心の火
-
Kokoro no Hi
by
Arvael
IX. fejezet: Az első küldetés kezdete
– Sarutobi Asuma. Yamanaka Ino. Akimichi Chouji. Oyayoshi Toriko – pillantott rá egyenként a csapat tagjaira a Hokage. –Rátok bízom ezt a küldetést. Fél órán belül indultok.
– Igenis! – hallatszott az egyhangú válasz, azzal mindenki távozni készült.
– Asuma.
– Igen, Tsunade-sama? – fordult vissza a férfi.
– Maradj még egy pillanatra – a jounin figyelmét nem kerülte el, hogyan törik meg alig észrevehetően egy aprócska pillanatra az immáron háttal álló Toriko lendülete, s az sem, milyen komolyan tekint kettejükre a Hokage. A cigaretta elszontyolodva konyult le a jelenetre, azonban a férfi eleget tett a kérésnek és ott maradt, miután csapata kilépett a helyiségből.
– Azt hiszem, sejted, mit akarok kérni tőled – vágott bele azonnal Tsunade.
– Igen – biccentett Asuma, ahogy arca komorrá változott. – Hogy a küldetés alatt figyeljek Oyayoshi Torikóra.
– Pontosan. Egy pillanatra se veszítsd szem elől – szűkültek össze a Hokage aranybarna szemei. – Ez az első küldetése konohai shinobiként. Bizonyítania kell, ezt ő is tudja. És azt is, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom.
– Szóval nem bízik benne – ez inkább volt kijelentés, mintsem kérdés, ennek ellenére Tsunade aprót bólintott.
– Természetesen. Szinte semmit sem tudunk róla, ugyanakkor arra sincs egyelőre okunk, hogy ellenségként kezeljük. Ezért kérlek, hogy tartsd rajta a szemed, annak ellenére, hogy megelőlegeztük neki a bizalmat és a szabadságot Konohán belül.
– Értettem.
– Rendben van – dőlt hátra egy apró sóhaj kíséretében a Hokage. – Számítok rád.
– Természetesen, Tsunade-sama.
– Most menj, mielőtt még rád ragasztják, hogy felvetted Kakashi egyik rossz szokását...
ˇ
– És hogyhogy csak ti ketten vagytok tanítványok...? Úgy értem – kereste a megfelelő szavakat Toriko –, általában három főből állnak a csapatok, akiket edzenek.
– Ó igen, Nara Shikamaru a csapattársunk – bólintott Ino, a falnak dőlve, követve a fiatal nő példáját.
– De ő most nagyon el van havazva a chuunin vizsgák előkészületeivel – magyarázta a velük szemben álló tinédzser fiú, akinek a páncélján az „evés" kanji-ja volt kivehető.
– Áh, tényleg, nemsokára itt az ideje a vizsgáknak... – gondolkozott el Toriko. – Szóval a csapattársato...
– Már megint eszel, Chouji? Hihetetlen vagy! – kiáltott közbe a szőkeség.
– Nade Ino! Tudod, hogy szükségem van rá! Az én szervezetem még fejlődésben van! – védekezett a fiú, távolságot tartva csapattársától, magához szorítva a finom burgonyaszirmokat tartalmazó zacskóját.
– Na persze... ezt mondod már... mióta is?! – lépett közelebb fenyegetően Ino.
Toriko csak kérdően felvonta egyik szemöldökét, s látszott rajta, nagyon jól szórakozik az előadáson.
– Chouuuuuji...! – csúszott ki Ino száján, mikor végre sikeresen elvette a zacskót, ám ekkor a fiú elővarázsolt még egyet valahonnan. – Ha így folytatod, mire visszaérünk, nem fogsz beférni Konoha kapuin!
– Ino!
Toriko nem bírta tovább: felkuncogott. Ám akármennyire is halkan tette, ez nem kerülte el a többiek figyelmét.
– Látom... jól összeszokott csapat vagytok – jegyezte meg, hogy megmeneküljön Ino félelmetes pillantásaitól. Szerencsére erre megenyhült egy kicsikét a lány tekintete, azonban a következő percben már gyanakodva mérte végig ideiglenes csapattársukat. Toriko értetlenkedve pislogott.
– Toriko-san... jounin vagy, ugye? – bólintás. – Akkor miért nem látom rajtad sehol se a homlokvédődet?
– Hátöö... – a fiatal nő idegesen beletúrt sötétvörös hajzuhatagába. – Az egy hosszú történet...
– Készen vagytok? – hallottak a falu felől egy férfihangot. Arrafelé kapták a fejüket; Asuma közeledett feléjük. A fiatalok figyelme egyből ráirányult, s Toriko hallhatatlanul felsóhajtott. Ezúttal megúszta a kérdezősködést.
Szíve szerint már rég kérte... nem is, követelte volna magának a konohai homlokvédőt, azonban... ha a Hokage akarta volna, már rég adhatott volna neki egyet. És minél többet gondolkozott rajta, annál jobban értette Tsunade indokait. „Elvégre az ő szemében nem vagyok konohai ninja... előbb be kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok arra, amit a hitai-ate szimbolizál..."
– Indulhatunk? – kérdezte tőlük Asuma, mire mindannyian bólintottak.
– Rendben van; akkor irány a város! Ott találkozunk az ügyféllel, akit biztonságban el kell juttatnunk Nami no Kuni-ba.
ˇ
Torikót egy pillanatra magával ragadta a hatalmas tömeg, ami az utcákon hömpölygött; a sok illat, ami a különböző vendéglőkből kanyargott kifelé, s a sok színes hirdetés, boltok feliratai. A nyüzsgés, az élet, ami jelen volt mindenhol. Persze, Konoha is egy életteli település volt, azonban számban alulmaradt ezzel a nagyvárossal szemben a Tűz országának szívében, így aztán... enyhén fogalmazva is letaglózta az élmény, mikor először betették ide a lábukat.
– Toriko nee-san? – a fiatal nő végre felocsúdott Ino hangjára, aki most érdeklődve pillantott rá. – Jól vagy?
– I-igen, persze – mosolyodott el a kérdezett.
– Biztos? – vonta fel hitetlenkedve egyik szemöldökét a lány.
– Persze, persze! Ne aggódj! – nevetett, a hajába túrva Toriko, azzal Ino megvonta a vállát, s követette a többieket.
„Koncentrálj" figyelmeztette magát Toriko, gyorsan felzárkózva a csapathoz, ám továbbra is érdeklődve figyelte környezetét.
Asuma vetett rá egy lapos oldalpillantást, gyanakodva rágcsálva a szájából kilógó, meggyújtatlan csikket. „Valami nincs rendben a viselkedésével..." jegyezte meg magában, ám később sem tudott többre jutni.
– Ki is az ügyfelünk? – Chouji kérdése szakította félbe a férfi gondolatait.
– Shiyuki-san egyik távoli rokonát megy meglátogatni Nami no Kuni-ba – magyarázta Asuma.
– De miért van erre szükség két chuunin-ra és jounin-ra? – értetlenkedett Ino. – Az egyik genin csapat is elbírna vele...
– Shiyuki-san egy gazdag család egyetlen örököse, ráadásul korábban shinobik támadták meg azokat, akiket meglátogatni készül. Így aztán a hölgy édesapja szükségesnek érezte, hogy minél nagyobb védelmet kapjon.
– Ennyi erővel akár két csapatnyi ANBU-t is kérhetett volna mellé, ha ennyire aggódik – forgatta hitetlenkedve a szemét Toriko. Ha már lúd, legyen kövér, nem így van a mondás?
Asuma komoly arckifejezéssel nézett rá:
– Eredetileg az volt a terve.
– MI?!
Mindenki ledermedt egy pillanatra döbbenetében. Aztán nagy nehezen felocsúdtak és tovább folytatták útjukat.
– Azért az már kissé túlzás lett volna... – dünnyögte még az orra alatt, a fejét rázva Ino.
Hamarosan megérkeztek; valóban egy nagy ház fogadta őket, mondhatni kész villa! Mivel azonban már késő délutánra járt az idő, a ninjákat megvendégelték éjszakára, s így reggel indultak útnak Nami no Kuni felé.
Shiyuki-sanról hamar kiderült, hogy nemcsak szép, de kedves is. És nagyon naiv, mint ahogy azt Toriko megállapította magában. „Pedig pár évvel még nálam is idősebb! Nem csoda, ha ennyire félti az apja..."
ˇ
Az út nagy része eseménytelenül telt, azonban mikor már közeledtek a víz, s egyben a két ország határa felé, Torikónak kellemetlen érzése támadt. Ösztönei azt súgták, figyelik őket. Asumára pillantott, aki elkapta tekintetét, s úgy tűnt, ő is megérezte a veszélyt.
Azonban az előttük haladó Ino vidáman csacsogott Shiyuki-sannal, mellettük pedig Chouji igyekezett felbontani egy csomag édességet. Mintha nem is lettek volna tisztában a veszéllyel, ami rájuk leselkedik...
Minden olyan váratlanul történt – volna, ha a banditák nem közelítettek volna feléjük dübörgő léptekkel és csatakiáltásokkal.
– Komolyan – sóhajtott Ino, meglátva őket, amint körülvették a kis csapatot. – Egy elefánt halkabban közlekedik a porcelánboltban, mint ezek...
– Na ja – jegyezte meg két nyammogás közt Chouji.
– Muszá...
– Ino, Chouji – szólította meg őket Asuma, mire a két fiatal rögvest elhallgatott. – Védjétek meg Shiyuki-sant. A többivel mi elbánunk.
A tinédzserek bólintottak és védőállást vettek fel a rémült hölgyemény körül, míg a két jounin egy kicsit távolabb helyezkedett el.
– Vegyétek el az értékeiket! És a fegyvereket! – kiáltotta a vezetőjük.
– Igen, a fegyvereket! Gondoljátok el, milyen sokat érhetnek! – toldotta hozzá egy jelentéktelen bandatag, aki a többiekkel ellentétben csuklyát viselt. Toriko gyanakodva húzta össze szemeit, ám nem volt ideje tovább gondolkodni, mert a rongyokba öltözött férfiak azonnal támadásba lendültek.
Hamar felmérte képességeiket, amik messzemenően alulmúlták még egy geninét is. Így aztán a munka legjavát fémből készült alkarvédői végezték: elhárították a fegyvereket, illetve egy tarkóra mért ütés könnyedén eszméletvesztéssel járt. De azért így is meg kellett mozgatnia izmait, ahogy a banditák között szökellt ide-oda. Annyi pozitívuma azonban volt, hogy mégiscsak el tudott gondolkozni a helyzeten. S igenis jól jött, hogy előre tudott tervezni.
– Shiyuki-san! – sodorta a két jounin felé Ino kiáltását a levegő, amikor már vagy a fél banda eszméletlenül feküdt körülöttük.
Az elsőre jelentéktelennek látszó bandita magához szorította a nőt, miközben hátraszökkent, messzebb a küzdelem forgatagától. Ino és Chouji mérgesen pillantottak a férfira, akinek a csuklyája e pillanatban visszacsúszott, így jól látszott homlokvédője, amiből egyértelműen kiderült, hogy a Föld országából származó shinobival van dolguk.
Toriko magában szitkozódott. A Doton volt a leggyengébb pontja. Ha erre épülő technikát használt a férfi, akkor azt csak egyetlenegy elemmel lehetett legyőzni, azonban azt még csak épp, hogy elkezdte megismerni. „Úgy tűnik, ma nem mosolyognak rám a kamik..." sóhajtott magában a nő, miközben hallgatta a ninja Inóéknak szánt hegyibeszédét. Asuma és Toriko viszont még mindig a banditákkal harcolt.
„Már nincs sok hátra' jegyezte meg a nő, egy újabbat ártalmatlanítva. Hallotta, hogy az ismeretlen shinobi távozik, miközben Ino és Chouji utána sietnek. Asuma rápillantott.
– Menj csak – válaszolta neki két bandita elintézése közt Toriko. – Elbánok velük.
A férfi bólintott, azzal a többiek után eredt. Mire az utolsó rongyos alakot is harcképtelenné tette, Toriko már érezte az ismerős húzást, ami azt jelentette, gyorsan kell haladnia. Hamarosan beérte a többieket, akiket időközben lerázott az idegen ninja.
– Ne aggódjatok – legyintett a nő, mire mindenki úgy nézett rá, mintha elvesztette volna a józan eszét.
– Mi az, hogy ne aggódjunk? – fakadt ki végül Ino, egy lépést téve a nő felé. – Elrabolták az ügyfelünket! Akit meg kellett volna védenünk.
– Nem pont – válaszolta Toriko, ahogy lassan felkúszott arcára egy sejtelmes mosoly.
– Hogy érted? – pislogott rá Chouji, mire a nő arcán csak még szélesebbé vált a vigyor.
– Shiyuki-san tökéletes biztonságban van – kezdett bele.
– Velem – fejezte be a mondatot a mögötte feltűnő Toriko, aki mellett kissé ijedten, de sértetlenül haladt az említett.
– Hah? – pislogott Ino és Chouji.
– Kage Bunshin? – nézett rá meglepve Asuma.
– Nem, de valami hasonló – felelte a kérdezett.
– De akkor kit vitt el? – kérdezte Ino.
– A másik Mizu Bunshinomat, aki felvette Shiyuki-san alakját – kacsintott rá Toriko, akit kisvártatva kirázott a hideg. – Aki épp e pillanatban tűnt el, mert már elég messze ért tőlem.
Chouji ocsúdott fel leghamarabb döbbenetéből.
– Hű, nagyon klassz volt, Toriko-san!
– Ugyan... – pillantott másik klónjára a nő, aki bólintott és egy pillanat múlva már vízcseppekre bomlott szét.
– De tényleg! Hogy észrevette! – bólogatott Ino.
– Csak ő viselt csuklyát... – pillantott félre Toriko, s nagy akaraterejébe került legyőznie az arcára kiülő pírt. Nem volt hozzászokva, hogy megdicsérik valamiért, vagy hogy ilyen rajongással teli szemekkel pillantanak rá akár egy másodpercre is, mint ez a két fiatal előtte.
– Szerintem érdemesebb lenne minél hamarabb folytatni az utunkat. Az a férfi már tudja, hogy átvertük, s csak idő kérdése, mikor jön újra Shiyuki-san után. Ha csak itt ácsorgunk, megkönnyítjük a dolgát – terelte el a témát Toriko. Bármennyire is jólesett neki a dicséret, nagyon zavarban volt és azt nem szerette. Asumára pillantott. – Mit gondolsz?
– Igazad van – bólintott a férfi, azzal összeszedték magukat és folytatták az utat Nami no Kuni felé...
ˇ
– Naruto... Oohashi...? – pillantott fel szkeptikusan a híd nevére Ino.
– Lehet, hogy egy másik Naruto – vonta meg a vállát Chouji, kihalászva egy burgonyaszirmot az újonnan felbontott zacskóból.
– Épp elég egy belőle, nem gondoljátok? – nevetett fel Asuma.
– Szóval... – kezdett bele óvatosan Ino.
– Ez azt jelenti, hogy... – folytatta Chouji.
– Igen – jelent meg Asuma arcán egy halvány vigyor, ahogy rálépett az építményre. A többiek követték.– Kakashitól hallottam, hogy volt egy küldetésük ebben az országban, nem sokkal azután, hogy Narutóékból genin lett.
– Tehát a hidat valóban róla nevezték el? – Ino nagyon nem akarta elhinni.
Torikónak pedig nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne mutassa ki a büszke érzést, ami hirtelen feltámadt benne. Bár még nem olyan régóta ismerte Narutót, úgy érezte, egy fontos barátra lelt benne és boldogsággal töltötte el, hogy ilyen sikereket ért el a fiú. Ráadásul mindig volt valami a tekintetében... valami hasonló a sajátjához, ami arról tanúskodott, nem volt könnyű sora és az élet már korán keményen megedzette. „Túl korán egy gyermeknek... hisz még most sem nőtt fel igazán..." töprengett el a nő, hallgatva lépteik ütemes dobogását a falemezeken.
– Hah? – mozdult meg mögötte Shiyuki, kémlelve a híd másik oldalát, majd mosolyra derült az arca, mikor felismerte az ott ácsorgó alakot. Azonnal integetni kezdett és önkéntelenül is sietősebbre vette lépteit. – Tazuna ji-chan!
– Ohó, Shiyuki-chan! De jó újra látni téged! – intett vissza vigyorogva az öreg hídépítész. – Tsunami és Inari már nagyon vártak.
– És te nem? – biggyesztette le ajkait a fiatal nő.
– Dehogynem! Hogyne vártam volna a legkedvesebb unokahúgomat!
– Én vagyok az egyetlen unokahúgod... – sóhajtotta Shiyuki, ám vigyorgott ő is, ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz.
– Még mindig nem értem... – motyogott magában Ino.
– Mit? – pillantott rá csapattársa, akit sose lehetett látni valamilyen élelmiszer nélkül.
– Hogy miért pont Naruto...? Miért nem Nagy Sasuke-híd vagy valami? – válaszolt neki elsötétülő tekintettel a lány.
– Á, csak nem a hídról érdeklődsz? – hallotta meg Tazuna, mire a fiatalok bólintottak. – Hát akkor elmesélem nektek a történetet, míg hazaérünk...
Azzal még vacsora közben is hallgatták a beszámolót... mint kiderült, a család nagyon sokra tartotta az egykori csapatot és azon belül is nagyon megkedvelték Narutót. Chouji meglepve hallgatta az eseményeket a történtekről, Ino pedig még mindig nem akart hinni a fülének. Főleg azt nem értette, miért csillan meg nagy tisztelettel a kis Inari szeme, mikor szóba került Naruto.
Végül mindannyian nyugovóra tértek. Shiyuki-san egy hétig tervezett itt maradni, utána vissza akart térni szüleihez. Vagyis inkább a szülei nem engedték el hosszabb időre...
„Ezt kapod, ha ilyen idősen még mindig a szüleiddel élsz..." jegyezte meg magában sötéten Toriko másnap hajnalban, mikor kilépett a még harmattól csillogó udvarra. Meglepetésére Asumát már ébren találta. A férfi gondolataiba mélyedve figyelte az ébredező természetet. Nem akarta zavarni, azonban a jounin már észrevette közeledtét. Így aztán Toriko úgy döntött, hogy akár meg is kérdezheti, ami piszkálta azóta, hogy találkoztak az ismeretlen ninjával.
– Ohayou, Asuma-san.
– Ohayou.
– Kérdezhetek valamit? – pillantott rá a nő, erős késztetést érezve arra, hogy beletúrjon sötétvörös üstökébe.
– Persze, Toriko-san – biccentett a jounin, rátekintve.
– Ismersz olyasvalakit, aki tud Raiton technikákat?
Asuma kérdően pillantott rá.
– Egyrészt ez a ninja, aki megtámadta Shiyuki-sant a Föld országából származik, így nagy a valószínűsége, hogy Dotont használ, amit Raitonnal lehet a leghatékonyabban felülmúlni. Másrészről, ez a második... – Toriko egy pillanatra elhallgatott, mintha nem akarna többet elárulni. De végül megvonta a vállát. Már belekezdett, nincs mit tenni.– Ez a második elemem, de még nem igazán tudom használni... – sokatmondóan pillantott a férfire. – Ezért kérdeztem, ismersz-e valakit, akitől esetleg tanácsokat kérhetnék...
– Hmm... – Asuma mélyen elgondolkozott, s már majdnem feladta, mikor végre bevillant az agyába egy kép egy magas férfiról. – Azt hiszem, tudok egyet.
– Igen? – nézett rá izgatottan Toriko. – Ki az?
– Hatake Kakashi.
Folytatása következik...
Nami no Kuni: A Hullámok Országa
doton: föld elem(ű)
Naruto Oohashi: Nagy Naruto-híd
ohayou: jó reggelt
raiton: villám elem(ű)