A Debrecen Plaza áldásos wifije segítségével hamarabb fel tudom tenni ezt a fejezetet! Szóval, most felteszem!

Jane, mire az autójához ért, már futott. Szerencséje volt, az autó nem hagyta cserben, mint néhányszor korábban, hamar elindult. A férfi kényszerítette magát, hogy lassan, megfelelő sebességgel hajtson. Így természetesen hosszabb volt az út, de ezáltal több ideje maradt lehiggadni, végiggondolni a helyzetet. Lisbonnak biztos nincs baja, csak elromlott az órája, vagy épp fogorvoshoz kellett mennie…

De maga is tudta, hogy Lisbon órája sosem romlik el, ha pedig fogorvoshoz ment, betelefonált volna a központba. Mégis jólesett azt gondolni, hogy ez történt.

Ahogy szabálytalanul leparkolt a lehető legközelebb az épülethez. Beszaladt a lépcsőházba, és majdnem felborított egy öreg nénikét. Aki természetesen nem örült túlzottan ennek, de Jane-t még ő sem tudta megállítani. A férfi kettesével szedte a lépcsőfokokat, mintha csak égne a padló a lába alatt. Ahogy elért a megfelelő emeletre, már hangosan lihegett, nem szokott hozzá az ilyen fizikai megpróbáltatásokhoz.

Elért a megfelelő ajtóhoz. Megállt egy pillanatra, és elgondolkodott. Nem tudta, hogy kopogjon, vagy inkább hatoljon be a saját módszereivel. Mi van, ha Lisbonnak tényleg nincs semmi baja? Akkor mivel fogja neki megmagyarázni ezt az egész kirohanást? Azt fogja mondani a nőnek, hogy "Bocsi, csak aggódtam, mert attól tartottam, hogy Red John megölt, mivel rájött, hogy évek óta szerelmes vagyok beléd." Nem, ezt még a híres-nevezetes Patrick Jane sem mondhatta csak úgy ki.

De végül döntött. A zsebébe nyúlt, és kivette belőle apró szerszámkészletét. Még egyszer körülnézett, nem szerette volna, hogy bárki is meglássa. De mivel a folyosó kihalt volt, és amennyire a folyosóról meg tudta ítélni, a lakások is üresek voltak, végül belevágott.

Nem telt bele két perc, és az ajtó szinte hangtalanul kinyílt. Jane vett egy nagy levegőt, majd belépett. Becsukta maga mögött az ajtót, nem akarta, hogy bárki is kíváncsiskodjon. Meglátta az ajtó melletti falon csüngeni a nő kulcscsomóját, és végül azzal is bezárta maga mögött az ajtót, bár önmaga sem volt biztos abban, hogy ez jó ötlet.

Ahogy belépett a napaliba, minden úgy volt, ahogy előző este hagyta. Illetve, minden, kivéve Lisbont. Ő nem volt sehol. Jane újra körülnézet, teljesen körbeforgott. Még mindig nem látott senkit sem, és az igazat megvallva, nem is biztos, hogy örült volna annak, ha nincs egyedül.

Elindult a nappaliba, maga sem tudta miért. Ahogy megállt a fotelek közt, próbálta lejátszani magában, mit tehetett a nő, miután ő elment. Leült a fotelbe, ahol Lisbon ült előző nap, megpróbálta kitalálni mit gondolhatott, tehetett, mondhatott.

Jane szinte teljesen biztos volt benne, hogy azon a szinten nem fogja megtalálni a megoldást. Nem, azt feljebb, a tetőtérben kell keresni. Hiszen hová máshová mehetett a nő? Hacsak nem hagyta el a lakását – márpedig hová, kihez mehetne Lisbon ilyen helyzetben? – akkor fent kellett lennie, ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat. Tehát Jane elindult a lépcső felé. A lépcső, ugyan az a lépcső, mint amin nem is olyan rég végignézett egy nagyon érdekes előadást. Elmosolyodott az emléken, és az a pillanat is felrémlett neki, amikor a nő egy pillanatra lehajolt. Valami olyat látott, amivel még hónapokig álmodott.

Megrázta a fejét, most nem a szép emlékek miatt volt itt, most dolga volt. Nevezetesen az, hogy megtalálja Teresa Lisbont, csak halkan hozzátéve, hogy lehetőleg élve. Bár semmi nem indokolta, hogy azt higgye, bármi baja van a nőnek, mégis nagyon rossz előérzete volt. Ahogy felért a lépcsőn, észrevette, hogy a hálószoba ajtaja résnyire nyitva áll. Nagyot nyelt, maga sem tudta miért, de egyre inkább aggódni kezdett.

De leküzdötte a rossz érzéseket, hiszen lehet, hogy a nőnek segítségre van szüksége. Odalépett az ajtóhoz, vett egy utolsó, nagy levegőt, és benyitott. Amit bent látott, az volt a legszörnyebb látvány, azóta, a bizonyos este óta.

Teresa Lisbon teste élettelenül lógott, teljes súlyát a nyaka körüli hurok tartotta. Pizsamában volt, kedvenc focimezében és egy fekete harisnyában. Hosszú, fekete haja teljesen eltakarta az arcát, bár Jane legbelül örült, hogy nem kell egyszerre megbirkóznia az egész, rettenetes látvánnyal. A kötél másik vége valahová a szerény tetejére vezetett.

A férfi eltakarta szemeit, nem akart könnyezni, de nem tudott tenni ellene. A nő akit szeretett, az egyetlen ember aki Angela óta igazán megértette, most véget vetett az életének, és mindezt miatta tette. Az ő szörnyű, önző tette hajszolta ebbe, ez nem volt kétséges. Nem szabadott volna soha idejönnie, és végképp nem szabadott volna titkolóznia, még akkor sem, ha az tűnt a könnyebb útnak.

Homályosan felrémlettek előtte a nő szavai, azok, amiket azon a baljós estén mondott a gyilkos pszichológusának.

Én mindig nyugodtnak látszom, de valójában olyan ideges vagyok, hogy úgy érzem, felrobbanok. A mindennapos kínok és fájdalmak, amiket látok az őrületbe kergetnek, de elzárom ezt. Kikapcsolom az érzelmeimet, mert a munkám megköveteli, hogy józan és racionális legyek, pedig sokszor elsütném ezt a fegyvert, gyilkolnék…

A férfi elgondolkodott azon, mi van, ha az volt az igaz, amit akkor mondott. Mi van, ha így próbált meg segítséget kérni? Mi van, ha nem csak tette, hogy nála is kiborulhat a pohár, ha tudta, hogy ki fog borulni a pohár?

Lehetséges lenne, hogy ez az apró, gyönyörű nő túljárt az ő - túlméretes – eszén, átvert egy – majdnem igazi – mentalistát? A férfi szíve összeszorult, ahogy rájött, ezt már sosem tudhatja meg.

Jane észre sem vette, de már szinte zokogott. A padlóra rogyott, arcát kezeibe temette. Tudatosult benne, hogy soha többet nem láthatja a nő mosolyát, soha nem ölelheti többet magához, soha nem mondhatja meg neki, hogy szerette. Istenem, még az is hiányozni fog neki, ahogy a nő magából kikelve ordibált vele, ha hipnotizált valakit, vagy épp fogadásokat kötött. Soha nem látja többet azt az elgondolkodott arckifejezést, amikor megérti, hogy ki ölt meg kit és miért.

Patrick Jane teljes szívéből zokogott, mélyen, fájdalmasan, mint még – szinte – soha. Ez a halál majdnem fájdalmasabb volt neki, mint a családjáé. Felrémlett neki egy régi idézet, amit már maga sem tudta honnan ismert:

Jobb szeretni, és elveszíteni azt, akit szeretsz, mint soha nem tapasztalni az igazi szeretetet.

De már tudta, hogy Teresa Lisbonnak az utóbbi sors jutott. Szülei meghaltak, testvéreinek inkább anyja volt, mint nővére, ő volt a legidősebb, soha nem volt senki egyetlen kishúga. És ő, Patrick Jane, elvette tőle az utolsó esélyét arra, hogy igazán, teljes szívből megtapasztalhassa ezt a csodálatos érzést.

Érezte, hogy könnyei megint feltörnek. Már nem is akarta megállítani őket. Engedte magát, hadd tegye, amit tennie kell. Hadd legyen egyszer, a világ szemeitől távol, ő azaz ember, akit összetör a szívfájdalom, azaz ember, aki addig sír, amíg el nem ájul.

Aztán, talán tíz perccel, talán tíz órával, később könnyei lassan elapadtak. Szemei újra a lelógó élettelen testre bámultak. Megint szembesülnie kellett tettei következményével, bár most nem Red John csapott le, tehát teljesen az ő felelőssége volt, ami történt.

Nem értette, nem érthette, hogyan dobhatta el az olyan életvidámnak, boldognak tűnő nő csakúgy az életét. Hogy ölhette meg magát, mintha csak egy gyilkos lett volna. Tudta, hogy ez egy paradoxon, de csak a gyilkosok érdemelték a halált, senki más. Sem öreg, sem beteg ember. Mégis, mindenki elmegy. Van, akit az öregség visz el, van, aki rákot kap, vannak balesetek és gyilkosságok, mégis az a legszörnyebb, amikor egy ember csak a halált látja kiútnak és önkezével vet véget életének.

Nem tudta miért, de látnia kellett az arcát. Utoljára, mielőtt valami olyanná válik gyönyörű teste, amire Jane gondolni sem mert.

Ahogy felállt, és odalépett a testhez, valami furcsa, még a korábbinál is baljósabb érzés fogta el. Ahogy közelebb hajolt és elsimította a nő arcából a hajat, olyat látott, amire álmában sem számított.

És ekkor taps hangzott fel a háta mögött.

TBC

Ide most igazán nem sok mindent tudok írni (…)