NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V : Skyrim és teljes világa (beleértve a helyszíneket, szereplőket, stb.) a Bethesda Softworks tulajdonában áll, minden jog őket illeti meg. Luna Wind-Feet azonban az én karakterem.

IX.

Whiterun igaz polgárai...

~ II. rész ~

Luna hozzá sem ért az illatos vaddisznópecsenyéhez, amely a tányérban várakozott, hogy elfogyasszák. Sokkal inkább a díszes bokály felé sandított újra és újra, mialatt a mellette ülő férfi izgatottan szórakoztatta őt a mondókájával. Legalábbis önmagát bizonyára szórakoztatónak hitte borgőzös mámorában.

– Én nem csupán egy férfi vagyok, hanem egy fegyver, emberi alakban. Csak ránts ki, mint kardot a hüvelyből, és szegezz az ellenségre! – Edzett karján nagyot lendített előre, amellyel felborította a boroskancsót. Hatalmas csörömpölés kíséretében a vörös nedű rohamosan kezdte megszínezni a hosszú asztalt borító szőttest, ahogyan kiszabadult az edény szájából. A lány odakapott, hogy mentse a menthetőt.

– Jaj, de ügyetlen vagyok! – kiáltott fel a férfi, majd tovább marcangolta a tányérjában heverő húsdarabot, akár egy vadállat. Luna élesen szívta be a levegőt. A vacsoravendégek csaknem mindegyike hasonló farkasétvággyal tömködte a szájába az ételt, mint akiket már hosszú hetek óta gyötör az éhhalál kínja. A villával, késsel – noha rendelkezésre álltak, oly ügyefogyottan bántak, akár a csecsemők, legtöbbjük fel is adta a próbálkozást, s puszta kezével ragadta magához a vacsoráját.

A fejük felett függő vascsillárok, a középen lobogó tűz s az asztali gyertyák aprócska lángjai pislákoló, hangulatos fényt vetettek Luna elé a tányérra. Meredten bámulta az ételt, mígnem a társasága ismét felrázta a kábulatból.

– Miért nem eszel? A kisujjam is vastagabb nálad.

A lány nagyot nyelt. Érezte, ahogy a levegő egyre füllesztőbbé válik.

– Öhm, én csak…

– Nem szereted a pecsenyét, igaz? – vágott közbe vigyorogva a férfi.

A lány kapva kapott az alkalmon. Megrázta a fejét, majd lopva körbetekintett, és óvatosan közelebb hajolt a nordhoz. – Khm. Túl zsíros…

– Áh! – nevetett fel amaz, majd közelebb húzott egy másik tányért, amely közepén füstölt tőkehal illatozott. – Akkor talán ez kedvedre valóbb lesz. Bár sosem értettem a nőket… – Megcsóválta a fejét, a lány pedig egy bólintással megköszönte, és maga elé vette az ételt, ám ekkor jött rá, hogy valami hiányzik.

– Mi a baj? – jött egy újabb kérdés.

– Hol a halkés? És a halvilla?

Az északi tekintete elkerekedett.

– Micsoda? Halkés? – nevetett fel hangosan. – Hát az meg mi a kórság?

– Semmi… – Az elf érezte, amint a pír ismét visszakúszik az arcára, és remélte, hogy ebben a lármában nem szivárgott mások fülébe is a szóváltás. Szerencséjére a férfi csak legyintett egyet. A lánynak még idejében sikerült megragadnia a bokályt. Hogy is juthatott eszébe, hogy ezek a kultúrlények értenek az ilyesmihez?

– Fogd meg, azt' edd! Nincs ebben semmi trükk. Már értem, miért vagy ilyen sovány.

Miután a szoros fűző okozta keserves kínok közepette félig-meddig sikerült eltüntetnie a tányérjáról a vacsoráját, Luna engedett a bor csábításának, és színültig töltötte a kupáját.

– Látom, az ivás már könnyebben megy – jegyezte meg a férfi, mialatt felvont szemöldökkel leste, ahogy a lány mohón a serlegébe temetkezik. Luna – mivel szalvéta nem állott rendelkezésre, ujjaival lassan kezdte letörölgetni az ajkára tapadt cseppeket.

– Mondták már neked, hogy akár negyvennapnyi éhezést is kibírna a tested? – szólalt meg kis idő múltán.

A nord szemében érdeklődés csillant, mialatt felkönyökölt az asztalra, és fél kézzel simogatni kezdte hosszú, szőke szakállát.

– Ellenben – folytatta a lány a túlsó asztalra meredvén –, a szomjúsággal elég két-három napot várnod, hogy megdögölj.

A férfi hangos hahotázásba kezdett, majd fejét csóválva megtaszajtotta az elf vállát, aki hirtelen belekapaszkodott az asztal szélébe, hogy le ne forduljék a székről.

Ezek az emberek már sosem lesznek tisztában az erejükkel?

Luna felsóhajtott, majd tovább méregette a szemben ülő kompániát. A teli hasú vendégek immáron higgadtabb társalgást folytattak egymással, noha a hangjuk és a gesztusaik cseppet sem finomodtak. Az emberek időnként kíváncsi pillantásokat lövelltek felé, majd összesúgtak a válluk felett, mire gombóc nőtt a torkába.

A lány tekintete összeakadt Ollrekével is, aki épp egy karéj kenyérrel törölgette ki a tányérját. A katona szélesen elmosolyodott, és intett. Luna enyhe bólintással viszonozta a köszöntést, majd tekintete tovább is kalandozott. Egészen addig a nőszemélyig, aki pontosan vele szemben foglalt helyet a túlsó asztalnál, és villogó, vörös szempárja mintha azt visítozta volna:"Csak egy mozdulat Balgruuf felé, és halott vagy!"Ám az arca ezúttal letisztultabbnak és némileg élettel telibbnek mutatott. Luna megállapította, ha nem grimaszolna éjt nappallá téve, talán még szép is lehetne.

Az leány szája széle megvonaglott, majd belekortyolt a poharába és ismét a mellette ülő férfi felé hajolt, ezúttal már sokkal bátrabban. Pillantását azonban szorosan Irilethen tartotta továbbra is, kinek ettől egyre haragosabb lángra robbant a képe.

– Vajon hogyan válhatott egy sötételfnő testőrré?

A férfi végigsimított a borotvált fején, majd megdörgölte az arcát is.

– Már észrevettem, hogy nem esztek egymás tenyeréből.

– Meglehet. – Luna letette a kupáját és keresztbe fonta a karját a mellén. – Tudsz valamit?

– Elég érdekes történet – kezdett bele a férfi, mialatt összekulcsolta lapátkezeit az asztalon. – Tudod, ők amolyan bajtársi kapcsolatban állnak. Legalábbis ezt állítják. – Cinikus hangon felnevetett, majd folytatta. – Még ifjúkorukban találkoztak, barátságukat pedig a csaták hevében kovácsolták ilyen acélossá. Amikor Balgruuf elfoglalta a jarli széket, Irileth ragaszkodott hozzá, hogy a védelmezőjeként szolgálja őt. Balgruufnak nem volt sem oka, sem szándéka vitába szállni.

– Áh. – Luna ujjai ismét felkúsztak a serlegéhez, majd körkörös táncot kezdtek járni annak peremén. – És egész pontosan milyen veszély fenyegetheti a jarlt?

– Hármat találhatsz. Sárkányok, Stormcloak merénylők, törtető nemesek… Irileth néha már úgy hiszi, a saját gyerekei is holtan akarják látni. És ezek csak a történet egyik fele. A szellemi ítélőképességét fenyegető tényezők már egy egészen más eset. Nem csak engedelmes tisztviselőkkel tanácskozik nap, mint nap, de egy rakás alkalmatlan, félkegyelmű bürokratával is körülveszi magát. Példának okáért ott a főtanácsosa, Avenicci – bökött vaskos ujjával a kopasz férfi felé, aki a jarl mellett falatozott. – Kész röhej. Az az idióta a lányától kapja az útmutatást, attól a véres kovácstól. Irileth azt hiszem, igencsak sajnálja, hogy nem vághatja át a torkukat…

– Legalábbis, még nem – csendült fel a testőrnő rideg hangja a hátuk mögül, mire egyszerre perdültek meg. Irileth kemény vonásokkal, összefűzött karokkal dobbantott aprókat a padlón. – Örülök, hogy elszórakoztatod a díszvendéget, Hrongar. Úgy hallom, igencsak kíváncsi. – Szúrós pillantást vetett Lunára, majd visszafordult a férfihoz. – A bátyád hamarosan tósztot mond. Arra kért, hogy figyelmeztesselek titeket.

Azzal már ott sem volt. Ugyanoly észrevétlenül került vissza Balgruuf mellé, mint ahogyan onnan eltűnt. A lány pislogott néhányat, majd elkerekedett szemekkel fordult a beszélgetőtársához.

– A jarl öccse lennél? Nem is említetted.

– Talán megfeledkeztem róla. Errefelé mindenki tudja. – A férfi megköszörülte a torkát, majd átváltott hivatalos hangnembe. – De ez esetben, bocsánatodat kérem az udvariatlanságomért. Hrongar vagyok, szolgálatodra. Megtisztelő volt egy Sárkányszülött társaságában elkölteni a vacsorát.

Luna kiszáradt száját szóra nyitotta, ám ekkor Balgruuf megkocogtatta serlege szélét a villájával, majd felegyenesedett a székéből. A csarnokban minden zaj egyszeriben elhalt, csupán a középen ropogó tűz törte meg a hirtelen némaságot, mely lüktetően kezdett búgni a lány fülében.

– Majd később folytathatjuk, ha kívánod – súgta oda gyorsan Hrongar, majd kihúzta magát, mintha mi sem történt volna. Az elf nagyot nyelt, és az előtte lobogó lángnyelvek szinte az arcáig elértek.

– Whiterun igaz polgárai – kezdett bele fennkölten és tekintélyt parancsolóan a jarl, kemény hangját visszaverték a magas falak –, azért gyűltünk ma itt össze, hogy megünnepeljük fölényes győzelmünket a sárkány ellen!

A tömeg hangos tapsviharban és üdvrivalgásban tört ki, amitől Luna füle már csengett, hisz még mindig érzékeny volt a fenevad haragjától. Lopva kupájára sandított, majd anélkül, hogy bárki észrevette volna, ismét meglocsolta a torkát.

– Mindannyian bizonyítottátok halált megváltó bátorságotokat, és rendíthetetlen hűségeteket szeretett földünk iránt, amiért holtig tartó hálámat élvezitek. Ezennel kinevezlek benneteket Whiterun védelmezőivé!

A hosszan tartó éljenzés egyre harsányabbá vált. Luna összefűzte ujjait az asztal alatt és imádkozott, hogy a jarl megfeledkezzen róla. A legkevésbé sem kívánt a figyelem középpontjába keveredni, a Sárkányszülöttről való mesének pedig aligha hitt. Tudta jól, kik ereiben csörgedezett sárkányvér, és azon dinasztiának az írmagja is már évszázadokkal ezelőtt eltűnt Nirn színéről. Bizonyára a harci mámor hevítette fel Whiterun elméjét, amely miatt össze-vissza beszélnek.

– De – intette ismét csendre az alattvalóit a jarl –, mindenekelőtt köszönettel tartozunk egyvalakinek. – Balgruuf jelentőségteljesen elhallgatott. Érezhetően nem kellett többet szónokolnia ahhoz, hogy közölje, amit közölni szeretne. A hallgatás ezúttal beszédesebb volt ezer szónál is.

A csarnok minden egyes szempárja Lunára szegeződött, aki úgy érezte, menten lesüllyed az asztal alá, és felszívódik a padló repedései közt, akár a bor, mely még mindig csepegett az asztal széléről. Hrongar még idejében elkapta a vállát.

– Hé – suttogta. – Hova lett a bátorságod?

Az elffel elfelejtették közölni, hogy nem csupán négyszemközt óhajt szót váltani vele a jarl. A férfi fivére felé bólintott, majd Balgruuf gyűrűs ujjai hívogatóan intettek a lánynak.

– Menj!

Luna megkapaszkodott az asztal szélében, majd lassan felegyenesedett, és megigazította a szoknyáját. A görnyedt testtartást nem engedhette meg magának a derekát makacsul szorongató fűzőnek köszönhetően, így szép lassan, egyenes háttal megindult Balgruuf felé, mialatt úgy érezte, mégiscsak összeroskad a pillantások súlya alatt. Ehhez már nincs az a bormennyiség, ami elegendő volna.

– Uram…

A jarl ismét kezei közé vette a lányét, majd mélyet bólintott.

– Köszönjük neked, Sárkányszülött!

A levegő folyékonnyá sűrűsödött. A lány azon törte a fejét, miként is feleljen őlordsága szavaira, mialatt a vacsoravendégek ízekre szedték a kíváncsi tekintetükkel. A jarl kitartóan mosolygott felé, és egyértelműen arra várt, hogy a díszvendége megszólaljon.

Mit is mondhatnék? "Szívesen"?

Érezhetően visszás lett volna megcáfolni Balgruuf szavait a hűbéresei jelenlétében. A lány lopva Irilethre pillantott, ki a jarl háta mögött karót nyelt tartással szorongatta a kupáját, és sötét ajkát harapdálva figyelte, mit fog felelni. Ha ölni tudott volna a pillantásával, Luna már gőzölgő zsigerekkel heverne a csarnok padlózatán.

– Uram, úgy hiszem, itt valami tévedés történt – nézett fel ismét a férfi arcába, mialatt megtalálta a hangját. Ami kellően halk volt ahhoz, hogy remélje, csak kettejük közt hallják. A jarl érdeklődve vonta fel a szemöldökét, melytől homloka sötét ráncokba szaladt. A lány kezét azonban még mindig a sajátjában tartotta, melytől az egyre inkább kényelmetlenül érezte magát.

– Valóban? – kérdezte. – Tagadod, hogy az volnál, akinek neveztelek?

Luna hatalmasat nyelt. Igyekezett minden határozottságát összegyűjteni, és arra gondolni, hogy hamarosan úgyis maga mögött hagyja ezt a várost. Ám Balgruuf hatalmas volt és tekintélyt parancsoló, és őróla tán el is volt mondható, hogy kiérdemelte a tiszteletét.

Az elflány feleletképp félszegen bólintott, majd suttogva hozzátette:

– Semmi bizonyíték rá. Ön is tudja, hogy…

A jarl szája széle megrándult a bajsza alatt.

– Én láttam! Láttam! Megölte a sárkányt, és elszívta az erejét! Aztán az ő nyelvükön szólt. Ollreket kis híján szétszakította – ugrott fel egy férfi a helyéről, és húsos ujjával az erdőelfre bökött. – Semmi kétség, ő az!

– Tanúsíthatom – csatlakozott hozzá az emlegetett katona is, miközben kiegyenesedett, és leporolta a ruháját. – A saját bőrömön éreztem az erejét. Soha nem láttam, vagy tapasztaltam még hasonlót. Azt javaslom, feleljen a Szürkeszakállúak hívására, mert egyértelműen ő az, akit szólítottak.

A leány szinte kérlelve fordult Balgruufhoz az újonnan támadt csendben. Az eddig harsány és modortalan katonák meglepő tisztelettel figyelték őket.

– De uram, én biztosan nem…

– Nem hallottad a mennydörgő hangot, ahogy visszatértél Whiterunba? – avatkozott közbe immáron Hrongar, a jarl öccse is a hátuk mögött, kinek ezúttal élesebben visszhangoztak a szavai, mint a vacsora alatt. – Az a hang a Szürkeszakállúakhoz tartozott. Magukhoz szólítottak Magas Hrothgarba!

A férfi szinte átugrotta az asztalt, majd Luna mellé sietett, mielőtt folytatta volna.

– Évszázadok óta nem történt ilyen! Nem, mióta maga Tiber Septim részesült e kiváltságban…

– Hrongar, csillapodj! – szólalt fel Avenicci, a főtanácsos, mialatt feltartotta a kezét. – Mi köze lehet ennek a nord botorságnak az itt jelenlévő barátunkhoz? Semmi jelét nem mutatja, hogy ő lenne az a… minek is nevezik? Sárkányszülött?

Hrongar arca szederjessé let. Két kézzel az asztalra csapott, mely mögött a fénylő fejű tanácsos üldögélt. Az menten összerezzent. Luna beharapta az ajkát, szép csendben belegondolva, ha ő ülne ott, bizony odacsinált volna a székébe.

– Nord botorság?! – üvöltötte. – Tudatlan barom! A szent hagyományainkról beszélsz, amelyek az Első Birodalom megalapításáig nyúlnak vissza!

– Hrongar, ne légy ilyen erőszakos Aveniccivel! – utasította Balgruuf, és elengedte a vendége kezét, hogy a sajátját a tajtékzó fivére vállára helyezhesse. Hidegvérét épphogy nem tökéletesen sikerült megőriznie.

– Természetesen nem volt szándékom tiszteletlenül viselkedni – szabadkozott a tanácsos, mialatt előhúzott egy fehér kendőt az ujjasából, és megtörölgette gyöngyöző homlokát. – Úgy értettem, mit akarhatnak ezek a Szürkeszakállúak Luna kisasszonnyal?

Balgruuf mélyet sóhajtott.

– Ez az ő ügyük, nem a miénk.

A lány feje felett ismételten úgy vitáztak, mintha ő ott sem volna. Egyszerűen képtelenségnek érezte, hogy ezek a fontos férfiak elhiszik ezt a mesét. Ezúttal egyértelműen igazat kellett, adjon a tanácsosnak. Kikerekedett tekintete ide-oda cikázott az őt körülvevők között, akár az űzött vadé, ki azt figyeli, mikor ugrik elő a ragadozója a rejtekéből.

– Hallottad az embereimet. Semmi szükség rá, hogy szerénykedj. Bármi is történt, mikor megölted a sárkányt, felfedett benned valamit, amit a Szürkeszakállúak is megéreztek. Ha úgy vélik, te vagy a Sárkányszülött, kik vagyunk mi, hogy vitába szálljunk? Jobb, ha rögvest indulsz Magas Hrothgarba, ez a hívás nem tagadható meg. Aligha akad nagyobb megtiszteltetés – fordult felé a jarl ismét, majd intett a fivérének, hogy térjen vissza a helyére. – Mi is a teljes neved? – suttogta a lánynak kissé szégyenkezve. Luna nagyot nyelt a kérdés hallatán, tenyere pedig újfent verítékezni kezdett. Magában hálát adott, hogy a jarl már eleresztette addigra, így tán nem figyelt fel rá.

– Luna Wind-Feet vagyok uram, szolgálatára – felelte halkan, s egy tőle már megszokott fenséges pukedlit követően féltérdre ereszkedett a jarl előtt, ahogy az illendőség megkövetelte. Mélyen belül azonban felperzselte a bűntudat. De nem tehetett másképp.

A férfi elmosolyodott, és ünnepélyesen kihúzta magát a ceremoniális öltözékében. Címeres brossán vakítóan csillant meg a fény.

– Jó szolgálatot tettél nekem és a városomnak, Luna Wind-Feet! – zengte a leány fölé tornyosuló északi főúr. – Mint jarl, jogomnál fogva kinevezlek Whiterun thane-jévé. Ez a legmagasabb tisztség, amit hatalmamban áll adni.

A leány arcára halvány pír kúszott, mialatt a kitartóan a hall padlódeszkáinak apró repedéseire szegezte a tekintetét. Alig töltött néhány hetet Skyrimban, és máris nemesi címmel illetik? Hát sosem lesz képes elmenekülni a nyilvánosság elől? Ó, ha tudná Balgruuf, mennyire megnehezíti ezzel a dolgát…

A jarl intett.

– Állj fel, kérlek.

Luna mély levegőt vett, mielőtt felegyenesedett volna. Neki nem kellenek címek. Többé már nem. De úgy tűnik, az istenek ezt máshogy gondolják.

– Megtisztelnél, ha elfogadnád ezt a kis ajándékot a személyes fegyvertáramból. Whiterun jelképe.

A férfi csettintett, mire egy inas jelent meg az oldalán, kezében egy acélból kovácsolt csatabárddal, melynek fejébe belevésték a cikornyás lófej címerét. Balgruuf ünnepélyesen nyújtotta át a lánynak.

– Ez a darab csak egy thane birtokában állhat – tette hozzá. Luna a tőle megszokott finom udvariassággal fogadta az ajándékot, majd a hatalmas bárddal a kacsójában ismét pukedlire ereszkedett, így a mozdulat azonban már inkább Ingridéhez hasonlított. Kevés híja volt, hogy nem bukott orra, mindennek ellenére senki sem nevette ki.

– Valamint – folytatta tovább a férfi –, kirendelem melléd Lydiát, egy személyi darabontot. Ahogyan az őröket is tájékoztatom a kinevezésedről. Nem szeretnénk, ha azt feltételeznék, részese vagy a közönséges csetepatéknak, ugye?

Az elf szája teljesen kiszáradt. Feszülten markolászta a csatabárdot nyirkos ujjai közt, mialatt azon törte a fejét, ebből hogyan fog kimászni. Nem akart ő vagyont, címeket, főként nem fegyverhordozókat. Csak egyvalamit, melyet mindez ellehetetlenít.

– Milord – kezdte halkan –, ez több, mint amit el tudnék fogadni. Igazán nem…

– Az nagy kár – fűzte hátra Balgruuf a karjait. – Mert még van itt valami, amit neked szántam. Hisz milyen volna egy thane, ki nem mondhat magáénak legalább egy darabka földet a városban? – simította végig a szakállát, mire az inas ismét megjelent mellette, és mélyen hajlongva nyújtott Luna felé egy ékes bőrszíjjal összekötözött tekercset. A lány tétován kezébe vette a nagylelkűséget, majd visszanyelte a torkába nőtt gombócot. A tekercsnek kimondottan súlya volt.

– Az okleveled és a kulcsod az új otthonodhoz.

– Őlordsága túlságosan bőkezű egy magamfajta, egyszerű lánnyal szemben – suttogta az elf, majd ismét meghajolt, s ajkát a férfi ékköves gyűrűjéhez érintette. Rájött, hogy hiába is ellenkezik, Balgruuf hajthatatlan. Így hát ez a legtöbb, amit tehet. Nobilitás a nobilisnak.

Mások bizonyosan összetették volna a kezüket. Ő azonban tisztában volt vele, számára mivel járhat egy állandó lakhely. Meg kell szabadulnia tőle minél előbb. A kényelem olyan fényűzés, melyet már nem engedhet meg magának.

Viszonzásképp Balgruuf is mélyet biccentett, majd kézcsókkal illette Lunát.

– Erre semmi szükség. Én tartozom hálával, Milady.

A háttérben Irileth ujjai közt szétrobbant az üvegpohár. Csörömpölő hangja végigvisszhangzott a termen, s a testőrnő szürke csuklóján sötétvörös csíkok jelentek meg. A jarl megelőzvén a helyzetet, mielőtt bárki szóvá tehette volna, széttárta a karjait.

– Igyunk hát a Sárkányszülöttre! – zengte derűs arccal.

Az ifjú thane egy sötét sarokba húzódva figyelte a lármás tömeget, mialatt az ujjai által körülfont serleget időnként az ajkához emelte. A tagbaszakadt nordok önfeledten harsánykodtak egymással, társalogtak, acsarkodtak, alkalomadtán újabb falathoz nyúltak, majd maszatos pofázmányukat az öltözékük ujjába törölgették, vagy épp néhányuk az asztalterítő sarkáért nyúlt, hogy belefújja az orrát. Kupáikat oly erősen koccintották egymáséhoz, hogy az ital szanaszét fröcsögött, Luna pedig újra és újra elfintorodott a látványtól, ám egy röpke percre sem pillantott másfelé. Elképzelte, mily szóval illetnék ezt a viselkedést otthon…

Otthon.

Összeszorította a fogait, és ismét belekortyolt a vörösborba.

– Kérlek, bocsásd meg az embereim modorát – szólalt meg a hórihorgas jarl a feje felett. – Nem lehet kellemes egy magadfajta finom hölgynek ilyen társaságban tölteni az estét.

– Harcos vagyok, uram. Azt hiszem, tanúja voltam már ennél rosszabbnak is.

– Bizonyára. Nem is értem, hogy egy ilyen kedves teremtés hogy adhatta a fejét fegyverforgatásra. Mások öldöklésére.

Luna tétovázott néhány percig, mielőtt felelt volna. Fél kézzel gyűrögette szoknyája oldalát.

– Szeretem a kardok dalát hallgatni.

– A kardok dalát? – kérdezte Balgruuf megilletődve.

– Ön nem hallja őket? Nincs tisztább és gyönyörűbb hang e világon.

Legalábbis, most már.

– A fegyverek énekének mindig a halálhörgést tartottam. Amikor a kardom az ellenség húsába kóstolt, s megszólaltatta annak keserves hangját – révedt el a jarl is a távolba. – Még fiatalkoromban. Jómagam már egy ideje nem indultam csatába. Mindig is amolyan szükséges rossznak éltem meg, hol drága életek, világok hullanak el sorjában az önző mivoltunk miatt. – Kis szünetet tartott. – Persze van, hogy nincs más választásunk. Ahogy a polgárháború szele is egyre közelebb ér…

Luna mély levegőt vett. Szóra nyitotta a száját, ám Balgruuf ezúttal is gyorsabbnak bizonyult.

– No de számodra nem ez az elsődleges, így nem is akarlak e szavakkal terhelni. Jelenleg az a fontos, hogy a Szürkeszakállúak elé járulj.

A lány nem szándékozott vitába szállni. Ahogy az ajándékoknál is, most is úgy látta a legjobbnak, ha fejet hajt.

– Irigyellek, tudod? – folytatta ismét Balgruuf, miután a lány nem válaszolt. – Megmászni több, mint hétezer lépcsőfokot… – Elmélázva kacagott fel. – Egyszer én is megtettem a zarándoklatot, gondoltad volna?

– Ők valamiféle… szerzetesek, uram? – kérdezte Luna, ahogy a távoli asztalok gyertyáinak lángjába meredt. A forróságban ismét két sárkányalakot vélt felemelkedni, hatalmas szárnyaikkal szilajul verdesve. Ám ezúttal a vörös nem feléje indult meg, hanem a feketével ment ölre. Pikkelyes bőre ezüstösen csillogott a tűzben.

– Ahogy mondod. Magas Hrothgar templomában élnek, fent, csaknem egészen a hegy tetején. Hrothgar nagyon békés hely, elzárva minden zajtól, bajtól. Mintha nem is e világi volna. – A férfi hangja egészen távolivá vált. – Csodálkoznék, ha a vének észrevennék, mi zajlik idelent.

– Mit akarnak tőlem? – szólt közbe Luna, szokatlan hévvel félbeszakítva a jarl szavait, ám az úgy tűnt, cseppet sem vette zokon.

– Én nem felelhetek erre – szólt halkan. – Úgy vélik, Sárkányszülött vagy, és látni óhajtanak. Igaz-e, avagy sem, menned kell. Mint említettem, az ő hívásuk nem tagadható meg. Tőlük minden kérdésedre választ kaphatsz.

A halk társalgást egy acél páncélzatot öltött, talpig felfegyverkezett északi nő zavarta meg. Vasalt csizmájának csattogásától Luna egészen felocsúdott az átszellemült töprengéséből.

– Jarlom – hajolt meg tisztelettudóan, leszegve fekete fürtös fejét. – Bocsánatáért esedezem, amiért késlekedtem.

– Lydia – biccentett Balgruuf, majd kiegyenesedett, és a leány felé intett. – A hölgy Lady Luna – vette fel hivatalos hangját. A megszólítás hallatán az elfnek torkán akadt az ital. – Whiterun thanekisasszonya.

A nord asszonyság a lányra emelte zuzmózöld tekintetét, és nyomban féltérdre ereszkedett előtte.

– Megtisztelő a szolgálatodban állni, thane-em! – vette páncélozott kezébe Lunáét. – Esküm kötelez, hogy védelmezzelek téged és mindent, mi tiéd, akár az életemmel is. Kardod és pajzsod vagyok.

Az erdőelf összerándult kissé, ugyanakkor megilletődve vette szemügyre újdonsült testőrét. A nő, ugyan nagydarab volt, akárcsak bármely más nord, ám vonásai meglepően finomnak hatottak. Lydia kifejezetten szépnek mondhatta magát. A lány elgondolkodott, hogy hogyan adhatta egy ilyen tulajdonságokkal megáldott teremtés harcra a fejét. Mások védelmezésére…

Aztán eszébe ötlött, hogy Balgruuf is hasonlóképp értetlenkedik ővele kapcsolatban. Tán ő is ilyennek tűnhet mások szemében?

– Lydia, mutasd meg a thane új otthonát. Ez az én utolsó parancsom. Mostantól az övéit kell követned – rendelte el Lord Balgruuf, majd még egyszer utoljára csókot lehelt a lány kézfejére.

– Az istenek vezessék a kardod és a lépteid!

Az északiak elcsendesedtek s egy emberként egyenesedtek fel ültükből. Szép sorjában, a tőlük telhető legteljesebb tiszteletadással járultak Luna elé. A szőke elf egészen megriadt. Bőszen igyekezett elnyomni a reá törő menekülési vágyat, melyet oly gyakorta volt szerencséje érezni, ahogy átitatja minden porcikáját, s megszólaltatja a vészkürtöt a fejében, amikor csak valaki megközelíti.

Vége lesz egyszer valaha?

Nagyot nyelt, s egy halvány mosolyt ajándékozott minden katonának, ki búcsúzóul a kezéért nyúlt. Némely kézszorításnál fájdalmasan vicsorodott el ajkai mögött.

Hölgyekkel nem illik kezet fogni.

De hisz ő maga emlegette, hogy nem egy hölgy, hanem harcos…

– Megtiszteltetés volt Veled küzdeni – vigyorgott Ollrek a bajsza mögül, mialatt megveregette a leány vékony alkarját. – Örülök, hogy felépültél.

– Ha te nem volnál, még mindig ott gőzölögnék a sárkánnyal együtt – felelt Luna cinkos pillantással. – Még meg sem köszöntem.

– Semmit nem kell megköszönnöd.

Luna mély levegőt vett, és egy ajkán játszó apró mosollyal bólintott.

– Remélem, egy nap ismét egymás mellett harcolhatunk.

– Én is.

– Csak imádkozz, hogy egy oldalon álljunk – nevetett a nord továbbra is, majd még egyszer utoljára megpaskolta a lány vállát, mielőtt továbbált volna. Luna összepréselte az ajkait.

Ez csak Balgruufon múlik.

Amint erre gondolt, aggódó pillantása ösztönösen a rangos férfi felé kúszott. Ezúttal a mosoly helyett erősen barázdálta homlokát, amint egy faragványokkal ékesített oszlopot támasztott hanyagul, akár egy suhanc, és őt figyelte. Szemlátomást erősen töprengett valamin. A fivére, Hrongar azonban kifejezetten feszülten függesztette rá a tekintetét. Csizmás lábaival felindultan toporgott a padlón, ám egy lépést sem tett a leány felé, hogy elbúcsúzzék. Immáron cseppet sem tűnt barátságosnak.

Irilethnek pedig nyoma veszett, mióta szétroppantotta a poharát. Bizonyára a háborús sebeit nyalogatja az ispotályban, vagy Farengar laborjában. A lány megengedett magának egy gonosz vigyort, mielőtt távozott volna a Sárkánytömlöcből.

– Uram – hajolt meg ismét Balgruuf előtt, hogy ajkához emelhesse a gyűrűjét.

– Felmentelek az esküd alól – fordult szembe az elf a háta mögött igyekvő Lydiával, amint hallótávolságon kívülre értek. – Nem kell szolgálnod, szabad vagy.

A testőr zöld szemei kikerekedtek.

– Thane – kezdett bele tétován. – A jarl úgy rendelte, hogy…

– Most már az én parancsaimat követed – fejezte be Luna helyette. Tekintetében szigor csillant, mialatt hosszú fürtjeibe kapott a szél. – Én pedig úgy rendelkezem, hogy elbocsájtlak. Szabadon mehetsz, ahová csak akarsz.

Lydia meglepetésében mintha azt sem tudta volna, melyik lábára álljon. Feszengve bámult a közeli tűztálból felcsapó lángnyelvekbe, csinos arcát vörösen festette meg a pislákoló fény.

– Tudok vigyázni magamra – Luna bizonytalan mozdulattal felnyúlt, hogy a nő vállára helyezhesse a kezét. Igyekezett nem maga elé képzelni a jelenetet.

– Nem erről van szó, Milady – suttogta a testőr. – Nekem nincs hová mennem. Mit mondok Lord Balgruufnak, ha… – Elharapta a szót. A következő pillanatban a leány az ujjai közé csúsztatott egy kulcsot.

– Akkor menj haza – mosolygott rá halványan. – Ezzel Balgruuf nem szállhat vitába. Menj haza, és érezd a saját otthonodnak!

A két nő aggodalmas, ugyanakkor kedves pillantást váltott.

– Bátyám! – lépett Balgruuf mellé Hrongar, mialatt mindketten a bezáródó kapuszárnyakra meresztették északi tekintetüket. – Nem hagy nyugodni a gondolat. Valóban lehetséges, hogy ő…?

– Ezt nem tudhatjuk – felelt a jarl halkan. – Oly sok minden van e világban, oly sok titkot rejt a múlt, miről fogalmunk sincs.

– Balgruuf! – A fiatalabb férfi nagyot nyelt, és közelebb hajolt a testvére füléhez. – Ez mindent megváltoztathat. Mindent.

– Szinte már most méltatlannak éreztem magam, hogy ő hajlongjon énelőttem.

– Ha híre megy – folytatta Hrongar aggodalmas arccal –, nemcsak Mede hűbéresei, de a Thalmor is intézkedni fog. Bocsásd meg a tiszteletlenségem, de van fogalmad róla, mit tettél, mikor elengedted?

A jarl ékszerezett ujjai szorosabbra zárultak a rézserlege körül.

– Akárhogy is, de még nem állíthatjuk biztosra, fivérem. A Szürkeszakállúak szólították, és mi nem avatkozhatunk közbe. Csak ők felelhetnek a kérdésünkre, de ahhoz előbb látniuk kell ezt a leányt. Ne aggódj, vissza fog térni. Mit gondolsz, miért szerződtettem mellé Lydiát, és ajándékoztam neki házat? – tette fel a költői kérdést, majd komor ábrázattal kortyolt az italába és suttogóra fogta. – Egyelőre hallgatunk. Senki nem tudhatja meg e kastély falain és a véneken kívül. Szigorú parancsba adtam.

– És ha ő maga említi valakinek?

– Nem fogja. Még most sem hisz benne.

– Akkor viszont miért mászná meg azt a temérdek lépcsőfokot?

Balgruuf végigsimított az őszülő szakállán, majd megköszörülte a torkát.

– Nem tudom. De nincs más választásunk, mint remélni, hogy megteszi. Meg kell tennie. Ha Lydia is vele van, talán hatással lesz rá. – sóhajtott, majd megpaskolta fivére széles vállát. – Ideje nyugovóra térni. Megérdemlünk némi pihenést.

A megannyi szikrázó, éji csillag fényét vastag, tömött felhőtakarók fogták fel a tundra völgye felett, a sűrű, labdaszerű hópelyhek égi áldásként hullottak alá a kavargó, jeges levegőben. Az éjszaka immár a derekán járhatott.

Luna hosszú, sötét köpenyébe burkolózva, arcát bő csuklyája homályába temetve haladt el az elcsöndesült utcákon. A fekete anyagot sejtelmesen tépkedte a csípős szél a háta mögött, próbálván felfedni kilétét, ám a leány nem hagyta magát. Összehúzta gúnyáját a nyaka körül, s leszegte a fejét, mintha csak egy apró, kóbor árnyként bolyongana Whiterun házai közt. Egy elveszett lélekként, ki szüntelen keresésére indult annak, miről ő maga is jól tudja, hogy már rég elpusztult.

A kapuőrök fejüket sem mozdították a közeledtére, így észrevétlenül lebeghetett el mellettük, s nyithatta résnyire a szárnyakat, hogy kicsusszanhasson köztük. Elképzelhetőnek tartotta, hogy a hatalmas sisak alatt már órák óta hortyognak, hisz az egész arcukat elfedi, kinek is tűnne fel, ha néhány percre lehunyják a szemüket? Vagy néhány órára?

Az istállóhoz érvén akarva akaratlanul a magas hegy felé révedt a tekintete, melynek égig érő csúcsát magukba itták a távoli, szürke ködfelhők.

– Irigyellek, tudod? Megmászni több, mint hétezer lépcsőfokot… Hrothgar nagyon békés hely, elzárva minden zajtól, bajtól. Mintha nem is e világi volna.

Luna mélyet sóhajtott a fagyos levegőből, és ráncolni kezdte a szemöldökét.

Mondd, Gellvard, most mit tegyek?

A kilélegzett pára fehér füstként szállt fel az ajkai közül. Kezeit arca elé szorította a hideg ellen.

– Menekülj! – hörögte a férfi a havat megfestő, vörös vértócsájában vergődve.

– Nem! Nem hagylak itt! – rázta a fejét a lány, mialatt a haldokló mellett térdepelt és görcsösen szorongatta hűvös ujjait.

– Az én időm lejárt, tücsök. Az volt a dolgom, hogy kiszabadítsalak, és hrrgghh… khm… – A férfi szájából vér bugyogott fel. – Már tudod, amit kell. De most fuss! Fuss, és ne nézz hátra!

– De nem… nem…

– Fuss, míg össze nem esel. És utána is. Élned kell! – szorította meg fél kézzel a lány durva szövésű, foltos köpenyét, és közelebb rántotta. – Esküt tettem anyádnak és az isteneknek!

– De nélküled hová mehetnék? – A leány vékonyka hangja erőtlenül remegett, mialatt a férfi sebéhez kapott, és megpróbálta elállítani a vérzést, habár tudta jól, hogy halva született ötletet kísérel meg. Akárcsak legutóbb is.

De nem akarta feladni. Nem tudta. A körülöttük elterülő fenyvesből mocorgás hallatszott.

– Fuss – lehelte a férfi, majd ujjaival megérintette a lány könnyáztatta arcát, vörös csíkokat hagyva a bőrén. Majd a kéz erőtlenül hullott a test mellé, az acélkék szemekből pedig kihunyt a fény. Üveges tekintettel meredt tovább a semmibe.

A lány csendben magához ölelte a mozdulatlan halottat, és érezte, amint az ölébe egy újabb szerette forró vére ömlik ki. Sikoltani, átkozódni akart, de már nem volt rá képes. A könnyek némán tódultak le piszkos arca két oldalán. Most már valóban egyedül állt a világban. Teljesen egyedül.

Az elf szája széle fájdalmas grimaszba torzult. Amolyan villámcsapásszerű emlékek voltak ezek, melyek csupán egy pillanatra, de élesen és feledhetetlenül vontak fénybe mindent, mit a lelke mélyére temetett, és cipel magával egészen halála napjáig. Ismét összehúzta maga körül a köpenyt, és megindult az istállók mellett álló szekér felé, melynek bakján hangosan horkolt a kocsis. Egyik kezében egy üveg olcsó vinkót szorongatott, pontosabban ölelgetett, hogy meg ne fagyjék, a másikból pedig épp kihullani készült az ostor.

Luna kénytelen volt igénybe venni a szolgálatait, a lovát még a Sírhalomnál kilőtték alóla, gyalogszerrel pedig nem akaródzott felkerekedni a dermesztő éjszaka kellős közepén. Nem volt ínyére való gondolat, hogy a felkelő nap sugarai a kibelezett, vérbe fagyott holttestére bukkanjanak valahol az út szélén. Nem, míg be nem fejezi, amit elkezdett. Amire ő is megesküdött.

– Hé, kocsis – paskolta meg a hortyogó férfi lábát, mialatt próbált minél mélyebb és idegenebb hangot megütni. A férfi meg se moccant. Nagyot röfögött a bajsza alatt, majd borzas fejét a másik irányba vetette és egy vékonyka nyálcsík indult meg a vaskos ajka szegletéből az álla felé.

– Jó kocsisuram! – bökdöste a leány a lábát szüntelen, közben pedig időről időre körbetekintett, nem követi-e valaki. – Ébredjen már, a mindenségit nekije!

Semmi válasz. A vénülő nord feje felett akár a csatakürtöt is fújkálhatta volna.

– Ó, hogy az istenek villáma nyilalljon beléd, te… – Luna elragadta a lőrésüveget a férfi mancsából, majd egy elegáns mozdulattal az arcába lendítette a tartalmát.

– A borom, te nyomorult szuka! – ocsúdott fel a férfi, és letörölte az arcára ragadt cseppeket. A lány elengedte a füle mellett a már megszokott sértegetést.

– Elvinne a kocsiján?

– Éjnek éjjelén? – kacagott fel a nord harsányan, mire Luna kesztyűs ujjai ökölbe zárultak. Más se hiányzott, minthogy felrázza az alvó népet. Zajtalan akart távozni. – Kotródj aludni! Majd pirkadatkor beszélhetünk róla. Már ha meg tudod fizetni. – Újabb gúnyos kacaj. – Na, eridj! – A kocsis elhessegette a kezével, és újra kényelembe helyezkedett. A lány pedig összepréselte az ajkait majd előrántott egy erszényt, és a férfihoz vágta. Az kelletlenül nyitotta fel a szemeit, ám amikor megpillantotta a fizetségét, tüstént felegyenesedett.

– Ennyi elég lesz?

A nord döbbent arccal meredt elébb a kövér batyura, aztán a csuklyás leányra.

– Hová vihetem kegyedet? – kérdezte halkan és némán a bricsesznadrágja zsebébe mélyesztette az erszényt. Az elf fanyarul elmosolyodott. Nem vesztegetheti tovább az időt. Bele kell, harapjon a savanyú almába.

– Windhelmbe legyen szíves – mormolta a lány. – És ha bárkinek akár egy szóval is megemlíti, elintézem, hogy többé ne zavarja fel senki.

A kocsis képe hirtelen nyúlt meg a beálló csendben, amint végigmérte a fenyegetőjét. Azután éktelen hahotában tört ki. Térdét vadul csapkodta, mialatt egész testében rázkódott, ám Luna nem tágított. Egy újabb széllöket rázta meg a környéket, melytől ropogni kezdett az öregedő fából összetákolt istállóépület. A férfi kicsorduló könnyeit törölgette az ingujjával, ám a heves kacagása egyszeriben alábbhagyott, amikor a lány hátrébb húzta a csuklyáját, épp csupán annyira, hogy a szemébe nézhessen. Hosszú percekig meredt a kocsisra.

– Hát akkor rendben – suttogta rekedten a férfi, s a jeges fuvallat ellenére is apró verejtékcseppek jelentek meg elsápadó homlokán. – Üljön fel! Akad még néhány üvegem abból a lőréből is idelent. Megkínálhatom esetleg?

Miután felsegítette maga mellé a leányt, odacsapott a lovagnak. Azok fehér párafelhőket prüszköltek a levegőbe, és lustán indultak meg lefelé az úton, egyenest a zimankós éjszakába.

– Járt már Windhelmben korábban is?

– Még soha. – Luna megfeszítette finom vonalú állkapcsát, és mély levegőt vett, midőn ismét felrémlett előtte a keserű ráncokkal tarkított arc, a gyilkos, tengerszín tekintet. Noha csupán egy röpke pillanat volt, mégis elegendő, hogy részletesen és visszavonhatatlanul beleégesse magát az emlékezetébe. A kavicsok halkan ropogtak a kerekek alatt, melyek pedig még inkább előcsalogatták ezen árnyakat a múltból.

– Skyrim legősibb városa – folytatta a férfi könnyed hangnemben. – Azt beszélik, a hatalmas kastélyát maga Ysgramor, a nagy hős építette.

A lány összébb húzta magát, s reszketésnek indult ajkaihoz emelte a kocsis keveset érő löttyét. Nem tudta eldönteni, a hideg teszi-e vele, vagy a gondolat, hogy hamarosan ismét szemtől szembe kerül Ulfric Stormcloakkal.

Akárhogy is, de nincs más választása. Le fogja vágni a Vörös Sárkány fejét, ha addig él is. Ehhez azonban szüksége lesz Észak rettegett Medvéjének a segítségére.

Bűnbánóan vonta össze vékony szemöldökét, mialatt visszapillantott az elcsendesedett városra, a hófúvásban távolodó, sötét házakra. Csuklyáját ismét tépázni kezdte a szél, és az arcába sepert néhány kósza hajszálat.

– Napkeltekor ott leszünk – mondta a kocsis.