Menetelünk a vég felé. Ezen kívül még két fejezetet fogok feltölteni, de a Veled lenni lesz az utolsó, amelyik múltbéli jelenetet mutat be. Ebben szerettem volna a visszamaradt kérdéseket feltenni és (ha csak minimális szinten is, de) megválaszolni. Hogy mennyire sikerült, azt már nem az én tisztem eldönteni.

Remélem, tetszeni fog :) Jó szórakozást!

.

Veled lenni

„Velem maradtál, - történjék akármi,

Gazdag vagyok, s immár kifoszthatatlan."

- Jatzkó Béla

.

.

Akon fáradt sóhaja sem szeghette kedvemet. Úgy nézett rám, mintha sajnálna engem, vagy csak simán nem értette meg az érzéseimet, de ez már igazán nem volt fontos. Kérésemre – sokadszorra is – átjárót nyitott én pedig hevesen dobogó szívvel, rutinosan szeltem át a két világot elválasztó tökéletes sötétséget.

- Remélem mindez megéri a bajt, Abarai – hallottam még a fejemben korábbi szavait. Igen. Megéri. A bajokat meg tudom oldani, túl tudom tenni magam rajtuk, de az Ő hiányára nincs más orvosság, mint együtt lenni Vele.

.

.

Hinné az ember, hogy azt a kopár, halállal átitatott sivatagot is lehet ilyen boldog hellyé varázsolni? Nem hiszem.

Hé, mondtam már? Én imádom a mosolyát. Imádom, ahogy rám néz a pimasz arcával, mielőtt megviccelne, aztán gúnyosan felnevet a bénaságaim után. Vörös szemeivel kíváncsian lesi, ha mesélek neki valamit, karjait kedvesen fonja körém, ha megcsókol, édes hangjával pedig a fülembe suttogja, hogy „szeret". Hát ezért az én Mennyországom az a Pokol, minden viszontagságok ellenére.

Minden alkalommal, amikor együtt voltunk, kihasználtuk az utolsó másodperceket is, semmit sem vesztegettünk el, és szórakoztunk, amennyit csak lehetett. Hiszen hamarosan mindig vissza kellett térnem a saját világomba. Néha alig több mint tíz perc, máskor órák jutottak nekünk, de még azt a kevés időt is megáldottuk.

Aznapra is fél órával rendelkeztünk mindössze.

- Az a félnótás tudós nem tudja kicsit jobban összeszedni magát? – dühöngött Kikyou.

Azon a hatalmas szikla-együttesen üldögéltünk, amely a barlang bejáratát rejtette. Mérgében a nő a csupasz sarkaival rugdosta a követ, de én csak enyhítő mosollyal tettem tenyeremet fedetlen combjára, hogy leállíthassam, mielőtt még fájdalmat okozna önmagának.

- Épp elég kockázatot vállal értünk így is.

- Ezt mindig is meg akartam kérdezni. Miért teszi meg ezt? Mi haszna származik belőle, hogy segít nekünk? – Vörös szemeivel gyanakodva méregetett.

Nem feleltem azonnal. El kellett gondolkodnom rajta. Végül is ki ő nekem? Nem vagyunk barátok, még csak egy osztagba sem tartozunk. Mégis, amikor először kértem meg rá és kitálaltam neki erről a különös kapcsolatról, még csak nem is jelentette az ügyet. Amikor ezt elmeséltem neki, éppen egy hatalmas, több napos ünneplés folyt a városban a Téli háború megnyerésének örömére. A kocsmában üldögéltünk a többi férfival és alkohollal a testünkben kezdtünk el beszélgetni. Talán pont a szeszes italok hatására mertem csupán beszélni róla, de ugyanakkor az ember nem lehet elég részeg ahhoz, hogy nemhogy ne nézne őrültnek, még bele is egyezzen a Garganták kinyitásába! Akon nem csupán hozzájárult a dologhoz, de még csak nem is kérdezősködött, pedig ezzel a kapitányának is ellent mondott, akit – kissé meglepő módon – még tisztelt is.

Korábban csak párszor beszélgettünk, különösebb kötelék nem alakult ki közöttünk, éppen ezért olyan meglepő hát, hogy mindezt megteszi, néha egy szó nélkül. Igazából csak két dolog jutott eszembe válaszként. Egyrészt Akon jó ember. Másrészt viszont tudós. De nem egyszerűen tudós, ő a Lelkek világának legelvetemültebb emberének jobb keze. (Nemu nem igazán számít, mivel mesterséges lény a legjobb tudomásom szerint.) Ő a Kutatási és Fejlesztési Részleg vezetője – amikor a kapitánya nincs a közelben -, a beosztottjai pedig végtelenül tisztelik az erejéért és a tudásáért, talán még az életüket is áldoznák érte. Igen. Jó ember, „de" tudós is. Talán mindezt azért teszi meg, mert ezzel önmagát is próba elé állítja, hiszen átjárót nyitni nem lehet olyan egyszerű feladat. Talán ez épp úgy haszon neki is, mint nekem, csak én ezt nem érthetem meg.

- Nem tudom – feleltem végül.

- Tessék? – hördült fel Kikyou.

- Nyugi – nevettem el magam. – Ezt nem olyan könnyű megmagyarázni.

- Jó, tőlem aztán – vonta meg a vállait.

Egy darabig még beszélgettünk, végül beállt közöttünk a csend és csupán egymást átkarolva üldögéltünk a Holdfény alatt. Ezzel a semmittevéssel nem tékozoltuk el az időt, ugyanis néha az is elégnek bizonyult a számunkra, hogy kéz a kézben üldögéljünk.

- Hé – szólalt meg hirtelen Kikyou. Felemelte fejét a vállamról, majd felém pillantott. Én meglepetten fürkésztem az arcát.

- Igen?

- Mi lesz, ha többet nem tudsz már jönni? – Furcsa volt őt ilyen visszahúzódónak látni. Az ő örökké erős személyiségéhez képest nagyon idegennek hatott.

Szólásra nyitottam a számat. Először bizonygat akartam neki, hogy igenis mindig visszatérek majd, de végül nekem is szöget ütött a fejembe a gondolat. Annyira örülten neki, hogy Akon beleegyezett az átjárók kinyitogatásába, hogy eddig talán nem is jutott eszembe, mi lesz, ha „nem lesz legközelebb". Ha többé nem juthatnék át és megszakadna közöttünk a kapcsolat, mit tennék? És Kikyou mit tenne? Ha ő ruccanna át hozzánk akár csak egyszer is, az nyílt hadüzenetnek minősülne.

- Gyere velem te – csúszott ki végül a számon.

- Renji! – Azonnal felnevetett és oldalba bökött a könyökével. Világosbarna tincsei csak úgy lobogtak minden rezdülésére.

- Komolyan gondoltam! – vágtam rá kissé sértetten. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen gyönyörű, amikor így mosolyog.

Még mindig kuncogva törölt le egy kósza könnycseppet a szeme sarkából, de aztán csak sóhajtott egyet és elmosolyodott.

- Renji, van fogalmad róla, hogy ez miért lehetetlen?

- Nem lehetetlen – ráztam meg a fejemet. Tekintetemet az övébe mélyesztettem és testemet egy kicsit feléje fordítottam. – Ha az, ami köztünk van, létrejöhetett, akkor nem az!

Egy darabig csak méregetett, végül oldalra biccentette a fejét, mint egy kedves kiscica.

- Aranyos vagy, amikor ilyen naivan gondolkozol.

Nem akartam, hogy azt higgye, csak egy légből kapott ötletről van szó. Igazából, már korábban is megfordult a fejemben a dolog, hogy vajon milyen lenne a Lelkek világában együtt éldegélni. Milyen lenne, ha csak egy hétköznapi ajtó és nem a végtelen sötétség választana el minket. Lehet, hogy gyerekes dolog, de nekem tetszett a gondolat. Kétség kívül furcsa lenne Őt a halálistenek fekete egyenruhájában látni, de egyúttal vicces is. Valahogy nagyon vágytam rá, hogy ez az álomkép valóra váljon.

Lábamat felhúztam a csípőm vonalához, hogy így ülhessek a sziklán, testemet pedig teljes egészében a nő felé fordítottam. Tenyereimmel megragadtam mindkét kézfejét és megszorítottam őket, míg próbáltam a lehető legnagyobb komolyságot sugározni felé.

- Gyere velem – kértem őt kurtán, mély hangon.

Ő csak kedvesen elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Hogy nézne az ki, Renji? Te is tudod, hogy nem lehet. Mi két külön faj vagyunk.

- De szeretlek! – szóltam rá kicsit erőteljesebb hangon.

Jobb kezét kihúzta a szorításomból, majd ujjaival végigsimított az állam vonalán. Tenyerét az arcomhoz érintette, aztán visszahúzta a végtagot és meglepő módon a felsőteste felé nyúlt. Egy könnyed mozdulattal megragadta a testét takaró rongyot és lejjebb húzta, így láthatóvá téve a mellei között éktelenkedő, fekete lyukat.

- Odaát ezt nem szeretik.

- Én szeretem – makacsoltam meg magam. Idegesen szorongattam a balját, és úgy éreztem, sosem akarom elengedni őt.

- Te kis perverz – kacagott fel hangosan. Kissé zavarba estem, de inkább nem szóltam semmit sem. – Nézd, Renji, én… - Egy kicsit kereste a szavait, végül újra beszélni kezdett. – Én ide tartozom. Te pedig oda. És ezen semmi sem fog változtatni.

Olyan hatást keltett, mint amikor egy anya, akitől a legnagyobb támogatást várjuk, összetöri a fia álmait.

- Ha sokáig tartózkodsz itt, a lidércek felfigyelnek rád és meg akarnak ölni téged, nem igaz? – Éreztem a hangnemén… Úgy beszélt, mintha ostoba lennék, és a számba kellene rágnia a dolgokat. – Ha én akarnék oda menni, engem ugyanúgy megölnének.

Csak lemondóan lehajtottam a fejemet.

Miért kell mindennek ilyen rohadt bonyolultnak lennie?

Éreztem, ahogy odahajol hozzám. A lehelete finoman ért a bőrömhöz, ujjaival a hajamba túrt.

- Lejárt az időnk, Renji – suttogta halkan.

- Igen – feleltem csendesen.

Utáltam, hogy csak ennyi jut ki nekünk. Utáltam, hogy igazodnom kell másokhoz annak érdekében, hogy találkozhassak vele. Utáltam, hogy nem egy világba születtünk.

De vele akartam lenni. Elmondhatatlanul szerettem őt, és ha ehhez az tartozik, hogy meg kell változtatom több ezer éves szabályokat, hát legyen!

Meg fogom tenni, ha addig élek is!