Swim against the stream,
Following your wildest dream,
Your wildest dream~

IX. Fejezet

A napok lassan és fáradtságosan telnek.

Hablaty állapota sehová nem mozdul, pedig rendszeresen itatja a gyógynövények főzetével, amit Gothi főz rendre. A láza csak éjjelre hagy alább, alig tud belé diktálni valamit, attól tart, a gyengeség hamarabb győz rajta, mint a láz. Azért Hablaty makacsul ellenáll, a szemeiben ott az élni akarás, de Pléhpofa nem tud szabadulni a gondolattól, hogy minden lélegzete méreg, és akármikor megfertőződhet ő is. Nem és nem gondol olyanokra, hogy Hablaty talán mégis feladja. Nem veszítheti el újra. Nem veszíthet el még valakit.
A faluban tett rövid séták alatt Bélhangos van a fia mellett, és senki másra nem bízná nyugodtabban, min őrá. A törzs csendes együttérzéssel viseltet iránta, nem zaklatják felesleges kérésekkel, a télre készülés utolsó tennivalóit megoldják, és csak szolidan érdeklődnek néha, hogy van a fiú.
Sem Alvinnak, sem a sárkányoknak nyoma sincs, kivéve azt a pár példányt, amikkel a gyerekek foglalkoznak a medencénél, ahol az éjfúria is lakik. De a tél egyre hidegebb, talán egy hét, és nem engedheti ki többé őket a faluból. Szürkületkor látja néhányszor az éjfúriát a falu felett körözni, apró sötét alakját bármikor madárnak nézhetné, de látta már magasan repülni, biztos benne, hogy a sárkány az. Nem tudja, mit akarhat.
Morgópócra nem gondol. Akarattal zárja ki, mert nem akar vele foglalkozni azon túl, hogy bezárta, amint a szigetre értek. Ha nem lenne biztos benne, hogy azonnal szövetkezne Alvinnal, már elküldte volna. És nem biztos benne, hogy ha Hablaty... Mit tenne akkor. Nem akar belegondolni.

Az eget kémleli a sárkány után kutatva, amikor Astrid odaóvakodik hozzá.
- Hogy van Hablaty? – kérdezi visszafogottan. Őszintén aggodalmasnak tűnik. Őszintén kérdez minden alkalommal, és feszült figyelemmel várja a választ.
- Nem jól – feleli őszintén. – Talán egy kicsit jobban. – A beszélgetés csenddé szakad. Csak állnak, és az eget kémlelik, talán Astrid is a sárkányt keresi a tekintetével. Vajon tudhat valamit, amit ő nem?
- Fogatlan nagyon ideges mostanában – szólal meg kisvártatva. – Biztosan nagyon hiányzik neki Hablaty. – Nem tud mit mondani.
A fia mindig olyan lelkesen, olyan szeretettel beszél a sárkányáról. Már amikor szót ejt róla. Amikor egy rosszul választott pillanat miatt nem folytja belé a szót egyetlen pillantással. De Hablaty nem adja fel. Mindig új alkalmat keres, hogy felhozza, a sárkányok nem azok a bestiák, amiknek hiszik őket. Annyira meg van erről győződve, hogy néha már-már elhiszi neki. Néha hajlandó lenne.
Csakhogy Valka...
- Megpróbáltam elmondani neki, hogy beteg, de... nem hiszem, hogy érti. – Astrid hangja kiszakítja a merengésből.
- Lassan túl hideg lesz, hogy kimenjetek – mondja. Astrid erre elkomorul, de bólint egyet, végül elköszön és elkocog, mikor Halvér a nevét kiabálja.
Olyan helyes lány ez az Astrid, és nagyon ügyes is, ő volt a legjobb a sárkányölő képzésen – amikor még öltek sárkányokat – és szinte biztos, hogy Hablaty korábban fülig szerelmes volt belé. Azóta, hogy visszajött, nem beszél emberekről. Azt sem említette, hogy gyakran a lány is vele tartott a séták során, ezt is csak tőle tudja, amikor aznap délután töredelmesen bevallott mindent, mikor megjöttek, és Hablaty még csak aludt. Bár talán ebben közrejátszott, hogy féltette a barátját. Hablaty azért nem mond el neki dolgokat, mert fél attól, hogy... Mitől? Annyira nem érti. Néha annyira olyan, mint az anyja, Valkát is olyan nehéz volt megérteni...
Visszaindul a házhoz, csend fogadja, Bélhangos a tüzet piszkálja elmélyülten, felnéz, mikor belép.
- Alszik – dörmögi. – Evett valamennyit és adtam neki teát is. – Bólint csak. – Feküdj le, nyúzott vagy.
- Mintha te nem lennél – jegyzi meg, fáradtan összemosolyognak, és Bélhangos haza indul.
Hiába fáradt, ha Hablaty minden köhögésére felriad. Hallgatózik, de ha csak köhög, nem kel fel hozzá, mert arra már a fiú sem ébred igazán fel. Ha mocorog is, feloson, hogy ránézzen, minden rendben van-e vele – már amennyire rendben lehet.
Az éjszakák lassúak és félelmetesek.

**dreki hvislarann**

Felriad – de nem arra, hogy Hablaty köhög vagy őt szólítja. Valami van odakint, ami morog és az ajtó körül kaparászik. Lassan felkel, felveszi a kardját az ágy mellől és az ajtóhoz oson. A deszkák recsegnek a léptei alatt, a morgás és a kaparászás odakint megszűnik.
Kilép az ajtón, nem csukja be maga után. Hideg van, a hó ragyog a holdfényben. A sárkány szemei a ház melletti árnyékból villannak fel. A sötétben nem látszik, mekkora valójában.
Nézik egymást az éjfúriával.
Nem emeli támadásra a kardot. A sárkánynak úgy tűnik, egyelőre ez is elég, mert lép egyet felé, az orrát magasra tartva szimatol a levegőbe. A fényre kilépve is sötét marad az alakja és amikor Hablaty felnyöszörög a házban, az ajtó felé kapja a fejét. A szemei résnyire szűkülnek, a fülei mozdulatlanul állnak a hang irányába, amíg a fiú el nem csendesedik, dermedten, lélegzetvisszafojtva állnak mind a ketten. A sárkány felmordul, de ez most szelíd, mély hang, valahonnan a torkából. Felé fordítja a fejét megint, óvatosan, a földhöz lapulva tesz még egy lépést az ajtó, ezzel felé is.
A bestia, ami elrabolta a fiát.
A szörnyeteg, amit eddig senki nem látott és az egyik legrosszabb rémálmukként tartották számon.
Egyetlen esélyed, hogy elbújsz és imádkozol, hogy ne leljen rád.
A sárkány, ami három évig segítette a fiát a túlélésben.
Az éjfúria, akivel győztes csatát vívtak a Vörös Halál ellen.
A barát, aki nélkül Hablaty annyira elkeseredett, hogy inkább megengedi, hogy a szigeten maradjon.
Fogatlan, aki megmentette Hablatyot.
A hóba dobja a kardot, Fogatlan megrezzen, feljebb emeli a fejét, de egyébként nem mozdul, csak amikor eláll az ajtóból. Úgy surran be, olyan hangtalanul, mint a legjobb vadászok. Mire utoléri, már Hablaty ágya mellett hever, a fiú a mancsai közt és a farkán fekszik a takarókba burkolózva, fel sem rezzen a változásra. Fogatlan fölé teríti az egyik szárnyát és lágy dorombolásba kezd.

**dreki hvislarann**

Hablaty megrezzen. Nappali fény szűrődik hozzá, de nem egészen olyan világos, mint várná. Egész kényelmes, és otthonos, megszokott, valami mégiscsak furcsa... Megrázza a köhögés, fel akar ülni, de egy sárkányszárny útban van.
- Hallod, pajti, húzd már össze magad... – mormogja maga elé, megkocogtatva a szárnyat. – Fogatlan?! – kiált fel hirtelen, amint rájön, hogy a házukban van. – M-m-mit keresel te itt?! – A sárkány álmosan rápislog, odatolja az arcához az orrát, megszaglássza, végignyal rajta, aztán visszaejti a fejét a padlóra és a hátára gördül. Hablaty a takarókba gabalyodva igyekszik nem elveszni a sárkány végtagjai között. Nem tehet róla, felnevet, még ha újra köhögnie kell is tőle.
Léptek dobbannak a lépcsőn, az apja néz be rájuk, mire elhallgat.
- M-megmagyarázom! – mondja gyorsan. – J-jó, nem magyarázom meg... Hogy kerültél ide? – néz a sárkányra. – Uhm, segítség?
Pléhpofa elmosolyodik, odalép hozzá, és óvatosan lefejti róla a takaróhalmot. Nyújtózik egyet, majd a vállára húzza az egyiket.
- Én engedtem be múlt éjjel – szól közben. – Nagyon be akart jönni hozzád. – Rápillant Fogatlanra, aki talpra ugrik, és a hasához dörgöli a fejét. Érzi, mennyire aggódott, mennyire nem értette, miért nem járt nála olyan régóta. És mennyire megnyugodott, hogy rendben van. Persze, nem biztos, hogy Fogatlan érti a betegséget. Mindenesetre már az ő örömétől sokkal jobban érzi magát. Oda sem figyelve kezdi vakargatni a sárkány nyakát.
- Köszönöm – szólal meg.
- Hogy érzed magad?
- Jól – feleli, a láz talán most először, teljesen eltűnt. A feje sem fáj. – Egész jól. Szomjas vagyok – teszi hozzá. A torka még kapar, és a köhögés is visszatér időről időre.
Az apja bólint, vet még rájuk egy pillantást, és lemegy a lépcsőn. Fogalma sincs, hogy elég hálásnak hangzott-e az a köszönöm, és hogy Fogatlan meddig maradhat. Legszívesebben el sem engedné, de olyan nehéz elképzelni, hogy az apja ezt megengedné.
A sárkány az ágyra teszi a fejét mellé és hatalmasat ásít, laposakat pislog, míg Pléhpofa meg nem jelenik újra. Akkor felemeli a fejét és érdeklődve szimatol a tálka felé, Hablaty elmosolyodik rajta, de finoman a fejére teszi a kezét, és csak halkan kéri, hogy viselkedjen nyugodtan. Hálás érzéseket küld felé, amiért ilyen jól viselkedik.
Elfintorodik a hagymaleves láttán, de Gothi szerint ez jót tesz neki, aztán egyetlen kortyra issza meg a vizet, ami majdnem langyos, de jobban esik a torkának, mintha hideg lenne. És a fáradtság hirtelen lepi meg, emlékeztetve arra, hogy még mindig beteg és sokat kell pihennie, mire felépül.

Amikor legközelebb felébred éjszaka lehet, Fogatlan nincs a házban, de még csak a közelben sem, köhécsel egy kicsit, a másik oldalára fordul és visszaalszik. Reggel még az igazi világos előtt hallja az ajtó nyílását, és a sárkány visszaoson mellé, még a betegségen át is érzi, hogy só és hajnali pára illata van. Azt is, hogy tele a hasa, de kíváncsian körbeszaglássza mielőtt leheveredne mellé, és fölé terítené a szárnyát. Mintha még mindig szüksége lenne a hideg elleni védelemre. Mégis jól esik, sokáig nézi a sárkányszárny körvonalait a kezdődő hajnalban, míg ő is elalszik.
Valamivel később megpróbál felkelni, nem szédeleg, és csak egy egészen kicsit fázik, amit könnyen orvosol egy takaróval. Nem akar nagyon mocorogni, az apja biztosan visszaaludt. Nem akarja felébreszteni, nagyon fáradtnak tűnik, biztos benne, hogy miatta van. Köhög egy kicsit, Fogatlan megrezzen, a fülei felé fordulnak. Megnyugtatja, a sárkány a félálom határán összehajtja a szárnyát. Elmosolyodik rajta, végül odakucorodik a mellé, hogy a pikkelyekhez bújva hallgassa Fogatlan egyenletes légzését és megvárja, míg az apja is felébred, hogy lemehessen hozzá.

És a napok hosszabbodnak.

Többet van ébren, kevesebbet lázas, többet mozog és többet eszik. Még mindig köhög, és nem mehet ki, de reggelente ő engedi be Fogatlant, hogy az apjának ne kelljen felkelnie miatta. Úgy néz ki, a sárkány jelenléte nem zavarja, legalábbis egyszer sem nézett rá úgy, mintha nem akarná itt látni. Ez megnyugtatja.
Az apja is láthatóan megnyugszik attól, hogy ő jobban van. Bélhangos is ritkábban van nála, de hangosabb és lelkesebben mesél arról, mi van a faluban. És néha még azt is mondja, hogy várja, Hablaty mikor megy vissza neki segíteni a műhelybe. Jól esik, hogy ezt hallja. De egy ideig még biztosan nem mehet vissza. Az apja még arról sem akar hallani, hogy kimenjen egy kicsit.
Amikor már nagyon szenved a semmittevéstől Pléhpofa a kezébe adja a Sárkányok Könyvét. Hablaty zavartan nézi az öreg könyvet, anélkül, hogy kinyitná. Sejti, mi lehet benne.
- Talán vannak dolgok, amiket átírnál benne – teszi hozzá. Hablaty meglepetten felnéz rá.
- Biztos vagy benne, hogy beleírhatok? – kérdezi halkan.
- Biztos vagyok benne, hogy hasznos lesz.
- Há-hát megpróbálhatom... – Fogatlan érdeklődve szimatolja meg a bőrkötést. Hablaty elmosolyodik és bólint mellé.

Az időt ezentúl nem érzékeli.

Az első ijesztő dolog, hogy majdnem elfelejtett olvasni. Hiszen három évig nem látott rúnákat. Kétszer végig kell olvasnia az egész könyvet, mire mindig minden eszébe jut újra, és szénnel a padlóra firkálja az elfelejtett rúnákat gyakorlásul. Néha meg kell kérdeznie róluk az apját vagy Bélhangost.
A Sárkányok Könyve ott téved, ahol lehet. Hablaty zavartan lapozgatja, és nem igazán érti az őseit. A rajzokon kívül tényleg minden helytelen. Ezzel kezdi, mert ebben legalább teljesen biztos: az első rajzon Fogatlan van, és ő egy mozdulattal áthúzza a szöveget. Mindig megcsóválja a fejét, ha az éjfúria oldalához ér a könyvben.
- A villám és a halál istentelen ivadéka, hm? – Rápillant az ágya mellett fekvő sárkányra. – Egyetlen esélyed, ha elbújsz és imádkozol, hogy ne leljen rád. – Fogatlan oldalra biccenti a fejét, és sárkányosan mosolyog. – Nem értem – suttogja.
Jegyzeteket készít minden elérhető pergamenre, szénnel, minden egyes oldalhoz külön-külön, minden állítást kétségbe vonva. Hiszen a Könyv csak annyit ír, amit távolról tudtak megfigyelni. Hogyan támadnak a sárkányok. Mekkorák, mennyi tüzet fújnak. Hogyan végeznek – szerintük – az áldozatukkal. Azt nem írja, hogy halat esznek, vagy a tengeri lényeken kívül szinte semmi mást, hogy összetartanak és mennyire össze tudnak hangolódni a vadászathoz, milyen ügyesek, hogy milyen csodálatosak... Hogy mennyire, rettenetesen félreértették őket emberöltőkön és évszázadokon át csak Vörös miatt... Hogy háromszáz évig háborúztak egymással a semmiért. Hiábavalóan halt meg annyi ember és sárkány, mert meg sem próbálták megérteni a másikat.
Fogatlan megböki az orrával és a lélegzete a haját borzolja.
- Csak elgondolkodtam – mormolja maga elé, felmosolyog a sárkányra. Annyira hálás neki, amiért meglátott benne valamit, amiért megosztott vele annyi mindent, amiért a legjobb barátja lett egy olyan világban, ahol egyedül érezte magát, és azt hitte, soha nem fog tartozni sehová. Az, hogy ez egy tiltott barátság, már nem számít. Hablatyot nem érdekli, mert az apja önszántából engedte hozzá ide a sárkányt, az áldását adta rá. Innentől fogva az egész világgal szembeszáll ha Fogatlant bárki bántani akarná.
De talán a világ is békét akar, ahogyan ők is. És akkor mi állhat az útjukba? Főleg, ha lenne lehetősége elmondani, mennyire nem különböznek ők a sárkányoktól. Visszatér a jegyzetek rendezgetéséhez. Nem tudja, mit tervez ezzel az apja, hogy miért engedi, hogy belenyúljon valamibe, ami az örökségük, és ezáltal valami nagyon fontos és értékes, de azt reméli, valami jó is lehet a vége. Hiszen eddig is több meglepetést okozott, mint valaha várta volna.

A dalidézet a Sinplus – Unbreakable c. számából van.