- Te? – kérdeztem teljesen ledöbbenve, aztán éreztem, ahogy a talaj kicsúszott a lábam alól és hirtelen gyorsasággal elnyelt a sötétség.
Amikor magamhoz tértem, nagyon lassan kinyitottam a szememet. egy halványan megvilágított szobában találtam magam. Nem emlékeztem semmire. Egyáltalán semmire. Még arra sem, hogyan kerültem ide, vagy konkrétan mi történt velem, mielőtt és miután elájultam. Óvatosan felültem az ágyon, majd lassan, szemügyre véve mindent, körbenéztem.
A szoba, amiben voltam, olyan nagy volt, hogy kényelmesen el lehetett benne férni. Sajnos a lámpa világítása nem volt elég ahhoz, hogy a színét jól lássam, de valami azt súgta, hogy sötét rózsaszín volt, vagy esetleg világos lila. Az ajtóval szembe volt egy eléggé tágas ablak, amin úgy ahogy, de valamennyire kiláttam. Sötét volt, ami azt jelentette, hogy éjszaka volt, vagy legalábbis késő este. Az ablak mellett jobb oldalon volt az ágy, amin jelenleg ültem. Mellette egy kisebb éjjeliszekrény, amelyen rajta volt a jelenleg világító éjjeli lámpa és egy pohár víz. Az ágy végében egy nagyobb íróasztal volt, amin láthatóan egy eléggé érintetlen laptop pihent. Az ablak bal oldalán egy nagyobb szekrénysor állt, mellette pedig egy újabb ajtó volt, ami ki tudja hova vezetett. A két ajtó között, egy hatalmas tükröt pillantottam meg.
Végignéztem magamon. Ugyanaz a sötétkék farmer, fekete póló és sötétkék kardigán volt rajtam, ami a grillezés alatt is. A grillezés. A lányok. Arra emlékeztem, hogy a grillezés után elmosogattam, amíg a lányok felmentek telefonálni, de annyi. Aztán teljes filmszakadás. Hol lehettem? Mert az egy biztos volt, hogy nem a szobámban voltam. Sőt, nem is abban a házban ahol laktam. De akkor mégis hol voltam, és ki hozott engem ide?
Ezek a kérdések cikáztak a fejemben, miközben óvatosan az ágy szélére ültem. Épp fel akartam állni, amikor léptek közeledését hallottam. Rögtön az ajtó felé fordítottam a tekintetemet. Pár másodperc elteltével az ajtó lassan kinyílt, majd egy alak lépett be rajta. Lélegzetvisszafojtva néztem, hogy ki lehetett az, amikor végül megláttam.
Ugyanaz a szőke ficsúr volt, akinek nekimentem az első napomon a szupermarketben, és aki olyan ellenszenves pillantást küldött felém. De mégse ez zavart a legjobban, hanem az, hogy mit keresett ő itt. Valami mégis azt súgta, hogy köze volt ahhoz, hogy itt voltam.
Miután belépett, becsukta maga mögött az ajtót, majd kényelmesen nekidőlt az ajtókeretnek. Karba font kezekkel nézett felém, félig meddig mosolyogva. Ha nem lett volna annyira ellenszenves régebben, akkor azt mondtam volna rá, hogy eléggé dögösen nézett ki. Gondolatban gyorsan megráztam a fejemet, hogy hessegessem el ezt a bugyuta gondolatot, ami átfutott az elmémen, aztán lehajtottam a fejemet. Semmi kedvem nem volt ránézni. Épp meg akartam, szólalni, de ő gyorsabb volt, így megelőzött.
- Elég sokáig ki voltál ütve, hogy érzed magad? – hallottam meg a hangját, ami elég barátságosan csengett, ahhoz képest, hogy a múltkor hogyan nézett rám. De mintha hallottam volna már valahol ezt a hangot. De hol?
- Kissé kába vagyok még, de azon kívül megvagyok, köszönöm – feleltem, miközben felnéztem rá. Tekintetünk azonnal találkozott. A szeme olyan kéken csillogott, hogy még a halvány megvilágításban is jól láttam, hogy mennyire kék. Egy fehér pólót viselt, mely rásimult, kiemelve eléggé izmos alakját, valamint egy világoskék farmert és egyszerű sportcipőt. – Hol vagyok? – kérdeztem már-már félénken.
- Egy szobában – felelte, miközben leült az íróasztal előtt található székbe. Vajon honnan gondoltam, hogy ezt a választ fogom kapni? Hát, ha ő így, hát akkor én is. Ketten kell ezt a játékot játszani.
- Pontosabban? – kérdeztem vissza kis éllel a hangomban, amit észrevehetett, mert gúnyosan elvigyorodott. Olyan volt, mint az időjárás, ezt már alapból észre lehetett venni. Egyszer ilyen, egyszer olyan.
- Egy épület szobájában vagy, de nem is ez a lényeg most – váltott komoly hangnemre, ami belém fojtotta a következő kérdést, amit fel akartam neki tenni. Elkerekedett szemekkel vártam a folytatást, ami nem váratott sokáig magára. – Mire emlékszel? – nézett rám, én pedig kutakodni kezdtem az emlékeim között.
Már majdnem válaszoltam volna, hogy nem igazán emlékszek semmire, de végül bevillantak az emlékképek. A mosogatás közbeni farkasvonyítás hangja. A leírhatatlan erő, amely az erdő felé vonzott. A bokrok közül előbukkanó hatalmas, lila szemű szürke farkas. A farkas harapása. Az első ájulásom. Az idegen az erdőben, aki nagyon furcsa volt. Az engem körülvevő lila csillogás. A hirtelen megváltozott külsőm. Az ismerős hang a fejemben, ami utasításokat adott. A megmagyarázhatatlan, hirtelen kapott képességek, amik segítettek abban, hogy megsemmisítsem azt az alakot. A bokám, ami annyira fájt, most egyáltalán nem, mintha meg se történt volna. Ő, a szőke hajú srác, aki az erdő szélén állt. Minden eszembe jutott.
- Mi történt velem? – kérdeztem szinte suttogva, magam elé bámulva. Arra nem számítottam, hogy elég hangosan mondtam ahhoz, hogy ő is meghallja.
- Én szolgálhatok a válaszokkal, amiket keresel – mondta egy halvány, de mégis biztató mosollyal az arcán, miközben felnéztem rá. Körülbelül úgy nézhettem rá, mint egy komplett idióta, aki kételkedik a saját épelméjűségében. – Ne haragudj, de még nem mutatkoztam be – tette hozzá, miközben felállt a székről, majd odajött elém, és kinyújtotta felém a kezét. – A nevem Elliott Grant.
- Bella – mutatkoztam be röviden, miközben mosolyogva elfogadtam a felém nyújtott jobbot.
- Isabella Marie Roberts – mondta ki a teljes nevemet, ami teljesen ledöbbentett. Honnan a jó égből tudta a teljes nevemet. Semmi papír nem volt nálam, még a telefonom se. Akkor meg honnan tudta? – De tudom, hogy jobban szereted, ha Bellának szólítanak.
- Honnan… – kezdtem, de ő vigyorogva félbeszakított.
- Hogy honnan tudom? – kérdezte vissza még mindig mosolyogva, én pedig gyorsan bólintottam. – Onnan, hogy mindent tudok rólad, beleértve azt is, hogy mi történt veled ma este – válaszolta, nekem pedig elkerekedtek a szemeim. Na, erre már tényleg kíváncsi voltam. Miket tudott rólam ez a pasi, akit Elliottnak hívtak, amit más nem. Legalábbis a barátnőimen kívül senki.
- Mindent tudni akarok – mondtam teljes határozottsággal a hangomban. – Azt meg pláne, hogy mit tudsz te, amit én még nem.
- Csak egy dologra kérlek – mondta, mire sóhajtott egyet, miközben leült mellém, úgy hogy egymással szembe legyünk. – Ha sok lesz neked az, amit mondani fogok, feltétlenül szólj – kötötte ki a feltételt, én pedig beleegyezően bólintottam. – Nem szeretném, ha túlságosan kiakadnál, vagy ha egyenesen kiszaladnál a világból.
- Eddig se tettem – vontam meg a vállamat. – Szerintem meg tudok azzal birkózni, amit tudatni fogsz velem, bármi is legyen az – biztosítottam, ő pedig bólintott.
- Remélem, hogy igazad lesz – felelte Elliott komolyan. – Először azt szeretném pontosan tudni, hogy mire emlékszel – tette hozzá.
Elmondtam neki mindent, ami eszembe jutott. A farkasvonyítástól, egészen addig, amíg meg nem láttam őt az erdő szélén, amikor kiléptem. Ő csendben volt végig és figyelmesen végighallgatott. Bár az állandó bámulása kicsit zavart, de a végére hozzászoktam. Amikor végeztem a részletes beszámolóval, elgondolkodott egy pillanatra, aztán megszólalt.
- Néztél már tükörbe? – kérdezte, én pedig nemlegesen megráztam a fejemet. – Akkor épp itt lenne az ideje – intett a tükör felé, mire én lassan felálltam az ágyról, majd a tükörhöz mentem.
Belenéztem a tükörbe. Gondoltam, hogy azért mondja, hogy lássam, mennyire nyúzottan nézek ki, de egyáltalán nem. Amikor megláttam a tükörképemet, egyenesen a frász kerülgetett. Egy egészen más látvány fogadott, mintha nem is én lettem volna. A barna hajam közül szürke farkas fülek kandikáltak ki. Ha még ez nem lett volna elég, a megszokott barna szemszínem helyett, lila szemek néztek vissza rám. De mégis a legutolsó dolog verte ki nálam a biztosítékot. Ahogy végignéztem magamon, hátul egy elég észrevehető szürke farkas farok virított. Na, ekkor kerültem igazán sokkos állapotba. Mit keresett rajtam egy farkas farok?
- Mi történik velem? – sikítottam, miközben próbáltam letépni magamról a füleket meg a farkat, de azzal nem számoltam, hogy nem kis fájdalmat okozok ezzel saját magamnak. – Áu! – jajgattam, miközben térdre rogytam, majd pillanatokon belül a sírás fojtogatott. Nem sokkal később észrevettem, hogy Elliott mellettem ült a padlón. Tehát erre értette azt, hogy ne akadjak ki és szaladjak ki a világból. Hát most legszívesebben azt tettem volna. De mégse tettem. Helyette inkább meg akartam tudni, hogy mi okból néztem ki ilyen furcsán. – Mi ez? – nyögtem ki sírós hangon, miközben Elliott a kezembe tett egy zsebkendőt.
- Először is nyugodj meg – mondta lágyan, miközben megtöröltem a szemeimet és vettem egy pár mély levegőt, hogy megnyugodjak. – És ha gondolod, most fordulj hátra - utasított mosolyogva, majd megtettem, amit kért.
- Eltűnt! – örvendeztem, mint egy gyerek, fülig erő mosollyal az arcomon. – Eltűntek a fülek, a fura szeszin és a farok is – ugrottam fel, de mire újra a tükörbe néztem, már megint ott virítottak rajtam. – Oh, ne már! – lombozódtam le újra, mire a füleim is lekonyultak. – Ezek sose fognak eltűnni? Mármint végleg – kérdeztem, mire Elliott kuncogva, elfordult, ami kissé feldühített. Egy kicsi, de mégis hallható morgás hagyta el a tokrom mélyét. Rögtön odakaptam a kezemet a szám elé, mire Elliott elnevette magát.
- Amíg nyugton maradsz, addig minden rendben lesz, és újra visszanyered a régi formádat – állt fel a padlóról, majd leült az ágy szélére. – Ami az elváltozásokat illeti, végleg nem fognak eltűnni – tájékoztatott, mire én elkerekedett szemekkel fogadtam a válaszát. – Gyere, ülj le, aztán mindent elmondok, amit tudnod kell.
Lassan odasétáltam az ágyhoz, aztán helyet foglaltam a szélén, Elliottól nem messze, de úgy fordultam, hogy vele szembe legyek. Elmondott mindent, ami inkább úgy hangzott, mint egy eléggé hihetetlen rémálom, ami csak a mesékben létezik. Csak az volt a baj, hogy ebből a meséből, vagy nevezzük inkább rémálom, mert jobban illett rá, nem lehetett felébredni, mert már ébren voltam. Már túlságosan is ébren voltam.
Kiderült, hogy mi történt velem. Vámpírvadász lettem. Egy olyan természetfölötti lény, mely különböző képességek, erők segítségével harcolhatott a vámpírok ellen. Természetfölötti. Vámpírvadász. Vámpír. Képességek. Ezektől a szavaktól szabályosan kirázott a hideg. Sose hittem az ilyesféle lények létezésében. Erre tessék, én is egy lettem közülük. Kezdtem magam úgy érezni, mintha belecsöppentem volna egy elég hitelesre sikerült fantasy filmbe.
Nem hittem a természetfölöttiben. Talán ezért is volt nehéz elhinnem, ami velem történt. De mégis elhittem. Túl sok volt a bizonyíték, ami alátámasztotta. Elliott részletesen elmagyarázta a dolgokat nekem. Ha szükség volt rá, akkor többször is, amíg felfogtam.
Az erő, ami az erdőbe vonzott, az nem más volt, mint a végzetem ereje. Ez megmagyarázta az akkor hirtelen jött nagy mennyiségű bátorságot. Mégis a farkas volt a legfontosabb szereplő ebben a történetben. Neki köszönhettem azt, hogy vámpírvadász lettem. A vonyításával csalogatott ki a házból, aztán a természetfeletti tette dolgát, és vezérelt oda, ahova kellett. A farkas kis tétovázás után megharapott, ami jelezte, hogy engem választott, ki hogy hordozzam a vámpírvadász gént. A legérdekesebb viszont az volt, amikor megtudtam, hogy valamelyes módosult a DNS-em. A farkas harapása által megkaptam egy veszélyeztetett állatfaj DNS-ét, ami nem más volt, mint a szürke farkas. Irónikus nemde?
Innen már könnyű volt következtetni. A DNS miatt volt a látszólagos változás. A semmiből előbukkanó fülek, farok és a furcsa, szemet szúró lila szemszín. Ezeket még valahogy meg kellett szokni. Főleg a miatt, mert ezek az előbukkanó, valamint másságról árulkodó jelek, akkor jöhettek a leginkább a felszínre, ha a DNS-t hordozó személyben bizonyos érzelmek túltengtek. Ilyen volt, ha nagyon boldog volt az illető, vagy mérges, de akár melankolikus állapotában is előjöhettek ezek a jelek. Ez egy kissé kiakasztott, mert így nehéz volt bármit is tenni, ha véletlenül megtörtént a baj, és előjöttek a fülek. Így könnyen észrevehették az emberek, hogy az a valaki, mint én, mások vagyunk.
De szerencsére volt megoldás. Sok odafigyelést és önkontrollt igényel, de megoldható, hogy a kis fülecskék és a farok ne jöjjön elő olyan könnyen. Viszont a szemszín az már a legkisebb szintű érzelemnél is kezd megmutatkozni. Ahogy az érzelem túlteng az emberben, olyan mértékben mutatkozik meg az árnyalat. Ha az illető csak kicsit boldog, akkor halvány, alig látszik, ha majd kicsattan az örömtől, akkor pedig intenzívebb és észrevehetőbb. Ez viszont maradandó dolog, amin nem lehetett változtatni.
Az alak, aki megöltem, az nem más volt, mint egy vámpír. A vámpírokat elég könnyű volt felismerni, izzó vörös íriszükről, valamint a sápadt kinézetükről. De még ezek mellett nagyon gyorsak voltak, áthatolhatatlan bőrrel, természetfeletti szépséggel és erővel. Valamennyinek még különleges képessége is volt, ami még veszélyessé tehette őket. Én pedig nem olyan régen voltam egynek a karmai közt. Szép, nem mondom.
- Ahogy látom, elég jól kezeled a helyzetet – mondta Elliott, büszke mosollyal az arcán. – Büszke lehetsz magadra – tette hozzá, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Kívülről lehet, úgy tűnik. De hidd el, belül üvöltök – vallottam be fej rázva, majd sóhajtva egy nagyot. El kellett ismerjem, ha nem is neki, hanem csak magamnak, hogy sok volt ez így egyszerre.
- Lenne itt még valami – szólalt meg újra Elliott, nekem pedig felállt az a nem létező szőr a hátamon. Mi jöhetett még?
- Mégis mi? – nyögtem, rémült hangon, mire ő felállt és kiment. Nem sokkal később visszajött
- Ez hozzád tartozik – mondta, miközben felém nyújtotta a kezét, amelyben egy furcsa medál csillogott. Szív alakú volt, ezüst színben, egy nagy lila kővel a közepén és ugyanolyan, de kisebb kövekkel körülvéve. Elliott a bal kezembe helyezte a medált, ami megvillant. – Felismert téged – tette hozzá, mire a medálról, egyenesen rá néztem. A medál tökéletesen beleillett a kezembe.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza értetlenül, mivel nem igazán értettem, hogy mire értette, amit az imént mondott. – És mégis miért is tartozik ez hozzám?
- A medál a kezedben van – felelte, mire bólintottam. – Állj fel, zárd a tenyeredbe, aztán csak koncentrálj. A többit már megoldja a ritka állatfaj DNS-e, ami benned van – magyarázta, mire tettem, amit mondott.
Felálltam az ágyról, majd a kezembe megszorítottam a már meglévő medált, aztán koncentráltam. Egy lila villanás látszott, aztán annyi volt. Legalábbis azt hittem, egészen addig, amíg magamra nem néztem. A külsőm teljesen megváltozott. Ugyan úgy néztem ki, mint az erdőben a tisztáson, miután a vámpír rám támadt. Odamentem, hogy végignézzek magamon. Elég ijesztően néztem ki, de ugyanakkor elég furcsán. Erre vajon hogy fognak reagálni a lányok, ha elmondom nekik?
A lányok…