A koncert napja hamarabb felvirradt, mint azt bárki várta volna, és bár K a délelőttöt pihenőnek rendelte el, Shuichi és Hiro már 10-re bementek a stúdióba.
-El se hiszem, hogy dél előtt sikerült kiverjelek az ágyból. –élcelődött Hiro, miközben az előcsarnokban gyalogoltak.
-Na hiszen! Téged se kell félteni. Nem sokkal előttem éberedtél fel, ne is tagadd. –vágott vissza Shuichi magasra vetett fejjel.
-Lehet, de a „nem sokkal előttem" „sokkal előttem"-re változott volna, ha nem keltelek fel. Én ugyanis magamtól keltem fel, te meg unszolásra. –mondta Hiro a legnagyobb lelki nyugalomal.
-Ne cukkolj már. Éjjel egyig nem bírtam elaludni. Olyan izgatott voltam a mai nap miatt. És ez csak fokozódott, mióta felkeltem. Ma dől el, hogy Yuki…
-Figyi, ne edd magad ezen már ilyenkor. Este úgyis eldől minden. Biztosra veszem, hogy az újdonsült dalod után szem nem marad szárazon. Még Yuki-sané sem. –biztatta Hiro.
-Ezt te sem gondolod komolyan! –kedvetlenedett el Shuichi, mert egy pillanatra megjelent a képzeletében egy dal miatt zokogó Yuki, ami nem tűnt túl reális képnek. Különösen az előzmények fényében. –Yuki átlagban 6 évente sír egyszer. Nem tudtad? –közölte Shuichi a statisztikát, visszagondolva a jelenetre Yuki napalijában, amikor az író Aizawa látogatása után könnyekre fakadt.
-Akkor jól kiegészítitek egymást. Mert te naponta egyszer biztos elbőgöd magad. –heccelt tovább Hiro, remélve, hogy felrázza barátját a rá annyira nem jellemző pesszimista hangulatból. De ezen a napon nem volt szerencséje.
-Újabb ok, hogy ne fogadjon vissza. Különben meg… inkább legyen így, mint hogy sírni kelljen látnom őt. –jelentette ki határozottan Shu.
-A temetőnél is siralmasabb vagy. Lehet, hogy a mai fellépést egy kriptában kéne megrendezni. Az illene hozzád leginkább. –adta fel Hiro a kísérletezést, amint beléptek a stúdió ajtaján. Nem volt ott senki.
-Hol lehet mindenki? –lepődött meg a gitáros.
-K biztos a koncert szervezésén fáradozik. Kilyukaszt egy-két falat meg ilyesmik. –ült le Shuichi egy székre és kezdte babrálgatni a mikrofont. –Hiro… -szólalt meg hirtelen –Én… félek… a ma estétől… én… -de Hiro nem hagyta, hogy folytassa.
-Shu! Emlékszel még, hogy lazítottunk a suliban egy-egy dolgozat előtt?
-Hát persze! –derült fel a másik az emlék hatására. De mért…
-Most is bevethetnénk ezt a módszert. Van kedved? –kacsintott rá a vörös hajú fiú pajkosan.
-Hát…
-Ugyan már…! Egyszer azt mondtad, két szerelmed van. Yuki-san és az éneklés. Az egyiktől most kényszerűségből távol kell lenned. De a másik még sosem hagyott cserben.
-Hiro… de mit énekeljek. –kezdett tűnődni Shuichi visszaemlékezve a sulis évekre, amikor Hiroval az iskolaépület egy távoli sarkába vonulva úgy harsonáztak, mint két részeg hajnalban hazafelé tartva.
-Bármit! Ami eszedbe jut! Csak szívből jöjjön. És teli torokból!
-OK! –támadt fel Shuichiban az énekes, és egy pillanatra lehunyta a szemét, de a következőben már rá is zendített egy régi japán népdalra, amit még az iskolában tanítottak nekik. Hangja szabadon szárnyalt a stúdióban és betöltötte az egész helyiséget. Hiro csukott szemmel élvezte az előadást és mindketten teljesen belefeledkeztek a zenébe.
Yuki fáradtan és törődötten ébredt valami zavaros álomból, amire két perc múlva már nem is emlékezett. Sóhajtva a másik oldalára fordult, de hiába. Érezte, hogy az álom végképp kiment a szeméből, de azért feküdt még egy-két percet, a plafont bámulva meredten.
Múlt este óta természetesen semmi más nem járt a fejében, mint tegnapi különleges látogatója. És a több órányi, vagy inkább több napos gondolkodás eredménye még most is ugyanaz volt: történetesen, hogy továbbra sincs halvány fogalma sem arról, hogy mit fog tenni. Elmenjen-e koncertre, vagy sem? Megbocsásson-e Shuichinak vagy ne? Be kellett volna-e vernie annak a szemtelen Kotaninak a képét tegnap vagy nem? El kellett ismernie, hogy tiszteletet érdemelt a bátorság, amivel a fickó képes volt belépni Yuki lakásába, habár tudta, milyen tüzes tud lenni az író természete.
A végén még meg is dícsérem azt az idiótát! Na jó, ideje feltápászkodni!
Fáradt tagjait kivonszolva az ágyból, a fürdőszobába ment, hogy megmossa egy kicsit az arcát, remélve, hogy attól egy kis élet költözik belé. Aztán kiment az erkélyre és elszívott egy cigarettát. Élvezte, ahogy a lágy szél simogatja az arcát, mert mintha a gondjaiból is elfújt volna egy keveset. Aztán egy közeledő autóra lett figyelmes, és szemforgatva állapította meg, hogy látogatója lesz. Gyorsan bement, nehogy Tohma meglássa. Nem sok kedve volt társalogni vele, na nem azért, mert nem kedvelte sógora társaságát, de tudta, hogy úgyis szóba kerül Shuichi, és akkor oda a lelki békéje. Kelletlenül elnyomta a csikket a hamutartóban és az ajtóhoz sétált, épp, amikor megszólalt a csengő.
-Áá, szia Eiri! Ez gyors volt, csak nem vártál rám?
A férfi megajándékozta egy olyan pillantással, ami Seguchi Tohma mosolyán kívül bárkiét lefagyasztotta volna az arcáról. Besétáltak a szobába és elkezdtek beszélgetni. Tohma az első perc után megértette, hogy a szőke író mindent megtesz, hogy méltóságát megőrizve elkerüljön egy bizonyos témát, de úgy döntött ezúttal nem könyörül rajta. Ennek a helyzetnek meg kell oldódnia, Yuki érdekében! Különben sem mehetett el anélkül, hogy oda ne adja azt a valamit, ami zakója zsebében lapult. Így mikor Yuki ismét cigisdoboza után nyúlt, ő is kihúzott egy hosszúkás papírdarabnak látszó tárgyat a zsebéből és az író felé nyújtotta. Az kérdően nézett, miközben szájából lógott a még meggyújtásra váró cigaretta.
-Mi ez?
Tohma úgy döntött nem köntörfalaz.
-VIP jegy a ma esti Bad Luck koncertre. Gondolom neked még nincs. Gyere el.
Bár az utolsó mondat kijelentő módban lett kiejtve, beillett volna parancsnak is.
-Mért mennék? –erőltetett közönyt Yuki az arcára és érintette az öngyújtó lángjába cigijét –Semmi kedvem menni sehová. A könyvemmel is le vagyok maradva. –füllentette könnyedén.
Tohma mosolygott.
-Tudom, hogy jönni akarsz. Ezt épp az előbb bizonyítottad be.
-Miről hablatyolsz itt? –kezdte Yuki elveszíteni a türelmét.
-Ha máskor el akartál utasítani valamiért, egyszerűen odavetetted, hogy NEM, és ennyi volt. Most meg a rossz kedvedre fogod a dolgot, meg a könyvedre. Ez nagyon úgy fest, mint egy kimagyarázkodás.
-Seguchi… -Yuki hangja kezdett fenyegetően csengeni. De a másik nem adta fel.
-Szerintem ezekkel az érvekkel ugyanannyira akarsz meggyőzni engem, mint magadat. Ne csóváld a fejed, tudod, hogy mindenki másnál jobban ismerlek. Engem nem tudsz átverni. Csak annyit kéne tenned, hogy eljössz, és vége lenne a szenvedéseidnek. És nem csak a tiédnek, hanem valaki másénak is.
-Ennyi? Elmegyek erre az átkozott koncertre és rögtön minden megoldódik? Ezt mégis hogy gondoltad? –kiáltotta Yuki, pokolra kívánva Seguchit, Kotanit, a jegyet, amit azóta is az orra előtt lebegtetett az NG ura és ezt az egész nyomorult helyzetet szintén.
-Pontosan így. Mért nem akartál eddig találkozni Shuichival? Miért kerülöd őt, miért nem lehet kiejteni előtted még a nevét sem?
-Jól van nyertél! Azért mert fáj, ami történt. Amit velem tett! Boldog vagy? Ezt akartad hallani? Hogy a büszke Yuki végre bevallja, hogy egy ostoba, idegesítő kiskölyök miatt ennyire szenved már napok óta? Igen így van.
-Nem, én nem a büszkeségében megtört Yukit akarom látni. –mondta Tohma és közelebb lépett a férfihoz, aki az előbb indulatosan felpattant. Előrenyújtotta kezét és két kezébe vette a férfi arcát. –Én Eirit szeretném látni, és nem a 10 évvel ezelőtti Eirit, hanem azt az egy héttel ezelőttit, akivé ez az idegesítő kiskölyök varázsolta.
Yuki megpróbálta elfordítani a fejét, de barátja nem hagyta.
-Azért nem akarsz eljönni ma este, mert félsz, hogy ha megpillantod, akkor úgysem tudsz rá tovább dühös maradni. De Eiri… ha Shuichi megcsalt volna Kotanival, amit mégegyszer megjegyzem, szerintem nem tett, akkor is meg kéne bocsátanod neki.
Elengedte a férfi arcát és kezébe véve a kezét gyorsan belecsúsztatta a jegyet.
-Biztos forrásból tudom, hogy készül a számodra egy kis meglepetés azon a koncerten. –mondta Tohma pajkosan csillogó szemmel.
Aztán gyors puszit lehelt az író arcára és elhagyta a lakást.
Yuki újra leült a kanapéra és két kezébe temette az arcát, mint már annyiszor az elmúlt pár napban. Gondolatai összevissza száguldoztak a fejében, nem tudott egyetlen értelmes dolgot sem kihámozni belőlük. De a jegy ott volt a kezében és ott volt a fejében Seguchi meggyőző hangjának visszhangja is, Kotaniéval együtt. Letette a szerencsétlen, kissé gyűrödt jegyet az asztalra és azt fixírozta, mintha az segíthetne neki választ találni bármire is.
Egész nap képtelen volt mit kezdeni magával. Ténfergett a lakásban, bekapcsolta a tv-t, kikapcsolta a tv-t, aztán újra be, leült laptopjához és írt pár oldalt, aztán azt is megunta. Lassan délutánba fordult az idő.
Yuki az irodájában ült a székén és elhatározta, hogy elszív még egy cigit, de elégedetlenül konstatálta, hogy a doboz kiürült. Kinyitotta a fiókot, mert tudta, hogy ott van néhány dugi szál, amit vészhelyzet esetére tartogatott. Meg is találta, az egyik régebbi öngyújtójával együtt. Az öngyújtón pedig ott volt…
Lassan kivette a tárgyat, de úgy, mintha időzített bomba ketyegne a belsejében. Máris eszébe jutott, hogy mért őrizgette itt ezt az öngyújtót, holott már rég használhatatlan volt. A tárgy fényes felületéről visszamosolygott rá az a matricás kép, amit még az első randijukon készíttettek Shuichival és, amit New Yorkban is nézegetett abban a régi házban, mielőtt rászánta volna magát a végzetes döntésre.
A fiókomban őrizgetem, mintha valami szentimentális liba lennék. –morogta csak úgy magának, de nem tudta levenni szemét a rózsaszínhajú énekesről. Lassan felállt és kiment a szobába, az öngyújtót a jegy mellé téve és most már mindkettőt bámulta egyszerre. Tekintete ekkor egy csomagra vándorolt, amit azóta sem bontott ki. (De kidobni se dobta ki!) Most odament és kezébe vette. Akarata ellenére is fejébe ötlött a kép, amint Shuichi lelkesen járja a várost és minden idióta tárgynál megáll, hogy Yuki örülne-e neki, ha ezt kapná meg.
Fogadni mernék, hogy megint valami hülyeséget vett. Ez jellemző lenne. Na jó…A fényes papír recsegett, ahogy kibontotta és egy pillanatra behunyta a szemét, hogy felkészítse magát a látványra, ami fogadni fogja. Gondolatban már látott is valami élénk színű valamit és kinyitva a szemét… meglátta az élénk színű valamit. Méghozzá sárgát. Bosszúsan felhorkant.
Na tessék! Nem is ő lenne, ha nem valami rikítót válaszott volna. Méghozzá pólót… és mi ez a …
Gyanúsan villogó borostyán szemekkel közelebbről is megvizsgálta a póló közepén árválkodó figurát… ami olyan képet vágott, mintha valami nagyon nem tetszene neki. Yuki elmosolyodott. És ekkor rájött…
Szeretem ezt a kölyköt.
Az incidens óta most először gondolt arra, hogy érezheti magát a kis énekes. Szinte maga előtt látta szomorú kék szemeit… majd felidézte mosolygó arcát, ami nem volt nehéz, hiszen Shuichi a nap 23,9 órájában mosolygott vagy nevetett.
Hogy lehettem ilyen hülye? Szeretem a kölyköt. Még az sem érdekel, hogy önszántából csókolta meg azt a fickót vagy sem. Csak azt akarom, hogy jöjjön vissza. Hogy itt legyen velem. Különben is… hogy hihettem azt, hogy önszántából képes ilyet tenni? Mért nem tudok bízni benne annyira, amennyire ő bízik bennem?Ahelyett, hogy elásom magam a lakásom négy fala közé, szentül meggyőződve róla, hogy ez a büszkeségemnek megfelelő dolog, inkább rá kellett volna jönnöm, hogy szomorú, sőt felháborító dolog, hogy Seguchi Tohma hisz Shuichi ártatlanságában, sőt még ő bizonygatja nekem, én meg csak morgok, és úgy viselkedem, mint egy ötéves kölyök. Ő hányszor lehetett volna dühös rám, amikor megjött Ayaka, amikor faképnél hagytam és New Yorkba mentem, amikor sokszor olyan durván bántam vele? De nem, ő mindig csak mosolyog, és azt mondja, hogy Yuki az Yuki, hogy szeret, és nem akar soha elválni tőlem. Hogy létezhet egyáltalán ilyen ember, mint ő? Látnom kell. El kell mennem erre a koncertre most azonnal!!
Fölkapta slusszkulcsát, zakóját magára kapva és a jegyet zsebre vágva már száguldott volna az ajtó felé, de hirtelen eszébe jutott valami. A gondolatra kissé elhúzta a száját, mert büszkesége és önbecsülése tiltakozott ellene, de aztán eszébe jutott valami.
Milyen boldog lesz Shuichi, ha meglátja.
Ezzel az elhatározással gyorsan levette a zakóját.
Két perc múlva visszavette, szorosan begombolta nyakig, aztán elindult az utcán várakozó mercédesze irányába.
-Hiro! Na hogy áll rajtam? –tudakolta barátjától Shuichi az öltözőszobában.
-Hogy állna? Úgy, ahogy mindig. –mérte végig Hiro az énekest, aki a szokásos fellépőruhájában készült színpadra lépni.
-De mégis! Nem áll hülyén rajtam a köpeny?
-Shu! Ne idegesíts, ha szabad kérnem! Van nekem anélkül is elég bajom. –kelt ki magából a gitáros. –Yuki-san nem a ruhád alapján fogja eldönteni, hogy visszafogad-e vagy sem, úgyhogy légyszi hagyd abba a pózolást és ülj le!
-Hmph. –fújt egyet Shuichi megsértve és leült, de egy percnél tovább nem tudott nyugton maradni.
-Shu mi van ma veled? Máskor nem szoktál ilyen lenni egy koncert előtt. Na jó, jó tudom, hogy miért aggódsz, de te csak koncentrálj a dalokra, a többit meg bízd a gondviselésre.
-Itt lesz Ayaka-chan is nem? –váltott témát Shuichi.
-Ha? Ezt meg honnan veszed? –pirult el Hiro.
-Onnan, hogy már félórája fésülöd a hajad. Tudod, Ayaka-chan nem a hajad alapján fogja eldönteni, hogy jó vagy-e a koncerten. –mondta Shuichi kajánul.
-Te kis… -vörösödött el még jobban Hiro és kezével fojtogató mozdulatot tett.
-Juj, de félelmetes vagy! –vihogott barátja.
-Mindjárt az leszek, ha nem vigyázol! Egyébként hol van Kotani? Egyóra múlva kezdünk és ő még nincs itt!
-Majd megérkezik. És Fujisaki?
-Tohmával van valami dolga. Ő már átöltözött.
-Áh, értem. –mondta Shuichi.
Eközben odakint, az öltöző felé vezető folyosón ketten haladtak. Az egyiknek úgy tűnt eléggé remeg a lába. A másik határozott léptekkel sétált, de időről időre az órájára nézett és ilyenkor mindig elnyomott az orra alatt egy-két káromkodást.
-Fenébe, már rég ott kellenne lennem, de miattad elkések! –förmedt rá Kotani legjobb barátjára, aki csak vonakodva követte. –Legalább most szedhetnéd a lábad. Gyerünk már!! Egy-kettő!
-Először is, nem az én hibám, hogy nem tudsz elindulni otthonról, másrészt meg… -Kippei elpirult –Lehet, hogy ez neked már természetes, de én most először fogok találkozni a Bad Luck-kal. Hogy lehetnék nyugodt? –érvelt idegesen Kippei és szavait megerősítendő, teljesen megállt, amivel Kotani idegei még egy fokkal jobban megfeszültek.
-Az ég áldjon meg! –fogta meg barátja karját és kezdte el vonszolni az öltöző felé –Mint ahogy már elmondtam, nincs mitől tartanod. Kb két hete ecsetelem, hogy Shuichi társaságában legfeljebb egy mamlasz tudna 10 másodpercnél tovább ideges maradni, és Hiro sem sokkal ijesztőbb. Fujisaki meg… hát ő sem olyan gáz, bár kissé hasonlít a nagybátyjára.
-Mi, Seguchi Tohmára? El se hiszem, hogy itt vagyok! Ez hihetetlen! Jó, ha az embernek ilyen híres haverja van, mint te!
-Ja, ja persze, de ez a híres haver barátja jóvoltából el fog késni az első koncerjéről, vagy, ami még rosszabb, utcai ruhában kell kiállnia több ezer ember elé! Na itt vagyunk! –értek oda az öltöző ajtaja elé, ahol Kotani elengedte Kippei karját, aminél fogva idáig ráncigálta. Az idegsen megnyalta a szája szélét.
-Figyelj, ez nem oroszlán barlangja, hanem egy öltöző! Gyere! –mondta nyugtatóan Kotani, akinek végre megesett a szíve Kippei-en és mielőtt még barátja tiltakozhatott volna, kinyitotta az ajtót és belépve a másikat is maga után húzta. A szobában jelenlevő Bad Luck tagok felpillantva igencsak meglepődtek, amikor Kotani mellett megláttak egy teljesen ismeretlen fiatalembert.
-Sziasztok! –üdvözölte a jelenlevőket Kotani és körülnézve megállapította, hogy nem teljes a létszám –És Fujisaki?
-Dolga van. De szerintem attól nem kell tartani, hogy épp ő fog elkésni. –mondta Hiro és továbbra is kérdően nézte a jövevényt.
Shuichi persze nem bírta megállni, hogy fel ne pattanjon és azonnal beszélni ne kezdjen.
-Szia Kotani! És szia…
-Ő Kippei! –mutatta be Kotani –A gyerekkori barátom. –jelentette be büszkén és Kippei megkockáztatott egy bátortalan integetést. Shuichinek azonban rögtön felragyogtak a szemei és felkiáltott:
-Tényleg! Jaj, de örülök, hogy megismerhetlek!! –rázta meg Kippei kezét és boldogan tovább csacsogott –Szóval gyerekkori barátok? Mióta? És hogyhogy Kotani eddig nem is beszélt rólad? Hány éves vagy? Te is zenélsz, vagy esetleg mást csinálsz? Vagy… lehet, hogy egy zenekarban voltatok mielőtt Kotani idekerült? És…
-Ne is figyelj rá. –mondta Hiro és ő is mosolyogva kezet rázott a kérdések hirtelen rázúdított özönétől kissé kába Kippei-el. –Ilyenkor mindig ilyen, hagyni kell lecsillapodni.
-HIROOO! –váltott át durcásra Shuichi.
-Semmi gond… -szólalt meg végre Kippei is és szája szélén megjelent egy mosoly –Szívesen válaszolok mindenre, csak épp… már az első kérdésre se emlékszem.
Hiro felnevetett, és hátba veregette Shuichit, aki rá se hederítve újra elkezdte Kippei faggatását.
-Szóval tényleg gyerekkori barátok? –kérdezte és Hirora nézett –Téged is mindig úgy cukkol Kotani, mint engem Hiro?
-Mi az hogy! Sőt még jobban. Bár általában inkább én cukkolom őt.
-Tényleg? Adhatnál egy-két tippet, hogy hogy csinálod, én nem vagyok valami jó az ilyesmiben és mindig én vagyok a vesztes oldalon. –kérte Shuichi.
-Örömmel. –nevetett Kippei és a feszültség immár teljesen feloldódott benne.
-Hékás! Mi az, hogy te cikizel engem? –tette karba Kotani a kezét. Majd hirtelen kajánul elvigyorodott –Ki jött végig az előbb a folyosón remegő térddel? Szinte nekem kellett elcipelnem idáig.
Kippei azonnal elvörösödött. –Hé…
-Annyira félt tőletek, hogy úgy kellett rávennem, hogy lépjen be ide. Na, nem kérsz egy autogrammot? Tegnap azt mondtad, majd meghalnál egyért. –égette tovább Kotani barátját.
-Kotani! Hagyd szegényt. –vette Shuichi védelmébe a vöröslő fejű fiút.
-Szóval az ő oldalára álltál? Hát így állunk! –adta a sértődöttet Kotani és fenyegetően felemelt kézzel elindult a két szövetséges felé. –Most elkaplak titeket és megbüntetlek!
Azok gyorsan elinaltak előle, Kotani meg utánuk. Shuichi Hiro háta mögé bújt, aki „cseppesen" figyelte az eseményeket.
-Hé Kotani! –állt meg Kippei –Azt hiszem tényleg utcai ruhában fogsz színpadra állni.
Kotani akkorát ugrott, mint egy nyúl és villámsebes öltözködésbe kezdett, mialatt a többiek kissé kifújták magukat.
-Mióta ismeritek egymást Kotanival? –kérdezte Hiro is.
-Még általánosból. Már ott rájöttünk, hogy két hülye egy pár… értitek ugye?
-Hát persze! Mi is valahogy így voltunk vele. Csak minket a zene hozott össze. És azóta is összetart. Na persze nemcsak a zene. –mondta Hiro.
Kippei elmosolyodott. Aztán kissé komolyabb hangon így szólt:
-Örülök, hogy Kotani ilyen emberek társaságában lehet, mint ti. Őszintén szólva… az autogrammokon kívül még másért is el szerettem volna jönni ma… Szerettem volna látni, hogy Kotaninak jó helye van itt. Utóbbi időben kicsit aggódtam miatta, de telefonon nem igazán tudja az ember felmérni, hogy mennyire alaptalan a gyanúja, vagy hogy talán nagyon is megalapozott. De megnyugodtam.
Shuichi Kippeit hallva kissé lehajtotta a fejét, mert nem volt nehéz kitalálnia, hogy vajon miért érezhette magát Kotani rosszul mostanában. És bár tudta, hogy ő nem tehet róla, most mégis kicsit hibásnak érezte magát. ÉS ez eszébe juttatta, hogy milyen feladat vár még ma rá… és eszébe jutott Yuki is… A nyakához emelte a kezét és kitapintotta a nyakláncot, amit mióta megtalált még soha le nem vett. A fém érintése valahogy megnyugtatta. Emlékeztette magát, hogy nem szabad elveszítenie a reményt. Yuki el fog jönni… El KELL jönnie…
Hiro észrevette szótlanságát, és kitalálta mi jár barátja fejében. Befelé felsóhajtott… Tudta milyen nehéz most Shuichinak és őszintén remélte, hogy Yukiban lesz annyi belátás, hogy eljön ma este. Shuichi igazán megérdemelné…
Kippei a rózsaszín hajú énekest figyelte és nem kerülte el a figyelmét a nagy kék szemekben megvillanó szomorúság. Kotaninak igaza volt… ezelből a szemekből tényleg nem nehéz kiolvasni, hogy mi jár tulajdonosuk fejében.
Fenébe, tudnom kellett volna, hogy nem szabad felhoznom ezt a témát. Most megbántottam. Persze Kotani elmondta, hogy a kis akciója milyen bonyodalmakat okozott, de… ah pont a koncert előtt felidézni ilyen „remek" emlékeket, nagyon kellemes lehet. Hogy lehettem ilyen idióta?
-Én… sajnálom! –mondta bűntudatos ábrázattal és lehajtott fejjel. A másik kettő kérdő pillantást vetett rá. –Nem kellett volna pont most megmelítenem ezt a dolgot… de csak úgy kicsúszott a számon. Tudom, hogy mi történt Kotani mindent elmondott nekem… de nem pletykálásból… mi általában mindent megosztunk egymással. Áhh… ezt jól elszúrtam ugye? –tört ki végül és lesütötte a szemét.
Shuichi pár pillanatig csak nézett, aztán elmosolyodott és Kippei vállára tette a kezét.
-Nem haragszom, és nem kell bocsánatot kérned, mert nem tettél semmi rosszat. Neked ugyanúgy jogod van aggódni a legjobb barátod miatt, mint bárki másnak és természetes, hogy az ő érdekeit tartod leginkább szem előtt. Kotanival már mindent megbeszéltünk, ez az ügy részemről el van intézve. Nem szeretném… ha még több rossz pillanatot okozna köztünk ez a dolog. Ami pedig azt illeti, hogy mindent elmondott neked Kotani… nos, Hiro már rég könyvet írhatna abból a sok hülyeségből, amit az évek során megosztottam vele és ő is velem. Végül is ez a barátság nem? –mondta és Kippei háta mögé nézett, ahol Kotani állt már egy ideje.
A fiú kissé meghatottan állt, és hálás mosoly ragyogta be az arcát. A szobát belengő békés légkört pisztolylövések oszlatták szét és egy nagyon határozott fellépésú amerikai közölte velük, hogy tessék a színpadra fáradni. Mögötte ott állt Fujisaki.
-All right guys! Színpadra fel! Hát te ki vagy? –nézett K Kippeire éles tekintettel, aki kissé megszeppent a magnum és a magas, vad tekintetű amerikai láttán.
-Ő Kippei! A legjobb barátom. –sietett bemutatni Kotani.
-Szerencséd! –mondta K, és a fiú nyelt egyet.
-Akkor sok szerencsét nektek. Mindenkinek! –intett búcsút, majd elindult a nézőtér felé vezető úton.
A Bad Luck három tagja pedig megindult a színpad irányába. Mindhárman izgultak, de bár különböző okokból, mindegyikükben szinte lobogott az elszántság. Suguru csak úgy nagy általánosságban akart bizonyítani, mint ahogy mindig mindenben a legjobbat akarta nyújtani, na és persze mindenképpen jobbat Tohmánál, akinek nem akart elveszni az árnyékában. Hiro már előre izgatott volt, hogy Ayaka is látni fogja őt, és elhatározta, hogy most aztán megmutatja a lánynak, mit tud. Kotaninak persze a többieknél jobban remegett a lába, hiszen most először készült a Bad Luck-kal fellépni, ráadásul még sosem zenélt ekkora tömeg előtt. Tudta, hogy Shuichi mit vár ettől az estétől, hogy mennyire fontos neki az a dal, amit Yukinak és csak Yukinak akar elénekelni. Megfogadta magában, hogy ha meghal sem fog hibát ejteni abban a számban, persze az összes többiben sem, de arra különösen figyelni fog.
Shuichinek csak egyvalami járt a fejében: Eljön-e Yuki vagy sem? Eljön vagy nem? Eljön?
Erősnek kell lennem! Ha Yuki nem is lesz itt, biztos, hogy a tv-ben legalább megnézi a koncertet. Vagy, ha nem, a dalomat később is meghallgathatja, és megértehti az üzenetét. Bár rádión keresztül nem lenne ugyanaz… Nem baj. Ha hallja ma, ha nem, tartozom neki annyival, hogy azt a dalt elénekelem, ezzel kérve bocsánatot tőle. A rajongóimnak is tartozom ezzel… Yuki… ma este… neked énekelek…
Nemsokára ott álltak a színpad előtt, ahonnan már csak pár lépcső választotta el őket a tömegtől. Már hallották is a zsibongást. Kotani enyhén zöldnek látszott, Shuichi, Hiro és Fujisaki is nyugtatgatta. Végül eljött a nagy pillanat. A Bad Luck színpadra lépett. A stadion majd felrobbant az erre kitörő éljenzés fülsüketítő zajától.
-Jó estét mindenkinek! –kiáltotta Shuichi a mikrofonba, és máris elöntötte az eufória érzése, ami mindig, ha rajongói elé léphetett. –Felkészültetek? Ma hallani fogjátok a Bad Luck szinte összes eddigi slágerét! (Éljenzés!) Sőt!! Még olyat is, amit eddig soha nem hallhattatok! (visítás!) De ne szaladjunk ennyire előre! Először is, be kell mutatnom az együttesünk legújabb tagját, Kotanit, akinek jóvoltából a zenénk dobszóval is kiegészült. Biztos láttátok és hallottatok is róla az interjúkból és újságokból, de mivel most először lép színpadra ennyi ember előtt, biztassátok egy kicsit!! Halljak egy falrengető kiáltást Kotaninak!!! –vezényelte vigyorogva Shuichi aztán kinyújtotta mikrofonját közönsége felé.
Az üvöltés nem is váratott magára, mire Kotani a háttérben enyhén elpirult, („de jó, hogy ezt odalent nem látni" –gondolta ő magában) de köszönete jeléül, ütött egy pár taktust a dobon.
-Hát akkor kezdjük! Elsőként következzen az a dal, aminek nagyon sokat köszönhetünk, hiszen ezzel kerültünk fel először a slágerlisták élére. Itt a Rage Beat!!!!!!!!!
A koncert elkezdődött és a közönség nem is csalódott, mert Shuichi ígéretének megfelelően, felcsendült többek között a Spicy Marmalade, In the moonlight, Glaring Dream és még sok más Bad Luck sláger. Shuichi tekintete eközben számtalanszor végigpásztázta a nézőteret, de az ismerős szőke hajkoronát sehol nem látta megvillanni. Szívét kezdte elönteni a keserűség, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy ebben a tömegben lehet, hogy még akkor sem látná meg Yukit, ha az itt állna közvetlenül a színpad előtt. A Smashing Blue után a fiú szíve őrült kalapálásba kezdett. Elérkezett a várva várt és egyben olyannyira rettegett pillanat. Szájához emelte a mikrofont és így szólt:
-Remélem eddig is jól éreztétek magatokat. Az ígéret szép szó, úgyhogy jöjjön most az a dal, amit már ígértem. Egy dal az új albumunkról, egy dal, ami nagyon fontos nekem, mert annak írtam, aki a legfontosabb az életemben. Remélem ő is hallja majd!
Shuichi odabólintott a többieknek, de mielőtt visszafordult volna, még elkapta Hiro biztató kacsintását. Ezt követően viszont már nem látott semmit. Behunyta a szemét és pont, ahogy a stúdióban, teljesen elveszett a zenében és az érzéseiben. Felidézte maga előtt a szőke hajú férfi arcát, a haját, a fülbevalóját, a kis fintort a szája szegletében, amikor úgy akart tenni, mintha dühös lenne Shuichira, de nem igazán volt az. A hangját, amint azt mondja „baka", de olyan hangsúllyal, ahogy csak ő képes kimondani, és ahogy senki más nem mondaná Shuichinak. Sőt senki más soha nem is nevezné Shuichit, a híres Bad Luck frontemberét baka-nak. Senki, csak Yuki. És ez tette különlegessé. A fiú lassan felemelte a mikrofont és elkezdte énekelni:
Egy hang a távolból
Csak rólad kérdez
Egy dal csak hozzád szól
Mit szívem dúdol
Egy el nem múló vágy
Mi fáj, de mégis jó
Igen, téged hív most minden szóA közönség elnémult és néma csendben hallgatták a 20 éves fiú erőteljes hangját. Nézték a nagy kivetítőn az arcát, és szorosan behunyt szemét.
Egy kép az albumból:
Mi, kéz a kézben
Egy arc egy álomból
Mit lelkem átkarol
Egy el nem múló vágy,
Mi fáj de mégis jó
Igen téged hív most minden szó
Hiro tekintete a közönséget pásztázta és egyszer csak meglátott valakit. Először nem akart hinni a szemének. Az illető a VIP páholyban állt, amit a színpadhoz olyan közel helyeztek el, hogy tisztán láthatók voltak a benne ülők a színpadról is, és merőn nézte az énekest. Őt és senki mást. Hiro rögtön felismerte a szőke hajkoronáról, a sötét öltönyről és… Az öltöny szárnyait a férfi szétnyitotta és alóla kivillogott valami sárga… sárga, egy kis piros folttal a közepén…
Refrén:
Bármerre jársz, ott rám találsz
Hosszú az út, de hozzám fut
És sorsunk együtt álmodjuk
Bármerre jársz, ott rám találsz
És fújhat szél, s múlhat tél
A szívünk mindig jót remél
Bármerre jársz
Hiro nem bírta és elvigyorodott. Hát ez hihetetlen… Lassan, hogy a nézőknek természetesnek és megszervezett mozdulatnak tűnjön a dolog, Shuichi felé oldalazott. Odaérve kissé megbökte, de feltűnés nélkül. Mivel a szövegben épp szünet állt be, és a zenéé volt a főszerep, Shuichi megkockáztatott egy felpillantást. Legjobb barátja mosolygott és fejét kissé oldalra biccentve a VIP páholy felé bökött. Shuichi kissé értetlenül nézett, de azért odafordította a tekintetét. Szeme kissé kerekebbre tágult, mikor meglátta… hirtelen az egész stadion elhomályosodott a szemei előtt, a hirtelen előszökő könnyek miatt. Látta őt! Yuki eljött! Ott állt vele majdnem szemben a… Shuichi ekkor vette csak észre a férfi öltözetét. Hiszen ez…
Egy vers, mi rólad szól
Oly halkan mondom
Egy sor a naplómból
A csend nem válaszol
Egy folyton fojtó vágy
Úgy kínoz mégis jó
Csakis téged hív most minden szó
Shuichi szíve szinte kiugrott a mellkasából, de most már nem az izgalomtól, hanem a boldogságtól. Már nem csukott szemmel énekelt… hanem annak a borostyánszínű szempárnak, ami ugyanolyan hévvel nézett az övébe.
Refrén:
Bármerre jársz, ott rám találsz
Hosszú az út, de hozzám fut
És sorsunk együtt álmodjuk
Bármerre jársz, ott rám találsz
És fújhat szél, s múlhat tél
A szívünk mindig jót remél
Bármerre jársz
Egy perc és itt vagy már
Az ajtóm nyitva áll
Hadd bontson szirmot végre már a nyár
Sok hosszú éven át, várt rád egy hű barát
Jöjj hát!A szám végén a tömeg őrjöngeni kezdett! Kiabáltak, visítottak, néhányan kitöröltek egy-egy könnycseppet a szemük sarkából. Shuichi nagy kiáltással elbúcsúzott tőlük, majd a Bad Luck levonult a színpadról. Amint látótávolságon kívül értek, Shuichi rohanni kezdett. Kotani utána akart kiáltani, de Hiro megfogta a karját.
-Hagyd csak! Ne aggódj érte, azt hiszem már nincs rá szükség.
Kotani és Suguru kissé értetlenül néztek, de K, aki időközben szintén csatlakozott hozzájuk, csak mosolygott és megszólalt: -Igen, megérkezett a gyógyír a bánatára.
Hiro először meglepődött, mert azt hitte, csak ő látta meg Yukit a koncerten, de aztán rájött, hogy NAGYON kevés dolog van, amiről K itt nem tud. A gitárosba hirtelen belevillant egy felismerés. Odahajolt K-hez és a fülébe suttogta:
-Hé K. Ugye nem azt akarod mondani, hogy te már a koncert kezdetén is tudtad, hogy Yuki itt van?
K mosolya szélesebbre húzódott és így felelt: -Ki tudja? Lehet, hogy tudtam, lehet, hogy nem.
-Vagyis tudtad! De mért nem…
-Azért mert így sosem fogja elfelejteni az a kettő ezt a koncertet. És hatásosabb is volt így nem gondolod?
Hiro kissé mérgesen pislogott rá, de pár pillanat múlva rájött, hogy a menedzsernek valószínűleg igaza van.
-Talán igazad van, de akkor se szép, hogy ennyi mindent elhallgatsz előlünk.
-Ez a menedzser dolga.
-Tényleg? Én nem így tanultam a menedzser definícióját. –mondta Hiro epésen.
-Na és? –mondta K közömbösen, majd elfordult, és csak úgy mellékesen hátraszólt a válla felett. –Ja egyébként, ha jól tudom vár rád valaki ott a folyosó végén.
-Mi? Engem? De ki? –értetlenkedett Hiro.
-Na vajon ki? –forgatta a szemét K.
Hironak azonnal leesett a tantusz.
-MIII? És ezt csak most mondod? –kiáltotta, de már elmenőben, mert már szaladt is afelé a bizonytalan alak felé, aki annak a bizonyos folyosónak a végén várt rá.
-Mi van ma mindenkivel? –nézett utána Kotani értetlenül –Vagy így szokás? Koncert után még szaladgáltok egy sort?
A menedzser csak mosolygott és nem szólt semmit.
Shuichi pedig csak rohant, másra sem gondolva, mint az előbbi jelenetre, és szívében olyan hévvel lángolt fel a remény, hogy úgy érezte, menten megfullad a rátörő érzelmek viharától.
De remélhetem-e tényleg, hogy Yuki azért van itt… hogy megbocsásson. Lehet, hogy csak azért jött, hogy végleg szakítson velem! Jaj, nekem, azt nem tudnám elviselni! De, ha így lenne, akkor nem vette volna fel azt a pólót. Mikor megvettem még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán valaha fel fogja venni, pedig akkor még nem voltak problémáink… ha most mégis rajta van, az csak annyit jelenthet… jaj, nem Shindou Shuichi, ne ringasd magad fülösleges ábrándokba, mert annál nagyobbat fogsz koppanni.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok örvénylettek elméjében, amelyek, egyszer arról győzködték, hogy ugyan már ne áltassa magát ilyen ostoba ábrándokkal, másszor meg arra sarkallták, hogy még gyorsabban fusson, hogy mielőbb az annyira hiányolt férfi nyakába vethesse magát. Még maga sem tudta mit is fog tenni, ha odaér… és mikor ez eszébe jutott, hirtelen annyira elfogta a bizonytalanság, hogy lába először csak lassabb ütemben szelte a métereket, aztán teljesen meg is állt. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt ugyanannyira a félelemtől, mint a rohanástól. Az adrenalin, ami idáig hajtotta lassan kiszállt a tagjaiból és érezte, hogy lassan remegni kezd a keze. De nem volt sok ideje a töprengésre…
Mikor az imént kétségbeesetten megtorpant, feje lekókadt és haja a szemébe hullt. Hirtelen, tincsein keresztül két lábat pillantott meg. És neki kétsége sem lehetett felőle, hogy ki ennek a két lábnak a tulajdonosa.
Százszor is elképzelte már ezt a pillanatot, a NAGY kibékülést, de most nemhogy arra nem volt képes, hogy megölelje a férfit, de még felpillantani se mert. Keze lassan ökölbe szorult…
Gyerünk Shuichi, nézz már föl, csak rá kell nézned és akkor már minden világos lesz. Akkor már tudni fogod, megbocsátott-e… De ő mért nem jön közelebb? Most mi lesz, jaj nekem, most mi lesz…
Lassan, hihetetlenül lassan, feljebb emelte a pillantását… és végül találkozott a riadt kék szem és az átható borostyánszínű pillantás…
Shuichi még nagyon jól emlékezett az utolsó arckifejezésre, amit a férfi arcán azután a bizonyos csók után látott. Hogy is felejthette volna el? Hiszen olyan pillantás volt az, amit remélte, soha többé nem kell majd látnia. Ez viszont… ez teljesen más volt… nemhogy a tekintet, de mintha maga az ember is más lett volna. Nem volt ebben a nézésben semmi közöny, nem volt meg benne az író szokásos mogorvasága, csak…
Szólni egyikük sem szólt, és nem is mozdultak. De nem is volt szükség egyikre sem. Aztán Yuki lassan kinyújtotta a fiú felé a karját, és a varázs mintha hirtelen megtört volna, Shuichi repült és meg sem állt, amíg a férfi szorosan át nem ölelte.
Yuki tudta, hogy mondania kéne valamit… De egyszerűen nem vitte rá a lélek. Annyira jó érzés volt csak így állni, karjában azzal, akit szeretett… És Shuichi sem mutatta semmi jelét annak, hogy esetleg az elkövetkezendő fél évben el kívánná ereszteni. Yuki keze nyugtatóan simogatta a fiú hátát, mert érezte, hogy kicsit reszket, de nem aggódott, mert tudta, hogy ez nem valami betegség jele, hanem annak a felindultságnak, amit ő is érzett. Mikor ujja a fiú nyakához ért, hirtelen valami hűvöset tapintott és csodálkozva látott valamit megcsillani…
Shuichi is érezte nyakán az érintést, és kissé eltolva magától a férfit, halkan, szinte suttogva megszólalt, most először, mióta meglátták egymás:
-Boldog évfordulót Yuki.
Az író arcát hirtelen mosoly ragyogta be, olyan, amilyet talán még fiatalkorában se látott tőle senki, se a családja, se Tohma, senki…
-Boldog évfordulót, Shuichi…
