgozunk.
Tartom a kapcsolatot az ápolókkal a Hope Zionból. Jacksonnal, meg a többiekkel. Néha elmegyünk egyet sörözni. Ilyenkor hallok ezt-azt. Hogy Zach összejött Dr. Bellel, hogy Dr. Bishop visszament a feleségéhez, hogy Dr. Hamzának új pasija van… Amúgy meg… zárolta a profilját a társkeresőn.
Tényleg?
Igen. Néha… ránéztem. Szóval… azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ő komolyan veszi ezt a kapcsolatot.
Én is, Victor.
Oké – bólintott rá a srác, és egy időre elhallgattak, iszogatták a sörüket, és gondolkodtak.
Miatta mentél el a Hope Zionból? – törte meg a csendet Patrick.
Igen – hajtotta le a fejét Victor. – Bár végül tényleg közös megegyezéssel mentünk szét, mégis, mindketten sértettek voltunk, és szenvedtünk. Én látványosabban, ő a maga módján, csendben, elmenekülve a világtól. Őrjítő helyzet volt. Tudod, hogy az ilyen mindenkiből kihozza a rosszat, belőlem is. Többször beszóltam neki… volt, hogy a műtőben – temette a tenyerébe az arcát Victor. – Én… nem akartam bántani, csak… frusztrált voltam, és… mindig ő jött kapóra, akin levezethettem.
Ott volt olyan közel, és mégis egy szakadék volt köztetek. Ez pokoli lehetett.
Igen.
Sokkal jobban szereted, mint gondolnád.
Nem, én… azt hiszem, csak a szép emlékek, amiket szeretek – rázta meg a fejét Victor.
Nem tudom, én nem vagyok ebben olyan biztos.
Patrick… ha most jönne egy jó tündér, és azt mondaná, hogy újra együtt lehetnénk… tudom, hogy ugyanúgy nem működne. Egy-két hétig talán boldogok lennénk, de… azt hiszem, nekem másra van szükségem. Nagyon másra. Nekem az kell, hogy megölelhessem a páromat bármikor, amikor akarom. Hogy néha valaki tekintettel legyen az én hangulatomra is, és ne csak tőlem várja el, hogy alkalmazkodjak a szeszélyeihez. Az, hogy… valaki észrevegye, ha rossz napom volt, és… legalább nagyjából tudja, hogy ilyenkor mivel segíthet. És hogy… amikor beteg vagyok, ne a túlélési esélyem százalékával traktáljon, hanem mondjon valami olyat, amitől könnyebb.
Volt ilyen?
Ó, igen… bár mindentől függetlenül egy nagyon szép emlék lett belőle – tűnt fel egy szomorú mosoly Victor arcán. - Hihetetlen, igaz?
Hát, furán hangzik.
Tudom. Csak féllépésnyire voltam, hogy belehaljak egy Afrikából behurcolt járványba. De bármennyire is kemény volt fizikailag… tudtam, hogy az a szitu Shahirban is tudatosított sok mindent. Megvolt a haszna. És szerencsésen túléltem.
És… volt valakid azóta, hogy szétmentetek?
Mindig akad valaki – vont vállat látszólag közömbösen Victor.
És ez így is marad, míg nem engeded el Shahirt – szorította meg a csuklóját egy pillanatra Patrick. – De a mindig akad valaki állapot nem a legideálisabb. Főleg egy ilyen srácnak, mint te, aki igazi kapcsolatra vágyik.
Tudom. De az, hogy ő végre boldog lehet… hogy biztonságban tudhatom… egy olyan pasi mellett, aki szereti… és ez a beszélgetés… majd nekem is segít.
Remélem – bólintott rá Patrick, és kortyolt egyet a söréből.
Mesélsz még nekem róla? Hogy mit szeret? Én még olyan keveset tudok ezekről…
Hm… - tűnt fel egy halvány mosoly Victor arcán. – Szeret sakkozni. Én nem vagyok egy nagy játékos, így nem csoda, ha mindig ronggyá vert, de más ellen sem láttam még veszíteni. Szereti a komolyzenét, leginkább Mozartot. A műtőben is sokszor azt hallgat, de otthon is elég gyakran. Főleg, ha nagyon koncentrálni akar valamire, mert segít neki kikapcsolni az összes zavaró ingert a külvilágból. Szeret gitározni, bár ahhoz kell neki egy bizonyos hangulat. Állítólag zongorázni is tud, de arra sosem bírtam rábeszélni. Szereti a színházat, persze szigorúan csak páholyból, egyedül, legfeljebb veled. Képes megvenni mind a négy jegyet egy páholyba, csak hogy ne kelljen idegenekkel együtt ülnie.
Értem – nevette el magát Patrick. - És valami sport?
Hát, egy kezemen megszámolom, hányszor csaltam el kondizni abban a három évben. Olyan szót pedig, hogy uszoda, ki ne mondj előtte, hacsak nem akarsz egy másfél órás higiéniai kiselőadást – nevette el magát Victor.
Isten ments – kuncogott Patrick is.
Rosszul viseled?
Mit?
Ha belekezd valamibe, és nem tudod lelőni.
Még nem volt olyan vészes.
Szerencséd van. Van pár kedvenc témája, amiről reggelig tud beszélni, hiába mondod, hogy holnap egy nehéz műtéted lesz. Bár ez leginkább a munkája, de azért van pár másik is.
Gondolom – kuncogott Patrick. – De visszatérve a sportra, mit gondolsz, van esély arra, hogy eljön velem futni?
Igen, az esélyes. Jótékonysági futásra néha el szokott menni. Bár ehhez is ki kell fognod egy jó napját – tippelt Victor. – Öhm… egyszer volt egy biciklis projektje, bár nem tudom, lehet, hogy az csak a betegei kedvéért volt. Annak idején csúnyán össze is veszett Dr. Gorannel.
Tényleg?
Igen. Tudod… ha a fejébe vesz valamit, akkor hierarchia ide vagy oda, bárkivel képes szembe menni, még az igazgatóval is. Elkezdett egy tanulmányt a Parkinsonos betegeivel, de aztán az egyik idősebb nő elesett, és kiment a csuklója. Joel abban a pillanatban le akarta fújni az egészet, tartott a jogi következményektől. Én nem tudom, mit veszekedtek két napig, nem is akarom tudni, de a vége az lett, hogy Shahir végigcsinálta a tanulmányt, és nagyon szép eredményeket ért el. Még publikálta is az egyik neurológiai szaklapban. Nem sokkal azelőtt, hogy én eljöttem.
Hm… szóval lehet, hogy a bringázásra is rá tudnám venni?
Sok mindenre rá tudod venni. Időzítés és türelem, ez a két kulcsszó. És az, hogy ne a legnagyobb tömeg közepébe akard vinni.
Igen, erről hallottam – csúszott ki Patrick száján, de már meg is bánta.
Miről?
A szülinapi buliról, amit szerveztél neki – húzta el a száját Patrick.
Na igen. Nyúltam mellé egy párszor, de az a nagy melléfogások közé tartozott. Pedig jót akartam. Csúnyán összevesztünk, mondtunk egymásnak pár cifra dolgot, de szerencsére behívták a kórházba, mielőtt még rosszabb lett volna. Szóval… a tömeget nem szereti, mindig ideges lesz tőle. Ez ne felejtsd el!
Még valami, amit nem szeret?
Nem szereti, ha kizökkented, mikor nagyon benne van valamiben. Nem szereti, ha utólag teszel szemrehányást valamiért, amit időben is elmondhattál volna. Nem szereti, ha nyaggatod valamivel, amire már kategorikus nemet mondott. Van az az állapot, amikor még lehet győzködni, de a nem az nem. Nem szereti a kis stikliket, manipulációkat… nem szereti, ha nem vagy őszinte azért, hogy megkíméld valami vélt vagy valós következménytől. Számára ez nem kifogás. Nem szereti a meglepetéseket, bár vannak kisebb dolgok, amiket még tud tolerálni. Sok… apró dolog van, amit nem szeret. De ezeket majd felfedezed magadnak. Ha minden poént lelövök előre, nem lesz izgalmas az út.
Kösz – nevette el magát Patrick. – De így is… sokat segítettél azzal, hogy ezeket elmondtad.
Örülök – bólintott rá Victor. – És… ha bármikor… dumálnál valakivel, aki pontosan tudja, miről beszélsz, vagy kell segítség… vagy valami ötlet… megadom a számom. Ha bármi gond van, amiben segíthetnék… – ajánlotta, így telefonszámot cseréltek, és végül kiitták a sörük maradékát.
Visszaengedlek a barátaidhoz – mondta végül Victor.
Nem jössz te is?
Én még… szellőztetem a fejem egy kicsit.
Oké, akkor… valószínűleg majd jelentkezem.
Rendben – bólintott rá Victor, mire Patrick felállt és elindult, de Victor utána szólt.
Hé, Patrick! Nem szereti, ha megeszel valamit, ami leesett a földre. Olyankor három napig nem hagyja, hogy megcsókold.
Észben tartom – nevette el magát Patrick, majd újra elindult, de aztán megtorpant. – Victor…
Igen?
Vigyázni fogok rá, megígérem!
Kösz! – tűnt fel egy szomorkás mosoly Victor arcán, mire Patrick még rábólintott, majd visszasétált a bárba, ahol a többiek már hiányolták.
Merre jártál? – nézett rá az egyik kolléga. – Már menni készültünk.
Csak összefutottam egy ismerőssel, kicsit beszélgettünk. Mehetünk – mondta Patrick. Próbált visszatérni a korábbi jó hangulathoz, de mindaz, amiről Victorral beszélgettek elég gondolkodnivalót adott neki, hogy elmerüljön benne, így valóban összeszedelőzködött a társaság, is ki-ki ment a maga útján.
