Hello! Remélem mindenki elégedett a fordítással idáig. Meg kell mondjam, az a pár mondat, ahol arról van szó, hogy Rodney milyen játékokat kreált magának, több munkát adott nekem, mint a fejezet összes többi része. Ennek oka legfőképpen, hogy az én ismereteim az ilyen katonababák meg tudomisén mik terén... hát kb addig terjednek, hogy azt még tudom, mi az a Ji-Joe. Stretch Armstrongért, meg a többiért nem vállalok felellősséget (ide értem a Star Wars-t, Battlestar Galacitca-t, meg Dr. Who-t), de legjobb tudásom szerint lefordítottam. Bocsánat, ha esetleg olyasmi került bele, aminek semmi értelme. Csak ennyit szerettem volna elöljáróban, jó olvasást mindenkinek!

10. fejezet: A játékkészítő

Tíz perccel később a szoba teli volt mindenféle gyerekes vacakkal és kacattal, ami csak megfordult Mckay kívánságlistáján gyerekkorában.

Nem csak masszív barkács szettek (sokkal nagyobbak és lenyűgözőbbek, mint amiket valaha árultak a boltokban), de olyasmik is, amikre titokban mindig vágyott, de soha esélye sem volt, hogy megkaphassa – Stretch Armstrong, egymást rázó és püfölő robotok, GI Joe-k (göndör hajjal, Kung-Fu fogásokkal és minden elképzelhető kiegészítővel), Lionel vonatok, amelyek ide-oda, le és fel zakatoltak hihetetlenül bonyolult síneken, miközben pályájukat néha boldog kicsi falvak szakították meg.

Modellek a Star Wars-ból és Battlestar Galactica-ból köröztek a feje felett. A Buck Rogers-beli Twiki robot működő verziója (ami máris idegesítette) mászkált ide-oda, folyton beleütközve mindenbe. És Doktor Who TARDIS-a csücsült a sarokban. Ezzel nem sokat tudott kezdeni, de megnyugtató sivító hangot adott, mikor parancsra eltűnt és újra megjelent.

Egy kicsit maga is meglepődött saját választásain, így aztán kudarcra ítélt kísérleteket tett néhány felnőttesebb cucc: P90-esek, laptopok, és adathordozók előállítására, az eredmény azonban mindig csak egy újabb biztonságosan lekerekített végű, világító játékszer lett. Frusztráló, de igen szórakoztató felfedezés is volt egyben.

Hangos dobbanást hallott, mire gyorsan abbahagyta, amit csinált, tekintete pedig várakozóan az ajtóra tapadt. Valaki jött, hogy ellenőrizze. Biztosan Sheppard az! Meg fogja mutatni neki a kis Ugrót! Imádni fogja! Mondjuk, az is lehet, hogy Carson az, aki majd összevissza bökdösi, meg szurkálja mindennel. Ha! Elképzelni sem tudta, mit szólna Beckett, ha ezeket itt meglátná. Vagy talán Ronon masírozik felé a folyosón? Ronon elmondaná neki hogy van Teyla, és nem próbálná szépíteni a dolgot. Ronon sosem hazudik, ugye?

Rodney angyali tekintetet erőltetett magára, hogy ne vegyék rögtön észre a tucatnyi játékot, ha belépnek, azonban percek teltek el, és nem jött senki, mosolya pedig lassanként lelohadt. Csak az a nyamvadt robot dübörgött az előbb a vonat mögött. Hát persze – ki szánná arra az értékes idejét, hogy eljöjjön megnézni hogy van?

Mégsem állta meg, hogy az órájára ne nézzen. Heightmeyer már órák óta elment és lassan délre jár az idő. Valaki csak elviszi majd ebédelni, ez biztos.

01010101010101010101010101

- Halling – üdvözölte a férfit Weir, letéve megpakolt tálcáját egy asztalra az étkezőben.

Az athoszi melegen mosolyogva nézett fel egyszerű ebédjéből.

- Dr. Weir – felelte halkan, felemelkedve székéből – Örülök, hogy látom.

- Én úgyszintén – felelte diplomatikusan Weir, és leplezett zavarral nézett fel a hihetetlenül magas férfira. Az a mellette lévő üres székre mutatott, Elizabeth pedig elfogadta a meghívást. Jó lesz végre egy nyugodt ebédet elkölteni ezzel a kedves emberrel, ahol nem kell konferenciát tartania és a város ügyeiről fecserésznie. Egyszerűen itt ülhet és beszélgethet egy baráttal.

Az athoszi elmosolyodott, amikor végre mindketten leültek.

- Mindenből kettőt szedett – jegyezte meg, a nő tálcájára nézve.

Weir visszamosolygott.

- Éppen Rodneyhoz készültem. Gondoltam enne valamit.

Halling arcán kényelmetlen kifejezés jelent meg.

- Oh, sajnálom, nem akartam zavarni. Nem szeretném feltartani.

Weir egy kézlegyintéssel elhessegette a problémát.

- Valaki nemsokára úgyis megnézi, mi van vele. Én csak egy pár pillanatra akartam beugrani hozzá beszélgetni. Tudja, ő mindig éhes. Biztos vagyok benne, hogy nem utasítana el egy második ebédet – felsóhajtott és szünetet tartott mielőtt folytatta volna. Közelebb hajolt a másikhoz – Azonban igazság szerint kissé féltem is az ötlettől.

- Oh?

- Nos, ő… - kezdte a nő, aztán elhallgatott, nem tudván, hogyan is fejezze be a gondolatot.

- Nem önmaga – tette meg helyette Halling. A nő bólintott, ő pedig tovább beszélt – Találkoztam vele, ha még emlékszik – kicsit sértettnek tűnt az arca – Habár akkor még nem tudtam, hogy ő az a fortélynak köszönhetően.

- Igen, és ezt igazán sajnálom Halling – kért elnézést Weir, magában felnyögve, hogy lebukott ezzel az üggyel – Csak épp, akkor még nem tudtuk biztosan mi történik vele – és persze Teylával. Úgy határoztunk az lesz a legjobb, ha minden titokban marad, amíg nem derítünk ki többet.

- Hát persze – felelte Halling, de egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek – Teyla – ismételte – Teyla nincs jól. A saját népe körében kéne lennie. Számos rituálé van, amit el kell végezni ahhoz, hogy békével távozhasson ebből a világból – kedvetlenül felvette villáját – a népére van szüksége, és mégsem vagyok szívesen látott vendég a betegágyánál.

- Ez egyáltalán nem igaz – sietett a válasszal Weir – Természetesen bármikor odamehet hozzá, ha kedve tartja.

- De a rituálékat nem végezhetem el – jelentette ki hűvösen – Azt megtiltották. Sheppard alezredes nem hisz szent tanításainkban, és arra bátorítja őt, hogy harcoljon, ahelyett, hogy őseink szavát kövesse.

Weir álla megfeszült.

- Igen Halling, azt szeretnénk, ha harcolna. Nem akarjuk, hogy feladja. Úgy hisszük, tudunk segíteni rajta, és mindent meg is teszünk ennek érdekében.

Halling szemöldöke ráncokba szaladt, miközben lehajtotta a fejét. Furán fojtottan csengett a hangja, mikor megszólalt.

- Úgy néz ki, mintha egy lidérc táplálkozott volna belőle – felnézett, hosszú haja alól sandítva a másikra – Érti, hogy mit jelent ez a mi népünk számára?

Weir elkomorodva jelentette ki.

- Úgy hiszem, nagyon is értjük, mit jelent. Mit is számos emberünket elvesztettük a…

Halling hozzá nem illő erélyességgel közbevágott.

- Ti szinte csak egy pillanattal ezelőtt érkeztetek – mondta csendesen – Velünk, és a terrorral, amit át kellett élnünk, csak egy szívdobbanással ezelőtt ismerkedtetek meg – szórakozottan döfködött villájával, és végül fel is szedett rá valami tészta félét – Egész életünket, és az őseink az övékét, időtlen idők óta itt élték. A lidércek minden percünket elhomályosítják, minden álmukat meghiúsítják. A lidércekkel szinte egy levegőt szívva létezünk.

Weir rokonszenvező mosollyal próbálta emlékeztetni.

- Teylából nem táplálkozott egy lidérc sem. Egy ősi eszköz hatása alatt áll.

Halling arca fájdalmasan eltorzult.

- Az ősök nem tehetnek erről. Ez mások hibájából történt.

Weir sóhajtva folytatta.

- Több emberünk is dolgozik a problémán, és BIZTOSAN fognak megoldást találni. Legyen bizalmad Halling. Bízz bennünk.

Halling szinte összegörnyedt tányérja felett.

- Soha senki nem gyógyult még meg, miután lidércek táplálkoztak belőle.

Weir nem próbálta ismét kijavítani, inkább így szólt:

- Mi megtaláljuk a módját.

- Te úgy hiszed, minden ilyen egyszerűen megoldódik. De megtanulod majd, hogy az élet ennél sokkal nehezebb. Teyla egészsége tovább romlik majd, és a te fejedre száll, ha úgy hal meg hogy a ceremóniát nem végezhettük el rajta.

Halling, aki képtelen volt már ránézni ebédjére, eltolta maga elől a tálcát.

- Olyanok vagytok, mint a gyerekek. Nem értitek meg.

Ezzel felállt, és a tálcára ügyet sem vetve, kivonult a teremből, akár egy dühös óriás.

Weir sóhajtva tálcájára meredt és arra jutott, hogy neki is alaposan elment az étvágya. Eddig semmit sem találtak, ami segíthetne Teylán vagy Rodney-n. Tudta, hogy mihelyt szembe kell néznie Rodneyval, ő majd elárasztja végeérhetetlen kérdések áradatával, könyörögve a válaszokért, amiket nem kaphat meg – mire majd felnéz rá, azokkal a kutyakölyök szemekkel, amelyeknek tudta, nem képes ellenállni.

Nem. Még nem képes szembe nézni ezzel. Válaszokra volt szüksége – kész feleletekkel felfegyverkezve állhat csak Rodney elé. Meg kell oldaniuk ezt a problémát – most azonnal!

Lassan felállt és otthagyva a két tálcát elindult, vissza az irodájába, hogy dolgozhasson.

01010101010101010101010101010

Máris unatkozott – unta a játékokat, amiket ő maga csinált, így újabb, és még érdekesebb ős-szerkezetek keresésére indult. Kell, hogy legyenek még ilyen „távirányítható" hadihajók valahol. Már így is talált jó párat, de szeretett volna egy egész hadsereget!

Rásandított a dobozban maradt kacatokra, miközben próbálta nem észrevenni a visszatérő fejfájást, ami kitartóan kínozta egy ideje. Már akkor is ott dübörgött valahol a fejében, mikor felébredt, de akkor még könnyű volt nem odafigyelni rá. Most már sokkal nehezebben ment. Biztos koffein megvonásos fejfájás – valamiért nem engedték, hogy kávét igyon. Szadisták.

Erővel száműzte gondolataiból és tovább kutatott a tárgyak között: még több ős eszköz zavarba ejtő funkciókkal, és az ízlésének kissé túl sok plüss játék. Beletúrt ezeknek a halmába, és talált is jó pár olyat, ami halványan emlékeztetett földi lényekre, nagy részük azonban nem. Nyomi kiskacsák és habos kicsi báránykák tömörültek a padlón. Mikor végül kiásott egy sárga macskának tűnő állatot, lila foltokkal, a hóna alá vágta és attól fogva mindenhová magával hurcolta kincskeresés közben.

Mikor könyékig beletúrt egy újabb kupacba, megint plüss-szerű anyagot ért a keze, de összerezzent, amikor kihúzta, és az napvilágra került.

- Oh, az ég szerel… - motyogta és megforgatta, hogy jobban rálásson. Humanoid volt a formáját tekintve, a fekete, a fehér és a szürke árnyalataiban pompázott, kócos haj, grimaszba torzuló száj, nyugtalanítóan villogó szemek jellemezték – egy lidérc, minden kétséget kizáróan. Egy kitömött, szőrös kis lidérc, aki dédelgetni lehet? Vagy arra szánták, hogy a gyerekek megtanulják, hogyan védjék meg magukat velük szemben? De akkor is nagyon furcsa. Azon kapta magát, hogy elhúzódik tőle.

Hiszen ez még annál a dagadt bohócnál is rosszabb, mint amit egyik karácsonyra kapott – kedves kis ajándékként apja egyik barátjától. Meghagyták neki, hogy vágjon jó képet hozzá, és köszönje meg a kedves néninek, aki hozta. Egek, hogy mennyire gyűlölte azt az izét! Hónapokig ült a szobájában egy széken – bámulva és gúnyolva őt, röhögve minden hiányosságán. Nagyon szeretett volna megszabadulni tőle, de apja ragaszkodott hozzá, mondván, ha esetleg újra meglátogatja őket, hagy örüljön az a néni, hogy még mindig megvan az ajándéka. Végül anyja és apja egyik heves vitáját követően mégis eltűnt egy szép napon.

Idegesen arrébb hajította a plüss-lidércet, de az alig egy méternyire repült tőle, mielőtt megállapodott a padlón. A hátán landolt, egyik térde behajlítva, miközben förtelmes mosolyával a plafont bámulta. Rodney addig rugdosta, amíg arccal lefelé nem feküdt. Magához szorítva plüsscicáját, azt motyogta: „Ez csak egy buta játék".

Valahonnan a kacatok halma közül Twiki a robot, idegesítő hangon kántálni kezdett: Beeda-Beeda, csak egy játék!

Hülye robot. Az ő bosszantó hangján kívül senkiét nem hallotta, mióta száműzték ide. Senki nem jött érte. A robot felé fordult és dühösen rámeredt. Sem Sheppard – sem Beckett – még Ronon sem. A hologram volt az egyetlen társasága. Miért nem akarja senki megnézni, hogy érzi magát?

A robot ügyefogyottan csörömpölt. Rodney utálta.

Újra belerúgott a lidérc játékba, amíg az egy sarokba nem kényszerült, a biztonság kedvéért pedig még jól meg is taposta. Nincs szüksége egyikükre sem. Ha még arra sincs idejük, hogy idesétáljanak, és megnézzék mi van vele – az ő dolguk. Egymaga is nagyon jól elszórakozik itt.

Hátat fordítva a lidércnek, végignézett a szobát uraló káoszon, elmosolyodva képzelete komplexitásán. Igen, és mindezt ő egyszerre működteti, a rózsaszínen világító eszközzel. Elkomorult a szó hallatán, ellenségesen méregetve mokaszinjait. Na, ezektől sürgősen meg kell szabadulni – látni sem akarja őket többé. Meg kell találnia azt a szekrényt, vagy tároló helyiséget, ahol a ruhákat tartották. Kell, hogy legyen valami rávaló is. Elvégre néhány tudós extra kis méretet hord. Nem igaz, hogy nincs egy rávaló lábbeli valahol.

De először is… gyomra korgását követve felnézett - a pulykás szendvics hívogatóan kellette magát az asztalon. Szüksége volt egy kis rágcsálnivalóra. Letelepedett az asztalnál. Észrevette, hogy a szendvics átlósan van elvágva, pont, ahogy mindig szerette. Fura volt leülni, mert legszívesebben ugrált, rohangászott volna, csinált volna VALAMIT.

Végtagjai viszont mintha erősen pártolták volna a pihenés ötletét. Fejfájása továbbra is ott lüktetett valahol mélyen… és erősödött. Rossz volt a gyomra. Ízületei sajogtak, és ez azzal a vággyal kombinálódva, hogy állandóan mozgásban legyen, egészen furcsa érzést eredményezett. Fázott, de közben melege is volt, bizsergett, izgatottnak, túlfűtöttnek érezte magát, de rettenetesen fáradtnak is.

A gyomorfájás – döntötte el – valószínűleg az éhség miatt volt. És erre a problémára itt van előtte a legjobb megoldás! Elragadtatva megfogta kreálmányát, és beleharapott. Fogai belemélyedtek ugyan, de abban a pillanatban, amint a darab levált a többiről, úgy ahogy volt el is tűnt.

Meglepve elhúzta szájától a szendvicset – ott volt a hiányzó csücsök, amit leharapott. Habozva újra próbálkozott, de az eredmény nem változott. Érezte a kenyeret a szájában addig a pillanatig, amíg le nem harapta, de utána rögtön felszívódott.

Frusztráltan meredt a kajára.

- Nem fer! –nyafogta. Hologram. Csak egy hologram. Még szép, hogy nem tudja megenni.

- Nem fer – suttogta megint, mert nagyon éhes volt. Kimondottan éhes! Irritáltan toporzékolt a padlón és a használhatatlan étket lehajította a földre.

És senki sem gondolt rá, hogy hozzon neki ebédet! Mért nem látogatta meg Elizabeth? Hiszen szinte mindig együtt ebédeltek. Carsonnak meg aztán pláne kötelessége lett volna ételt hozni neki. Elvégre Carson orvos, és az orvosok állandóan ezt csinálják! Sheppardnak meg tudott bocsátani, hiszen neki sokkal fontosabb dolgai is voltak – lidércekkel harcolni, meg ilyesmik.

- Nem fer – motyogta még egyszer utoljára.

Mögötte Twiki gúnyosan újra rákezdte: „Beeda-beeda, ez szívás Rodney, beeda-beeda!

Na jó! Ebből elég volt!

- Fogd be! – üvöltötte mini-Mckay – Dugulj el! – fordult a csak nyűgnek jó robot felé, és meredt rá összehúzott szemmel.

A robot valahogy kitalált a sarokból, és most ide-oda masírozott „aranyosnak" szánt, de inkább idegesítő mozdulatokkal. Közben pedig be nem állt a szája: Beeda-beeda, talán kicsi Rodneynak jót tenne a délutáni alvás, beeda-beeda.

A csikorgó robot hirtelen felrobbant, fém, por és alkatrész zuhanyt zúdítva környezetére. A közelben tartózkodó Mel Blanc meglepetten felkiáltott. Rodney vigyorgott. Ez jó móka. Az őt előre űző hangulat visszatért. Izzadtnak érezte magát, lélegzete felgyorsult.

Az aranyos holografikus játék mackó következett. Cérnaszájával rámosolygott mielőtt fényes gombszeme kidülledt volna, és plüssfelhőt árasztva darabokra hullott. A figurák követték – Star Wars és Battlestar Galactica szereplők estek egymásnak, vagy hulltak a földre, tüzijáték módjára hullva alkotóelemikre. A kisvonatok meglepve tapasztalták, hogy hirtelen mind egyetlen vágányon akarnak haladni. Vékony, visító hangok szirénáztak a holografikus autók belsejéből. A motorok tűz és füstfelhőt okádva szétrobbantak.

A GI-Joe-k soraiban spontán öngyulladás harapózott el, a robotok egymást püfölték apró darabokra.

Leírhatatlan az a horrorisztikus sors, ami Stretch Armstrongot sújtotta. Egyre kisebb és kisebb cafatokra szakadt, belső részeiből a szoba minden sarkába jutott valami.

A TARDIS-t… nem bántotta.

Azonban legnagyobb csalódására, a pusztítás nyomai szinte azonnal semmivé váltak. A holografikus kivetítések egyszerűen eltűntek, meghagyva a szobát tisztának és rendezettnek. Bőszítő volt! Ő pedig többre vágyott! Szüksége volt valamire, ami izgatottságra való hajlamát kielégíti – ezt a menni akarási vágyat lenyugtatja. Úgy érezte mindjárt falra mászik, hogy tüstént felkerekedik és átrohan Atlantis egyik végéből a másikba. Izgalmat akart!

Rodney látni akarta a GI-Joe guruló fejét, a kisautók darabkáit, az összezúzott figurákat, és főleg Twiki szénné égett maradványait.

Semmi. Minden túlságosan tiszta volt. Szemöldökélt ráncolva az ős plüssfigurákra összpontosította figyelmét. Na, ezek legalább igaziak. Oh, milyen szépséges kupit fog maga után hagyni a jak-imádkozó sáska. Kiscicáját kissé megszorítva Rodney mosolyogva mérlegelte lehetőségeit. Mivel ezek nem hologramok, nem tudja „darabokra gondolni" őket. De… pillantása egy kosárra esett, tele művészi kellékekkel, köztük… egy ollóval. Ez tökéletes.