9. fejezet

Hannah Essenheimer

Alig fél óra múlva már úton voltunk Tezukával.

- Szóval mért is akar megismerni ez a Hannah? – kérdeztem kiváncsian

- Mondtam már. Nem tudom.

- Nem hiszem el, hogy még csak sejtésed sincs. Legalább azt mond el, te mire tippelsz.

- Ha találkoztok, majd biztos elmondja.

- Ő is azt hiszi, járunk? – kérdeztem gyanakodva

- Nem.

- Akkor tényleg nem értem. Legalább azt elmondhatnád mit mondtál neki rólam.

- Semmi különöset.

- Egyáltalán, hogy kerültem szóba?

- Beszélgettünk.

- És mégis miről?

- Nézd ez itt a Hofgarten. – mutatott a mellettünk fekvő terebélyes parkra

- Ne válts témát, mert…

- Megérkeztünk. – mutatott egy hatalmas vaskapura

Felnéztem a legalább három méter magas míves kapura.

- Ez egy teniszpálya? – kérdeztem hunyorogva

- Nem egy. – válaszolta és a kapuhoz lépett

Amit messziről még nem láttam, hogy volt rajta egy kis kártyaolvasó szerkezet. Olyan, mint a nagyobb szállodákban a zár. Tezuka elővett egy személyre szabott mágneses kártyát a zsebéből és lehúzta. A kapu csippent egyet majd kattant a zár. Első ránézésre hatalmas birtok volt, amit négy méter magas kőfal vett teljesen körül. Második ránézésre még nagyobbnak tűnt, de csak akkor jöttem rá igazán, hogy mekkora, amikor az információnál közölték velünk, hogy a közlekedésre fenntartott golf kocsik, mind elfogytak és ezért sétálnunk kellett majd 1 kilométert.

Teniszpályákon kívül még rengeteg féle sportpálya volt a birtokon.

- Ki hozott össze egy ekkora parkot? – ámuldoztam hangosan

- Nem akarod tudni.

- Mért? – néztem rá homlokráncolva

- Hidd el.

Elgondolkodtam. Mért ne akarnám tudni? Hisz nincs…

- Csak nem? – kérdeztem kihűlt arccal

- Nézd. – intett fejével az egyik teniszpálya felé

Odafordítottam a fejem és keresni kezdtem, hogy mire gondolt. Hamar megtaláltam. A pálya bejárata fölött egy kis tábla jelezte a nevét, amin ez állt: „Atobe Feld".

- Ezt nem hiszem el! – fakadtam ki – Ez mindenhol ott van?

- De ne aggódj nem az övé az egész. Ő csak egy, a számos befektetőből. És amúgy sem róla kapta a nevét a pálya, hanem a nagyapjáról. De itt az a szokás, hogy csak a vezetéknév kerül ki.

- És minden befektetőről elneveztek egy pályát?

- Igen.

- Surmó arisztokraták.

- Megjöttünk. – állt meg a következő pálya előtt

Felnéztem a bejárat felett logó kis táblára. Az állam a földig esett és mély lyukat vájt a kavicsok között. Az ajtó felett ez állt: „Tezuka Feld".

- Ez egy nagyon hosszú történet. – mondta majd elindult

Sok választásom nem lévén követtem őt. Az elkerített részen belül volt egy rendes teniszpálya és egy fél teniszpálya, ahol háló helyett egy fal volt.

Az egyik kispadon egy harmincas nő ült. Amikor meglátott minket felpattant és kiabálni kezdett.

- Késtél, Kunimitsu! – hadonászott az ujjával

- Sétálnunk kellett. – válaszolta nyugodtan – Kezdhetünk? – tette le a táskáját a másik padra

- Melegíts be! Én már túl vagyok rajta. – morogta még mindig dühösen – Én addig megismerkedem a barátnőddel. – váltott hangnemet és rám nézett

- Már mondtam, hogy nem a barátnőm. – mondta színtelen hangon Tezuka, miközben a táskájában turkált

- Egyszer megélném, hogy nem beszél vissza. – morogta halkan, hogy csak én hallhassam

Tezuka elvonult bemelegíteni mi pedig leültünk Hannahval.

- Szóval te tényleg nem vagy Kunimitsu barátnője? – csapott egyből a közepébe

- Mondtam már, hogy nem és előbb talán illő lenne bemutatkozni. – szólt közbe Tezuka

- Te melegíts, és ne hallgatózz! Amúgy Hannah Essenheimer vagyok. Egyszerűen csak Hannah. – nyújtotta a kezét

- Sakamoto Narumi, de amúgy csak Naru.

- Szóval Naru, – kezdett bele majd kicsit halkabban folytatta – tényleg nem vagy a barátnője? – nézett Tezuka felé

- Tényleg nem. – pillantottam akaratlanul én is Tezukára

- És nem is akarsz?

- Én… – kezdtem zavartan

Most mit mondjak? Nem? Hazudnék. Abba pedig még soha nem gondoltam ténylegesen bele, hogy Tezuka barátnője lehetnék. Főként azért nem, mert rengeteget dobna vissza a gondosan felépített egómból. Tehát ha igent mondanék az is valamilyen szinten hazugság lenne. Ezen addig gondolkoztam még már válaszolnom sem kellett.

- Értem! – bólogatott vigyorogva

- De… – kezdtem volna védekezni, de leintett

- Egyet árulj el nekem! – váltott komoly hangnemre – Mért?

- Mi mért? – értetlenkedtem

- Mért pont ő? Hisz a világ legidegesítőbb embere ezen kívül szemtelen, megvető, öntelt, és kioktat engem, pedig sokkal idősebb vagyok nála. – ment át már személyeskedésbe

- Nem tudnám megmondani az okát. – válaszoltam lesütött szemmel

- Értem. – mosolyodott el

- Én kész vagyok, úgyhogy ha végeztél a faggatózással kezdhetünk. – szólalt meg újra Tezuka

- Na, erről beszéltem. – suttogta nekem Hannah, majd felállt

Belekezdtek az edzésbe. Nem meccset játszottak csak a betanult koreográfia szerint ütögették a labdákat. Bal sarok, jobb sarok, megint bal, közép és így tovább. Én közben a tájban gyönyörködtem. Rengeteg fa volt a pályák körül, amiknek egyrészt esztétikai másrészt hangszigetelő szerepük volt. Nagy volt a birtok, de rengeteg létesítmény is volt rajta és hogy ne zavarják az emberek egymást és ne is kelljen több száz métert kihagyni két pálya között ez volt a legegyszerűbb módszer, de bevált. Szinte semmi mást nem lehetett hallani csak a madarakat és persze Tezukáékat.

Amikor végeztek a rutinnal Tezuka a fél teniszpályához lett parancsolva, hogy ott gyakorolgasson, Hannah pedig újra leült mellém.

- Mesélj! – nézett rám izgatott arccal

- Miről? – lepődtem meg

- Hát Kunimitsuról. Milyen, amikor nem ilyen? Vagy mindig ilyen?

- Igen… vagyis nem. – habogtam – Pontosan milyen az ilyen?

- Idegesítő és arrogáns.

- Nem mindig. – válaszoltam biztosan – Néha már egész elviselhető is tud lenni. Főleg az utóbbi időben.

- Az utóbbi időben? – kérdezett vissza

Bólintottam.

- Japánban kétnaponta összekaptunk valamin, de most már itt van egy jó hete és még csak nem is veszekedtünk. Pedig mivel nálunk lakik, a nap nagy részét együtt töltjük.

- Együtt laktok? – kérdezte meglepetten

- Igen. Nem mondta?

- Nem igazán. Nem nagyon szokott ilyen dolgokról beszélni.

- Mármint milyen dolgokról?

- Hát például rólad.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze. – bólogatott

- Tezuka azt mondta te akartál megismerni. Ez igaz?

- Igen.

- De mért?

- Mert kíváncsi voltam rá, hogy milyen lehet Kunimitsu barátnője.

- De hát nem vagyok a barátnője.

- Most már elmondtad tudom.

- Mért, ő azt mondta, hogy az vagyok?

- Nem. Tagadta, de neki nem hittem.

- De egyáltalán, hogy merült fel?

- Valamelyik nap összefutottunk itt egy barátjával és ő kérdezte hogy, hogy van a barátnője. Tezuka pedig azt válaszolta, hogy „épp érte megy". Ezután kérdeztem rá a dologra, de akkor már tagadott mindent. Nem igazán értem, hogy akkor most mi van köztetek.

Nagyon jó kérdés. Én is sokszor felteszem magamnak, de válasz még egyszer sem jött rá. Ha elég bátornak érzem majd magam Tezukának is felteszem a kérdést. De most még nem. Ahhoz nagyon nagy jellemfejlődésen kell még keresztülmennem. Végül úgy döntöttem, hogy a szokásos sztorit adom elő Hannahnak is. Davidről és Tezuka megoldásáról.

- Bonyolultak vagytok. – csóválta a fejét, miután végeztem – Inkább mesélj! Mióta ismered Kunimitsut?

- Körülbelül, mint fél éve.

- Úristen! Már majdnem fél éve el bírod viselni?

- Ezt hallottam! – szólalt meg Tezuka

- Pedig nem neked mondtam! – húzta el a száját Hannah

- Akkor mért beszélsz ilyen hangosan?

- Inkább folytasd az edzést!

- Neked sem ártana.

- Te törődj csak magaddal. Én már felkészültem teljesen. – húzta ki magát

- Tényleg? – sétált közelebb Tezuka – Lássuk!

- Ezt hogy érted? – pislogott zavartan Hannah

- Bizonyítsd be! Játssz egy meccset Naru ellen!

- Hogy? – szólaltunk meg egyszerre

- Te teniszezel? – fordult felém döbbenten Hannah

- Nem. Vagyishogy régen játszottam, de már nem.

- Mért lenne bizonyíték, ha játszanék valaki ellen, aki nem teniszezik?

- Régen teniszezett és azt nem lehet elfelejteni, hogy hogyan kell egy labdát megütni. A kondival pedig nincs gondja, mert sportol. Félsz játszani?

- Nem félek.

- Ahhoz képest még egyetlen meccset sem játszottál az utóbbi 3 hónapban.

- Ne oktass ki! Lejátszom ezt a meccset és meg is nyerem. Akkor pedig el kell ismerned, hogy tényleg felkészült vagyok.

- Lássuk!

- De én nem akarok teniszezni. – szóltam közbe

- Ha ezt most megteszed, jövök neked egy szívességgel. – fordult felém Tezuka

- Milyen szívességgel?

- Bármit kérhetsz.

- Bármit? – csillant fel a szemem

- Ah!

Lelkesen mentem fel a pályára, bár még pontosan nem tudtam mi lesz az amit Tezukától kérni fogok. De már maga a tudat is, hogy bármit kérhetek vagy kérdezhetek tőle, fellelkesített.

Másfél órába telt mire végeztünk a meccsel. Tezuka csak azt felejtette el mondani, hogy három szettet játszunk, mint a női pro-k. A végeredmény 1:6; 7:6, 6:1 lett Hannah javára. Az elején még meglepően könnyen ment, de azután magára talált és a végére eléggé el is fáradtam.

- Szép munka volt. – lépett oda hozzám Tezuka egy törülközővel

- Kösz. – vettem el – Viszont ezért két szívességgel jössz. – lihegtem

- Rendben.

- Nos Kunimitsu ismerd el, hogy felkészültem. – lépett a hálóhoz a szintén ziháló Hannah

- Azért, mert nagy nehezen legyőztél valakit, aki nem hogy nem pro, de még csak nem is teniszezik?

- De azt mondtad…

- Nem mondtam semmit. Viszont ideje lenne neked is készülni a bajnokságra, mert ezzel a meccsel csak azt bizonyítottad be, hogy talán ki tudsz majd újra állni a pályára. De nyerni biztos, hogy nem fogsz.

Hannah ezen megsértődött és elvonult a táskájához duzzogni.

- Ez egy kicsit durva volt. – mondtam halkan Tezukának

- Tudom, de csak ez segít. Most kezdte újra ezt az egészet és fél.

- Attól még nem kell megaláznod.

Odasétáltam Hannahoz. Nem tudtam, hogy pontosan mit is mondjak, de nem volt rá szükség, mert ő szólalt meg egyből, ahogy odaértem.

- Hogy bírod ezt elviselni? – kérdezte dühösen

- Általában nem ilyen. – mondtam egy halvány és némiképp gúnyos mosollyal az ajkamon

- Velem mindig ilyen.

- Tezukának érdekes módszerei vannak arra, hogy valakit jobb belátásra térítsen. Igazából csak azt szeretné, hogy újra belelendülj a teniszbe és ne félj.

- Nem félek. És amúgy sincs semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok.

- Ha te úgy érzed, hogy nincs igaza, hát mond meg neki. – bátorítottam

- Nem beszélek vele! – durcáskodott

Ezzel nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy visszasétáltam Tezukához.

- Felhasználnám az egyik szívességemet. – sóhajtottam

- Mégpedig?

- Kérj bocsánatot tőle.

- Nem.

- Azt mondtad kérhetek bármit. Hát azt kérem, hogy menj oda és kérj bocsánatot, azért amit az előbb mondtál. – váltottam át dühösebb hangnemre

- Rendben – adta be a derekát és odasétált Hannahhoz – Sajnálom.

- És mégis mit sajnálsz? – fordult felé dühös arccal

- Azt, amit mondtam. Én csak azt szeretném, hogy készülj fel rendesen a Mercedes Kupára.

- És mégis mért? Semmi közöd ahhoz, hogy hogyan játszom.

- Arra gondoltam indulhatnánk párosban is.

- Ahhoz már rég le kellett volna adni a jelentkezést. – válaszolta meglepetten

- És ha azt mondom, hogy már megtettem?

- Akkor megkérdezem, hogy miből gondoltad, hogy belemegyek.

- Reménykedtem.

- Egy feltétellel megbocsátok és indulok veled. – mondta megenyhülve

- És mi volna az?

Hannah súgott valamit Tezuka fülébe, aki egy percig hezitált majd alig láthatóan bólintott egyet.

- Tudtam! – vigyorgott Hannah, majd Tezuka halkan mondott neki valamit. Azt nem értettem mit, mert túl messze álltam. – Rendben! – bólintott rá

Végül Hannah beadta a derekát és elkezdett rendesen edzeni Tezukával. Csodáltam azért, hogy ennyi ereje van azok után, hogy lenyomta velem, azt a három szettet. Én se voltam rossz kondiban, de azért ő túlszárnyalt.

Hazaúton próbáltam faggatni arról Tezukát, hogy mit beszélt akkor Hannahval, de nem akarta elmondani. Mikor már végleg világos lett számomra, hogy úgysem tudok kihúzni belőle semmit, akkor témát váltottam.

- Akkor legalább azt meséld el, hogy mért is a te neved állt a pálya tábláján.

- Igazából az nem az én nevem, hanem a nagyapámé.

- Azé, akivel találkoztam? – kérdeztem elgondolkodva

- Igen.

- Ő is egy befektető volt?

- Nem. Hanem a legjobb barátja adott bele annyi pénzt, hogy róla is elneveztetett egy pályát.

- Ez kedves tőle.

- Ah!

- Ő is japán volt?

- Ki?

- Hát, a nagyapád barátja.

- Igen.

- Ilyen sok japán szállt bele egy Németországi a komplexumba?

- Csak egy.

- Csak egy? De akkor… Uramisten!

- Atobe nagyapja és az én nagyapám jó barátok voltak. Ezért ismerem Atobét kisgyerekkorunk óta.

- Félelmetes.

- Mi? – kérdezte meglepetten

- Eddig azt hittem, hogy csak az egoista Boucho énetek tart össze titeket.

- Egoista volnék?

- Tezuka! Aki egy róla elnevezett pályán játszik minden nap, az egoista.

- Hannah ragaszkodott ehhez a pályához. Én az Atobéra akartam menni.

Egy percig csak néztem rá, de egy arcvonása sem rándult.

- Ezt most komolyan gondoltad vagy egy újabb Tezuka féle fekete humor?

- Saa! – mondta még mindig előre bámulva

- Úgy utállak! – mondtam szívből

Erre már rám nézett és felhúzta az egyik szemöldökét.

- Olyan régen bókoltál már.