Hajnalpír combjai görcsöltek, ujjai vörösek voltak a hidegtől. Arca mintha megfagyott volna. A repülés valóban csodálatos dolog volt, olyan, amit nem lehet szavakkal kifejezni. De az eléggé hátrány, hogy az ember megfagy közben. Viharfelhő együttérzően felé fordította a tekintettét, a lány pedig az arcára erőltetett egy halvány mosolyt. Ember feletti feladat volt. Több, mint egy órája repültek, de csak az óceánt látták. Sehol egy sziget, kikötő pedig még véletlenül sem. Hajnalpír lepillantott a tengerre. Végtelen feketeség, néhol egy- egy jégtáblával díszítve. Ha nagyon figyelt az ember akkor láthatott pár, pillanatokra kiemelkedő uszonyt. Biztos vízi sárkányok.
Hirtelen megakadt a szeme egy kis, oda nem illő ponton.
- Vihar! Hajó! - Izgatottan előrehajolt, de rögtön vissza is mászott az eredeti testhelyzetébe, mikor érezte, hogy megbillen. Nem volt tériszonyos, de azért nem szeretett volna leesni. Vihar felüvöltött és kérdőn ránézett.
- Tudom. De meg kell próbálnunk. - Gyengéden megveregette a sárkány nyakát, mire az megrázta a fejét. Még mindig nem támogatta az ötletet.
- Ne makacskodj! Gyerünk!
Viharfelhő felmordult de engedelmesen lebukott a hajó felé. Hajnalpír kétségbeesve simult rá a nyakára. A sima sikláshoz már egészen hozzászokott, de a zuhanórepülés még magasiskola volt neki. Pár pillanat múlva azonban Vihar kitárta a szárnyait és a hajótól pár méterre lefékezett. A hajó egy halász hajó volt, két férfival a fedélzeten. Amint meglátták őket kardot rántottak és kérdőn végigmérték a párost.
- Nem ártó szándékkal jöttünk. - Hajnalpír megadóan felemelte mindkét kezét.
- Csak pár kérdésem lenne.
Erre a két férfi összenézett és leengedték maguk mellé a fegyvereket. Az egyik alacsony volt és dagi, barna, bozontos szakállal. A jobb keze hiányzott, zöld felső és vörös nadrág volt rajta. A másik egy magas, a másikhoz képest vékony férfi volt. Hosszú, szőke szakállát négy copfba fogta, kettő hosszúba és kettő rövidebbe. Olyan hosszú volt, hogy a férfi térdéig ért a végük. Neki is hiányzott a jobb keze és...egy vödör volt a fején. Mind a ketten végigmérték a repülő párost tetőtől talpig, majd ismét összenéztek. Az alacsonyabb előre lépett.
- Mit tehetünk önért, ifjú hölgy?
Viharfelhő halkan felmordult. Hajnalpír nyugtatóan megveregette a nyakát, majd kihúzta magát. Minél határozottabbnak látszik, annál több esély van arra, hogy komolyan veszik.
- Gunnar Erikson-t keresem. Tudják esetleg hol találom?
A név hallatán a két férfi ismét összenézett de ezúttal már gyanakodva néztek vissza rá.
- Mi dolga van egy ifjú hölgynek egy rabszolga-kereskedővel?
Hajnalpír mélyen az alacsony férfi szemébe nézett. Arca komoly volt, úgy érezte magát, mint az apja, mikor meggyőzte a tanácsot a saját maga véleményéről. Magabiztos volt, erős, és mindenre képes.
- Nála van a családom.
Erre a két halásznak megenyhült a tekintette, de egyben szomorúvá vált. Jaj, ne, csak nem...?
- Sajnálom, ifjú hölgy. Az utolsó információnk Gunnarról, hogy elsüllyedt a hajója. Csak a hajó roncsait találták meg.
Hajnalpír döbbenettől levegőt sem kapott. A szülei..meghaltak? Az nem lehet! A férfiak szomorúan rámosolyogtak.
- Részvétünk.
Hajnalpír bólintott, és nyelt egyet. Óvatosan megveregette Vihar nyakát jelezve, hogy indulhatnak. A sárkány elégedetten felüvöltött. Hajnalpír rápillantott a két halászra.
- Köszönöm.
- Igazán nincs mit. - Kiáltották utána. A lány még hallotta, ahogy a magasabb hozzáteszi:
- Mit köszönt?
Viharfelhő felemelkedett, egészen a felhők fölé. A Nap magasan járt, talán már dél is elmúlt. Hajnalpír maga elé bámult próbálta felfogni amit megtudott. Elsüllyedt... a hajó elsüllyedt... de talán a szülei nem is voltak rajta. Talán sikerült megszökniük. Talán visszamentek a szigetükre. Talán már ott várják. Talán...
Hajnalpír hirtelen érezte, hogy nem bírja tovább. Az ajkai remegni kezdtek, a látása homályossá vált. Olyan sokáig reménykedett, a remény pedig egyre nehezebbé vált a vállán. És most maga alá temette. Nem volt több „talán". A szülei meghaltak. Elnyelte őket a tenger. Ráborult Vihar nyakára és hagyta, hogy folyjanak a könnyei. Az én hibám! Csakis az enyém. Érezte a bőrén keresztül, hogy Vihar vigasztalóan dorombol. Hajnalpír monoton módon simogatni kezdte az állat nyakát. Mintha kitéptek volna szívéből egy jó nagy darabot. Magába rántotta a fájdalom sötétsége, és nem kapott benne levegőt. Olyan sokáig küzdött, futott, hogy kijusson a sötét folyosóról, aminek a végében ott várt rá a családja. De most úgy érezte, hogy megfordult a kocka és egyre csak halad és halad a végtelen sötétség felé. A folyosó megfordult. Soha többé. Soha többé nem láthatja őket. Nem fogja átölelni őket. Az apja nem fogja becézgetni. Az anya nem fog rápirítani, mikor széjjel hagyja a vesszőit. Nem fognak közösen enni a házukban, és nem fognak viccelődni egymással. Nem fogja azt mondani, hogy „de anya!" mikor ő a szerelemről és az ifjúkori problémákról beszél. Nem fog az apja mellett ülni a Tanácsban aki minden ötödik percben ránézz, hogy elaludt-e. Nem fognak nyaranta kimenni a kertbe és leülve egy pokrócra a csillagokat nézni. Soha többé.
Nem tudta meddig sírt. A könnyek lassan elapadtak. Az arcbőre ragacsos volt, a szíve pedig úgy fájt, hogy legszívesebben kitépte volna a mellkasából. Vihar kedvesen hátrafordult hozzá és rávillantott egy sárkány mosolyt. Hajnalpír halkan felnevetett.
- Kösz, kislány. De ez most nem segít. - Sóhajtott. Pár percig csak némán siklottak a levegőben. Hajnalpír mélyen a gondolataiba mélyedt, ahol a bánat keserű ölelése várta, Vihar pedig hagyta gyászolni. Ilyenkor csak ennyit tehet egy sárkány. Talán egy óra is letelhetett így, mikor a lány hirtelen megszólalt.
- Vigyél az erődhöz... - Olyan halkan mondta, hogy még Vihar sem értette. A sárkány értetlenül felé fordította a fejét. Hajnalpír a szemeiben nézett.
- Vigyél az erődhöz! - Mondta ismét, érthetőbben. Vihar aggódva felnyögött. Hajnalpír lehajtotta a fejét.
- Eret erődjébe. Ne Dragoéba. - A lány megsimogatta a sárkány nyakát és újra ráhajolt. Átölelte, és lehunyta a szemét. Vihar megértően dorombolt, majd óvatosan balra fordult és fel is gyorsult kissé. Hajnalpír szemébe újra könnyek gyűltek. Halkan szipogott, elengedte megfeszült izmait és hagyta, hogy a bánat lehúzza az alvás nyugattó ürességébe.
0
Hajnalpír nevetve rohant végig a sárga pitypangoktól díszelgő mezőn. A Napfény- szigeten volt, a régi ruháiban. Mögötte pedig Eret rohant. Ugyanúgy nevetett ahogy ő.
- Úgysem kapsz el! - Kiáltott és tovább futott a mezőn, ami, mintha végtelen lett volna. A lány egyszer csak felemelkedett a földről. Eret megfogta a derekánál és a magasba tartva megpörgette. Hajnalpír visított és kapálózott. Eret letette maga elé, és megfordította, hogy szemtől szembe kerüljenek. Hajnalpír átölelte a nyakát Eret pedig a derekát.
- Elkaptalak. - Suttogta Eret, szemei lassan a lány ajkaira vándoroltak. Hajnalpír felkuncogott.
- És most már nem is engedsz el, nem igaz? - Ahogy az ajkuk összeért, megremegett alattuk a föld. Rémülten szétváltak és körbenéztek. A Napot egy fekete felhő takarta el, a pitypangok eltűntek. A szél felerősödött. Hajnalpír közelebb húzódott Erethez, aki szorosan magához ölelte.
- Mi folyik itt? - Hajnalpír rémülten körbekémlelt. Egy hatalmas árnyék emelkedett fel a semmiből, pár méterre előttük. A lány felsikoltott és rohanni kezdett. Eret viszont nem mozdult. Mintha kővé vált volna. Hajnalpír megtorpant és felsikoltott.
- ERET! FUSS!
De a férfi mintha meg sem hallotta volna. Csak állt és bámulta a hatalmas árnyat. Hajnalpír nem tudta kivenni, hogy mi lehet. A lány rohanni kezdett, visszafelé, Erethez, de ahogy futott, a távolság egyre csak nőt közöttük. Érezte, ahogy a könnyei előjönnek a kétségbeeséstől.
- ERET! - Abban a pillanatban az árnyék felüvöltött és jeget lövellt ki a szájából. A hatalmas jégtüskék száz felé meredeztek ott, ahol eddig Eret állt. A férfi most viszont nem volt sehol.
- NEEE! - Hajnalpír a szája elé kapta a kezét és összecsuklott. Egy pillanatra lehunyt a szemét. De mikor újra kinyitotta már nem a réten volt. Egy viharos tenger kellős közepén egy hajó az életéért küzdött. A fedélzeten emberek rohangáltak fel s alá, egymásnak ordítozva. Hajnalpír óvatosan felállt, de az egyensúlya rögtön kibillent a vizes, folyamatosan mozgó fedélzeten. Egy férfi hirtelen megjelent a semmiből és... átrohant rajta. Mintha csak egy szellem lenne. Egy pillanatra villám hasította ketté a fekete, csillagtalan eget. Hajnalpír ekkor látta meg őket. Egymás karjába bújva ültek, szorosan, tekintetükkel kétségbeesve figyelve a körülöttük zajló eseményeket. Hajnalpír levegő után kapkodott.
- ANYA! APA! - Oda akart rohanni hozzájuk, de a lábai nem engedelmeskedtek. A fedélzet, ahol állt, mocsárrá változott, és ő egyre csak süllyedt benne.
- Ne! Anya! Kérlek! Nézz rám! Itt vagyok! Apaaa! - De nem néztek rá. Rémült tekintettel figyelték, ahogy a hullámok egyre nagyobbak és vadabbak lesznek a hajó körül. Nézték, ahogy az emberek egyre kétségbeesetten próbálják menteni a menthetőt. De nem látták a lányukat. Hajnalpír kinyújtotta a kezét feléjük, de nem érte el őket.
- Anya? Apu... - Észre sem vette, hogy már a nyakáig süllyedt a mocsárrá változó fedélzeten.
- NE HAGYJATOK EGYEDÜL! FÉLEK! - Kirántotta az egyik kezét a sárból és ismét feléjük nyúlt.
- FÉLEK! KÉRLEK! MARADJATOK VELEM! - A könnyei hulltak. A sár beömlött a szájába, ahogy ordított. Már mozdulni sem bírt. Még éppen látta ahogy egy hatalmas hullám beteríti a szüleit, mikor a mocsár teljesen elnyelte.
0
Hajnalpír sikoltozva ébredt fel. Beletelt pár percbe mire felfogta, hogy hol is van. Vihar aggódva emelte rá a tekintetét. A lány levegő után kapkodott, szemei tágra nyíltak. Igyekezet megemészteni az előbb látottakat. Csak egy álom.
- Csak egy álom. - Mondta hangosan, hátha az elhiteti vele, hogy ez az igazság. Nyugtatóan megveregette Vihar nyakát, aki halkan dorombolt.
- Egy túlságosan élethű álom. - Suttogta, de aztán belé hasított a felismerés. Ez tényleg megtörtént. Meghaltak. Újra gombóc nőtt a torkában. A könnyei már elfogytak, hiába érezte a sírás hatásait. Remegett a teste. Kapkodta a levegőt. De könnyei már nem voltak. Mintha csak elfogytak volna. Hajnalpír vett pár mély levegőt. Talán ez annak a jele, hogy abba kéne hagynia. De hogy, ha ennyire fáj? Ismét rátört a könny nélküli sírás. Ismét lebukott Vihar nyakára, és a kezébe tettemet az arcát. Szüksége van Eretre. Nagyon. Annyira szeretett volna, egyszerűen csak a karjaiba omlani, hogy aztán megtartsák a súlyát. Sorosabbra húzta magát a köpenyét.
- Kérlek, siess Vihar! - Suttogta és monoton módon simogatta tovább a sárkány nyakát.
0
- Mi...mi történt itt? - Hajnalpír döbbenten bámulta a hatalmas jégdárdákat. Ahol egykor az erőd állt, most csak a túlságosan ismerős jégtüskék meredtek mindenfelé. Hajókat, fadarabokat, fegyvereket ölelt át a kéken csillogó jég. Halkan csettintett Viharnak, mire a sárkány lassan repülni kezdett az egykori erőd körül. Hajnalpír tágra nyílt szemekkel nézte. Drago. Ez csakis az ő műve hát miért pusztította el? Eret jól szolgálta. Vihar könnyedén átsiklott egy jégdárda alatt és egy kicsit közelebb ment a földhöz. Kisebbtől az egészen hatalmasokig tele volt a föld sárkány lábnyomokkal.
Hajnalpír tölcsért formált a kezéből és elkiáltotta magát.
- VAN ITT VALAKI? - A hangja többször visszhangzott a jégfelületről de válasz nem érkezett. A lány megveregette Vihar nyakát. A sárkány ráemelte a tekintetét.
- Körözz körülötte! Lassan.
Vihar válaszképp felmordult és engedelmesen megindult. Hajnalpír visszatartott lélegzettel figyelt. Kell lennie itt valaminek. Vagy valakinek.
Már két kört is mentek mikor Hajnalpír kiszúrt valamit az egyik jégdárda árnyékába bújva.
- Ott lent, Vihar! - A sárkány óvatosan a legközelebb és legalacsonyabb jégtüskéhez repült és lassan ráereszkedett, mint egy ülőrúdra. Hajnalpír csak ekkor tudta kivenni, hogy a valami, amit észrevett, egy férfi. Ugyanaz volt, akinek ráharapott az ujjára, mikor Eret elvitte a Napfény-szigetről. Lehunyt szemmel feküdt, a lány kezdett attól félni, hogy meghalt. Vihar, mintha csak megérezte volna az aggodalmát nemes egyszerűséggel ráordított a férfira, de olyan hangosan, hogy még Hajnalpírnek is be kellett fognia a fülét. A katonánaknak rémülten felpattant a szeme és kapkodó lélegzettel nézett körbe. Mikor észrevette Viharfelhőt, rajta pedig Hajnalpírt rémülten felkiáltott és megpróbált még jobban eltűnni az árnyékban.
- Kérlek, ne bánts! - Kiáltott, bár a hangja rekedtes volt, mint aki már rég nem ivott. Hajnalpír végigsimította Vihar nyakát, mire a sárkány összecsukta a száját, elrejtve a fogait. Így már biztosan bizalom gerjesztőbb látványt nyújtottak.
- Nem fogunk bántani. Mi történt itt? - Hajnalpír kérdőn körbemutatott. A férfi lassan kimászott az árnyékból és a lányt fürkészte.
- Tollacska? Te vagy az?- Kérdezte halkan és még közelebb merészkedettet hozzá Hajnalpír kérdőn felvonta a szemöldökét. Tollacska?
- Hogy mi?
- Eret nem volt hajlandó megmondani a neved. Így hát a katonák elneveztek Tollacskának, mert kicsi vagy, törékeny, és a ruhád tele volt velük. Bár szerintem a Harapós jobban illik rád. - Itt halkan felnevetett a saját viccén. Hajnalpír kezdte kényelmetlenebbül érezni magát. A férfi viszont egyre közelebb ért hozzájuk, Vihar pedig egyre idegesebb lett.
- Eret nagyon dühös volt mikor eltűntél. Most látom, hogy ez a sárkány, ugyanaz a sárkány. - Lassan felegyenesedett és Viharfelhőre mutatott. A sárkány fenyegetően felüvöltött és kitárta a szárnyait.
- Szóval te is közéjük tartozol. Nem is elrabolt ez a sárkány, hanem előre kitervelt szöktetés volt, nem igaz? - Hangjában gúny csengett. Hajnalpír dühösen meredt rá. Szemei szikrákat szórtak. Hogy meri őt ilyennel meggyanúsítani? Hogy ő direkt hagyta el Eretet.
- Nem! Nem igaz!
- Akkor miért támadt ránk a kis barátod és a hatalmas jégköpő sárkánya az „elrablásod" utáni éjjel? Talán csak véletlen?
Hajnalpír összeráncolta a homlokát. Kis barátja? Jégköpő sárkány? Akkor ezt nem Drago tette?
- Igen, véletlen. Engem tényleg elrabolt Vihar, de...utána megváltoztak a körülmények.
A férfi erre idegtépően felkacagott.
- Megváltoztak a körülmények, mi? Hát képzeld, Tollacska, itt is. Az erődöt tönkretették, Eretet pedig elrabolták. Szerintem már nem is él. - A férfi lemondóan legyintett, majd visszamászott az árnyékba. Hajnalpír döbbenten figyelte.
- Eretet elrabolták? - Kérdezte, mintha csak nem hallotta volna jól. A férfi nyögve visszafeküdt a jégdárda alá és lehunyta a szemét.
- Jól hallottad. Egy csapat sárkány, emberekkel a hátukon fogták és huss, elragadták fedélzetről. Vagy már meghalt, vagy meg fog. Ebben a vad világban, amit most élünk, Tollacska, senki sem marad életben sokáig. - A férfi sóhajtott, majd megfordult, így hátat fordítva Hajnalpírnek.
- És most menj. Nincs kedvem a társaságodhoz. - Morogta és intett egyet a kezével. Hajnalpír nyitotta volna a száját, hogy valamit mondjon, de aztán becsukta. Sóhajtott és megveregette Vihar nyakát.
- Menjünk. - Suttogta, a sárkány pedig engedelmesen a magasba emelkedett. Ahogy egyre távolabb került az egykori erődtől Hajnalpír hirtelen ráeszmélt. Nincs hová mennie. A szülei meghaltak, Eret eltűnt, minden bizonnyal ő is meghalt. Csak Vihar maradt neki. A gondolatra újra elviselhetetlen fájdalmon ölelte át a szívét. Miért nem haltam meg? Miért nem fagytam meg a jégtáblán? Miért másztam ki az üstből? A fájdalom, amit most érzett, rosszabb volt mint a halál. Minden mulandó. Mondta egyszer neki egy bölcs, öreg hölgy. Még az is, amiről gyermeki naivitással azt hisszük, örök. Ő most mindent elvesztett. Nem volt otthona, családja, szerelme. Csak Vihar, egy köpeny és az emlékek. Ennyi maradt neki. Annyira szeretett volna sírni. Hagyni, hogy a könnyekkel együtt kifolyjon belőle a gyász és a szomorúság, ez az istenverte nehéz fájdalom. De a könnyek nem jöttek. Az istenek még ezt a fajta megváltást is megtagadták tőle.
Nem is figyelte merre repülnek. Azt sem vette észre, hogy szakadni kezdett az eső. Nem vergődött azzal, hogy a fejére húzza a kapucniját. Bal kezében szorongatta a fejszét, a másikat ökölbe szorítva a sárkány nyakán pihentettet. A hideg esővíz befolyt a ruhája alá, átáztatta belül és kívül egyaránt. Nem vette észre, nem törődött vele. Szótlanul bámult maga elé, olyan volt mint egy élő halott. Semmire sem reagált. Az esővíz, úgy folyt az arcán, mintha csak sírt volna. De Hajnalpír nem sírt. Csak megtört. Teljesen, összeroppant. Maga alá temette a vállára nehezedő súly. Az ég lassan elsötétült. Leszállt az éjszaka. Viharfelhő óvatosan leereszkedett valamiféle barlang bejáratánál. A bejáratott eltakarta a rengeteg bokor és vastag törzsű fa, de volt egy kis „tornáca", ahova a sárkány kényelmesen le bírt szállni. A barlang elég tágas volt és magas ahhoz, hogy a stormcutter is elférjen, Hajnalpír is, és még maradjon hely. Legalább még egy Vihar méretű sárkánynak.
Hajnalpír kábán lemászott a sárkányról. Minden végtagja fájt, meg mert volna esküdni, hogy évekig nem bírja majd normálisan összezárni a lábait. Vihar döbbenten kapta fel a fejét, mikor észrevette, hogy a lány folyamatosan mond valamit, bár úgy motyogott, hogy nem lehetett érteni. A sárkány védelmezően a lány fölé tartotta a szárnyát, de szinte már felesleges volt. Hajnalpír akkor sem lehetett volna vizesebb, ha fejest ugrik az óceánba.
Megmásztam már sok hegyet
Szembe úsztam a sodrással
Hajnalpír szinte húzta a lábait a földön, alig emelte meg őket. A karjai élettelenül lógtak a teste mellett. Hangja rekedtes volt, ahogy énekelt
A Hold halványan bevilágította a barlangot. A lány az egyik sarok felé vette az irányt.
Napokig nem aludtam még inni sem ittam
Mindent kibírtam
Monoton mozgással, mintha nem is ő csinálná, hanem külsőleg irányítanák, benyúlt a ruhája alá és nagy nehezen kihalászta az Erettől kapott köpenyt.
Mosolygós álarcot tettem fel
Elrejtve azt, mai valójában vagyok
Ezt mind meg tudom ismételni
A hátamon tartom a világot
Ugyanúgy terítette le a földre, mint mikor az első éjszakáját töltötte a Eret hajójának kabinjában. Vihar a barlang szájába feküdt le, hogy megvédje a lányt a ragadozóktól és kissé a hidegtől is. Így nem járt be annyira a szél. De így a Hold fényét is eltakarta, Hajnalpír vakon tapogatózva feküdt le a köpenyre és húzta magára a másik felét.
De összeroppantam, mikor elvesztettelek
Összeroppantam, mikor már nem voltál velem.
Az illatod, az emléked, eddig erősebbé tette, de most csak összeroppant
És csak sírok
Hajnalpír halkan szipogott. Egészen az arcáig húzta a köpenyt. Már nem volt meg benne Eret illata. Mintha ez is csak egy jelkép lett volna, hogy elvesztette. Vihar felé fordította a tekintetét. Hatalmas, sárga szemei lápmásként világítottak.
Leestem a hegyről
Sziklának csapott a sodrás
Álomba sírtam magam
Az alkohol volt a társam
Ez mind megtörtént
Maga alá temetett a világ
Nem bírta folytatni. Hangja elcsuklott, arcát a köpenybe fúrta. Vihar szomorúan figyelte, ahogy a vállai remegni kezdenek. Kapkodva vette a levegőt. A sárkány érezte a túl erős érzelmeket, amik hatalmába kerítették a lányt. Érezte, hogy ez szinte megfolytja. De nem tehetett ellene semmit. Várt pár percig. Hajnalpír légzése lassan lelassult, a zokogás elmúlt. Vihar halkan nyüszített, de a lány meg sem mozdult. Viharfelhő halkan dorombolva a barlang talajára fektette a fejét. Vigyázni fog rá.
0
Eret némán figyelte, ahogy a Nap lassan előbukik a víz alól, és megkezdi az útját az égen. Arany sugarait előremeresztve tolta el magától és kényszerítette térdre a sötétséget. A férfi egy szirt szélén ült, lábait lazán lelógatta róla. A tenger hullámai vadul csapódtak neki alatta a szikláknak, mintha csak az erejüket fitogtatnák.
Eretnek nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, ki tart felé. Hablaty halkan felnyögött, ahogy levetette magát mellé és ő is lelógatta a lábait.
- Három napja, hogy itt vagy, és mindig megnézed a hajnalokat. - Hablaty most ránézett.
- Miért?
Eret sóhajtott. Kitépett egy adag fűszálat és a tenger felé hajította. A szállak lassan ringtak a szélben, ahogy aláhulltak. Tudta, hogy előbb utóbb az ifjú főnök rá fog jönni. Kivételesen jó esze volt és sokkal érettebbnek is látszott, hiába volt Eretnél öt évvel fiatalabb. Majdnem annyi idős, mint Hajnal. Eret megint sóhajtott. Amióta a lányt elvitte az a sárkány, ez elég gyakori szokásává vált. Főleg most, hogy nem kötötte le a figyelmét semmi. A lány szinte megjelent előtte, a Nap felkelő sugaraiban. Ha a napfelkeltét nézte, mintha Hajnal is megidéződött volna pár pillanatra. A pirkadati szél lágy suhogása az ő kacaját utánozta. Ahol a Nap sugarai visszavetültek a tengerről, ott olyan volt, mint Hajnal haja, mikor könnyedén szétterült a hátán. Eret ezért szerette a napfelkeltéket nézni. Minden egyes alkotó rész, ami létrehozta ezt a csodát segített emlékezni egy másik csodára. Egy gyönyörű, kedves és túl hamar elvesztett csodára. Eretnek a hajnalok egyszerre okoztak örömöt és fájdalmat.
Végül egy pillanatra Hablatyra nézett. A fiú bízott benne, befogadta a törzsébe. Sárkányt adott neki, ráadásul egy számára igen fontos sárkányt. Sok mindenben kikérte a véleményét. Eret ezt értékelte. Megszerette ezt a helyet. Nem akart elmenni. Nem csak azért, mert nem volt hova. Az erődjét elpusztították, a sárkányvadász karrierjének annyi. A legviccesebb az egészben, hogy nem is bánta. Az emberek itt rendesek voltak, befogadták. Ha még az a rendkívül idegesítő, szőke lány sem flörtölne vele folyamatosan akkor mondhatná, hogy igazán, majdnem minden tökéletes. Majdnem. Hajnalpír nélkül már semmi sem lesz tökéletesen tökéletes.
- Emlékeztet valakire. - Mondta végül. Hablaty halkan hümmögött.
- Egy lány? - Az ifjú törzsfőnök arcára vigyor húzódott, de Eret még mindig nem nézett rá. Meredten figyelte a Napot. Az utóbbi napokban ritkán látta Hablatyot ilyen önfeledtnek. Maga alá temette a falu dolgai és a gyász.
- Egy lány.
Egy női kiáltás szakította félbe őket. Mind a ketten hátrafordultak. Valka, Hablaty anyja lépdelt feléjük.
- Hablaty, kéne a segítséged a Nagy Teremnél. - Mondta és a háta mögé mutatott. Hablaty fáradtan bólintott és nehézkesen felállt. De mielőtt még tovább ment volna, mindentudó mosollyal nézett Eretre.
- Ez a beszélgetés még nincs lezárva. - Hablaty futásnak eredt, Fogatlan pedig hűségesen követte. Eret észre sem vette addig, hogy ott van az éjfúria. Mikor eltűntek a látómezőből, Valka és Eret egyedül maradt. Ilyen még nem fordult elő. Eret tudta, hogy Valka volt az, aki mindig megpróbálta szabotálni a vadászatait. Valka is tudta, hogy a férfi tudja. És még nem beszélték meg a dolgokat.
Valka idegesen fészkelődött, majd lassú léptekkel a fia után indult.
Várj! - Valka megtorpant Eret hangjára. Még maga Eret is meglepődött saját magán.
- Kérdezni szeretnék egy- két dolgot. - Megpróbált nem fenyegetően hangzani. Bár nem tudta, hogy lehet úgy közölni ezt a mondatott, hogy a célszemélynek ne kezdjen el szaporábban verni a szíve. De ha még így is volt, Valkán nem látszott. Kihúzta magát és határozottan a férfira nézett. Várta a kérdéseket.
- Egy éjjel az előtt, hogy a jégköpővel...
- Nagy gnúvad. - Javította ki Valka. Nem gúnnyal a hangjában, mindössze így látta jónak.
- ...a nagy gnúvaddal megtámadtátok volna az erődöt, te szabadítottad ki azt a stormcuttert a ketrecéből? - Eret legnagyobb megdöbbenésére Valka... megdöbbent. Tágra nyílt szemekkel nézett a férfira és egy kicsit közelebbi is ment hozzá.
- A stormcutter... kiszabadult?
- Öm...igen... hiszen, te szabadítottad ki. - Eret nem értette, mint nem ért Valka, vagy miért volt megdöbbenve. Most kiszabadította vagy nem?
- Megpróbáltam, valóban, de nem sikerült. Csak a lakatott babráltam meg mikor valaki félbeszakított. Elmentem onnan, de a stormcutter nem követett. Sőt, sosem járt még a fészeknél sem. Pedig a kiszabadított sárkányok általában oda mentek először. - Valka körbenézett. Mintha csak kezdene neki kínos lenni ez a beszélgetés. Eret viszont nem tudta hová tenni ezt az információt. Valóban, miért nem ment a fészekhez? És ami a legfontosabb...mit csinált Hajnallal, miután a lány a karmai közé került?
Na, hát ez lenne a 9. fejezet. Sajnálom, de hiába éltem már át többször a gyászt és a szomorúságot, leírni egyszerűen nem tudom olyan jól. Remélem megbocsájtjátok és azért tetszett a fejezet. És azt is remélem, hogy mindenki felismerte a két halászt a leírásom alapján. ;)
Hamarosan találkozunk, sziasztok! :)
