Az oroszlán méltóságteljesen feküdt a csarnokban, egy másik hatalmas, kőajtó előtt. Érkezésükre felállt. Arthur kirántotta a kardját, és megvetette a lábát Francis mellett, aki követte kapitánya mozdulatait, és előhúzta a saját kardját. Francis szeme megvillant. Arthur most a szörnyre koncentrál, simán leszúrhatja, és visszamehet a hajóra. Azt mondaná, vezérüket megölte az oroszlán, vagy elnyelte a könyvtár.
A kapitány smaragdszemei rávillantak. Francis hátrahőkölt. Arthur néha mintha olvasna a gondolataiban… mindenesetre a kapitány most már rá figyel, így meghiúsult a terve a gyilkosságra.
- Le kell győznünk, hogy bejussunk. – mondta Arthur.
Francis felnézett a hatalmas szörnyre. Tekintete vad volt és éhes, éles fogai közül halk morgás tört elő. Ijesztő volt, tiszteletet parancsoló és büszke.
Az oroszlán tett pár bizonytalan lépést előre, aztán teljes erővel Arthurra rontott. Francis elugrott, a kapitány pedig belevágott a szörnyeteg orrába, mire az halkan felnyüszített, de már emelte is a lábát, hogy elcsapja Arthurt. Farkával Francist repítette a falnak. A francia felnyekkent, megtámaszkodott a térdén, aztán felegyenesedett.
Arthur gyorsan mozgott. Amint bevitt egy ütést, már azon dolgozott, hogy újra eltalálja pengéjével az oroszlánt. A lénynek sem kellett sok idő, hogy rájöjjön, Arthur nem olyan ellenfél, akit hamar el tudna intézni. Ő is csapkodott a mancsaival, kieresztve borotvaéles karmait, és csattogtatta hatalmas állkapcsát.
Francis lenyűgözve állt. Még soha nem látott ilyen nagy bestiát, és Arthurt sem látta még így harcolni.
Az oroszlán egyik eltévedt csapása eltalálta, és újra a falhoz repítette. A látása elködösült, aztán visszatért a normálisba. Francisnek ideje lenne beszállnia a küzdelembe.
Kihúzta az övéből a pisztolyát, és fél kézzel a szörnyre szegezte. Célzott, és beletalált a lény jobb szemébe.
A bestia felüvöltött, Arthur pedig kihasználva az alkalmat, egy hosszú sebet ejtett az oldalán.
Az oroszlán halk morgással dőlt az oldalára. A kőajtó megremegett, és kinyílt. Arthur Francis mellé sétált és megveregette a vállát.
- Jól tudsz célozni. Három éve több időbe telt legyőzni ezt az izét. Sokat fejlődtem…
Francis fújtatott és biztos léptekkel a bejárat felé indult. Arthur büszke vigyorral az arcán követte.
Bent Francisnek még a lélegzete is elállt. A teret kitöltötték a színes, vastagabb és vékonyabb könyvek. Egymáson feküdtek, vagy a polcokon voltak, mindegy volt, nem kerülhetted el, hogy legalább egyet meg nem taposs. Középen egy oszlop volt, tele polcokkal. Csigalépcső futott rajta fel, és nem lehetett látni a végét sem. Ez vezethetett a világítótorony tetejére a lámpához.
Valahol a magasban nagy ablakokon keresztül áramlott be a fény, amitől az egész hely sárga-narancs árnyalatban úszott.
Az egyik magas könyvoszlop mögül egy férfi sétált ki. Francis először meglepődött, de úgy érezte, nem kell félnie.
A férfin zöld felső volt, és barna haján vörös kalap. Arcát fehér maszk takarta. A fejtartásából ítélve Arthurt nézte.
- Nem szívesen látlak itt. – mondta – Ha még egyszer megpróbálsz ellopni valamit, a saját kezemmel öllek meg.
- Persze, persze… - morogta Arthur és a tekintete az ajtó melletti falra tévedt. Ott tűnt el Leon.
- Kihez van szerencsém? – kérdezte Francis a férfit.
A férfi arcára mosoly ült ki, megragadta a francia kezét és jó darabig rázta, miközben bemutatkozott.
- Sadik Adnan vagyok, a könyvtár őre, vagy a könyvtáros, ahogy tetszik! Olyan rég nem járt nálam senki! Mármint olyan, aki nem kalóz, és még modora is van! Mégis van isten!
- Francis Bonnefoy. – mondta megilletődve Francis – Honnét veszed, hogy nem vagyok kalóz?
- Látom én azt barátom, látom. – vigyorgott Sadik.
Arthur eközben zsebre dugta a kezét és önálló felfedezőútra indult a könyvek között. Pontosabban csak nézelődött és sétálgatott. Néha felvett a földről egy-egy könyvet, amiről lefújta a port és belelapozott.
- Hé, Sadik, hol találok könyvet az Analynról? – kérdezte Arthur, félredobva egy könyvet.
- Mit csinálsz, te átokfajzat?! Az egy könyv, lelke van!
- Még a végén megsértődök. – mondta a kapitány.
- Nincs szíved, a lelked létezésében sem vagyok biztos.
- Gyere, ölj meg, és kiderül! – tárta szét vigyorogva a karját Arthur.
Sadik sóhajtott.
- Sajnos tudod a könyvtár szabályait. És még nem szegted meg őket.
- Így van. – mondta a kapitány.
- Nem áll szándékomban segíteni téged, kalózkapitány.
Arthur újabb könyvet vett fel és porolt le. Belelapozott, aztán átdobta a válla fölött. Francis hallotta Sadik fogcsikorgatását.
- Megtaláljuk mi magunktól is, igaz, Francis? Csak sajnos eléggé szorít minket az idő. Nehogy keresgélés közben túl sok könyved boruljon a földre véletlenül.
- Ha szándékosan rongálsz, már megölhetlek. A lelked mélyére látok, Arthur. Mert mégis van lelked. Látom, hogy mire akarod használni az Analynt. Látom, hogy nem akarod, hogy kiderüljön a valódi célod. Önző, kapzsi kalóz vagy.
Arthur lehajolt, hogy felvegyen egy újabb könyvet, de ezeket a mondatokat hallva visszahúzta a kezét.
- Mit tudsz te rólam? Eszerint három éve is tudtad mit akartam tenni, mégsem állítottál meg.
- Mindent tudok rólad, kalózkapitány. Ahogy Francisről is. Elég hozzá egyetlen pillantás. Három éve is tudtam, mire készülsz. Nem állítottalak meg, mert meg akartalak leckéztetni.
- Miért pont Leon? – kérdezte csendesen Arthur.
- A könyvtár választotta őt. A könyvtárra bíztam a döntést. Ha megint rabolni akarsz, Francist a szemed láttára fogja magába olvasztani a könyvtár, téged pedig én öllek meg. – Sadik hangja komolyan és vészjóslóan csengett. Már egy csepp vidámság sem volt benne.
Arthur összefonta maga előtt a karját és végigmérte a könyvtárost.
- Galád dolog Leont használni ürügynek, hogy elrejtsd a valódi célod.
- Igazságtalan úgy játszani, hogy én nem tudok rólad semmit. – válaszolta a kapitány.
- Egyoldalú játék lenne, ha játszanánk.
A kapitány sóhajtott, lehunyta a szemét, aztán vadul csillogó tekintettel nézett Sadikra.
- Ha belelátsz a lelkembe, tudod mi a célom. És hogy most mit tervezek. Elvezetsz az Analynról szóló könyvekhez?
Sadik hosszan nézte Arthurt, mielőtt válaszolt volna neki.
- Csak a sort mutatom meg. – mondta végül.
Arthur győzedelmesen elvigyorodott és intett Francisnek, hogy kövessék Sadikot a könyvek között. A könyvtáros végigvezette őket a termen, és Francis megfigyelte, hogy nem is figyel, hova lép, Sadik mégsem lép egy könyvre sem. Magabiztosan halad előre, tekintetét egy pontra szegezve. Aztán megállt két könyvespolc sora között és Arthur felé fordult.
- Ez az. Jó kutatást.
- Kösz. – intett Arthur és azonnal böngészni kezdte a könyvek gerincét.
Sadik még téblábolt körülöttük pár pillanatig.
- Francis tölthetne velem egy kis időt? – kérdezte végül Arthurt.
- Persze, vidd csak. – intett Arthur, fel sem nézve a könyvéből.
Francis már szólt volna, kifejezve a felháborodását, amiért úgy kezelik, mint egy tárgyat, de Sadik már hatalmas vigyorral vezette messzebb Arthurtól, fel a csigalépcsőn, a világítótorony tetejére.
Egyetlen szobából állt a torony teteje, ez is tele volt könyvekkel, és egyetlen asztal, és ágy volt a berendezése a polcokon kívül.
- Nem szoktál világítani a hajósoknak? – kérdezte Francis.
- Nem, pont az a cél, hogy ne találjon akárki ide! Alig vannak vendégeim, azok is főleg kalózok. Rég volt már olyan látogató, mint te!
Sadik feltúrt egy könyvkupacot, és elővett egy társasjátékot és az asztalra tette.
- Mindenki csak a könyvek és a kincsek miatt jön, én meg halálra unom magam. Már minden könyvet elolvastam, minden térképet átnéztem ami ebben a világítótoronyban van. Könyvtárosként örök életem van. – nevetett fel zavartan – Nem tudok sok embert rávenni, hogy játsszon velem.
- Tehát azért hívtál el, hogy játsszak ezzel a társasjátékkal? – kérdezte Francis, miközben Sadik kiborította az asztalra a figurákat.
- Lényegében igen. Sakknak hívják.
- Látom, játszottam már. – felelte Francis.
Sadik felállította a bábukat, és Francis kezdett. Játszottak egy ideig. Sadik egyenlő félnek bizonyult.
- Tudtad, hogy Európában van egy Oszmán Birodalom nevű ország? – kérdezte a könyvtáros.
- Hallottam róla. – felelte Francis, miközben levette Sadik fekete futóját – Ha ezzel akarod elterelni a figyelmemet, nem fog sikerülni.
- Eszem ágában sincs. Azt tudtad, hogy már legalább 300 éves?
- Nem.
- Ez az az ország, ami a legjobban érdekel. – sóhajtott Sadik – Egy csomó könyvet olvastam róla. Egyszer el akarok menni Európába. Csakhogy nem hagyhatom őrizet nélkül a könyvtárat – sóhajtott – szerzek majd valakit, aki majd vigyáz addig a toronyra, amíg elutazom.
Francis hümmögött, és Sadik leütötte a csikóját.
- Franciaország szép hely?
- Mondhatni. – felelte Francis.
- De a fiaid nem franciák. – mondta Sadik, fel sem nézve a tábláról.
- Csak fogadott fiaim.
- És hogyhogy ők nem tudják?
- Min változtatna, ha tudnák?
- A piacról hazafelé menet találtad őket egy sikátorban. – mondta elgondolkodva Sadik – Egyetlen, koszos takaróba voltak bugyolálva. Te befogadtad őket.
- Csecsemők voltak csupán.
- Nemeslelkű vagy. Jószívű és igaz ember. Sajnálom, hogy a kalózoknál kötöttél ki. Bár az is lehet, hogy éppen szerencsés vagy, hogy hozzájuk kerültél.
- El fogok menni arról a hajóról. – jelentette ki Francis.
Sadik bólintott és hümmögött. Mintha nem hitt volna a francia szavainak.
- Már megszeretted a legénységet. Csak a kapitánnyal kapcsolatban vagy bizonytalan. Meg tudlak érteni, Arthur ritkán beszél nyíltan. Érdekes, hogy téged a bizalmába fogadott.
- Ezt már más is mondta. Miért bízik bennem? Sadik, te belelátsz Arthur lelkébe, miért bízik bennem?
Sadik most először felnézett Francis kék szemeibe. Komoly arccal méregette, aztán elvigyorodott.
- Nem az én dolgom elmondani. Már tervezi, hogy elmondja. Olyan érzésem van, hogy az utolsó pillanatig várni fog vele, mert gyáva.
Francis dühösen fújt. Mindenki titkolózik előtte. Elég idegesítő.
- Csak légy türelmes, és meg fogod érteni a kapitányod. – mondta Sadik.
Francis lenézett a táblára. Sadik mattot adott neki.
- Ügyes játékos vagy. – veregette meg a könyvtáros a vállát.
- Te is. – motyogta Francis.
Sadik az ablakhoz ment, és kikönyökölt. A lenyugvó nap narancssárga fényben fürdette fehér maszkját. Francis bizonytalan érzésekkel nézte őt, ezt a mindentudó könyvtárost.