Másnap reggel úgy határozott, hogy megfogadja a kéretlen tanácsot, és ezentúl csakis a saját dolgaival foglalkozik. Azon melegében, az ágyban fekve képzeletben listát akart volna készíteni, de rádöbbent, hogy nem is akad túl sok tennivalója. Dolgozik majd tovább aprópénzért Forchet-nak, mert máshová úgysem tudna menni. Imádkozik majd Ducasse atya miséin, bár tudja jó, hogy az ő imái semmin sem változtatnak. Eljátszadozhat az ostoba és figyelmetlen járókelők zsebeiben turkálva, kockáztatva a lelepleződést és a börtönt. Hetente kétszer is bekopoghat a kolostorba a nővérekhez, ha egy újabb ismerősét környékezi meg a kolera. És mit tesz közben önmagáért? Utoljára akkor érezte úgy, hogy megjutalmazza magát valamivel, amikor új ruhát varrt magának. Egy ruhát, amit ugyan gyakran viselt, ám amit soha senki meg nem dicsért. Vagy ide számítható-e az a ritka esemény, amikor Madame Forchet két tojást utalt ki a számára, hogy pakolást készíthessen belőle a hajára? Ugyan minek? Hiszen folyton kendőt viselt…

Forchet, akit mélyen meghatott, amiért Isabelle a pótapjának fogadta őt, megkímélte őt a kemény munkától. Helyette viszont látta el Satine-t újabb feladatokkal, még a szokásos dolgain kívül is. Ezért lehetett, hogy a lány észre sem vette, de eltelt két-három nap, mire egyáltalán újra eszébe jutottak ezek a reggeli gondolatok. Ennyi idő után már igazán illett volna kitalálnia, mi is hiányzik neki igazából. De könnyebb volt azt mondani, hogy nem tudja, mint bevallani az igazat. Visszatért hát bokros teendőihez, melyek mind Isabelle közelgő esküvőjével voltak kapcsolatosak. Ahogy azt már korábban eltervezte, maga ment el Ducasse atyához. És ahogy az várható volt, az atya a fejét rázta.

- Ki hallott már ilyet? A következő vasárnap? És mi lesz a három kihirdetéssel? Ebből nem engedek.

Satine könyörgőre fogta, elszánva magát arra, hogy ő sem fog engedni.

- Nézze, atyám. Figyelembe kell vennünk a körülményeket. Lehet, hogy Isabelle egy csodálatos lány, és Joly is rendes fiú. De a családja, és az emberek csak akkor fogadják el a házasságukat, ha minden rendben zajlik. Ismétlem, minden. Senki sem tudja, mi történt vele valójában, és ennek így is kell maradnia. De mindenki tud számolni, és ha véletlenül… Szóval tudja…

- Mit tudok? - vonta fel a szemöldökét az atya. - Mit kellene tudnom még a kisasszonyról?

- Még semmit. De azt kívánom, legyen minden rendben, és kész. Mondhatja akár azt, hogy sürgősen vidékre kell utaznia az ifjú párnak a járvány elől. Ez amúgy igaz is. Joly azt tervezte, hogy elviszi Isabelle-t a szüleihez, Romilly-ba.

Ducasse atya nagyot sóhajtott.

- Nem csak erről van szó, leányom. Tudod, hogy a szükséges papírokat is ki kell állítani, és a jegyző nem éppen a gyorsaságáról, meg a megértő szívéről híres.

Satine bólintott.

- Nem gond. Mennyi kell?

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet.

- Atyám, mennyi kell?

- Harminc frank.

- Jó. Ez az én gondom. Mikorra kell?

- Satine! - emelte fel az ujját az atya. - Bűnt készülsz elkövetni?

- Majd meggyónom. - vonta meg a vállát a lány.

- Soha! Ebből elég! Nem viselkedhetsz úgy, mintha akármit megtehetnél.

- Nem magamért teszem, atyám. Isabelle-en akarok segíteni. Az esküvőt meg kell tartani jövő vasárnap.

- Sajnálom, leányom. Már épp elégszer hunytam szemet a dolgaid felett kizárólag amiatt, hogy végső soron az elesetteket támogattad. De nem segíthetsz folyton másokon a magad rovására.

Satine dühösen felpattant, de a sekrestye apró szobája nem volt elég nagy ahhoz, hogy kellőképpen szabadjára engedhesse a mérgét. A falnál két lépés után visszafordult, tehetetlenül széttárta a kezeit, aztán felnyögött:

- Ő is ezt mondta.

- Kicsoda? - kérdezte az atya ártatlanul.

- Igaza van, atyám. - suttogta Satine az ajtó felé fordulva, teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdést. - Hagyjuk az egészet.

- Nyugodj meg, leányom, és bízd az Úrra a többit. Ő majd segít.

Satine elszomorodott, mert az atyának igaza volt, és a témát így lezárták. Elköszönt tőle, és lógó orral tért vissza a kávéházba. Ó, hogy mennyire utált veszíteni.

x-x

A kávéházban nagy volt a tömeg. A tavasz és a szép idő, meg a Musain növekvő jó híre napról napra egyre több vendéget csalogatott be az ajtón. Többen voltak persze olyanok, akik csak úgy benéztek, hogy beszéljenek az ismerőseikkel, és meghallgassák a legújabb pletykákat. Ők nem hoztak a kávéháznak semmi forgalmat, ezért Forchet nem is tűrte ezt sokáig. Kitiltani nem volt szíve őket, hátha meggondolják magukat, és mégis isznak egyet, ezért azt találta ki, hogy átrendezte a lenti termet. Az ajtóhoz közeli részről félretologatta az asztalokat, így ezen a helyen összegyűlhettek, akik csak a szájukat tátani jöttek.

Amikor Satine megérkezett a kávéházba, alig jutott be az ajtón, annyian ácsorogtak a bejáratnál. Egy csapásra színes kabátok, fehérek ragyogó ingujjak, mintás mellények és néhány elképesztő tavaszi ruhaköltemény kavalkádjában találta magát. Ahogy jobbról-balról kerülgette az embereket, meglátta Gavroche-t a nővérével együtt, ahogy néhány kollégistával beszélgettek. A fiú épp egy pénzérmét vágott zsebre, hogy aztán átnyújtson egy levelet Bossuet-nak. Ahogy észrevette a lányt, integetett neki, aztán súgott valamit a nővérének. Eponine, akiben a rongyos szoknyája és piszkos arca ellenére is volt valami nemes büszkeség, körbepillantott, mintha keresett volna valakit. Zavartan megvonta a vállát, de Gavroche a háta mögé mutatott, ahol Marius beszélgetett valakivel. Satine visszanézett a konyhaajtóból egy pillanatra, és azt látta, ahogy a lány tekintete felragyog. És bár szinte azonnal elfordult, Satine figyelmét nem kerülte el, hogyan is nézett Marius-ra. Szegény Eponine, gondolta. Merész dolog versenyre kelni egy angyallal, aki talán nem is létezik.

- Mi történt odakint? - kérdezte Madame Forchet-tól, miközben átöltözött. - Alig tudtam bejönni.

- Beszélgetnek. - közölte az asszony a tényállást nem túl lelkesen. - Nem esznek, nem isznak, csak beszélgetnek.

- Korán van még. Estére megjön az étvágyuk.

- Bár úgy lenne. - sóhajtott az asszony, és segített neki megkötni a kötényét. - Fejfájást kapok már az öreg morgolódásától. A kollégisták is idelent lopják a napot, és többet foglalkoznak a barátnőikkel, mint bármi mással. Most is alig hárman-négyen mentek fel az emeletre.

Satine erre a megjegyzésre felkapta a fejét. Eszébe jutott, amit Enjolras mondott a terveikről. Vajon miben mesterkednek? Mégsem akart felmenni, bármennyire is furdalta őt a kíváncsiság. Eddig sem nézték jó szemmel a megjegyzéseit.

- Viszek ki kávét. Hátha mégis le tudunk ültetni még pár embert. - mondta Madame Forchet-nak, aki oda sem figyelve bólintott.

Elkiabálta magát, hogy kész a friss kávé, mire az emberek fele köréje gyűlt. A másik fele meg bort rendelt. Satine a szakácsra vigyorgott, aki már intett is Jean-nak. Nem lesz itt gond.

Satine továbbra is úgy érezte, sarokba szorították. Még aznap délután az első adandó alkalommal leültette Joly-t, hogy négyszemközt beszéljen vele. A fiú orvosnak készült, nem kellett sok szót vesztegetni rá, és azonnal megértette a problémát. De megnyugtatta a lányt, hogy felesleges aggodalmaskodnia. Hiszen alig néhány hónap, és diplomás orvos lesz belőle. Isabelle pedig egy orvos felesége. Az embereknek semmi oka nem lesz rá, hogy ferde szemmel nézzenek rájuk. Bár, ha már erről van szó, ő is szívesebben siettetné az esküvőt, tette hozzá nevetve. De ilyen sok pénzt előteremteni lehetetlenség. Inkább kibírja azt a plusz három hetet.

Ketyegett az óra Satine zsebében, kezdett kifutni az időből, de nem jutott eszébe semmi, hogy honnan szerezhetne ennyi pénzt. Este azonban, amikor lefekvéshez készülődött, és felemelte a fésűjét, néhány húzás után megállt a keze. Talán mégis van megoldás… Biztos, ami biztos, alaposan megfésülködött, és hosszú copfba fonta be a haját.

x-x

Gavroche most már szinte állandóan a Musain körül lófrált, gyakran nővére társaságában. Igencsak összemelegedtek a kollégistákkal, akiket a fiú az ügyességével és a megbízhatóságával, a lány meg a vad és egyébként teljesen elérhetetlen szépségével nyűgözött le. Eponine a legtöbb esetben még az öccsénél is tájékozottabbnak tűnt, viszont egyáltalán nem szerette, ha könyöradományokkal fizetik ki. Szeretett beszélgetni, és egy pohár bort sem utasított el. De itt meg is húzta a határt. Ő aztán egy férfinak sem fog szívességet tenni pénzért.

Satine rögtön nyitás után magához intette a fiút, és odasúgta neki:

- Egy fodrász kellene.

- Magának, asszonyom? Itt van egy a szomszéd utcában, az nem jó?

- Nekem nem ilyen fodrász kell. Hanem olyan. - mondta a lány titokzatosan, és a fiúra kacsintott, aki döbbenten bámult vissza rá.

- Biztos benne? Nem való az olyanok társasága egy ilyen finom szépasszonynak.

- Gavroche, elég. Menj, és keress valakit. Délután ötkor ott legyen a Luxembourg és a Fleurus sarkán. És siess.

- Nem tetszik ez nekem, asszonyom. Látatlanban szóba sem fognak állni magával.

Satine közelebb hajolt hozzá.

- Neked kisasszony, Gavroche. Nesze, ezt vidd el neki. - és egy apró borítékot nyomott a fiú kezébe. – Kapkodd a lábad. Délre itt legyél.

- Ebédre? - nézett rá vágyakozva a fiú.

- Igen, ebédre. - mosolygott rá Satine, és a dolga után nézett.

Forchet épp a merőkanalat nyalogatta a konyhában, amikor kiabálás hallatszott a bejárat felől. Úgy rohant ki az ajtón, hogy a kanalat is elfelejtette letenni. A kávéházban látszólag az egész Sorbonne ott tolongott. Enyhe túlzás ugyan, de bizonyos, hogy Forchet régen látott ennyi kollégistát egy rakáson. Idegesen vitatkoztak egymással kisebb, nagyobb csoportokban még akkor is, amikor bevonultak a terembe. A szakács ide-oda forgolódott, de senki sem foglalkozott vele. A kollégisták helyet foglaltak az asztaloknál, a kabátjaikat hanyagul a székük hátuljára dobták, de még akkor sem hagyták abba a beszélgetést. Forchet megcsóválta a fejét, de már nem is szólt semmit.

- Menjünk, etessük meg őket. - mondta a feleségének meg a két lánynak, amikor a konyhába ment. - Hátha akkor csend lesz.

- Mi a baj? - kérdezte Satine, de Forchet csak vállat vont.

- Fogalmam sincs. De rég voltak ekkora zajjal.

Senki sem tiltakozott, amikor mindenki elé tányért, kanalat pakoltak. Nem is értek rá odafigyelni. Egészen addig hangzavar uralkodott, amíg Combeferre az asztalra nem csapott.

- Csendet! És beszéljünk végre értelmesen.

- Jó. Ide egy üveg bort. - integetett Grantaire, akit a társaság fele megéljenzett, a másik fele lehurrogott. Combeferre sötét pillantást vetett rá, aztán körbenézett a társaságon.

- Az a kérdés: kell-e aggódnunk?

- Kell? Egyenesen kötelező! Mégis hogy gondolta ezt a rektor? Mi vagyok én, hogy a szobámban ücsörögjek, apácanövendék? - kiabált felháborodva az egyik fiatalember.

- Hát a hajad olyan, Saint-Paul. - vigyorgott rá Bossuet. - Már majdnem én is összetévesztettelek egy nővérrel.

Satine kimerte a ragut Joly tányérjára, és közben csendesen megkérdezte tőle:

- Mi az ördög folyik itt? Miért olyan dühös mindenki?

- A rektor azt tervezi, hogy éjszakára kijárási tilalmat vezet be a kollégiumban. Képzelheted, hogy már a puszta ötlettől is milyen idegesek lettek.

Marius nyugodt hangon szólalt meg, de a szavai mást sugalltak:

- Egyértelmű, hogy van valami a háttérben, amiről nem tudunk. A rektornak egyébiránt semmi oka sem lenne, hogy éppen most hozzon ilyen rendelkezést.

Enjolras-ra pillantott, aki szórakozottan kevergette az ételt a tányérjában. Courfeyrac, aki a másik oldalán ült, oldalba bökte, hogy mondjon már valamit. Erre ő letette a kanalát, és körbepillantott.

- Ideges az öreg. Talán a kezébe került valami… Talán figyelmeztették… Attól fél, hogy a diákjai ivás és kártya helyett térképek és más papírok fölé görnyednek a gyertyafénynél, és közben gyanús dolgokról beszélgetnek. - Könnyedén felnevetett. - Márpedig mi ilyet nem teszünk, ugye, fiúk?

Azt akarta, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Ilyen állapotban képtelenség lett volna a fiúkkal bármiről is értelmesen beszélni. Márpedig fontosabb dolguk is volt ennél. Szerencsére mindenki azonnal megértette, mit akar mondani, és félretéve a kényes témát nekiláttak az ebédnek. A beálló csendben tisztán hallani lehetett Forchet megkönnyebbült sóhaját. A tapasztalatai miatt rettegett a bajtól, amit a fiatalság keverhetett a kávéháza körül.

Az ebéd lehűtötte kissé a forrófejű kollégistákat. Ennek ellenére még a kávén és a konyakon túl is sokan arról beszélgettek, mekkora veszteség is lenne nekik, ha megfosztanák őket az esti szórakozás lehetőségétől. Satine máskor talán kifejtette volna a saját véleményét az esti szórakozásról. Bár neki legalább nem kellett bánkódnia amiatt, hogy lemarad egy operaházi előadásról. Oda ugyanis még soha nem jutott el, és valószínűleg nem is fog. A gondolatai azonban máshol jártak. Csak Gavroche érkezése riasztotta fel a furcsa állapotból. A fiú addig nem volt hajlandó megszólalni, amíg a lány elé nem tette az ennivalót.

- Ötkor. Ott, ahol kérte, asszonyom. Barna kabát, vörös sállal. - csámcsogta olyan hangosan, hogy Satine riadtan pillantott körbe, meghallotta-e őket valaki.

- Kisasszony! - sziszegte a fiúnak. - És senkinek egy szót se!

Gavroche bólogatott és a szájába tömött egy nagy darab kenyeret. Satine meglegyintette a feje hátulját, aztán otthagyta, és elgondolkozva körbesétált a piszkos edények után kutatva.

Amikor közeledett a megbeszélt idő, Satine szólt Madame Forchet-nak, hogy meglátogatja az atyát, átöltözött, és sietős léptekkel távozott.

x-x

Enjolras sokakkal beszélt a délután folyamán, bár igazán komoly szavakat csak Combeferre és Courfeyrac társaságában váltottak egymással. Ha a többiek előtt nem is mutatta, idegesítette a szóbeszéd a kijárási tilalomról. A rektor sem volt ostoba; talán az Emberi Jogok Társasága egyik röpcéduláját kaparintotta meg, márpedig az okozhatott neki komoly fejtörést. Úgy döntöttek ők hárman, hogy kivárják, mi lesz az ügy vége. Hátha lenyugszanak a kedélyek, és nem lesz az egészből semmi. Visszatérve a földszinti társasághoz Enjolras szórakozottnak tűnt. Marius nem is csodálkozott rajta, amikor szokatlanul korán elköszönt tőlük. Annyit mondott, hogy dolga van, és már ott sem volt.

Enjolras még idejében indult el a kávéházból ahhoz, hogy lássa, ahogy Satine nem a Szajna felé, hanem az ellenkező irányba fordul. A lány arcát az útra szegezve, szemeit lesütve sietett végig a Rue de la Harpe mentén, semmibe véve az utcai árusok kiáltásait, vagy a vele szembe jövő kollégisták hízelgő megjegyzéseit. Enjolras bólintott, ahogy ráköszöntek az ismerősei az egyetem környékén, de nem állt meg beszélgetni senki kedvéért. Áldotta a szerencséjét, amiért az utcákat ellepte a párizsi nép, különösen a Luxembourg-palota környékét, így biztos lehetett benne, hogy észrevétlen marad. Pedig a lány időről időre körbepillantott, mintha attól félt volna, hogy valaki követi. De őt mégsem vette észre.

Satine átvágott a kerten, miközben elvakította a lenyugvó nap, mely mintha visszafelé akarta volna kergetni őt arra, ahonnan jött. Lehajtotta a fejét, és az egyik keskeny útra fordult, mely a Rue Fleurus felé vezetett. A kertnek ezt a felét, mivel távolabb esett a palotától, és ráadásul a város egy kevésbé forgalmas utcájához csatlakozott, nem is ápolták annyira. Néhány bokor és fa szabályos őserdővé nőtte ki magát, eltakarva bármit és bárkit, aki elrejtőzni kívánt a lombos ágak között.

Már látta az utcasarkot maga előtt, ezért lelassított. A kis út véget ért a kert szélén, de minden kihalt volt. Senki sem várakozott rá. Pedig ez volt az a hely, ahol találkozniuk kellett volna. Megállt, és megfordult, aztán azonnal hátra is lépett, ahogy meglátta a barna kabátos férfit maga előtt. Ravasz rókaképén ocsmány, kapzsi arckifejezéssel vigyorgott a lányra. Nem lehetett megállapítani, pontosan milyen ruhadarabokat is visel a kabátja alatt, mert mindene rongyos és koszos volt, kivéve talán azt a nadrágszerű valamit, ami eltakarta a lábait. Intett a mögötte álló asszonynak, akinek a külsejéről is meg lehetett mondani, hogy hozzá tartozik. Satine nagyot nyelt.

- Szép napot, kisasszony. - szólalt meg a férfi rekedt hangon, esetlenül meghajolva a lány felé. - Miben lehetek a szolgálatára?

- Harminc frankot kérek. - válaszolta Satine, és igyekezett határozottnak tűnni, miközben a szoknyája alatt remegtek a térdei. Nem csoda, hogy azelőtt mindig elkerülte a furcsa párhoz hasonló sötét alakokat. - És ne lássuk egymást soha többé.

- Micsoda fájdalom lenne az nekem. - nevetett a férfi, de aztán megrázta a fejét. - Sajnos csak akkor fizetek, ha tudom, hogy miért.

- Harminc. Egy frankkal sem kevesebb. - ismételte el a lány, nehogy félreértés legyen a dologból, aztán a kendőjéhez nyúlt, és levette a fejéről.

A lemenő nap fényében vörösbarna hajának hullámai úgy szabadultak ki a hosszú ideje tartó rabságból, mint a folyékony bronz. Kissé színpadiasan megrázta a fejét, csak hogy biztosra menjen, és kárörvendően nyugtázta, hogy a férfi szemei önmaguktól követték minden egyes hajszálát.

De nemcsak ezek ketten némultak el a gyönyörűségtől. Enjolras is levegő után kapkodott néhány méterrel odébb egy vaskos fatörzs mögött, ahová elrejtőzött, amikor a két rosszarcú alak megjelent a lány mellett. Képtelen volt levenni Satine-ról a szemét. Most, hogy szó szerint fény derült egy titokra vele kapcsolatban, alig várta, mi lesz a következő, amit sikerül megfejtenie.

- Áll az alku. - nyögte a rókaképű férfi, miközben koszos ujjait a lány csodálatos hajkoronája felé nyújtogatta, aztán türelmetlenül az egyik közeli pad felé mutatott.

- Siessen. - bólintott Satine, és követte kettőjüket a padhoz, melyet teljesen körbevettek az öreg fák és bokrok. Amint eltűntek Enjolras szeme elől, ő azonnal közelebb merészkedett.

A férfi meg az idősebb asszony két oldalról közrevették a lányt, aki a padon ülve összekulcsolta a kezeit, hogy ne remegjenek annyira. A férfi egy kést vett elő.

- Ollója nincs? - kérdezte Satine ijedten.

- Ezzel gyorsabb. - jegyezte meg az asszony, akinek a jelek szerint egyetlen foga sem volt.

Megsimogatta Satine vállát, aki ettől összerázkódott. Inkább a szemét is lehunyta, csak ne lássa, amikor megteszik. Ostoba elővigyázatlanság volt a részéről. Érezte, amikor levágták az első tincset a fejéről, de nem látta, ahogy az asszony a nyaka felé nyúl.

- Hagyják őt békén! - kiáltotta ebben a pillanatban Enjolras, előugorva a bokrok mögül.

Satine szemei felpattantak a férfi hangjára, és halálra sápadt a látványtól. Enjolras kardja megvillant a házak között átsütő utolsó napsugarak fényében, miközben sakkban tartotta a két rongyos alakot. A csavargó egyik kezében ott volt a kés, a másikban az egyetlen levágott hajtincs. A társa meg ide-oda forgatta a fejét, hol a Satine nyakában lógó láncot, hol Enjolras-t bámulva.

- Ugyan már, fiatalúr. Ez egy tisztességes üzlet. Minek is zavarná ezt meg, ugyebár? - és megállás nélkül vigyorogva Satine felé emelte a kését.

- Siess már. Biztosan aranykereszt van a nyakában. - morogta rá a fogatlan vénasszony. - Vágd le és tűnjünk el.

Satine tágra nyílt szemmel nézte Enjolras-t, aki visszanézett rá néhány rövidke másodpercre. Szemeiből azonban gyorsan eltűnt az aggodalom, és átvette a helyét az elszántság. A lány már a tudatától is dühös lett annak, hogy kifejezetten örül, amiért látja őt. Egyetlen pillanat alatt sikerült felmérgesítenie magát amiatt, hogy vállalkozott erre az ostobaságra, pedig tudhatta volna jól, hogy ilyen sötét alakokkal nem bölcs dolog üzletbe belebonyolódni. Azon kívül nyilvános helyet választott a találkozóra, és még azt sem vette észre, miközben idefelé tartott, hogy követik. Ráadásul nem szentelt elég figyelmet Enjolras-nak meg a kíváncsiságának, aki emiatt nemcsak a kudarcának volt tanúja, de annak is, mit rejtegetett idáig. Ez utóbbit valójában nem is bánta annyira. Már épp ideje volt…

- A hölgy meggondolta magát. - közölte Enjolras ellentmondást nem tűrő hangon, és hozzátette: - Már hívtam a rendőrt.

- Ez nálunk nem szokás. - sopánkodott a férfi kényeskedve, de Enjolras szemeiben olyan vihar kerekedett a sötétkék felhőkkel meg a villámokkal, hogy mégis elhúzódott a lánytól, magával rángatta a vénasszonyt is, és eltűntek a legközelebbi sikátorban.

Satine hosszan kifújta a levegőt, miközben még mindig remegett egy kicsit, aztán észrevette az elhajított hajtincset a földön. Ahogy érte nyúlt, az arcát eltakarták a hajtincsek.

- Ezért nem kapok semmit. - jegyezte meg elkeseredve, és könnyek gyűltek a szemébe.

- Jobban is megválogathatnád az ismerőseidet. - jegyezte meg Enjolras fagyosan, sértődötten hiányolva némi köszönetet, és sarkon fordulva elindult. Közben a kardja nagyot pendülve csúszott a helyére.

Satine felemelte a fejét, és a keze fejével megtörölte az arcát.

- Várj még… Philippe…

Enjolras kővé dermedt. A világ egyszerűen eltűnt, mintha valaki letörölte volna Isten vásznáról az eget és a földet, de még a levegő nagy részét is elszívta volna. Csupán egy vörös hajú kislány maradt, aki most újra a nevén szólította. Lassan fordult meg, mert attól félt, egyetlen heves mozdulattól tovaszáll az álom. Kapkodni kezdett a levegő után, és ahogy újra oda mert nézni az árnyékba boruló rozoga padra, Satine még mindig ott ült előtte, és zavartan piszkálgatta a haját. Közelebb lépett hozzá, de nem merte kimondani a nevét.

- Te… - nyögte nem túl elegánsan.

- Tessék, Philippe… - nézett vissza rá Satine félve és szipogva.

- Sophia?

És még mielőtt a lány újra kimondhatta volna, hogy tessék, felnevetett, a karjába kapta őt, felemelte a levegőbe, és megpörgette. Aztán két kezébe fogta a lány könnyes arcát, és csak nézte őt, addig ismételgetve a nevét, amíg ki nem fogyott a szuszból. Az igazi nevét…

Sophia, vagyis Satine, mert évek óta már csak így gondolt saját magára, nem tudta, mit is kellene most mondania. Azóta az este óta a kávéházban, amikor először jött rá, kivel is hozta össze újra a sors, néha gondolt már rá, milyen lesz, ha ő is újra emlékezni fog. Remélte, hogy Enjolras örülni fog, mert az emlékezetében egy olyan fiú képét őrizgette, akivel nagyszerű dolog volt együtt lenni. Csak azt nem tudta, hogy más érzések is rabul ejtik majd, ha eljön ez a perc. Nem ez volt az első eset, hogy a férfi átölelje őt olyan szorosan, hogy alig kap levegőt. Ennek ellenére még mindig zavarban volt. Csak akkor távozott belőle a feszültség, amikor Enjolras boldogan felnevetett.

- Egyszerűen nem hiszem el! Hihetetlen, hogy lóvá tettél.

- Philippe… - próbálta félbeszakítani a lány, de ő oda sem figyelt.

- Végig itt voltál a közelemben. Mióta vagy Párizsban egyáltalán? Azt hittem, Pontoise-ban maradtál.

- Philippe…

- De nem értem. Miért nem szóltál? Soha nem ismerlek fel, ha nincs a… a hajad…

- Philippe… Kérlek…

A férfi hirtelen elkomolyodott, és most már kérés nélkül is elengedte. Ő pedig kapkodó mozdulattal rendbe szedte a ruháját. Fél szemmel pillantott fel a másikra, aki összefonta a karját, és elsötétülő tekintettel nézett vissza rá.

- Mégis mit kerestél itt, mondd? És ki volt ez a két szörnyeteg?

Satine nem válaszolt. Egyre hevesebb mozdulatokkal próbálta a haját összefogni és visszatuszkolni a kendője alá. Valamiért nem sikerült, pedig még soha nem volt ezzel gondja. Feladta, és visszahuppant a padra. Enjolras közelebb lépett, aztán leült melléje. Satine nem nézett rá, de tudta, hogy erre a kérdésre válaszolnia kell.

- Pénzt akartam szerezni. Kár, hogy nem sikerült.

- Miért van az az érzésem, hogy nem ez az első eset, amikor görbe úton akarsz pénzt szerezni?

- Erre mégis mit kellene válaszolnom? - vágott vissza Satine idegesen.

- Mi lenne, ha mégis megpróbálnál kitalálni valamit?

- Muszáj a kérdésre kérdéssel felelned?

- Ennyire zavar? - dobta vissza a labdát Enjolras még mindig komoly arccal, de a szája sarkában már ott motoszkált egy apró mosoly.

Satine szipogott, és nem tudott most nevetni. Tény, hogy nincs pénze. Lehet ugyan, hogy feleslegesen aggódott Isabelle jó híre miatt, de akkor sincs pénze. Lehajtotta a fejét.

- Sophia… - Enjolras gyengéden megfogta az arcát és maga felé fordította. - Gondolom, Isabelle miatt szántad rá magad, hogy ezt tedd. De biztosan van más megoldás.

- Ugyan már… - legyintette lemondóan. - Most már látom, hogy reménytelen. Az Úr sem akarja, hogy tovább erőltessem ezt a dolgot. Különben téged sem küldött volna ide.

- Magamtól jöttem. - jegyezte meg Enjolras, amitől furcsa érzés töltötte el a lányt. Melegséget érzett, olyasfélét, amit sem Forchet raguja, sem egy pohár konyak nem tudott volna utánozni.

- Követtél? - szegezte neki a kérdést.

- Jól tettem, nem? - mosolygott a férfi. - Nem csak a hajad meg a nyakláncod bánta volna ezt a kalandot, úgy vélem.

Satine azon gondolkozott, megtiltsa-e Enjolras-nak, hogy a régi nevén szólítsa. Ujjai közé fogta a láncot a nyakában, és előhúzta. Valóban ott lógott rajta egy aprócska aranykereszt, mellette pedig a régi, lyukas pénzdarab.

- A pénzem… Nálad van a pénzem… - hajold oda hozzá a férfi meglepetten, és csak az utolsó pillanatban húzódott vissza, amikor a lány arca veszélyes közelségbe került az övéhez.

- A szavamat adtam, Philippe… Emlékszel?

- Igen, Sophia. Emlékszem. De szerintem te már nem.

- Miért mondod ezt?

- Miért választottál másik nevet magadnak?

- Azt hittem, erre már rájöttél… Új élet, új név. Téged sem hív senki a keresztneveden, ha már itt tartunk.

- Az más… - mondta Enjolras teljesen feleslegesen, aztán inkább csendben maradt. Satine elfordult, és elrejtette a ruhájában a láncot. Nagyot sóhajtva összefogta a haját, ezúttal minden különösebb nehézség nélkül, megigazította a kendőjét, aztán felállt a padról.

- Visszamegyek.

- Kár… - Enjolras megfogta a kezét, és a lány kérdő tekintetét látva hozzátette: - Kár a nevedért… Most már arra is emlékszem, hogy mennyire kedveltem Sophia-t…

Satine-nak valahogy kiment a fejéből, hogy hová is indult. Túl nagy volt a kísértés, hogy hagyja magát elvarázsolni a múlt emlékeitől. Ő is emlékezett néhány dologra, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, felemelte a kezét. Ahogy azon a nyári napon, félresimított egy göndör tincset Enjolras homlokából. Még látszott a halvány seb, amit ő okozott egy kővel. A férfi nem mozdult. Remélte, hogy ha válaszokat keres, akkor is megkapja őket, ha nem teszi fel a kérdést. Satine a szemébe nézett, de vaknak és süketnek tettette magát. Nem válaszolt. Helyette csak annyit mondott, halkan, szinte csak saját magának:

- Úgy látszik, túl nagy volt az a kő. Megártott a fejednek…

Enjolras hitetlenkedve megrázta a fejét. Miért viselkedik így Satine? Megint viccel, pedig ő komolyan beszélt. Megint lerázza magáról a félelmet és a fájdalmat. És megint úgy tesz néhány gyengéd pillanat után, mintha semmi sem történt volna. Nézte, ahogy a lány reszketve összehúzza magát a növekvő esti árnyékok között, és elindul vissza a kávéházba. Csalódottan követte őt.

x-x

Satine néhány sarokkal odébb felhagyott vele, hogy magában Enjolras-t ostobának bélyegezze, amiért felemleget egy tizenöt évvel ezelőtti gyerekbarátságot, ami olyan régen volt, hogy tán meg sem történt. Ő maga volt az ostoba. Miért is akart hazudni saját magának? Ez még soha senkinél nem működött, hosszú távon legalábbis. Ahogy gyors lépteivel szinte végigsuhant a St. Martin tér felé, a gyomra olyan kicsire zsugorodott, mintha nem is létezne. A város már nem kért a kellemes délutánból, és az estére készülődött. Mindazok, akik igyekeztek minden problémájuk ellenére is a normális kerékvágásban élni az életüket, szedelőzködtek, és eltűntek az utcákról. Mások, akiknek az élete kifordult önmagából, úgy bújtak elő az árnyékból, mint a hiénák a sivatagban, zsákmányra lesve, élőre és holtra egyaránt. Satine megállt egy asszony mellett, aki a földön ülve ringatta beesett szemű gyermekét. Akkor döbbent rá, hogy egy garasa sincs. Arra számított, gazdagon hagyja el a Luxembourg-kertet, és nem hozott magával pénzt. Végül kénytelen volt sajnálkozva otthagyni őket. Megsimogatta a csöppség fejét, és az asszonyra mosolygott, de többet nem tehetett.

Enjolras néhány lépéssel odébb várta meg, hogy a lány tovább induljon. Nála volt pénz, és nem is fukarkodott vele. Halkan az asszony lelkére kötötte, hogy tovább ne kínozza a gyereket és menjenek az utcáról.

Satine érezte, hogy valami nincs rendben. Valószínűleg egy harmadik szemet növesztett a háta közepére, mert olyan élesen látta maga előtt Enjolras-t, aki kitartóan és udvariasan követte őt, mintha csak a saját két szemével nézte volna. A Musain felé vezető úton végig csak azon gondolkozott, mi lesz ezután. Sajnos az út nem volt elég hosszú ahhoz, hogy meg is tudja válaszolni ezt a kérdést. Hát még úgy, hogy mindeközben az éjszakára készülődő párizsi utcák zajai helyett Enjolras önfeledt nevetése kísértette.

Enjolras hasonló cipőben járva sétált Satine nyomában. Hasonlóban, de nem ugyanabban. Neki is gondot okozott eldönteni, mihez is fogjon most, hogy Sophia… vagyis Satine újra felbukkant. Ám benne feltámadt a lelkifurdalás is, erősebben, mint valaha, amiért hagyta, hogy elvonják a figyelmét az egyetlen fontos dologról az életében: a hazájáról. De nem tehetett róla, amiért nem tudta kiverni a fejéből, mennyire lélegzetállítóan gyönyörű volt a lány a parkban.

x-x

A kávéházban az este közeledtével sem csökkent a zsúfoltság, ezért Satine külön hálás volt. Úgy jutott fel a szobájába, hogy senki nem állította meg, sőt, valószínűleg észre sem vették, hogy visszajött. Enjolras-nak az is elég volt, hogy kihúzta magát, néhány határozott pillantással megnyugtatta a barátait, hogy minden rendben, aztán ingujjra vetkőzött, és egy pohár bort rendelt magának.

Courfeyrac odaült melléje, és koccintásra emelte a poharát.

- Hosszú nap volt, nem igaz?

- És még nincs vége! - sóhajtott egy hosszú korty után.

- Ezt mondd Grantaire-nek. Ma este épp a rossz hangulatú oldalát vette elő. Szíve hölgye nehezen viselte a kihívásokat, és időnek előtte távozott.

- Miféle kihívásokat? Grantaire talán nem kényeztette eléggé?

- Ó, de igen. Csak hát közben úgy gondolta, máshol is szerencsét próbál. Ezt a kihívást nem kívánta a hölgy tovább elviselni.

- Szegény Grantaire… Már megint két szék között a pad alá esett.

Ennél tovább már egyikük sem bírta ki nevetés nélkül. Enjolras vigyorogva a borba kortyolt, aztán a barátjára pillantott.

- Majd beszélek vele. De most halljam, mik a hírek.

Courfeyrac még mosolygott, de a szeme már komollyá sötétedett az árnyékoktól.

- Máshol is rossz a hangulat. A tavaszt csak a gazdagok élvezik. Még mindig sok a kolerás beteg, bár egyre többen vannak, akik kigyógyulnak belőle. De kevés és drága az ennivaló, és munka sincs elég mindenkinek.

- És mit tesznek az emberek? - kérdezte Enjolras még halkabban. - Panaszkodnak, mint mindig, vagy gondolkoznak is végre?

- Hallottam néhány megjegyzést arról, hogy újra meg kellene próbálni. De ezek a hangok nem elég erősek. Arról senki sem beszélt, hogy mit tenne, ha…

- Sss… - figyelmeztette Enjolras, és fejével alig láthatóan a másik háta mögé intett. - Bejött néhány katonatiszt. Igyunk Grantaire legújabb örök szerelmére! - tette hozzá hangosabban.

- A szerelemre! - ürítette ki a poharát Courfeyrac is, aztán ahogy elmúlt a veszély, kutató pillantással méregetni kezdte Enjolras-t. - És te? Merre jártál?

- Vigyáztam valakire.

- Tessék? Mi vagy te, a három testőr?

- Ahhoz kevés lennék egyedül, nem gondolod? - nevetett újra Enjolras. - Na jó, figyelj. Adj nekem két frankot, rendben?

- Minek az neked? Folyton tele a zsebed.

- Ne akadékoskodj. És a kalapod is kell. Elintézem Joly-nak azt a gyors esküvőt.

Courfeyrac szürke kalapjával Enjolras néhány perc alatt körbejárt a kollégisták között, és összeszedte a barátoktól a szükséges összeget. Amikor a saját két frankját is beledobta, elégedetten megrázta a fejfedőt.

- Nem is volt olyan nehéz… - mormolta, és megkereste Joly-t.

x-x

Satine ollóval a kezében ácsorgott a tükör előtt. Ide-oda forgatta a fejét, és azon tanakodott, belevágjon-e egyáltalán a hajába, vagy hagyja az egészet a csudába. Az a gazember szerencsére kontár volt a javából; a tincsnek csak a felét vágta le, és ráadásul oldalról, ahol annyira nem is volt feltűnő. A saját szemébe nézett a tükörben, aztán felnevetett.

- Te ostoba… - veszekedett magában. - Hiszen úgysem fog látszani…

Halványan felmerült benne egy gondolat, hogy azt a tincset a Luxembourg-kertben hagyta, aztán meg is feledkezett az egészről. A kendője után nyúlt, és a konyhába indult.

- Jó, hogy jössz. Azt hittem, már le is mondhatok rólad. - morogta köszönés helyett Forchet kedvesen, és egy tálcányi tiszta poharat nyomott a kezébe. - Siess. Valamit megint ünnepelnek, és megállás nélkül isznak.

Satine kénytelen volt menetiránynak háttal átverekedni magát az ajtón, így csak az utolsó pillanatban vette észre a két kollégistát a túloldalon. Enjolras szó nélkül kivette a tálcát a kezéből, Joly pedig rögtön kezet is csókolt neki.

- Satine… Soha nem tudom meghálálni a jóságodat. Isabelle annyira boldog lesz…

- Mit… miért is mondasz nekem köszönetet? - kérdezte a lány zavartan. Semmit sem értett. Egyik férfiról a másikra nézett, de azok ketten csak vigyorogtak.

- Joly azt akarja mondani, hogy nélküled biztosan megőszült volna, mire eljön az esküvője napja. Így viszont épp csak arra lesz ideje, hogy megfelelő öltözéket szerezzen magának, mielőtt jövő vasárnap belép a földi mennyország kapuján. - magyarázta Enjolras.

Satine értetlenül bámulta a szürke, pénzzel teli kalapot, aztán meg a két cimborát.

- De én nem… - kezdte újra, de Enjolras a szavába vágott.

- Azt hiszem, erre innunk kell. - mondta a lánynak, és egy poharat nyomott a kezébe.

- De hol van Isabelle? Azt hittem, veled jön vissza, Joly.

- Így is volt, de aztán Madame Forchet átvitte a szomszédba valami varrónőhöz. Tudod, a ruha miatt. - válaszolta a fiatalember, aztán egy udvarias főhajtással otthagyta őket, hogy elvigye a pénzt az atyának. Most már minden perce drága volt.

Satine jobb híján elfogadta a pohár bort, végignézte, ahogy Joly elmegy, de aztán hirtelen úgy érezte, le kell ülnie.

- Jól vagy? - lépett oda hozzá azonnal Enjolras. - Sápadtnak tűnsz.

- Jól vagyok… Jól vagyok, hallod? - ismételte meg idegesen, amikor észrevette, hogy a férfi érdeklődése további kíváncsi tekinteteket vonzott feléjük.

- Haragszol.

- Én csak… - próbálta Satine kimagyarázni magát, de ahogy körbenézett, a feléjük forduló arcok látványától még inkább zavarba jött. - Jobb, ha megyek.

Hiába akart azonban felállni, Enjolras eléje lépve elállta az útját. Félrehajtott fejjel nézte a lányt, aztán lerakta a poharát, és karba tett kézzel a mellettük álló asztalnak dőlt.

- Haragszol. Tudom, hogy le akartad aratni az utolsó babérokat is. Megmentetted az életét, a becsületét, és még a házasságát is te akartad elsimítani. Nem sok ez egy kicsit a dicsőségből?

Satine a széken ülve felnézett rá. Enjolras, aki a kabátja után időközben már a szoros nyaksálnak is búcsút mondott, kigombolt hófehér ingében egészen zabolátlan külsőt mutatott. Satine azt gyanította, talán az érzelmei diktálják, mikor hogy öltözködjön. Bizonyára ezért imádta annyira a vörös és kék ruhadarabokat is. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatokat, melyek túlságosan behatóan foglalkoztak azzal, mit visel és mit nem Enjolras. Azt azonban nem igazán értette, miért viselkedik vele a férfi egyre elutasítóbban. A szavai mögül kihallatszott valami furcsa, idegen szólam. Olyan szemrehányásféle. Neki viszont eszében sem volt hagyni magát. Rajta ugyan ne kérjen számon senki semmit.

- Majd éppen te mondod meg nekem, hogy mit tehetek és mit nem? - sziszegett rá dühösen. - Te, aki másra sem vágyik, mint hogy felforgassa a várost, és a zászlót lobogtatva játssza a dicsőséges hadvezért?

- Nevetséges vagy. - egyenesedett ki Enjolras a lány szavait hallva, aki erre felugrott a székről.

- Mondd, hogy nem igaz. Azt hiszed, nem tudom, miről pusmogtok estéről estére odafent? Az biztos, hogy nem a lányokról.

Enjolras szemei tágra nyíltak, és néhány másodpercig azt sem tudta, mivel vágjon vissza. Azt mégsem mondhatta, hogy Satine érzékeny pontra tapintott. Akkor sem, ha igaza volt. A lány összefont karral és villámló tekintettel várta a válaszát, miközben a szája sarkában egy apró, kárörvendő mosoly volt születőben. Csak a megfelelő pillanatra várt, hogy az arcába vághassa, bizony veszített.

- Elvakít a büszkeséged. - suttogta végül, és egyre közelebb lépett hozzá, még mosolyogni is megpróbált, hogy félrevezesse az őket bámuló vendégeket. - Azt hajtogatod, hogy gyűlölöd a halált és a szenvedést. De közben fogalmad sincs az életről, vagy arról, hogy valójában mennyit ér.

- Én legalább az életet választom, ellentétben veled. - préselte ki Satine a fogai között a szavakat olyan halkan, ahogy csak bírta.

Legszívesebben kiabált volna a férfival, bár azt még nem döntötte el, hogy azért, mert hiúnak tartotta, vagy azért, mert ennyire kiismerte őt. De nem akart botrányt. Amióta itt élt a kávéházban, ő maga volt a megtestesült nyugalom. Csendben maradt, közben remegett a visszafojtott idegességtől.

Enjolras mélyeket lélegzett. Szemei megint sötétkékké változtak, mint mindig, ha valaki kihozta a sodrából. Ő sem szólt, és Satine azon gondolkozott, vajon folytatja-e a veszekedést, vagy inkább faképnél hagyja őt. A férfi egyiket sem tette. Feléje nyújtotta a karját, és miközben Satine levegőt venni sem mert, levette a lány fejéről a kendőt.

- Éljen a szabadság. - suttogta szokásos gúnyos mosolyával, és hátrébb húzódott.

Satine egyszerre csak ott találta magát a terem közepén, kipirult arccal, és a közszemlére tett frizurájával. Miközben a vendégek közelebb jöttek hozzá, hogy megnézzék maguknak, Enjolras eltűnt az emeleten. A lány kénytelen volt bezsebelni a dicséreteket meg az elismerő pillantásokat a gyönyörű haja miatt. Közben válogatott kínzásokat talált ki Enjolras számára, aki egy röpke délután alatt elintézte, hogy elbizonytalanodjon, és kicsússzon a kezéből az irányítás.