10. Fejezet - Szeszély és Düh

Igaz hogy már kezdett világosodni, de mivel Byakuya az éjjel egy szemhunyásnyit nem aludt, mert annyira lefoglalták a gondolatai, hogy csak most kezdett igazán fáradt lenni. Ahogyan nézte az ablakon megcsillanó napfény halvány sugarait, szépen lassan csukódott le a szemei.

- ÁHOY CIMBORA! - vágódott ki hírtelen az ajtó és Keiji üvöltött be nagy vigyorral az arcán, - kora reggelre kérted az ébresztőt nem?

- Hord el magad! - förmedt rá Byakuya és hozzávágta a párnáját majd hátat fordított és magára húzta a takarót.

- Látom a modorod tegnap óta változatlan.

- Mondom hord el magad! - ismételte meg erélyesebben.

- Hm, hát jó! - bólintott rá vigyorogva Keiji majd kiment, de az ajtót direkt nem csukta be. Leült az asztalhoz és vidám éneklésbe kezdett, hogy még véletlenül se hagyja pihenni Byakuyat. Szörnyen hamis hangja ismét jól felborzolta Byakuya idegeit, de nem ő volt az egyetlen, aki hallgathatta a reggeli dalolászást, de a morcos kapitány felkelt és kiviharzott a szobából egyenesen a hamis dalos pacsirtához majd rögvest jól tarkón vágta.

- Fejezd már be a vinnyogást te ütődött! - mordult rá utána.

- Még mit nem, ez az én házam! Az csinálok amit akarok. - mondta fennhéjázó hangon és folytatta a kornyikálást. Byakuya folytatta volna a szidalmazást, de aztán félbeszakította egy felé és Keiji fele repülő hatalmas párna özön.

- HALLGASSATOK MÁR EL! - üvöltött rájuk a nappali végéből Minami egy ijesztő villámló tekintet keretében. A kezében még volt két párna, de mielőtt a két férfi bármit is szólhatott volna rögvest fejbe dobta őket még egyszer. Azt követően dúlva-fúlva vissza ment a szobájába. A két áldozat meghökkenve bámult utána és nem tudták mire vélni ezt a pár percnyi történést.

- Na ezt jól megcsináltad... - jegyezte meg Keiji.

- Mintha én lennék a hibás, hogy olyan rémes rekedt hangon visítozol kora reggel. - vágott vissza lesütött szemmel Byakuya.

- Ha nem tudná a nagyságos úr ezt éneklősnek csúfolják! - csattant fel sértődötten Keiji.

- Ez minden volt csak az nem, - majd ezt követően a fürdőszobába ment.

- De harapós ma mindenki... - jegyezte meg halkan Keiji majd ő a konyha felé vette az irányt, hogy készítsen valami reggelit.

- Sehol se találjuk őt uram! - mondta egy tiszt térdelve Ginrei mögött, aki elég dühös volt már napok óta. Meg is volt rá az oka. Byakuya csak úgy eltűnt maga mögött hagyva minden kötelességét és még azt is semmibe véve, amire még Ginrei utasította.

- Biztosan nincs a városban, és a környező kerületekben?! - tette fel a kérdést nagyon szigorú hangsúllyal.

- Egész biztos. Mindent átkutattunk már.

- Inüzüriben is megnézték, esetleg...?

- Természetesen igen, de ott sem volt. - ezt hallva Ginrei még inkább dühösebb lett, mint volt. Törte a fejét, hogy merre mehetett, ám már semmi ötlete nem volt. Ha visszatérsz, akkor még számolunk ezért, Byakuya! - határozta el magát végleg nagy dühében Ginrei majd intett a mögötte várakozó tisztnek, hogy elmehet.

- Minek hajszolja ennyire, nem egy gyerek már, nem de?! - szólalt meg egy magabiztos női hang ugyancsak Ginrei háta mögül.

- Neked semmi keresni valód nincs már itt, és ne üsd bele az orrod a dolgaimba! - teremtette le a hölgyet Ginrei. Ez után feszültséggel teli csend lengte be a teraszt ahol mindketten tartózkodtak, de nem tartott tovább pár percnél tovább.

- Én megtudom neked keresni... - szólalt meg ismét a nő. Ginrei erre nem felelt, de fontolóra vette magában az ajánlatot, és végül is, nagy esélyt látott benne.

- Legyen! - válaszolt parancsoló hangnemmel Ginrei a nőnek, aki ezután megbiccentette a fejét köszönés kép, majd köddé vált. Ginrei még tovább ácsorgott a teraszon tovább gondolkodva a helyzetén.

Byakuya épp bekopogott Minami szobájának ajtaján. Azóta nem tette ki a lábát első tisztje onnét, mióta őt és Keijit jól megdobálta párnával. Válasz nem jött a szobából, és minden további udvarias próbálkozás nélkül benyitott és miután becsukta maga után az ajtót kicsit meglepve nézte a még szundikáló Minamit. Takarója a derekáig le volt csúszva róla és miközben aludt némely lélegzetvétel közben megremegett, mert kicsit fázott abban a laza trikóban, ami felül volt rajta. Byakuya arcán akaratlanul is megjelent egy halvány mosoly, ahogy végignézett az alvó lányon, majd halk léptekkel közelebb ment hozzá. Az ágy mellett álba körülnézett a szobában majd megpillantott valami ismerőset Minami kardján, ami az asztalnak volt támasztva. A markolat végéről az a csengő lógott ami Byakuya álmában is szerepelt. Meg volt döbbenve, erre végképp nem számított a reggel során, majd tekintetét ismét Minamira szegezte, és egy gondterhes sóhaj hagyta el ajkait, majd letérdelt az ágy mellé. Ahogy nézegette az első tisztjét Byakuya, ismét felmerült gondolataiban a tegnapi csók. Akár mennyire zavarba ejtő volt számára, megpróbált nem foglalkozni vele, és úgy akart visszatekinteni erre mintha nem történt volna meg. Még is újra elfogta a kísértés. Nem, ezt nem tehetem! - parancsolt magára Byakuya. Próbálta tolerálni a dolgot és egyre inkább arra ösztönözte magát, hogy szép csendben kimenjen, mintha nem is lett volna itt. De az önfegyelmezéstől is csak egyre inkább elöntötte a vágy, hogy megérintse, hogy magához szorítsa vagy, hogy megcsókolja. Csak még egyszer...egyetlen egyszer... - mondta magában áhítozva az előtte fekvő lány után, majd szép lassan odahajolt hozzá hogy egy csókot nyomjon az ajkaira mit se törődve azzal, hogy még alszik.

Minami kezdett ébredezni, és mikor kinyitotta álmos szemeit annyira meglepő és zavarba ejtő helyzetben találta magát, hogy azt hitte egy mézes-mázos álomba cseppent. Byakuya csókja most is viszonzásra talált, mert Minami felfűtött vágyaktól eltelve éhesen viszonozta a gyengéd közeledést. Biztosan egy álom. - mondogatta magában Minami magához húzva kapitányát, aki már majdnem elvesztette józan eszét a mámorító hosszú csók miatt. Mikor Byakuya már teljesen Minami fölé került, egyik kezét végig simította az oldalán egészen a derekáig majd ott hosszasan elidőzött miközben a csók még mindig tartott és csak egyre hevesebb és forróbb lett. Mikor végül szétváltak Byakuya még mindig nem érte be ennyivel és az első tisztje nyakához hajolva, finoman csókolgatni kezdte. Minami ajkait egy halk kéjes nyögés hagyta el ugyan is nagyon jól esett neki. Hosszasan el is időzett a nyakánál Byakuya de aztán váratlanul agy robaj hallatszódott a konyhából, mintha egy pohár tört volna össze. Rögvest fel is kapta a fejét és az ajtó fele nézett. Minami ekkor már biztos volt benne, hogy ez nem álom, mint ahogy azt nem rég gondolta. Byakuya visszanézett az alatta fekvő tisztjére.

- Talán ezt nem kellett volna... - szólalt meg halkan Byakuya és eléggé megbánó tekintete volt. Minami döbbenten nézett vissza rá, majd finoman eltolta magától Byakuyat és kimászott az ágyból. Idegesen járkálni kezdett, aztán végül újra kapitánya szemébe nézett.

- Miért csinálta ezt már megint? - volt némi szomorúság Minami hangjában. Kezdte úgy érezni mintha csak játszadozás lenne ez az egész, bár nehezére esett ezt elhinni magának, de nem tudta mit gondoljon. Byakuya viszont nem tudott válaszolni a kérdésre.

Váratlanul kinyílt az ajtó.

- Nagy nehezen de kész a reggeli, - mondta kissé megkönnyebbült hangon Keiji az ajtóban, majd mikor megpillantotta Byakuyat egyből más hangnemre váltott, - neked meg mi dolgod a hugom szobájában?! - szigorú szemekkel nézett Byakuyara.

- Nem kell mindenbe beleütnöd az orrod! - mondta mogorván, majd felállt és kiment a szobából. Minami nagyot sóhajtott és elfordult. Keiji odasétált hugához és hátulról magához ölelte.

- Remélem nem történt semmi, amiért meg kéne gyepálnom a sznob hátsóját... - mondta fél mosollyal az arcán, remélve hogy picit jobb kedvre derítheti Minamit, de nem éppen sikerült.

- N...-nem...semmi, - válaszolt nem túl meggyőzően.

- Hm, hát jó, de ha még is, egy szavadba kerül. - majd elengedte Keiji és kisétált a szobából.

A reggelin nem történt semmi érdekes, sőt egész végig csak Keiji beszélt. Minami és Byakuya feltűnően kerülték a szemkontaktust és egy szavuk sem volt a másikhoz. Mikor már pakoltak el mindent Keijinek elege lett a dologból.

- Jó most már tényleg tudni akarom mi bajotok van egymással?! - mordult fel duzzogó hangon, mint valami kisgyerek.

- Beszélsz itt már megint hülyeségeket, nincs bajunk a másikkal, - válaszolt egy idő után Byakuya a szokásosnál is ridegebb hangsúllyal, - különben is, lassan indulnánk is! - kezdett bele egy másik témába.

- Szuper, - mondta nagy vidámsággal aztán hozzátett valami olyat aminek Byakuya a legkevésbé se örült, - Veletek megyek! - jelentette ki nagy vigyorral az arcán.

- Pocsék vicceid vannak, említettem már? - szólalt meg Byakuya egy idő után és elég csúnyán nézett Keijire, aki viszont a legkevésbé se törődött a célzással.

- Minden évben elmondod vagy százszor, de most nem vicceltem.

- Miért akarnál velünk jönni? - érdeklődött Minami mielőtt Byakuya bármit is mondhatott volna.

- Hát Kenpacihoz kell mennem. Rémlik, hogy hoztál tőle nekem egy csomagot? - okoskodott a bátyja.

- Így már jogos. - bólintott rá Minami.

- Kizárt, hogy vele kelljen mennem két napon keresztül! - tiltakozott mogorván Byakuya és mielőtt Keiji vagy Minami bármit is mondhattak volna erre, ő már el is indult, fenn hordva fejét, mint aki vérig lenne sértve. Minami tanácstalan volt, hogy ki mellé álljon, de aztán megoldódott a dolog, mert végül is Keiji elindult vele Byakuyat követve csak ép hét méter távolságból. Még nem akarok visszatérni a városba. - gondolta magában Byakuya rágódva a helyzetén és csak komótosan sétált előre...